Szolnok Megyei Néplap, 1976. május (27. évfolyam, 103-127. szám)

1976-05-20 / 118. szám

s*miiro« WEwm frtSrtiAf , 1976. május 20. Székely Gábor Csomós mari Pirótli Gyula Tímár Éva Swajda György Székely László Beszéljünk a színházról Amikor éjjel-nappal próbálunk, azt sem tudj uk, hogy kint virágzik-e az nrgona, akkor arról beszélni, hogy íz orgonavirágzás milyen szép, értel­metlennek tartom. ÜJSÁGlRÖ: Apropó! Klasszikusok. Vannak, akik a mai magyar drámá­ból — már amit játszik a színház —■ hiányolják Illyés Gyulát, Németh Lászlót. Ha jól tudom, a Szigligeti Színház egyetlen darabjukat sem ját­szotta még, ugyanakkor müveiken a középiskolás nemzedékek nőnek fel. SZÉKELY GÁBOR: Való igaz, nem játszuk Illyést, Németh Lászlót Mindkét említett szerzőt nagyon sze­retem. Németh László például való­ban olyan hagyatékot hagyott itt a drámairodalomnak, aminek a méltó bemutatását meg kell oldani, és egy- 57,er valaki talán rá is fog találni ar­ra. hogy a szerintem túlírt gondola­tokat hogyan lehet végül is egy szín­padi stílusban, színpadi közegben megszólaltatni úgy, hogy igazán ér­dekes legyen, hogy a könyvdrámán túl eljusson a színpadi vízióig. Még nem tudjuk ezt, ezért nem merünk vállalkozni rá. SWAJDA GYÖRGY: Németh Lász­ló rengeteg drámát írt, nagyszerű gondolkodó filozófus, de állandóan mindenütt sikertelen színpadi szer­ző. A Gábor említette okokból. SZÉKELY GÁBOR: Ami az úgy­nevezett magyar klasszikusok szá­monkérését illeti, pl., hogy miért nem játszuk a Bánk Bánt, ez alighanem annak a rétegnek a vágya, amelyik a Szigligeti Színház helyén a Nemzeti Színházat szeretné látni. Valahol jog­talan ez a vágy! Ügy gondolom, 100 kilométer manapság nem oly szörnyű távolság, hogy ha valaki pl. a Czillei és a Hunyadiakat mag akarja nézni, eljusson a Nemzetibe. Másrészt szá­molnunk kell azzal is, hogy rajtunk kívül ott a televízió, a rádió. Drámairodalmunk hagyományainak megismertetése egyáltalán nem a Szigligeti Színház kizárólagos felada­ta. Ez nem jelenti azt, hogy erőnktől tellően ne vállalkoznánk ilyen fel­adatokra. Hisz játszottunk Szigligetit, Vörösmartyt, Bornemisszát, Csoko­nait a közelmúltban is. Csak hát azt is elvállalni, hogy iskolai kötelező tananyagot mutassunk be, ugyanak­kor játszunk operettet többet, mert azárt kell az operett, de kell a zenés játék is, és legyen darab a gyerekek­nek és legyen új magyar dráma, ami­be férjen bele Németh László meg Illyés is, és jó lenne szovjet dráma, de ízelítő a nyugatiból is. SWAJDA GYÖRGY: Borzasztó nagy az az űr, amit be kellene ne­künk tölteni. Egy városban, ahol egyetlen színház van, nehéz eleget tenni a kívánság-igényeknek. La Fontame-mek van egy állatmeséje, az elefántról szól, aki tájképet fes­tett. Mikor elkészült a kép, összehívta az állatokat és megkérte őket, mond­janak véleményt. Valamennyi előállt és elmondta a problémáját. A béka azt, hogy neki hiányzik a mocsár, a hízó azt., hogy neki a makkos kel­lenek. szóval mindannyian az orosz­lántól kezdva. Az elefánt megköszön­te a.véleményeket, és átfestette a ké­pet. Festett rá mocsarat, festett rá makkost, a világon mindent. Üjra összehívta az állatokat, és ismét meg­kérte őket, hogy mondjanak véle­ményt. Valamennyi állat egyöntetűen azt mondta, hogy életében még ek­kora zagyvaságot nem látott. ÜJSÁGlRÖ: Érdekes mese, meny­nyire vág ide? SWAJDA: Helvzetünk hasonló a mesebeli elefántéhoz. A mi köze­günk, amelyben dolgozunk: á nyug­díjas. a szakmunkástanuló, a mérnök, a pedagógus, az építőipari munkás. Ha mindenkitől megkérdeznénk, hogy m^t és hogyan fessünk, ugyanúgy járnánk, mint La Fontaine meséjé­ben az elefánt. Meg kell festenünk a képet, ez a mi dolgunk. SZÉKELY GÁBOR: Érzésem sze­rint a. közönség arra kíváncsi, hogy mi hogyan érzüpk, mit akarunk. Mi, akik közöttük élünk, akik ugyanazt a levegőt szívjuk, mint ők. Nekünk mi jut eszünkbe, hisz a művésznek — ez elvárható tőle — érzékenyeb­ben kell reagálnia a világ jelensé­geire. Ha általunk a nézőben valami megfogalmazódik, amire magától iá­ién nem jönne rá. egy kérdés csupán vagy bármi egyéb, ezért már érde­mes színházat csinálnunk. VALKÖ MIHÁLY SWAJDA GYÖRGY: Ez az egész dolog énnekem nem egészen rokon- szenvas. Ebben a városban, csak egy adott részében és egy adott közegben közvélemény és közhangulat ciánén egyes embereit véleménye forog. És nem is mindig azoké, akik szeretik a színházat. Mikor kap hangot akár a Néplapban is pl. az a művezető — a Tiszamenti Vegyiművekben dolgo­zik, ha kell meg is nevezem — aki minden évben megvásárolja a bérle­tet feleségével együtt, de a tíz bérleti előadásból csak kilencre jön el, mert az operett előadásra be nem teszi a lábát. S ezen kívül nagyon szereti a színházat. Ez az ember miért nem lehet közhangulat? Ami pedig a sú­lyosságot illeti, soha nem szándé­kunk, hogy súlyosak legyünk. Soha nem akarjuk halálra gyötörni a né­zőt, mondandónkat szeretnénk el­mondani. SZÉKELY GÁBOR: Súlyos, nem súlyos. Két tragédiát játszottunk eb­ben az évadban: a Magyar Elektrát, ahhoz is egy bohózatot kapcsoltunk, hogy egyensúlyt teremtsünk, meg az Asztalosindulót, ami viszont egysze­rűen szerkesztett darab, szerkezetét, egyneműségét véve minden érthető benne, mert elemei szervesen egy­másra épülnek. CSOMÖS MARI: Hát igenis maga­san kell tartani a mércét! Mert ha mi rakjuk alacsonyra, akkor soha senki nem fog hatvan centiméternél többet ugrani. A közönséget ezzel be­csüljük igazán. Ha ezt a magasságot begyakoroljuk, akkor epv év múlva akár az egy métert is át tudja úgy rani, nem? SZÉKELY GÁBOR: Nagyon sok­féle darabot játszunk, sokfajta elő­adásunk van. Igaz, soknak az első síkja nem kifejezetten szórakoztató. De egyetlen olyan drámát nem mu­tattunk be ebben a színházban, amely ne teremtett volna játszók és nézők között valamilyen kapcsolatot. Egyébként mindig arról volt szó, hogy a művészi igényességből egv jottányit se engedjünk. Nálunk az évadban már csak egy operett sze­repel. És ez is nevelőmunkánk ered­ménye, azt hiszem. A színvonalból még operett esetében sem engedünk. A Varázskeringőben például az a Szabadi József énekel majd. aki Sze­geden Mozart-opera szerepében hall­ható. Egy évre csak ezért szerződ­tettük, erre az egy szerepre. ÜJSÁGlRÖ: Ügy tudom, a színház igyekszik találkozni közönségével a színházon kívül is, baráti találkozó­kon, vitaesteken vagy más formák­ban. SZÉKELY GÁBOR: Megmondom őszintén, egy kis hazugságot érzek abban, hogy mindenkivel, mindenhol mindig beszélgessünk. Mert ha mi olyan színház volnánk, amelynek nem lenne —* rossz szóval élve — 77 féle elvárása, mondjuk ha mi len­nénk a szolnoki» Drapp Színház, ak­kor fantasztikusan izgalmasak lehet­nének azok a találkozások, amelye­ken azt vitatnánk meg, hogy mi min­dent tudtunk vagy nem tudtunk ki­keverni ebből a drappból — kéket, pirosat, sárgát, zöldet. De ha nekem most pirosat, most kéket, most dran- pot kell kikeverni, akkor ne mondja senki, hogy a piros miért piros. A beszélgetések féloldalasak, mart nem elégé ismerik életünket, gondjainkat, szándékainkat és nehéz körülménye­inket. ÜJSÁGlRÖ: A színház tehát el­utasítja a közönség beleszólási jogát a műhely dolgaiba? SZÉKELY GÁBOR: Ez így nem igaz, önfejűség lenne. Csalt azt gon­dolom, abból a reális helyzetből ki­indulva volna értelme a beszélgeté­seknek. amelyben élünk, vagyunk. : Évi 320 előadás! Elképesztően sok, hogy valamiképp minden előadást - tisztes szinten prezentáljunk, anéi- . kül. hogy közönségünk emberségét, • ízlését megsértenénk. Sajnos, a be- : szélgatések 80 százaléka abban merül ■ ki, hogy mindenki benyújtja igényét ; — amiben egyébként semmi kivetni­• valót nem érzek — az egyik több • operettet szeretne, a másik Mrozsek • Tangóiát hiányolja, a harmadik több i klasszikust kér, a negyedik mai ma­■ gyár szerzők nagyobb számú bemu­tatását, sorolhatnám, csakhogy.*. úgy pontosan, de a színésznek a szü­letés igazi fázisait minden alkalom­mal végig kell járnia, ÜJSÁGlRÖ: Dehát a színész — sokan mondják — ha szerepét egy­szer megtanulta, akkor már csak reprodukálnia kell azt, amit egyszer megalkotott. SZÉKELY GÁBOR: Minden elő­adás, új alkotás. Egyedi, egy estére szóló, s ha valaki a mi színházunk sajátosságait keresi, érzésem szerint akkor abban lelheti meg, hogy a szí­nen estéről estére nem reprodukálás történik, hanem minden este, minden délután, amikor előadás van, alkotó munka folyik. És bár panaszként em­lítettem az igen megterhelő, olykor havi 34 előadást, ugyanakkor örö­münk forrása is ez. Hiszen évekkel ezelőtt még megbecsült dolog volt itt Szolnokon a 16—18 előadásos prózai sorozat — Pécsett most is ennyi elő­adást ér meg egy-egy darab — ma * pedig akár Örkényt, akár a Magyar Elektrát negyvenszer is el lehet ját­szani Szolnokon. Ez nagyszerű dolog! ÜJSÁGlRÖ: Persze az igazán szép az lenne, ha valamennyi előadáson telt ház előtt játszana a színház. Pia az említett nagy belső feszültségek, permanens fáradságok árán született produkciók még több emberhez ta­lálnának utat. SZÉKELY GÁBOR: Nem attól va­gyok nyugtalan, hogyha a nézőtéren mondjuk itt hárman ülnek, aztán két-vagy há'.’om, hely. üres. aztán me­gint ülnek és így fovább. Nem a fog­híjas széksorok nyugtalanítanak, ha­nem az, ha egyvégtáben ötven szék marad üresen. Itt én már mennyi­ségi szemléletet tükröző kultúrpoli­tikai tévedést érzek, s annak a kárát látom. Magyarán: megvették a bér­letet egy üzemben vagy egy vállalat­nál, ez mennyiségileg kimutatható. De már nem gondolnak megfelelő „hasznosításukra”. Nagyon sokat kel­lene erről beszélgetnünk, hogy a bér­letre szervezésben mi lenne a kor­szerű forma, hogyan lehetne elérni, hogy az emberek még többre becsül­jék a színházat. PIRÓTH GYULA: Bezárták a bér­leteket egy fiókba, azért nem jött el ötven ember az előadásra. ÜJSÁGlRÖ: A színház a művészi hatás kísérleti helye, laboratóriuma is. Abból, ahogyan a közönség rea­gál, lemérhető, hogy a színház a kö­zönség szellemi igényei és szükség­letei előtt jár-e, ha igen hány lépés­sel előtte, esetleg nem. szaladt-e előre túlságosan. Durván fogalmazva, eb­ben az évadban Revizor, Kulcskere­sők, Asztalosinduló, Magyar Elektra., — egy sorban, nem túlságosan sú­lyos-e? SZÉKELY GÁBOR: Az a kérdés, kinek a véleménye. Annak a 30 szá­zaléknak, aki nem jött el, vagy an­nak a 70 százaléknak, aki i,it volt es­ténként, mert akik itt voltak, általá­ban nagyon tapsoltak, úgy mutatták, mintha örülnének az előadásnak. PIRÖTH GYULA: Becsaptak vol­na bennünket? Nem hiszem. Ügy tet­tek, mintha nekik tetszett volna, köz­ben pedig panaszkodnak? A lelkiis­meretem bántja, hogy nem vittem magammal magnót Mezőtúrra, ahová találkozóra Marival voltunk hivata­losak. Ott is a közönség szólt hozzá a dologhoz. Hogy milyen hozzáértés­sel magyarázták a Kulcskeresőket! SZÉKELY GÁBOR: Ha szóba ke­rül a közvélemény, én rögtön valami irritációt érzek, mert igazságtalannak tartom az általánosítást. A közvéle­mény pillanatonként változó is lehet, bosszantó is lehet. Lehet téves, adott esetben, lehet nagyon progresszív is valamivel szemben. Törökszentmik- lóson jártam, ahol a megalakult szín­házbarát klubban vitát rendeztek az ; Asztalosindulóról. Az egyik hozzá­szóló azzal kezdte, hogy miféle hü­lyeség az az előadás, rmalyben a • színpadon egy bognár-műhely látha­tó —■ ajtó, hordó meg rendetlenség — mit nézzen 5 rajta, mikor szóra- ; kozni akar a színházban. Egv roás'k : résztvevő viszont ugyanerről dicsé- 1 rően hangoztatta, hogy milyen nagy­szerű voü, sírtak raita. élvezték, sze­■ rették. És mindketten ugyanabban s a tsz-ben dolgoznak.. Milyen vágle­■ tek, hozzájuk igazodni lehetette»! tökélésiinkre költötte át magyarra — csodálatosan — Loxxa drámáját, a Bernarda Álba házát. PIRÓTH GYULA: Meg Moliére és Székely! Az aztán igazán műhely­munka volt. Olyan értelemben, hogy mindenki csinálta. A műhely egyéb­ként azt jelenti, ahogyan Sztanyisz- lavszkijnak is volt műhelye, hogy azok az emberek gyülekeznek össze valamilyen útón-módón, akik egy­mást marva, szidva, ütve, elutasítva segítik, kiegészítik a munkában. SZÉKELY LÁSZLÓ: Az igazi mű­hely asszimilál, közös nevezőre hoz­za a képességeket, és alkotói energi­ákat szabadít fel. Én itt találtam igazán magaínra. Munkahelyi közér­zet? Nem az a jó műhely, amelyben az emberek kizárólag jól érzik ma­gukat, hanem az, amelyiknek a mun­kájától a közösség — esetünkben — a közönség érzi jól magát. ÚJSÁGÍRÓ: Persze a közös munka során nemcsak előadások születnek, a műhelyben közérzet is termelődik. A siker jó közérzetet, a sikertelen­ség rosszat termel. CSOMÓS MARI: Nekem akkor jó a közérzetem, ha játszom. Most nem az. mert nem játszom. (A beszélgetés a Makrancos hölgy bemutatója előtt készült. Szerk.) ÜJSÁGlRÖ: Ebben az évadban ed­dig kevesebbet láttuk színen, mint régebben. CSOMÓS MARI: Hát most képzel-' je el! Ha rám unnak! Akkor én med­dig maradjak Szolnokon? ÜJSÁGlRÖ: Van olyan pillanat, amikor a színész egy bizonyos idő után úgy érzi, hogy azon a helyen már nincs tovább, változtatni kel­lene? CSOMÓS MARI: Hát persze. Ha mindig ugyanazt a szerepkört tölti be. három év után nyilvánvalóan a színésznek és a közönségnek is unal­mas. ÜJSÁGÍRÓ: De maga egyáltalán nem csak egy bizonyos szerepkörben játszott! CSOMÓS MARI: Én hál istennek, nem így érzem, egyáltalán nem. ÚJSÁGÍRÓ: És Tímár Éva? Leg­utóbb a Karnyónéban és a Magyar Elektrában emlékezetes sikert ara­tott. 1 TÍMÁR ÉVA: Nagyon szeretem az ■ előadást, teljesen egyetértettem vele, és nagyon boldog vagyok, hogy ré­. szese lehettem. ÜJSÁGlRÖ: Csomós Marinak nem . volt ilyen egyértelmű sikere a Kulcs- . keresőkben.- CSOMÖS MARI: Hát nézze, én ezt i úgy érzem, hogy nagyon sokat dol­■ goztam ezzel a szereppel, és talán s az volt a baj. Én az utolsó előadásig > nem voltam teljesen kibékülve az ! alakításommal. ÜJSÁGlRÖ: A színész számára a siker és az eredmény nem mindig , jelenti ugyanazt. 1 CSOMÓS MARI: Szóval vannak c olyan dolgok, amikor az embernek még akkor is, ha sikernek könyvelik ■ el, akkor is lehetnek belső problé- 1 mái egy szereppel, amit én minden- este úgy érzek, hogy ezt se oldottam meg benne, meg azt se. Ezek olyan- problémák, amelyek minden szgrep- 5 pel adódhatnak egy színész életében, í akkor is ha neki való, meg ha nem neki való. Tudja, van olyan szerep amire azt mondják, hogy „pofán csapja” a színészt, és mégis vannak benne olyan problémái, amelyeke! egyszerűen, tizennyolc előadás alatt sem tud megoldani. Vagy mert ké­pességeinek vannak határai, vagy pe­il dig mert nem jó irányból közelített- feladatához. De a gyötrelmeknél- mindig megvan a gyümölcse. í PIRÖTH GYULA: Van, amikor a; x ember egy előadáson belül csak égj pillanatra érzi, hogy sikerült, sport­- nyelven szólva, hogy most berúgott ó egy gólt. De a következőben más- esetleg öngólt rúg. A színpadon min­den pillanatot külön meg kell élni- külön meg kell csinálni. Szóval a: a id-pgrendszerem minden pillanatba! le ott- van a színpadon. ;t SZÉKELY GÁBOR: És hadd te s gyem hozzá, viszonyaink közeoeth >- egy hónap alatt 34 előadás. Ugyan __ Nincs e beszélgetésnek ~ rendkívüli apropója, semmi­— féle. Mégcsak nem is a szám­— vetés gondolatával ültük kör­~ be az asztalt a színház di­— rektori szobájába n, csupán — azzal a szándékkal, hogy ZZ meghánnyuk-vessük közös — dolgainkat. Mert ugyan ki ta­— gadhatná, hogy ami a megye ZZ egyik jelentős szellemi mű­— helyében történik, o színház — élete-sorsa-jövője közös — ügyünk. ... Beszéljünk hat o »ztnfta­— zunkról! ÜJSÁGlRÖ: Napjainkban, az egy- c élesebbé, kiélezettebbé váló ide- lógiai harcban — úgy gondolom —- z élőszó mint propagandaeszköz zerepe még hangsúlyosabbá válik. SZÉKELY GÁBOR: Hogy egy zínháznak, a miénknek is mi az esz,- lei-politikai alapállása, törekvése, zt elsősorban előadásainak kell ttuk- öznie. Ügy gondolom, világos, hogy színházunkat mi jó értelemben vett gitációs fórumnak tartjuk. Arra tö- ekszünk mindig, hogy a nézőt olyan ilággal és oly módon szembesítsük, ogy az elhangzott szó életet, igaz- ágot, emberséget fakasszon. Gondol- .odásra ingerlő színház szeretnénk enni. Valódi népművelői munkát •állaim, s nem pedig — ami köny- ivebb volna — úszni habok tetején árral. ÜJSÁGlRÖ: Ez őzt jelenti, hogy zórakoztató feladatát a színház nem lagyományos értelemben kívánja el- tégezni? SZÉKELY GÁBOR: Azt akarjuk, iogy esténként az a három óra, amit i néző nálunk, velünk tölt, az sem- n.ikcppen ne legyen valami köny- lyen elfeledhető időtöltés, Ellenkező- eg, aki megváltja a jegyét, életének ízt a néhány óráját éppen olyan ak- ívan és a játékban való személyes •észvéttel élje, mintha saját életét :lné: folytassa vitáit, oldódjék fel valamiben. ÜJSÁGlRÖ: Schillertől származik, rogy a színház a haladó eszmék hir- ietésének eszköze, az igazság ellen- légei ellen vívott harc fegyvere. SZÉKELY GÁBOR: A mi fegyve­rünk a játékkal szuggerált gondolat. VTi — nem győzöm hangsúlyozni — ä közönséget méltó és jogos partner­ként hívjuk: párbeszédre. Nem is te­hetnénk másként, a színház közös munka, csak művész és közönség együttes produktuma lehet. ÜJSÁGÍRÓ: És ha a közönség adott esetben nem érzi partnernek magát? SZÉKELY GÁBOR: Ezt hogy ért­sük? PIRÓTH GYULA: Az embert min­den előadás előtt ugyanaz a szoron­gás fogja el, hogy akik aznap este ott ülnek lenn, és én, aki itt fenr vagyok, mi ketten tudunk-e egymás­sal kapcsolatot teremteni. Végül is a színművészeiben, amiért érdemes csinálni, az ez. A kapcsolat esetleges hiányának lehetek én is, de ugyan­úgy lehet a néző is oka. CSOMÖS MARI: Én azt gondolom hogy egy színielőadás annyi minder tényezőtől függ, hogy az ember csal egyetlen kérdést tehet fel önmagá­nak: megtett-e mindent saját képes­ségei, lehetőségei, helyzete szerin maximálisan, hogy az előadás meg szülessék. ÚJSÁGÍRÓ: Közös munka, alkotó műhely. Ha egy színházra mindkette ráillik, elismerést fejez ki. De mitő műhely igazán a színház? CSOMÓS MARI: Hát talán attól hogy dolgoznak benne! ÜJSÁGlRÖ: Minden színházbal ezt teszik, mégsem mondják mind egyikre, hogy a szellem műhelye. SZÉKELY GÁBOR: Véleményen szerint műhely az a színházi mun kahely, amelyben színészek, rende zők, munkatársak és ebbe mindenki beleértve, végül is egy közös célér tudnak szerveződni. ÜJSÁGÍRÓ: És az alkotói kapcso latok? Mint például a Vámos—Vall alkotói kettős, vagy épp az Örkény nyel való együttműködés. SWAJDA GYÖRGY: A sort foly tolhatom. Hisz munkakapcsolatba: '-'gyünk Galambos Lajossal, nekün! í in darabját Szakonyi Károly, együt dolgozunk, Koppányi Gyulával, Nagy László a mi kérésünkre és ősz

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom