Szolnok Megyei Néplap, 1976. június (27. évfolyam, 128-153. szám)
1976-06-13 / 139. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. június 13 4 GYIMESI FERENC Túl a hegyen F erikéék háza kicsi volt. Az öreg cserepeken bödöskővirág ült a moha között, meg néhány tégladarabka, amelyek fennakadtak, amikor a gyerekek megpróbáltak átdobni a házon. Középen nyílt a konyha, jobbra és balra egy-egy szoba. Az utcai szoba ntár padlós volt, es az ablakairól is látszott, hogy valaki egyszer már megpróbált emelkedni. De a hátulsó még úgy állt földesen, a tenyérnyi ablakkal. Az volt a megszorult szívdobbanás. A falak vakítottak a fehérségtől. Az udvar is mindig ilyen tiszta volt. Nagyobbik része napos és szikkadt. Fű nem nőtt rajta, csupán néhány porcfűbokarka próbálkozott az élettel, amerre a kútnál kiöntött víz folydo- gált az utcai árok felé. A gyümölcsfák hátra szorultak a kertbe, csak egy féloldalú szilvafa nézte még, hogyan fejlődnek a konyhára való zöldek az agakkal elkerített konyhakertben. Annál több volt a virág. A kisgyerek bűntudatosan settenkedett hazafélé és most mar bánta, hogy hallgatott a pajtására es elment játszani, amikor az arfyja azt mondta, hogy legyen olt a , kistestvére mellett, amíg 6 hátra megy a kertbe teregetr ni. De a -pajtásánál, akinek apja az italboltot vezette a falu szélén, nem volt golyó, és, Józsika is olyan szépén aludt a diófa, alatt... Már a kapuban várta az anyja. Józsikával a karján eppen akkor lépett ki a kapun, amikor a szomszéd ház elé ért — Hol voltál, Ferike? — kérdezte szelíden Eszter. — Kovács Gyuri elcsalt játszani — sütötte le Szemét a gyerek. — Itthon nem játszhattatok? — Nem volt nála golyó, Meg Józsika is aludt. Ügy állt Eszter a Fia Fölött, mint az az egyenes szárú, fehér mályva, amelyik most nyílt javában a kerítés mellett Kibomlott fekete kortyából, ahogyan Józsika kihurcólta, egyik vállára esett egy hajcsomó s úgy ült fehér gyolcsingén, mint egy feketerigó. H úszón- nyolcéves volt, erős szép fiatalasszony. Józsika a bátyja felé lca- pot t kis kezével, de Feri nem mert ránevetni. Eszter megsajnálta a gyereket. Tenyerét rátette kopaszra nyírott szúrós bajára, s a kimosott kéz lassan amdalgott a fiú nyaka felé. Feri megérezte belőle, hogy nem haragszik az anyja, s meghatottságában sírva fakadt. — Menjünk be. ne sírj itt az utcán — mondta Eszter. Az udvarról már elment a nap. A ház alkonyati árnyékában élénken tarkállottak a Frissen locsolt virágok, a konyhából petrezselyemsza- gú gőz szállt a tisztára sepert udvarra s hátul a kertben boldogan virítottak a száradó lepedők. Mindenütt a békés kis'világban Eszter kezenyoma látszott Ferike csak most látta, hogy az anyja mennyi mindent csinált, amíg ő Gyuriélcnél játszott. Elszégyellte magát és hogy valami jót tehessen, megkérdezte: — Adjak a tyúkoknak? — Most ettek — felelte békésen Eszter. Azzal kibal- lagott Józsikával az udvarra és lassan végigsétált a kerítés mellett, mintha a virágokat nézné. Ferike utánuk sampolygott. Eszter megvárta a gyereket azután csendesen megkérdezte > tóle: — Édesapa nem volt ott? — Az ivóba nem néztem be — állt komoly arccal a kisgyerek. Majd egy kis hallgatás után hozzátette: — Talán csak tovább dolgozik ... Eszter némán állt eg? darabig, azután ismét megsí- mogatta a fia fejét: — Megetetem Józsikái, azután megfürösztlek. Amíg Eszter pépet nyomkodott a kisebbik gyereknek, Feri odakészítette a konyhába a lavórt és melléje a sámlit, azután levetkőzött és alsónadrágban leült a hokedlire. Amikor anyja végzett az etetéssel, a nadrágot is letolta magáról es úgy várakozott. I bolyaszapparmal fürdette Eszter a fiát. Almok úsztak előtte a fölszálló illatos gőzben. Néhány pillanatig az urát látta a hegyoldalban. Egyszer fölmentek hozzá Ferikével, hogy megnézzék, hogyan döntögetik a fákat. Józsi akkor arról beszélt nekik, hogy milyen jó itt fönt, örökké a tiszta erdei levegőt szívni és a rügyező fákon, az irtásokban érő málnán, a hulló leveleken és a töretlen, mély .havon nézni az évszakok váltását. Csaliugyan szép volt, ahogyan az áprilisi nap besütött a hegyoldalba. De ő valami mást szeretne a gyermekeinek. A padlós szolja, a fehér falak, az ibolyaszappan, a szépen vasalt virágmintás pizsama az asztalon, minden azért van, hogy a fiainak szebb legyen a gyerekkora, mint a szüleiké volt, azután meg majd ... — Édesapa miatt vagy szomorú? A kisgyerek szavai főlrez- zentették álmodozásából Esztert: — Nem vagyok szomorú, csak nagyon elgondoLkoz-, tana. — Gyuri azt mondta, az apjától hallotta egyszer, hogy édesapa nagyon bírja az italt — Nem szabad így beszélni — szólt rá gyorsan Eszter. — Ha Gyuri mond is valamit, azzal ne törődj. Egy kisgyermeknek nem szabad az apja hibáiról beszélnie. r É desapa hibái ... Üj hang, szokatlan kon- gás zúgott Ferike fülében, lelkét árvíz öntötte el. Édesapa altkor rossz ember volna?... Ez annyira fájt neki és annyira szégyell te, hogy elfordította fejét és nem mert az anyja szemébe nézni. Eszter rögtön észrevette és megpróbálta békíteni: — Én nem úgy gondoltam, hogy édesapának hibái vannak, hanem úgy hogy ha volnának is, neked nem illene beszélned róla. Az nem hiba, hogy néha megissza azt a kis bort. de sohasem rúg be és senkivel sem kötekedik. Olyan jó volt hallani ezt. Feri most már föl mert nézni, de szólni nem tudott, ö sohasem tudta kimutatni az örömét úgy, mint más gvenek. Minden úgy be volt zárva a leikébe, mint Eszternek. Csak nézte az anyja gőztől piros' arcát és tu-, datosan gyönyörködött a' széps'égében. Azután boldogságában hirtelen megcsókolta. Esztert valahol a lelkén érintette a fia csókja. Párás arcát egy pillanatra a gyerek vizes halántékához szorította és elszorult hangon leheli te a fülébe: — Kicsikém. Olyan volt Eszter arcának érintése, mintha kivett szívét simította volna oda. Túl a hegyeken, — amelyek oldalában Józsi a fákat döntögeti —, egy messzi, nagy gyárra, ahol olyan fényesek a gépek és olyan tiszta minden, hogy talán fehér köpenyben dolgoznak benne. Fája Géza pályafutásáról a nagy mű* a Viharsarok tette ismertté _____a* » Féja Gézát a kortársak szemében. Ebben a könyvében a hárommillió koldus mellett, ritka eletnzö tehetséggel, annál is nagyobb forradalmi bátorsággal állt ki az akkori úri Magyarország „modern barbáraival” szemben. Plebejus, paraszti jellem- rajzai némely helyen valósággal Dosztojevszkij mélységében járnak. A modem barbárok: a szolgabirák. altisztek, a hatalmi bürokrácia figuránsai pedig éppen olyan plasztikusak és színesek, mint parasztportréi. A Viharsarok megírása idején — bár a munkásosztály, egyáltalán az egész magyar társadalom sorsa éppúgy kockán forgott, mint a mezei szegénységé — Feját elsősorban az agrárproletáriátus csontig hatóan sorsfontosságú kérdései izgatták. A népi írók csoportjába tömörült írókat, hozzá hasonlóan, a földkérdés ezeréves megoldatlansága, mely a szabadságharc bukása óta napirenden volt, s mégis mindig elnapolták egyszóval: a falusi proletarióibus sokszoros elnyomottsága késztette a legelkeseredettebb tiltakozásra. Szemükben még nem volt világos, merre vezet a munkásosztállyal megvalósítható szövetséghez az út, műveik — s köztük Féja Géza müve — az útkeresés jegyében születtek meg. S ha akkor még nem is látták tisztán, hogy az ipari proletáriátus, a városi munkásság forradalmi talpraállása együttjár a paraszti felemelkedéssel, a kulturális forradalommal: a felszabadulás meghozta számukra a gyümölcsöző változás, az írói-eszmei továbblépés minden feltételét. Féja Géza é sok más kortársa esetében láthattuk, hogy a szocializmus politikai elemei mennyire gazdagították egész szemléletüket. Ugyanazt a dolgot —a már bekövetkezett és a beálló változások fényében — már egészen másként, sokoldalúságában is fel tudták ismerni. Megnyílt ábrázolásuk előtt a teljes társadalmi összkép. Ezért érdemes újraolvasni a könyvnap alkalmából Féja Géza új, szocialista szociográfiáját: a „Sarjadás’’-t, régi és felszabadulás utáni verseit a ,,Kráterarc”-ot éppúgy, mint az idei; könyvnapra újra kiadott Görgey regényét (Visegrádi esték), a legfrissebb szépprózájával, a „Sűrű kerek erdő”-vel együtt. A „Sarjadás” annak a folyamatnak a dokumentuma, mely során a parasztság befogadta, magáévá tette a szocializmust, és ezzel teljes harci-termelési egységre jutott a legforradalmibb osztállyal. A Visegrádi esték, mint szépprózai alkotás is remekmű. Ez az> elementáris hatású regény eseményeinek bőségével és jellemeinek gazdagságával együtt azt is megláttatja a jelenkor ol vasójával, hogy a szabadságharc nemesi irányítói miért jutottak csődbe. Ebben is a társadalmi osztályok kapcsoltkeresését, a szövetség gátjait és lehetőségeit kutatja a társadalmi progresszió érdekében. A szerző a szabadságharc váltakozó sikerrel folytatódó küzdelmei között a dolgozó tömegek sorsát és érdekeit kíséri figyelemmel, egyszóval azt, hogy a diadalok és veszteségek között a népi felkelés motívumai hogyan mosódtak el. A nemesi rendek különféle szintű képviselői még a közös küzdelemben sem tudtak azonosulni az önmaga felszabadulásáért századok óta mindhiába küzdő magyar plebejus törne- ' gekkel. Féja Görgey-regénye — a megírás tényén túl — azzal növeli értékét, hogy a társadalmi fejlődés útját — ha tapogatózva is, de mégiscsak — kereső hősök magatartását mélyre leásó művészettel tárja fel. Ha első látásra nem is ennyire drámai, de eszközeiben vitathatatlanul választékos a „Sűrű, kerek erdő”: könnyed vázlataiban éppúgy, mint keserű karcolataiban elénk vetül a húszas-harmincas évek Krisztinavárosa. Ez a városnegyed volt akkor a kleriko-fasiszta kispolgárság egyik fészke. Az ábrázolás kegyetlen keménysége, hangja keserűsége élesen elüt elődeitől (pl. Krúdy), akik még érzékelték a századforduló romantikájának levegőjét ebben a városrészben. Pedig a Finomabb toll is szépen fog kezében, eredetileg Féja Géza költői alkat, költő a szó legszebb értelmében. Erről a „Kráterarc” c. lírai gyűjteményében lapozgatva minden olvasó megbizonyosodhat. A húszas évek legelején a Nyugatban jelentek meg máséval össze nem téveszthető, karakteres költeményei. Babitshoz azonban, mint szerkesztőhöz, nem vonzódott, az esztétikai és politikai „szellemi mandarinátus” neki nem imponált, s még inkább — nem parancsolt. Neki a hárommillió nyomorúsága parancsolt, az késztette inkább szóra, s így eltávolodott a „szentelt berkektől”: a „forró mezők”, a társadalom égető szükségein töprengett a vers műfajában is. Mióta csak tollat fogott — a népuralom szolgálatában forgatta. A felszabadított tömegek. munkások, paraszok és az összes tudatossá váló társadalmi erők formálódását átélve — kibővült látóhatárok között ábrázolásának korlátái is lehullottak. B közelmúltban írt epigrammáinak_______________ egyikében ezt kérdi: „ ... az én gyertyám vaj’ minek ég / talán csillagnak születtem, / de lemondott rólam az ég?” Minden metafora, ha mégoly kerek is. továbbgondolkodásra serkent: az ég lemondhatott e lélekben ifjú íróról, de a társadalom annal inkább figyel reá. Fodor László Pogány József rajza Diadalát...? íOí No, de térjünk vissza 1952. ■***'• júniusának utolsó napjaira, Június 25-én. délelőtt Molnár István elrobbantotta az utolsó töltetet s ezzel beléptek a századik méterbe. Hírvivők szaladgáltak: mi újság, mikor lesz meg? Telefonáltak a városi pártbizottságról, a DISZ-től. Mi a helyzet? Nincs akadály — mondta Molnár —. megnyertük ezt a csatát... ' Mert akkor valóban minden ezt y sugallta. Június hónapot 124 méteres teljesítménnyel zárták. Augusztusban új körülmények között.— Béta-bányán — 105 métert haladtak előre. A következő hónapban itt is tovább javult azonban teljesítményük: így aztán joggal érezhette Molnár: elő- veheti dédelgetett álmát, a 200 méteres mozgalom gondolatat. Fent azonban mást gondoltak. A 100 méteres mozgalom széleskörű elterjedésének jelszavával szétszedték a Molnár-csapatot. Hiába tiltakoztak, hiába jutott el a vita híre egész a miniszterig — Molnár Istvánt áthelyezték az újonnan megszervezett Feltáró Vállalathoz. A nagy munkák ekkor Kossuth- bányán folytak. Tizennégy csapatot koncentráltak egy meglehetősen kis bányarészbe — köztük Molnár-, a Kusz- és a So- mogyvári-brigádokat, tehát Komló legproduktívabb csapatait. A szállítási útvonalak kapacitása azonban szűk volt, jó ha 100 csille áthaladhatott műszakonként az ereSzkén. A diadal útból vergődés lett. — Nagy eredményeket vártak tőlünk: sokszor száz métert- de még g közepes csapatok szintjét is alig értük el. Ekkor már Vas Zoltán kezében volt a hatalom Komlón. Tiltakoztam kézzel-lábbal, úgy éreztem ez a mozgalom lejáratása. Egy pártbizottsági ülésen végre határozat született: megfelelő munkaterületet. műszaki feltételeket kell számunkra teremteni. Azt mondták: van itt rhég vissza vagy 30 méter, azt fejezzétek be, s aztán elvonulhattok. Rendben. De aztán kiderült: ötven méter az a harminc! — S akkor ön eltűnt egy napra,.. — Nem tűntem el: megmondtam a párttitkámak. ha ti nem tudtok intézkedni, majd elmegyek ahhoz, aki tud. — És? — Intézkedett. — Beszélne erről az utazásról? — A Nádor utcában volt a pártközpont. Nagyon el voltam keseredve és nagyon dühös voltam. így aztán nem gondolkoztam sokat. Vonatra ültem, s beállítottam a titkárságra. — A fogadtatás? — Mondtam a titkárnak: Molnár vagyok Komlóról. „A százméteres Molnár?’* — kérdezte. „Az”. Eltűnt egy ajtó mögött, majd visz- szajött. „Most sajnos nem lehet, szovjet vendégek vannak odabennt, de fél kettőkor várjuk önt...” — Mit érzett, amikor szemtől j szemben állták? — Csak az volt bennem: igazam van, jót akarok, tehát segítenie kell. — Hogy zajlott a találkozás? — Elébem jött, s két kézzel szorította a kezemet. — Magázta? — Nem, úgy emlékszem, tegezett. — És, amikor hazaért? Nyilván megtudták, hol járt? — Ez az utazas egy csütörtöki napon történt. Pénteken már korán reggel jött nagy izgatottat} az aknász: „Szállj ki, Pista, várnak az irodában”.- ' „Most? Nem látod, hogy megsérült egy ember?” Dühbe gurult, alig bírtuk lecsil- lapítani. „Én átadtam! Hallották, emberek, megmondtam világosan. Kiszállni azonnal.:.? Én megmondtam . ii j — Végül is kiszállt... — Kettőkor. Már várt a párttitkár, a DISZ-titkár. Menjünk Vas Zoltán elé. N em is köszönt. „Mit pletykált maga?” „Amit maguknak is sokszor megmondtam már. Vas elvtárs.” „És miért nem a megyéhez ment?” „Mert a megyénél is a maga szava szent” „Maga le" akar engem járatni, Molnár”. „Félek, elóbb-utöbb maguk járatnak le engem. De ezt nem várom meg. Itt vannak az igazolványaim. Minden. Holnap reggeltől kőműves vagyok...” „Maradjon Molnár, s rakja el- a papírokat. Holnap reggel választ adok: visszaengedem-e?” „Nem holnap. Vas elvtárs. Most” „Rendben van. 1 -én visszamegy az Aknamélyítőkhöz.” — Rettenetes percek voltak, én mégis úgy távoztam, mint a legboldogabb ember. Vas Zoltánt is a legszívesebben megcsókoltam volna. Megértett. Engedett Volt ereje hozzá. Alig vártam az elsejét A hónap utolsó napján bemegyek a bányamesterhez, gondoltam, elbúcsúzok, de az nagyon savanyú képpel hallgat. „Valami baj van?” „Vas elvtárs telefonált maradnod kell.” , „Nem. Inkább nem szállók le többet...” — Visszamegyek az emberekhez. Kálóczi vár. Na, mi van? Semmi. Te itt maradsz, mert most kaptál lakást, te ne ugrálj, mi meg megyünk a régi vállalatunkhoz, s dolgozunk, ingyen... Át is mentünk. Összeszedtük a cókmókunkat, s elvonultunk, mint egy nyomorult, tönkrevert sereg. — S tényleg elkezdtek dolgozni, engedély nélkül, ingyen? — Tényleg. Kilenc óra felé jön a felügyelő, régi aknamélyítős kolléga: „Vas Zoltán azt üzeni, azonnal menjetek vissza.” „Akkor inkább leszámolunk, komám.” Felcsillant a szeme. „Rendben. Számoljatok ott le, ml meg szépen felveszünk benneteket ...” — öt-hat napig tartott ez az ideg- háború. Egy hónap alatt akkor 40 méter hat méter átmérőjű falazott vágatot csináltunk, fejünkhöz vágták ezt is: Ez néni 100 méter, Molnár! — Ez mikor történt egészen pontosan ? — 1953. november 1-ével léptem ki a Komlói Szénbányászati Tröszttől, s még aznap megkezdtem a munkát az aknamélyitőknél. Anna- aknára kerültünk, ahol kezdtük is, s végre ismét megfelelő volt minden, hogy bebizonyítsuk: nem véletlen volt. amit elértünk... (Folytatjuk)
