Szolnok Megyei Néplap, 1976. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-06 / 185. szám
1976, augusztus 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Feltárt mauzóleum Pécsett, dr Fiilep Ferenc, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójának vezetésével, befejeződött a tavaly elkezdett ásatás, amelynek eredménye egy páratlan szépségű ókeresztény mauzóleum. Ebben három szarkofág található, a sirkamra falait négy freskó disziti. Az Országos Műemlék Felügyelőség és a Pécsi Tervező Vállalat közösen készit tervet, hogy a nagyközönségnek is bemutathassák ezt a székesegyház előtt feltárt ritka műemléket. Képünkön az egyik faragott márvány szarkofág. Éjféli „rókavadászat" Á jubileumi úttörőtáborban „Július 22-e nagy nap volt. Megérkeztünk a szolnoki ti- szaligeti KISZ-táborba. Pavilonokba osztottak szét bennünket, azután a rajok is megalakultak. Az ünnepélyes tábornyitóra mindenki egyenruhában jelent meg. A vacsora után ismerkedési estet tartottunk. A humoros és vidám játékok után takaródéhoz készülődtünk. Kicsit később feküdtünk le, mint kellett volna...” így összegezte az öcsödi Izbéki Gyöngyi naplójában az első nap eseményeit. A folytatást társai mondták el: Petri Kálmán (Berekfürdő): — Kétszer voltam Felsőtelken az úttörőtáborban, de Szolnokon éreztem eddig legjobban magamat. A gazdag programból főleg a szellemi vetélkedőket szerettem. Az egy hét alatt elmentünk a KRESZ-parkba, megnéztük Kiskörén a víztárolót, másnap menetdal-verseny volt, amelyen a rajunk, a Kossuth táj lett az első. Gödér Sándor (Törökszent- miklós): — Rettentő büszkék voltunk, hogy legyőztük a lengyel csapatot. Azért jól összebarátkoztunk, nemcsak velük, de a magyar pajtásokkal is. Jó egy ilyen találkozó; mindig van mit csinálni, ne.'.i unatkozunk ... Székely Éva (Öcsöd): — Éjfél körül a legjobb álmomból riasztottak fel. „Rókát” kerestünk a tábor területén. Akinek volt zseblámpája, magával hozta. Kilenc „rókafejet” gyűjtöttünk össze, de sajnos nem a mi rajunk lett az első. Az viszont igaz, hogy az őrsi portyán eredményesen szerepeltünk. Leveleket, növényeket kellett gyűjteni és különféle — tábori életet bemutató — képeket készíteni belőlük. Sinka Julianna (a tábori vezetőség tagja): — Ezt az egyhetes jubileumi úttörőtábort a Magyar Üttörőszövet- ség 30. évfordulójának tiszteletére szervezte a Szolnok megyei úttörő elnökség a megyei KISZ-bizottsággal közösen. A megye legjobb úttörői, összesen százhetvenegyen jutalomból vehettek részt ezen. A programok összeállításánál figyelembe vettük, hogy sok pajtás a kulturális szemle résztvevője volt, így esténként műsorokat adtak, közösen zenéltek, játszottak, énekeltek. Ügy érzem, jó tábor volt. — á. i. — Kiállítások a Pest megyei pártbizottság székházában A szabadfoglalkozású képző- és iparművészek, az MSZMP Pest megyei Múzeumok Igazgatósága együttműködési megállapodást kötött. A szocialista szerződés célja egyebek között, hogy lehetőséget biztosítson az élkötelezett, kommunista művészeknek a bemutatkozásra, a szocialista művészek és a közönség változatos formában való rendszeres találkozására. Feladatul jelölték továbbá, hogy az együttműködés segítségével erősítsék a pártalapszervezetek kulturális nevelőmunkáját, közművelődési tevékenységét. A szerződés alapján nyílik meg szeptember 9-én a Pest megyei pártbizottság székházában Bortnyik Sándor Kos- suth-díjas festőművész és Gyurcsek Ferenc, Munkácsy, díjas szobrászművész — ő alkotta a szolnoki Tanúhegyet is — tárlata. Az idei munkatervben két előadás is szerepel. Az Egyetemi Könyvtár céh levélgyűjteménye Az egy városban élő, azonos ipart űző kézművesek a középkortól kezdve a múlt század közepéig szervezetekbe, céhekbe tömörülték. Kiváltságaikat, kötelességeiket önkormányzatuk szabályait okiratokban rögzítették le, s ezeket a város vezetőségével, földesúri birtokon a földes- úrral és a XVIII. század elejétől többnyire a királlyal ismertették el. Ezeket az Írásokat hívjuk céhleveleknek. I. Ferenc 1805-ben elrendelte, hogy az egész országból gyűjtsék össze a céhleveleket, mert új, egységes céh- szabályzatot akart kiadni. A beszedett céhleveleket Bécs- be küldték, a királyi kancelláriába, s ott hevertek hat évtizedig. Csak a kiegyezés utón sikerült ezeket Magyar- országnak visszaszerezni, akkor, amikor a céhrendszer már megszűnt. Nagyobb részük, kétezer, az Országos Levéltárba került, s ez az értékes gyűjtemény 1945-ben a lángok martalékává lett. Az anyag kisebb részét, 738-at a budapesti Egyetemi Könyvtár kapta. Itt található ma a magyar céhlevelek egyetlen nagyobb gyűjteménye. A céhlevelek az ország legkülönbözőbb városaiból származnak, legtöbb köztük a szabóké (86), a csizmadiáké (77) és a takácsoké (62.) Nagyobb részűiket a XVIII. században bocsátották ki. Szövegüket szép, gondos írással pergamenre rótták, bőrbe kötötték és viaszpecséttel hitelesítették. Érdemes ezekben az iratokban lapozgatni, mert sok érdekes jellemző adatokat árulnak el iparunk múltjáról, a régi szokásokról, erkölcsökről. Az első szabályok a vallási kötelezettségeket írták elő. Különös szigorúsággal tartották számon a részvételt az úrnapi körmenetben, valamint a céh védőszentjének ünnepén s a négy kántorböjtön mondott miséken. A távolmaradók büntetést fizettek, pénzt vagy viaszt — ezekből gyertyáikat öntöttek, — mégpedig a mesterek kétszer annyit, mint a legények. Az inasok büntetése verés volt, vagy mint a céhlevelek kifejezték: „testi sanyargat tás.” A céhlevelek előírták, hogy negyedévenként — néhol havonként — gyűlést tartsanak, kétévenként pedig választást. Ilyenkor választották meg a céhmestert, vagyis a szervezet vezetőjét és pénztárosát, a szabályok őrét és az ellene vétők megbirségolóját, valamint az atyamestert, a két vagy több mívlátót és a többi vezetőt. Az artikulusok nagyobb része a céhbe való felvételt szabályozza. Inasnak csak törvényes házasságból származót fogadtak el. Inasideje általában 3—4 év, de néhol 5—6. A pécsi lakatosoknál az erős testalkatú inas 3 évig szolgált, az erőtlenebb pedig 4-ig. Előírták, hogy az inas engedelmes, illedelmes legyen, tűrje el a fenyítéseket, járjon templomba, végezzen el minden munkát, vízhordást, favágást is. Fizetést nem kapott, legfeljebb kevés ruhát, de ezt se mindenütt. A felszabadult legények viselkedésére is erősen ügyeltek, tiltották a mulatozást, verekedést, kártyázást, koc- káaást. Ha önállósítani akarták miagukat, akkor legalább három évig vándorolniuk kellett. Az idegen városokban az atyamester osztotta be őket munkára egy mesterhez. Mesterré csak olyat fogadtak be, aki polgárjogot szerzett és „rémekéit”, azaz bemutatta, hogy az ipart jól megtanulta. Ä debreceni szíjgyártóknál négy lóra való „minden szerszámot” kellett elkészíteni; a rohonci gombkötőknél ötféle különleges gombot; a kassai kovácsoknál három puskát; a pesti órásoknál olyan álló órát, amely ütötte az órákat és minutákat, mutatta a kalandári umot, a holdtöltét és újholdat. A remek elkészítése után meghatározott taksát kellett lefizetni — a XVIII. században általában 30 forintot — és mesterebédet adni. A céhlevelek sokszor előírták, hogy ez hány fogósból álljon, mennyibe kerülhet. Az egyéb szabályok gondoskodtak a betegek ellátásáról, a megholtak temetéséről, előírták hogy a nőtlen mester egy éven belül házasodjon meg, este mindenki tartózkodjék otthon, senki se csábítsa el más legényét, inasát. Rendkívül érdekes a pesti kirurgusok következő szabálya: Ha valamelyik mesternek „nehéz paciense vagyon, vagy incisio (a beteg testébe vágás) tétel, vagy golyóbis kivétel, vagy csontoknak helyre tételének szüksége, tartozik a többi mesteréket oonvocálni (összehívni)’, és velük konzíliumot tartani. A mondottakból kitűnik, hogy a céhek elsősorban érdekvédelmi szervek voltak. Azonban a közönségnek is haszna volt belőlük, mert arra vigyáztak, hogy selejtes áru ne kerüljön ki a kezük alól. A céhmester és a mív- látók rendszeresen ellenőrizték a munkáikat, a rosszul elkészített iparcikkeket elvették és megsemmisítették, készítőjüket pedig megbírságolták. Arra is ügyeltek, hogy a megyék, városok által megszabott árakat ne lépje túl egyetlen céhtag sem. Vértesy Miklós Mária Terézia oklevele a Tudoniány Egyetem alapításáról ANTALFFY GYULA így utaztunk hajdanában „Pompás kis utazás, valóban” O A kocsiposta a 40-es években már elkerüli Szolnoknak a tájékát is. Tiszafürednél keresztezi a folyót, hogy ameddig csak lehet — vagyis a Pest-Hatvan-Gyön- gyös közti szakaszon —■ az Alföld magasabb peremvidékének kevésbé süppedékes útjain, majd a Hortobágyon át haladjon Debrecenig, ahonnan aztán szétfutnak a töltések Máramaros, Szaitmár, Szilágy és Bihar megyék felé. 1847 tavaszán ezen a vonalon utazik Petőfi Debrecenen és Nagykárolyon át Erdődre. Visszafelé Szalon tán és Mezőtúron át jön, de mindkét alkalommal hamisítatlan alföldi utazásban van része, bizonyítékául annak, hogy legfeljebb árnyalati különbségek lehetnek a Szolnok—debreceni és a tiszafüred—debreceni út között, az utóbbi javára. Petőfi május 13-án kora reggel indul el Pestről a gyorsszekéren. Üitátársai: „egy bor- kereskedő zsidó, egy erdélyi szász kalmár, egy lengyel katonatiszt és egy tót születésű pápista pap, csinos, fiatal húgával”. Még csendes a város, amikor átrobognak az Úri és a Hatvani utcán meg a Kerepesi úton, s félóra múlva már Rákoson járnak, mindjárt utána pedig Cinkotát érik, hol — amíg új lovakat fognak a gyorsszekér elé — megreggeliznek az utasok. Gyöngyösön és Kápolnán vezet tovább útijuk, s késő este érnek Füzesabonyba, ahol megéjszakáznak. Napkeltekor már Poroszlón vannak, s itt kezdődik az út „alföldibb” szakasza. Poroszlót ugyanis különösen kedveli a Tisza, gyakran kilátogat hozzá, nem restelli a nagy utat — írja Petőfi úti leveleiben, majd így folytatja: „Most is ott tisztelkedifc. A fogadótól jobbra-balra tengert látunk, melyben nyakig úsznak a fák, mint valami szerencsétlen hajótörést szenvedők. A víz köziepén nyúlik végig, mint valami nadrágon a zsinór, az a nevezetes töltés, melynek oly sok ló köszönheti már, hogy e siralom völgyéből Ábrahám kebelére jutott. Hosszúsága egész félórányi ugyan, de jó időben négylovas kocsi — nyolc ökörsegítségével — egy nap alatt is megjárja. Száraz időben az a szép tulajdonsága van, hogy oda varázsolja az Alföldre a Kárpátok táját, olyan hegyek és völgyek keletkeznek rajta. E tekintetből jónak láttam leszállni a gyorsszekérről, s gyalog zarándokolni át a töltésen, hogy feldőlés ellen biztosítsam magamat, mert én fejiemmel szerzem ugyan kenyeremet, de azért nyakam sem imádom kevésbé, mint fejemet. A igyorsszekérnél egy óranegyeddel hamarabb értem a Tisza hídjához, s ez alatt gyönyörködve néztem jobbra-balra a tájat, mely a kiöntés által hasonlíthat Amerika őserdeihez regényességében.” A Poroszló és Füred közti utat legtöbbször gyalogszerrel teszik meg a kocsiposta más utasai is. Nagy Titusz, az athenaeum cikkírója 1839- ben pontosan ugyanúgy járja végig ezt a nevezetes útszakaszt, mint Petőfi. Vagyis az apostolok lován, de ő egyesíti a hasznost a kellemessel, s ha már annyi a víz — és nyár van —, hát megfürdik a folyóban. „Poroszlóra érkezvén, a gyorskocsi igazán fennakadt — tudósítja lapját —, mert a Tisza kiöntvén, az út egészen-Tiszafüredig járhatatlan volt. Kalauzunk dereglye után járt s gyorskocsinkat a vízen Tiszafüredig szállítandót, ebbe belehelyezték. Ütünk gyönyörű volt, én svéd társammal a Tisza meleg vizébe ugorva kísértük egy darabig hajónkat. Két óra alatt Tiszafüredhez közel egy vendégfogadónál állt meg dereglyénk.” Nyolc év alatt mégis történik annyi hogy fél nappal megrövidül a gyorskocsi útja. Petőfi a második nap este már Debrecenben van, „a temető mellett jöttünk el, hol Csokona* pihen; hamuszín fátyolként lebegett az alkonyat köde a költő fekete vasszobrán”, míg Nagy Titusz csak harmadnap délre éri el a nagy alföldi mezővárost. Az Athenaeum munkatársa kétszer hál meg az úton — Gyöngyösön és a Hortobágyi csárdában —, Petőfi csak egyszer, a füzesabonyi fogadóban, egy szobába zárva a szász kalmárral és a lengyel katonával. Petőfi 1847 tavaszán nem időzik huzamosabban Debrecenben, siet Júliához Szat- márba. „Irtóztató unalmas ez a Debreczen és Nagy-Károly közötti út” — olvassuk másnapi feljegyzését. — „Homok és homok. S hegy, se róna se ló, se szamár, hanem valóságos öszvérvidék, a mi legkomiszabb.” Reggeltől estig tartó utazás után érkezik Nagykárolyba, majd hajtat is tovább Erdődre, hol kedvese lakik egy öreg várkastélyban :: „Még csaknem egészen ép a vár, körülbelül a XV. századból, nem egészen nagy dombon, két kicsiny és egy nagy toronnyal, honnét éjszakra ellátszanak Szatmár-Németi templomai. Hajdan Rákóczi bírta e várat; mostani birtokosa... nem, ennek nevét nem írom le.” Visszafelé az Érmelléken és Nagyváradon át Szalontá- nak veszi útját, hogy Arany Jánost se kerülje el. Siet — még Váradot „a szép, kellemes, nagy várost” sem ér rá megvizsgálni —, de szeme folyton a tájon, hol áthalad: „Az Érmellék kellemes, szelíd völgy: a hegyoldalon ama híres bortermő szőlők, a hegy alatt pedig gazdag szántóföldek. Székelyhídon etettünk, ép azon fogadóban, hol 1843-ban, mint színész, játszottam valami hatod magammal. Megnéztem a nagy ivó-szdbát is, hol színpadunk állott. Halovány, örömtelen, száraz ködalakok vettek körül.” Szalontárói hazatérőben aztán alaposan kiveszi részét az alföldi utazás gyönyöreiből. A Mezőtúr, Szolnok, Abony, Pilis, Üllő útvonalat használja, s a felázott töltéseken négy napig szekere, zik végig. „Nem elég, hogy az Alföldön utaztam — írja már Pesten, 1847. június 25- éről keltezve —, az is hozzájárult, hogy 10, mond: tíz napi esőzés előzte meg utamat, s még azonfölül az útban is vert az eső két napig. Most már csak képzelheted, dehogy: ha megszakadsz, sem képzeled. Sátor volt ugyan szekeremen, hanem azért annyi sár ragadt a kerekekre, hogy a szó legszentebb értelmében minden száz lépésen meg kellett állnunk s levasvillázni a küllőkről a gáncsoskodó fekete írósvajat..Ekkor születik meg a lóvásárairól híres Mezőtúron a vers, amely az „Utazás az Alföldön” címet kapja: Pompás kis utazás, valóban! Alig van egy arasznyira Fölöttem a felhő, oly terhes. Szakad nyakamba zápora. Bundám dohányzacskómra adtam, Hogy az maradjon szárazon. Csűrön víz vagyok. Még megérem, Hogy végre hallá változom. Minő az út!... De vájjon út ez? Vagy fekete kovász talán? Mely, ha kisül, leszen belőle Kenyér az ördög asztalán. Ne dögönyözze kend csikóit, Ne dögönyözze kend kocsis, Fölérünk Pestre, ott leszünk tán Má\r az ítéletnapon is. A vers prózai kiegészítéseként ideiktatjuk alföldi útjának befejező szakaszáról szóló levélrészletét: „Szalontárói június 13-án értem Pestre, esőben és éjfél tájban, minek két kellemetlen következménye volt; primo jól megáztam, secundo alig akadtam fogadóra, hova beeresztettek. Végre kinn a pokolban, a kerepesi úton (a mai Rákóczi úton), a Fehérló nyitá meg előttem barátságos karjait, az az nyikorgó kapuját. Ágyam oly irgalmatlanul sima volt ugyan, mint az újvilág-utczai (má Semmelweis utca) kövezet, de azért mégis remekül aludtam, mert négy napi utam az Alföldön úgy meghányt, mintha a világot utaztam volna körül.” (Vége)