Szolnok Megyei Néplap, 1976. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-10 / 188. szám
1976. augusztus 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 ÍZT TESSÉK MEGMONDANI: MENNYI PÉNZBE KERÜLT EZ A ROSSZ FILM Találkozás a Nézővel Egy a százféle amit a fiknainlkétolkon, a kö- zönségtaMlkozókan feladnak az ankétvezetőnek, persze, ha éppen nincs ott a rendező. Az elmúlt másfél esztendőben legalább húsz ilyen találkozón vehettem részt, mint ankétvezető, s ez a szám már alkalmasnak látszik arra, hogy általánosítható tapasztalatokról számolhassak be. Itt van mindjárt az első, kicsit ingerült kérdés, amit fentebb idéztem, hozzátéve, hogy nem túlságosan gyakori. Még most sem, amikor pedig — tapintatosan fogalmazva — nem a legharmo- nikusabb a viszony a magyar film és a magyar közönség között. Az anyagi kérdéseket, legalábbis ilyen támadó éllel, ritkán feszgetik, ami azt is jelenti, hogy a közvélemény általában elfogadja, megérti, hogy a szocialista állam a művészetek mecénása is, s hogy a művészetekre érdemes áldozni, mert enélkül szegényebb lenne az életünk. Azt is tudni kell persze, hogy aki ankétra jár, az- többnyire a művészet szerété tével beoltott, nyitott személyiség, kíváncsi a miértekre, gyakran a művészek személyére is. Mindenesetre ankétra nem „a közönség” jár, hanem csupán egy meghatározott, érdeklődő része, így a róluk kialakult kép bizonyára nem azonosítható általában a mozinézőkkel. (Már csak azért sem, mert a filmszínJházak nézőtereinek kétharmadán ma már 25 éven aluliak ülnek. ök viszont ritkábban járnak ankétra.) Ezeken a találkozókon nagyon sok nyitott emberrel lehet találkozni. A legkülönfélébb foglalkozási körökből. Az a jellemző rájuk, hogy jó antennájuk van, megérzik, megértik, rendszerint minden esztétizálás, művészeti szakértelem nélkül, egy-egy mű üzenetét Azokat a gondolatokat, amelyek a rendezőt, s mint kortársat, imagát a nézőt egyaránt foglalkoztathatják. (Különösen nagy élmény volt már kétszer is a veszprémi Bakony Művek munkásainak és a tatabányai bányászoknak felszólalásait hallgatni, de szinte minden ankéton akadt legalább két- három ilyen fogékony néző.) A találkozók résztvevői természetesen a valósággal, saját személyes tapasztalataikkal vetik egybe a látottakat. Nincs, nem is lehet más igazi mérce a műalkotások megítélésére. Mégis sok itt a vitatható elem. Kezdjük azzal, hogy sok néző azt a valóságot kéri számon a filmtől, amilyennek ő szeretné látni. Fel is háborodik gyakran, hogy a rendező miért nem olyannak mutatja a mi világunkat, amilyennek lennie kellene. Ha az ankétvezető visszakérdez, rendszerint készségesen elismeri, hogy saját szőkébb környezetében' is találkozott olyan jelenségekkel, mint amilyeneket a film bemutat, de a művészettől a jobbítást, nem ritkán a receptet várja, hogyan kell a közösség vagy az egyén gondjait megoldani. Nem könnyű elfogadtatni, hogy nem a filmrendezők dolga a valóság közvetlen megváltoztatása. A változtatás lehetősége az, amit érzékeltethet, amiben szocialista művésznek hinnie kell, de a műalkotás éppen arra szolgál, hogy ahol kell, a változtatás szükségességét, sőt lehetőségét a maga művészi eszközeivel elfogadtassa a nézőkkel. Másik gyakori vitapont a valóság kőiül: ki vagy mi a tipikus? Ez a szó átkerült a legszélesebb közvélemény tudatába, de jelentéstartalma elég bizonytalan és beszűkült. Leggyakrabban a statisztikailag legtöbbször előforduló, legátlagosabb helyzeteket, személyiségeket értik rajta. Itt sem könnyű elfogadtatni, hogy a tipikus nem azonos a statisztikai átlaggal, s hogy legalább any- nyira egyedinek, utánozhatatlannak, eredetinek kell lennie, mint amennyire az egyszerinél több, általánosabb tulajdonságokat, a felszín' jelenségei mögötti mélyebb összefüggéseket is érzékeltetnie kell. Sok vita van a filmtörténetek körül. A hatvanas-hetvenes évek filmművészete gyakran nem fektet súlyt a mesére. (Lehet, hogy túlságosan gyakran.) Am sok igen jó film van, amelyben maga a mese nem különösebben érdekes, fordulatos, de a gondolatokat, érzelmi hullámzásokat nem a mese fordulatai hordozzák, hanem a pontos lélekrajz, a szereplők belső történései, a környezet és az egyén összetartozásának, vagy éppen idegemsé- gének finom, aprólékos, részletgazdag rajza. Az ilyen filmek gyakran póruljárnak.. a nézők egy részénél, akik színes, fordulatos mese nélkül fárasztónak, unalmasnak érzik a művet. Az ilyesmin persze nehéz vitatkozni, legföljebb több türelmet kérhetünk e filmtípus megítélésében. Végül egy érdekes jelenség: nem ritkán, ha egy néző nem ért valamilyen részletet; úgy érzi, túl bonyolultak a kifejezési eszközök, titkokat, megfejtendő szimbólumokat keres egy váratlanul felbukkanó figuráiban, egy még meg nem magyarázott helyzetben, egy értelmetlennek tűnő cselekedetben. Rendszerint föl sem tételezi, hogy itt csak annyit kellene elfogadnia, amit lát: egy ismeretlen férfit, vagy hogy ezt nem értem az előzőekből, de majd kiderül, s ez azért cselekszik értelmetlenül, mert ez ilyen ember. A „túlkombináló” néző a leghálásabb ankétlátogató, mert ha kiderül, hogy semmi másról nincs szó, mint amit ő is gondolt, legközelebb könnyebben elfogadja a látványt, annak, ami. itt merül föl az alapkérdés: van-e az ilyen ankétoknak értelmük-haszniuk? Az első mindenképpen az, hogy a résztvevőknek személyes élményük lehet arról: mások hogyan gondolkodnak a közösen látott filmről? Nem jelentéktelen haszon ez, mert sajnálatosan gyakori tünet, hogy egy néző a maga véleményéről azt gondolja, hogy az feltétlenül azonos a közvélemény- nyel. Fel sem tételezi, hogy „épeszű” emberek mást is gondolhatnak. De hasznosak ezek a találkozók a művészek számára is, akik testközelből mérhetik le: szándékaik, elképzeléseik mennyire „jöttek le” a mozivászonról'. Végül hasznos a jelen nem levő nézőnek is, mert az ankétozók rendszerint a közönség legaktívabb, legmozgékonyabb rétegeiből kerülnek ki. Befolyásolni képesek az adott művel kapcsolatban a közhangulatot. S azután: valamennyiünk közös tulajdonsága, hogy élményeinket szeretjük nyilvánosan megvitatni. Mintaszerű formái ennek az an- kétok. Minden találkozó? Természetesen nem, csak az, ahová önként, érdeklődésiből, egymás véleménye iránti kíváncsisággal jönnek el a résztvevők; a közönség és a művészek egyaránt. Találkoztam másfajta ankétokkal is. Szerencsére ritkábban. De azokról jobb, ha nem esik szó. Bernáth László Befejezésül fl kilencedik Savaria nyári egyetem A Savaria nyári egyetem kilencedszer fogadja az idén — augusztus 8—20 között — hallgatóit az ősi Savariában. Vasárnap tizenhat országból s hazánk húsz városából érkeztek vendégek az egyetemre. A jelentős múltra visszatekintő nyári egyetem az első öt évben Vas megye és a tá- gabb környezet művészeti, történeti vonatkozásaival ismertette meg hallgatóit. Azóta — már a negyedik éve — urbanisztikai jellegű témákat dolgoznak fel. Ezúttal főleg a regionális tervezés, valamint az idegenforgalom céloknak a tervezésre gyakorolt hatása szerepel az előadás- és rendezvénysorozatban. Az előadások tárgyköréhez kapcsolódó kirándulásokon az őrségre, Badacsonyba, Tihanyba, Sopronba, Fertődre és Nagycenkre is ellátogatnak a hallgatók. Az egyetem utolsó napján grázi és maribori vendégelőadások hangzanak el. A Savaria nyári egyetem ünnepélyes megnyitója tegnap délelőtt volt a Tanács- akadémia Oktatási Intézetében, ahol dr. Ábrahám Kálmán, a Közlekedési- és Postaügyi Minisztérium államtitkára tart előadást. Négyezer éves szótár Egy olasz régészeti expedíció Szíriában négyezer éves, körülbelül 15 ezer teljes és töredékes szövegre bukkant. A felfedezés helye Elba városa, amelyet ma Teli Mardikh-nak hívnak — közölte Sabatino Moscati olasz régész. A dokumentumokat részben sumer nyelven, az akkori idők kultúrájának és diplomáciájának nyelvén, részben pedig egy számunkra új sémita nyelven írták, amelyet bizonyára ebben a szíriai városban beszéltek. Az 1975 nyarán és őszén végzett és nemrégiben befejezett ásatásokban az olasz archeológusok feltárták azt a helyet, ahol a helyi uralkodók a magas tisztségek viselőit és alattvalóit fogadták. Hatalmas méretű nyitott terem volt ez, amelynek két oldalán két fából készült könyvespolcokkal felszerelt terem helyezkedett el olyan berendezéssel, mint a mi mai könyvtáraink. Az itt őrzött anyag ékírásos agyagtáblákból állt. Az időpontot időszámításunk előtti 2300-ra teszik. A szövegek vizsgálatából kiderül, hogy az archívumban nagyrészt a kor hatalmasaival, elsősorban mezo- potámiakkal kötött nemzetközi szerződések é$ politikai és jogi kérdésekkel kapcsolatos királyi útmutatások találhatók. Még szótárt is találtak, a legrégebbieket, amelyeket a történelem ismer, amelyek segítségével sumér nyelvről sémita nyelvre való fordítások találhatók. Fafaragó művészek Vasárnap Kiskunmajsán megnyitották a Bács-Kiskun megyei fafaragók művészek második nyári táborát. Az egyhetes program a fa művészeinek kiállításával kezdődött meg a nagyközség művelődési központjában. Az érdekes kiállításon használati tárgyak, faragott gyermekjátékok és önálló képzőművészeti alkotások láthatók, amelyeket 22 fafaragó több mint 200 alkotása közül válogatott ki a bíráló bizottság. A pályázati kiállításon szereplő művek legjobbjait díjazzák. Szippantás az erdő friss levegőjéből Felejthetetlen három nap A város utcáin plakátok és transzparensek hirdették: az idén Jászberény adott otthont az ifjúmunkások Szolnok megyei kempingtalálkozójának. A résztvevők, a megye városaiból és járásaiból érkezett háromszáz ifjúmunkás, a Béke és barátság ligetben ütöttek tábort. Ismerkedtek egymással, vetélkedtek három napon át. Onnan indultak üzemlátogatásra, városnézésre, a sportversenyek, a vetélkedők színhelyére. Az első napon — pénteken — az érkezés, „a honfoglalás” izgalmai után a Hűtőgépgyárba látogattak, majd a délutáni megnyitó ünnepséget ismerkedési est követte. A szombati nap a versenyeké volt. Nem csoda, hogy a vetélkedők után nem kellett különösebben invitálni a fiatalokat az ebédlőasztalhoz. Vasárnap pedig a háromszáz fiatal tizenegy csoportban helytörténeti emléktúrára indult, amelyet vetélkedő követett. A vasárnap este bezárult találkozón vidáman búcsúztak egymástól a régi és az új barátok. „Szép volt, nehéz lesz elfelejteni ezt a három napot a barátság szigetén” — mondogatták. Fotó: Nagy Zsolt Egy kiváncsi „sátoriaké" Ébresztő után - mosakodás reggel hatkori Dalos percek - Nagy Tibor pol-beat dalokat énekel Karcagon Két kiállítás A karcagi Déryné Művelődési Központ kiállításait ma már megyeszerte figyelemmel kisérik a képzőművészet kedvelői. Vállalkozó lelkesedéssel mutatnak be jónevű idősebb mestereket, vihart kavaró fiatalokat, elsőként kiállítókat és több várost megjárt anyagot. Nem véletlen a karcagiak rangos művészeti programjainak sora, hiszen képzőművészeti szakkörük is a megye legjobbjai közé tartozik. Ők bábáskodnak a tárlatok létrejötténél, ők segítik a kiállítások nyitását követő közönség-művész találkozó sí-. kerét. A művelődési központ előadója, a kiállítások fele- lőse-rendezője Tóth István is szakköri tag. A három dimenzióval birkózik, s hogy a követ sikerrel faragja, azt a szakkör legutóbbi közös kiállítása bizonyította. Azt mondják; minden szentnek maga felé hajlik a keze. Érthető tehát a plasztika többsége a Déryné kiáillításai között. A napokban fejeződött be Győrfi Sándornak, a Képzőművészeti Főiskola III. éves szobrász szakos hallgatójának tárlata. Amikor Karcagon jártunk, éppen két kiállítás között voltunk; még láthattuk Győrfi anyagát, de a következő bemutató szobrai már elrendezésükre várakoztak. így most mindkettőről beszámolhatunk. Győrfi Sándor tanyán nőtt fel, majd Karcagon diákos- kodott. Tehetségére felfigyeltek, így került a főiskolára. Kiállításával beszámol mindarról, amit három év alatt szobrászatból megtanult. Elég sok munkát hozott „haza , többfele anyagban, műfajban és stílusban. Kisebb, nagyobb szobrok bronzból, gipszből, samott- ból — portrék kőből, terrakottából. Plakettek és reliefek, valamint kitűnő rajzok. Álló, fekvő, mozduló modellek, aktok, néhol eredeti humorral megragadott portrék.' Mindez igazolja Győrfi tehetségét, s azt, hogy odafigyelt tanáraira, szobrásza- tunk élő nagyjaira. Ma még a munkák előtt állva érezzük, melyik készült Somogyi, Varga Imre vagy Meloc- co igézetében. Természetes ez, s helyes is, 'ha Győrfi Sándor mindent megtanul, amit csak lehet, hogy majd később választani tudjon. Az egyéniségének, alakuló alkotói karakterének legmegfelelőbbet. Egyelőre nem tudjuk, valószínűleg még ő maga sem, melyik úton indul el végül, melyik stíluslehetőség adja meg számára a csak rá jellemző, egyéni kifejezés módját. A kiállított munkák alapján kíváncsian várjuk első, valóban önálló tárlatát. Pálfy Gusztáv „öreg” kiállítómű vésznek számít a harmadéves Győrfihez képest, hiszen már hét esztendeje elvégezte a főiskolát, s szerepel kül- és belföldi tárlatainkon. Nála már nem probléma az egyéni hang, a jellemző pálfys formavilág és gondolatkör. Különösen utóbbi években készült kecses, nyújtott figurái, groteszk mozdulataikkal, tágterű asszociatív tartalmukkal világosan megkülönböztetik más művészek alkotásaitól. Szolnoki tárlata kapcsán többször foglalkoztunk a kecskeméti szobrászművész tevékenységével, karcagi bemutatkozása előtt csak néhány dologra szeretnénk felhívni a bronz kisplasztikákat kedvelők figyelmét. A szobrok emberközpontú gondolatiságára, a művek tartalmi elsődlegességére. Pálfynál a forma, a technika ebből következik, másodlagos. Akár drámai az inspiráló gondolat, akár ironikus; a megformálás módját mindig meghatározza. „A szobor a felületén jelenik meg” — vallja a művész. Ezért ad ex- presszívebb, izgatottabb, nyitottabb felületet szobrai egyik részének (Robinson, Figura székkel, A ház, Misztérium, Rekviem stb.), s polírozza fényesre, tökéletesen zárt, megbonthatatlan felületűre groteszkjeit (Artos- ta, Körtánc, A konc, Három intrikus stb.). Pálfy Gusztáv karcagi kiállításán néhány magántulajdonban levő szobor híján a szolnoki tárlat csaknem teljes anyaga bemutatásba kerül. így akinek nem sikerült a megyeközpontban megtekinteni az anyagot, mosta karcagi Déryné Művelődési Központ kiállítóhelyiségében pótolhatják. Egri Mária
