Szolnok Megyei Néplap, 1976. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-14 / 192. szám

1976. augusztus 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 AHOL ÉLÜNK HA NINCS BENNÜNK ki­békíthetetlen ellenérzés, vagy valamilyen külső tényezővel meghatározható idegenkedés környezetünkkel szemben — általaiban szeretjük a ben­nünket közvetlenül övező világot. A „csak elviseljük” érzésnél jóval bensőségesebb ez, a lakóház, a kerület, a falu, a város iránt táplált ér­zelmünk; hiszen a szűkebb pátria figyelmes szammeltar- tását tükrözi, azt a jóleső rokcmszenvet, amellyel az ember magáénak vall egy környéket, egy emberi, lakó­helyi közösséget. Ennek a — szűkebb pátria iránti — pozitív érzésnyilvá­nításnak (fogalmazhatunk úgy is: táj és ember, lakókö­zösség és személyiség együ- vétartazásának) sok-sok jelét órzékelhettüki az elmúlt he­tekben, hónapokban. A nép­front szeptemberi kongresz- szusára készülve, felvakban' és városokban — egészen kicsinyke közösségtől a na­gyokig — számbavették, s mérlegelték a nópfrontbiziott- ságok a helyi patriotizmus sokféle, sokszínű megnyilat­kozásait. Most érdemes ismét — helytörténészeknek, honis­mereti szakkörök ügybuzgó tagjainak — elidőzni a tele­pülések fejlődését idéző be­számolóknál, méricskélve ki­csit a felszólalók, a mondan­dójukat fogalmazók gondo­latait. Az emberek, ha a há­zuk tájáról van szó, az utca a közösség, a kisváros mai meg holnapi teendőiről, ál­talában igényesen őszinték. Nyíltan, tán kicsit a követe­lés nyugtalanságával szódnak olyan1 teendőkről, amiket sürgősnek éreznek. Hajlamo­sak tán a felnagyításra is: vélve, hogy ha az aprógon­dokat éllel mondják, meg­nyomva a hangot, előbb ke­rül sor a legyűrésükre is. Szövődnek a gondolatok. A népfront- kongresszust elő­készítő tanácskozás-sorozat is hordozott magában, ilyen — nem elítélendő — követe­lőző türelmetlenséget. De — és ez a fontosabb,— elsősor­ban ékesen bizonyította, su­gározta az emberek érzelmi kötődését a szőkébb hazá­hoz, a lakóhelyhez, ahol él­nék. Lehet lokálpatriotizmusnak nevezni a jelenséget. A szó­használat idegensége, néhol- még lebecsülendő csengése arra Indít: maradjunk in­kább a szülőföld szeretete kifejezésnél. A szeretet fe­lelősségénél — ha ezt a szá­lat tovább gombolyítjuk —, amely elemeire bontva pél­dául így fest: egy közösség holnapjáért korántsem csak a tanács, a hivatal felel. A lakóhelyek arculatát, mind­jobban és mind több helyen a közösségek határozzák meg. Formálják, hozzáadva a ma­gukét — erőben, munkában, nekigyűrkőzésben — az ál­lami ipaikodáshoz. A sok helyütt estébe nyúló nép­front-tanácskozásokon ilyen „hozzáadjuk” — számadásra is jócskán jelentkeztek, tanú­bizonyságul. Tsz-ek és ipari üzemek embereinek tíz- és tízezer javaslata, ötlete, kez­deményezése íródott jegyző­könyvbe, vagy — írásnál is többet mondóén — öltözött kézzelfogható, jó akciókba máris, CSELEKVÖKÉSZSÉG és buzgalom jellemzi a „kisebb haza” szere tétét és értő fi­gyelését. Olyan cselekvőkész­ség, amely együvé adódva már a haza javán buzgólko- dó egységes nemzeti akaratot mutatja. Vm. Fatelepítés! kísérletek Fatelepítési kísérletet foly­tat Győrött, a Duna ártéri te­rületén a Soproni Erdészeti és Faipari Egyetem. Négy hektár mélyfekvésű területen nemes füzekből a különböző tájegységeken honos fajtákat telepítették. A szakemberek azt vizsgálják, melyik az a fűzfajta, amely legjobban al­kalmazkodik a környezeti adottságokhoz. Az értékelések alapján el­készítették a legkiválóbb egyedék törzskönyvezését, s a legalkáimasabb fajták szapo­rítását megkezdték. Bélyegújdonságok A következő hetekben há­rom bélyegújdonságot hoz forgalomba a posta. Augusztus 19-én adja ki 9 forintos névértékben az úgy­nevezett „Hafnia ’76” bélyeg kisívet, az augusztusban Koppenhágában megrende­zésre kerülő nemzetközi bé­lyegkiállítás alkalmából. A hónap végén kerül for­galomba az „Évforduló-e=e- mények 1976” bélyegsorozat részeként a Tiziano emlékbé­lyeg, a festő halálának 400. évfordulója alkalmából. A 4 forint névértékű bélyeg Tizi- ani „Flóra” festményét ábrá­zolja. A „Budavári gótikus szobrok” elnevezésű, négy 2,50 plusz 1 forintos bélyeg­ből álló sort a posta szeptem­ber 4-én bocsátja ki. A lo­vag, a fegyverhordozó, az apostol és a püspök szobro­kat ábrázoló, négyszínű of- setnyomású sorozathoz Ver­tei József grafikus készítette a keretrajzot. I illafüreden, a ^ Hámori-tó partján épült Palo­ta Szállóban nagy­arányú felújítási munkát végeznek. A SZOT jelenleg legnagyobb gyógy­üdülője, már nem elégítette ki a ké­nyelmes pihenés feltételeit. Megerő­sítik a homlokzati részt, új borítást kap □ tető és kor­szerűsítik a belső tereket LÁTLELET A GYÓGYSZERÜGYRŐL Eltékozolt százezrek Az orvosok és a gyógy­szerészek tipikus vagy ext­rém esetekkel a túlzott gyógyszerfogyasztás és az öngyógyszerezés káros hatá­sára és megannyi veszélyre hívták fel a figyelmet. Ez azonban az éremnek csak az egyik oldala. Kétségtelen, a leglényegesebbről, az ember egészségéről van szó. Van azonban egy másik figye­lemreméltó következménye is a gyógyszervásárlási láznak. Nem lényegtelen, hogy „jó, ha van” alapon több száz­ezer, vagy lehet, hogy több millió forint értékű gyógy­szer halmozódik fel ott­hon, az asztalfiókokban az egészséges embereknél. Félreértés ne essék, nincs az a gyógyszermennyiség, amelyet sokallani lehet, ha a beteg gyógyulását szolgál­ja, de egy fiola tartalma is pazarlás, ha csak a pangó házipatika inem ritkán káros vagy éppen haszontalan vá­lasztékát gyarapítja. Dr. Király István, a me­gyei társadalombiztosítási igazgatóság felülvizsgáló fő-' orvosa nem egy példát mon­dóit arra, hogy semmi se drága, ha betegség leküzdé­séről van szó. — Vannak a megyében is olyan kisgyerekek, akiknek egy bizonyos születési rend­ellenesség miatt drága gyógy- tápszert kell adni — ingye­nesen.. Egy gyermek gyógy­kezelése az államnak havi 3 ezer forintot jelent. Élnek sokan, akiknek mindennapi létfenntartásukhoz szükséges a gyógyszer. Ilyenek például az idült cukorbetegek, aki­ket ingyen gyógyítanak. Van­nak a megyében gyerekek, akiknek hiányzik egy anti- anyag a vérükből, nekik szü­letésük óta havonta rend­szeresen adjuk az injekciót. A betegnek semmibp nem kerül, az államnak viszont havi 200 forintba. Nem ke­vés azoknak a száma sem, akik más okból jutnak térí­tésmentesen gyógyszerhez (ipari tanulók, a nagyon kis jövedelmű családok). Mind­ez a humánus, társadalom­biztosítási törvényünkből fa­kad, abból, hogy ma már minden magyar embernek ál­lampolgári joga az ingyenes gyógykezelés. Néha az az érzésem, na­gyon sokan nem is tudják, mennyibe kerül a gyógyszer. Szinte természetesnek ve­szik, hogy filléreként meg lehet kapni. A szólás-mon­dás, hogy „drága minit a patika” már régen nem áll­ja meg a helyét, legalábbis a gyógyszerfogyasztók olda­láról nem. Vajda Jenőné dr., az inté­zet megyei igazgatója egyet­len hónap számadataival ér­zékeltette. — Szolnak megyében az egy biztosítottra jutó gyógy­szerköltség januárban 32 fo­rint volt. Márciusban már 40 forint. Ez utóbbi például ab­ban az egy hónapban azt je­lentette, hogy gyógyszerek­re a társadalombiztosítási in­tézet 17 millió 71 ezer fo­rintot fizetett ki a megyében.-* Kétségtelen — fűzte hozzá —, hogy a biztosítottak kö­rének bővülésével a huma­nista törvények végrehajtá­sával, a gyógyszerkiadások is növekedtek. Ezek objektív, elfogadható okok. De sorol­hatnánk még jó néhány ere­dőjét az emelkedésnek. Még az orvostudomány fejlődésé­nek is vannak a gyógyszer­kiadásokat növelő hatásai; ma már csírájában felfedez­hető betegségek, kiszűrhetők olyan betegek, akik nem, vagy csak betegségük későb­bi stádiumában fordultak volna orvoshoz. Ezek koráb­bi gyógyszerezése sokkal ha­tásosabb. A számításainkból azonban arra következtetünk, hogy mindezek hatása csu­pán egy töredékét jelenti a gyógyszerfogyasztás emelke- désénék. A magvát nem itt kell keresni, hanem a fel­íratom és felírom lehetőségét korlátozva a szemléleten is kell változtatni. A táppénzes helyzet alapos vizsgálata után az országban és a megyében nem kevés olyan esetre derült fény, amelyből a biztosítási jog­gal való visszaélésre lehetett következtetni. Tavaly no­vemberben, amikor a táp­pénzhelyzetről készítettünk riportsorozatot éppúgy, mint most tényeket, egymásnak el­lentmondó véleményeket, fel­tevéseket rögzítettünk. Ak­kor sem a „betegek jogait, gyógyulásuk érdekében tel­jesített igényeit kérdőjelei tűk meg. Csupán a ielkiis- meretlenül kikényszerített, jogtalanul felhasznált táp­pénzeslapokat 'és recepteket, amelyeket a kitöltésük pil­lanatától mintegy bianeó- csekket az államnak nyújta­nak be. Ezért is mi fize­tünk — a közösség. Az „arany fedezetét” ugyanis a dolgozó emberek munkája teremti meg”. Ezúttal sem jutottunk, de nem is juthattunk más kö­vetkeztetésre, mint arra, hogy a közösség rovására tá­jékozatlanságból félreértel­mezett divatból, „gyógyszer­sznobizmusból”, gyakran sa­ját egészségét is kockáztatva senki se növelhesse indoko­latlanul a népgazdaság amúgyis tetemes kiadásait. És végül mondjuk ki nyíl­tan, nem elégedhetünk meg a'rábeszélő szép szavak ha­tásával. Van, akinél az egészségügyi felvilágosítás, a helyes életmódra nevelés ta­lálkozik az öntudatos egyet­értéssel. Addig azonban, amíg ebben nem mindenki­re lehet számítani, a tékoz­lást rábeszéléssel megszün­tetni nem lehet, a lehetősé­gét kell határozott, szigorí­tott intézkedésekkel felszá­molni. Emellett keresni a módját — már jó kezdemé­nyezések bizonyítják me­gyénkben is, hogy lehet, mint például Törökszentmiklóson —, hogy a fiókban féltve őr­zött házipatikákat szakembe­rek rendszeresen felülvizs­gálják, s talán arra is lehet megoldást találni, hogy a feleslegessé vált, de még használható gyógyszert a gyógyszertárak visszaváltsák. Éppen azért, hogy szakembe­rek közreműködésével jut­hasson' el az értékes készít­mény a valóban rászorulók­hoz, ne vesszen kárba, vagy ami még rosszabb, ne a szomszédasszony, s a meg­annyi önjelölt laikus „orvos” jóindulatú tájékozatlansága kényszerítse olyan beteghez, akinek inkább méreg, mint gyógyszer — a gyógyszer! Kovács Katalin Igriczi Zsigmond VÉGE. Gimnazisták a nevelésről Többet várnak a szüleiktől S okszor ácsorgók az állo­mások forgatagában, gyakran utazom. Ak­kor is a vonatra vágtam, amikor Karesz, a cigány fiú harsányan reám köszönt. — Szervusz! Hát te mit keresel itt? — veregette a váltamat. — Hova utazol? Beszélj már, olyan régen hal­lottam a hangodat! — nóga­tott és persze nem hagyott szóhoz jutni. Ilyen. Unszol, hogy beszél­jek, s dől belőle a szó. Né­zem, méregetem: nem sokat változott. No igen, a haja az rövidebb, mint minden ka­tonának. Más a „szerelése” is. A sereg azért kicsit át­formálja ezeket a nagyhajú, vagány srácokat is. Karesz vagány gyerek volt, nagy­szájú, kötekedő. A város­ban mindenki csak úgy em­legette, hogy Karesz, a ci­gány fiú. Nem szerették az emberek, egyáltalán nem. Sőt: viselt dolgaiért szinte gyűlölködve néztek rá, pe­dig ebben a városban szá­jait, kötekedett több tucat­nyi fiú. Csakhogy Karesz ci­gány volt. Fütyültem az előítéletekre, elégedetten kortyolgattam a langyos kávét, amit Karesz varázsolt elém a restiből. Hallgattam, belőle pedig öm­lött a szó, a katonaéletről mesélt. Hm, emlékszem milyen szokatlan módon ismerked­tünk meg annakidején... Mi­kor is?... Két éve? Igenek­kor éppen tél volt, s én al­bérletben laktam, mint ős­idők óta mindig, csakhált ak­kor a szokottnál is rosszabb volt az a fűthetetlen ho- dály. Fáztam, így ha tehet­tem, csak aludni jártam ha­za. Azon a bizonyos estén is kutya hideg volt, egyik is­merősömmel ültem a presz- szóban. Akkor történt. Ka­resz egy árva hang nélkül letelepedett az asztalunkhoz, maga elé húzta az italt, és egyetlen nyikk nélkül mel­itta, majd megjegyezte: „Ezt azért tettem, mert ti lenéz­tek engem. Most már van rá okotok”. A meglepetés szótlanná teszi az embert, igy csak hosszú másodpercek múlva tudtam annyit elmo- iyegni, hogy miből gondolja? Karesz szemében mintha lángot fogott volna a ko­nyak. „Beültök a: szép ruhá­itokban a presszóba, szóra­koztok. isztok, csokoládét majszoltok. De én? Hiába veszem fel a legjobb ruhá­mat, akkor is csak cigány maradok. Pedig azt sem tud­játok, ki vagyok, milyen em­ber, csak kiutálnátok in­nen, ne fertőzzem a levegő­töket, mert... Ne mondjátok, hogy nem igaz! Én rende­sen dolgozom, és mit érek vele? Nem bírom, ha kigú­nyolnak, ha ebédnél elhú­zódnak mellőlem, ha egy rendes lány keresztülnéz raj­tam... Tudjátok meg, én még gimnáziumba is jár­tam, de megszöktem az isko­lapadból! Mutogattak, mint egy bazáiri majmot, mert az ugyebár nem szokás, hogy cigány gyerek gimibe járjon! Még nem szokás...” — Miért nem figyelsz rám? — bökött oldalba Ka­resz. és ügyesen egyensú­lyozta kávés poharát az ál­lomási tumultusban. Mit mondhatnék? Hiszen reá figyelek. De ő csak azt látja, hogy elmerengtem, el­kalandoztak a gondolataim. Mit mondhatnék? Mente­gettem magam, hogy megint suliba járok, özön a bajom... Csak legyintett, s folytatta fordulatos történeteit arról, hogy milyen rossz katona ő, hogy elaludt az őrségben, és zárkát kapott, az pedig egy kutya rossz dolog, de az a lényeg, hogy a srácok na­gyon rendesek, remekül ki­jön velük, igazán remekül, de komolyan, prímán kijön mindenkivel, ha hiszem, ha nem... Ennek a se vége, se hosz- sza bizonygatásnak örültem, bár a végén már a se füle, se farka esküdözés homá\- lyos gyanúként motoszkálni kezdett a tudatom mélyén: Karesz örök fecsegő, ha nincs kiborulva, kínosan sze­retné leplezni problémáit, a nagyszájúságával önt magá­ba lelket, s az örökös hő­zöngés talán... talán önvéde­lem? Talán... Egy hónap múlva levelet kaptam tőle. Kórházból írt. „Máir nagyszerűen érzem magam és igazán minden rendben, elhiheted, most már minden oké, prímán kijövök mindenkivel, de tényleg...” És oldalakon át fogndkozott, hogy majd ezután, meglá­tom másként lesz, nem, ö többet tényleg nem csinál ilyen ostobaságot, s miért is próbálná meg ismét az ön- gyilkosságot, hiszen minden, de minden oké... Sürgősen felkerestem a kórházban Kareszt. A cigány fiút — ahogy a városban emlegetik. Török Erzsébet Mit vár az ifjúság a neve­lőktől és a neveléstől — erre a kérdésre kerestek választ a szakemberek, amikor néhány száz középiskolás véleménvét hallgatták meg. Az Egészség- nevelés című folyóiratban közölt tanulmány számos ér­dekességgel szolgál. A megkérdezettek saját neveltetésükkel általában elé­gedetlenek voltak. Az első osztályosok 30 százaléka és a negyedikesek 27 százaléka minősítette úgy, hogy „nem megfelelő”. Az elsősök helyesnek tart­ják a céltudatos szigort, ha hagyják őket önállóan gon­dolkodni,, ha a családon be­lül kötelességük és joguk is van, ha tiltás helyett felvilá­gosítást kapnak, ha problé­máikat megbeszélhetik, ha a szülők jó példát mutatnak és szexuális kérdéseket is szó­ba hozhatnak. Ugyanez á korosztály hibásnak tartja a nevelésben, ha nélkülözi az őszinteséget, ha a prolémá- kat nem beszélik me“ velük. A 18 évesek helyeslik, ha a családban adnak a véle­ményükre és bevonják őket a gondok megoldásába. Súlyt helyeznek arra is, hogy ne tekintsék őket gyerekeknek, elvárják, hogy korúkhoz ké­pest tiszteljék őket,, és meg­bíznak bennük, s nem nagy­lelkűségből megtűrt eltartott­nak tekintik őket. Ezzel szemben szót emeltek a két­féle nevelés ellen, rossznak tartják, ha keveset foglalkoz­nak velük, ha nem tudnak beszélgetni, s ha sók az a té­ma, amiben nem értenek egyet. A diákok felfogása szerint helyes, ha az iskola is felada­tának tartja a családi életre való nevelést. Érdekes példá­ul, hogy a megkérdezettek „szigorúbbak” néhány kér­désben mint szüleik, például hívei annak, hogy csak 20 éves koruk betöltése után lépjenek házasságra. Ebben úgyszólván megegyezik az el­sős és negyedikes fiúk véle­ménye, az elsőosztályos lá­nyok a korábbi házasságra „szavaztak”, az érettségizők viszont szintén a 20. év be­töltése utáni házasságkötést tartják üdvözítőnek. KARESZ

Next

/
Oldalképek
Tartalom