Szolnok Megyei Néplap, 1976. május (27. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-01 / 103. szám
1976. május 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP © Realitások és a miveiidéspolitika ÉK SÁNDOR: ANYA GYERMEKKEL Mekkora a magyar nyelv szókincse? Anyám szépsége Az MSZMP L°"Sr k* évtized tényei és fejlődése bizonyítja — a társadalmi élet minden területén kiállta az idő, a történelem próbáját. Ez főiképpen e politika lenini elméleti alapjainak, elviségének, következetességének köszönhető. Ha például a XI. kongresszus dokumentumait összevetjük a 18—20 évvel ezelőttiekkel, akkor szembetűnő az elvek azonossága, amelyhez hozzátartozik a világhelyzethez, a hazai fejlődéshez való alkalmazkodás, ,a változó körülmények gondos figyelembe vétele. Ez utóbbi miatt is joggal szoktuk mondani, hogy' a párt mindig számol a valósággal, abból indul ki: tehát realizmus, realitásérzék hatja át a politikát. Mindez a politika egészére érvényes, tehát egyaránt jellemzi például gazdasági és külpolitikánkat, a szövetségi vagy a művelődéspolitikát Felmerülhet a kérdés: miképpen számolt a művelődéspolitika a realitásokkal? Például — a közművelődési törekvésekben határozott fejlődés és változás látható. Immár három évtizede egységes célja a kibontakozott kulturális forradalomnak, hogy az egész művelődés ügyét a szocializmusért folyó harc szolgálatába állítsuk, hogy a gondolkodásban győzedelmeskedjék az új világnézet, hogy az életmód szocialista jellegűvé váljék. Az 50-es, 60-as években ezért a tömeges ismeretszerzésre, a művelődési lehetőségek megteremtésére esett a hangsúly. Később viszont — az 1974 márciusi KB-ha- tározat nyomán — előtérbe kerültek olyan feladatok, amelyek a közösségi művelődés, a kisebb kollektívák, az önművelés, az érdeklődés és az ízlés, az életmódban testet öltő képzés és tanulás ügyét Szolgálják. (Ezeket a különbségeket fejezte ki egyébként a népművelés szóhasználatáról a közművelődésre való áttérés is!) Ez a változás miben tükrözi a realitásérzéket? Abban, hogy időközben lényegesen megváltozott a társadalom szerkezete, arculata. A mezőgazdaság szocialista átalakítása révén egység««, fejlett termelőeszközökkel dolgozó tsz-parasztság alakult ki, teljesen megváltozott életvitellel. Lényegesen megnőtt és megerősödött a vezetőszerepet betöltő munkásosztály. És az eredeti céloknak megfelelően lényegesen megnövekedtek a művelődés intézményi és egyéni lehetőségei, feltételei is. Talán elegendő csupán néhány adatra hivatkozni. 1950 és 1972 között a tanácsi és szak- szervezeti könyvtárak száma 4333-ról 8720-ra szaporodott, a múzeumoké 62-ről 189-re. Csupán 1958 és 1972 között a kiadott könyvek 235 százalékra, példányszámuk 227 százalékra emelkedett, a könyvtárak állománya megháromszorozódott. A televízió-előfizetők száma 1962-ben 0,3, napjainkban több mint 2,5 millió. Háromszor annyi könyvet vásárolt a lakosság 1972-ben, mint. 1958-ban. Nos, e számokkal is tettehérhető változások számbavétele tette lehetővé, hogy a közművelődés-politika újabb és magasabb követelményeket fogalmazzon meg, amelyek továbbra is tartalmazzák a folyamatos mennyiségi fejlesztés elemeit, ám nagy hangsúly int a minőségre, nagyobb, mint azelőtt bármikor. Ebben már a fejlett szocializmus építésének igénye fejeződik ki. Hasonlóképpen nyilvánul meg a realitásérzék a művészetpolitikában is. Itt persze méginkább számolni kell azokkal a sajátosságokkal, amelyek a művészi alkotás és a művészeti élet lényegéből, természetéből adódnak. Ezért kíséri végig az MSZMP művészetpolitikai dokumentumait az a meggondolás, hogy stílusvitákba a párt nem szól bele. Ezért volt és maradt meghatározó elv, hogy a művészet irányítása elsődlegesen és főképpen az eszmei befolyásolás révén valósítható meg. Ezért törekszik a művészetpolitika arra, hogy — elismerve a haladó, de még nem marxista gondolati forrású alkotások létjogát — a szocialista művészet élvezze a legnagyobb támogatást. Viszont ez a művészeti életen belül ideológiai vitákat tételez fel. Ebben nagy része van a marxista művészetkritikának, ám ezt úgy kell bonyolítanunk, hogy politikai szövetségeseinket (hisz a művészek döntő többsége ide tartozik!) ne távolítsuk, hanem világnézetben és politikai hovatartozásban is egyszerre közelítsük. A mindennapi életben az elvek főképpen az alkotó- műhelyek (kiadók, színházak, szerkesztőségek, filmstúdiók stb.) munkájában öltenek testet, ahol persze nem-et is tudni kell mondani a döntések sorában, és teszik is ezt. Ám a művészeti viták és a kritika a nagy nyilvánosság előtt is folyik a rádió és a televízió adásaiban, a lapok és folyóiratok hasábjain, nemegyszer a művészetkedvelő közönség összejövetelein és szinte mindenütt az országban (gondoljunk egy- egy nagyszabású tv-ben látott produkcióra) kisközösségekben, a családi és baráti körökben is. A közművelődés és a művészetpolitika közös nevezője az a szüntelen törekvés, hogy a művészetek és a tömegek közelebb kerüljenek egymáshoz. Nyilvánvaló, hogy bármilyen műalkotás értelmét az adja, ha közönségre talál, ha a befogadóban eszmei-erkölcsi-emberi érték teremtőjévé válik, ha befolyást, hatást gyakorol, vagy. a személyiség alakítása útján, vagy a kulturált szórakoztatás révén. Ugyanez a szerepe a művészetnek a kulturális forradalom keretében is, határozottan szocialista tartalommal és rendeltetéssel. Ezért a kulturális vezetés mindent megtesz annak érőekében, hogy a művészet a legszélesebb felületen találkozzék a közönséggel. Erre használja fel a művészeti intézményeket és a közművelődés hálózatát, a rádiót és a televíziót, a személyes találkozások lehetőségeit. S így támaszt követelményt a művészet, iránt is. Kádár János mondta ^legutóbbi kongresz- szusi referátumában a következőket: „Továbbra is biztosítjuk az alkotói szabadságot. Ugyanakkor a pártnak, a munkásállamnak jogában áll, hogy a művek között társadalmi és művészeli értékük szerint válogasson. Az idők folyamán szükségszerűen változnak a kifejezési formák is, művészeinknek meg kell azonban érteniük, hogy a forradalom elsősorban nem a művészeti formákban, hanem a társadalomban megy végbe. Az alkotók azonosuljanak a néppel, a művészeti alkotások érthetően és valóban a népről, a néphez szóljanak, a szocializmust építő magyar nép életét, munkáját, harcát fejezzék ki” A művelődéspolitika £ ról ejtettünk szót, s abban főként az irányítást hangsúlyoztuk. Ez azonban mégsem a kevesek dolga. És a sokak beleszólása nem egyenlő csupán a részvétellel (tehát a közművelődés lehetőségeivel való éléssel, vagy a műélvezéssel) — bár ez sem kevés. Társadalmunk fejlettsége azt is igényli, hogy felelős gazdaként nemcsak a gazdálkodás, a köz- igazgatás dolgaiba szóljunk bele, hanem a művelődés alakulásában is hallassuk szavunkat. A közművelődés valameny- nyiünk ügye, nélkülünk az adottságok csak puszta lehetőségek maradnak. A művészetnek pfedig nemcsak „fogyasztói”, hanem „megrendelői”, „mecénásai” is az állampolgárok: igényeik megfogalmazásával, a valóság „közvetítésével” vehetnek részt alakításában. A fórumok mindkettőre többnyire adottak — de élnünk is érdemes a lehetőségekkel. F. J. A nyelvészeknek gyakran felteszik a kérdést; hány szó alkotja a magyar nyelvkincset? A pontos válasz megadása nem könnyű, hiszen a nyelv állandó mozgásban, változásban van: új szavak születnek, régiek avulnak, kopnak ki a használatból. Különböző sajátos csoportjai is vannak szókészletünknek: például a tájszavak, a szakkifejezések. Kérdés, hogy ezek figyelembe vehetők-e az öszesítésnél, hiszen a köznyelvben nem használatosak. Az általánosan használt szavaknál is mérlegelni kell, hogy egy szó származékai közül mi számít önállónak; gondoljunk cs^k a temérdek képzett szóra, vagy ugyanannak a szónak írásban- hangzásban eltérő változataira. További kérdőjel, hogy része lehet-e a nyelvi számvetésnek a tolvajnyelvi, a zsargon- és az általánosan használt idegen szókészlet? A válaszaciáshoz a szótárak szókészletéből lehet kiindulni, ha viszonylag- pontos számot akarunk kapni. Kétnyelvű nagyszótáraink megközelítően 2301)00 magyar szó idegennyelvi megfelelőit tartalmazzák. Ennél jóval több, kereken félmillió magyar szó gyűlt össze az akadémiai nagyszótár készülő kiadásához. A hatalmas szókészlet azonban csak a magyar irodalmi alkotásokban szereplő szavakat tartalmazza. Ha ehhez hozzászámít juk a gyűjtésben nem szereplő áájszavakat, szakkifejezések/ igen tekintélyes tömegét — számos szakíró egybehangzó véleménye szerint — egymilliós számot kapunk! Az egyén természetesen ennek a tengernyi szónak csak egy igen kis részét ismeri és még kisebb- részét használja. Egy 14 éves gyermek ismerete 6—7000 szóra terjed, egy átlagos műveltségű felnőtt 50—60 090 szót is ismerhet, de ennek csak az ötödét használja aktív szókincsként. e kérdezzétek, szép * volt-e anyám? Nem tudom. Csak azt mondhatom, megismételhetetlenül szép volt. Vissza nem térő ragyogás, mely egy-egy mosolyban, simogatásban, féltő-szerető tekintetben süt a gyermekre. Az anyák szépsége nem hasonlítható virágok színéhez, mező szőkeségéhez, mert nem külsőségeiben pompázik; inkább belül, az anyai emberség legmélyén rejtőző sugárzás. Különös fényű. Éltető. Otthont adó. Bíztató. Dorgálva is szerető. A nők lehetnek karcsúak, izgalmasak, érdekesek, mondhatunk rájuk különböző jelzőket. Az anyák, nagyanyák szépsége egészen más olyan, melyet nem fakít az arc ráncainak sokasága, a test elnehezülése, görnyedt- sége. Ellenkezőleg, mindez hangsúlyozza a gyermekükért fáradozó asszonyok anyai szépségét. Mert legfőbb jellemzője éppen az önfeláldozás, a maga testilelki életerejének önzetlen elhasználása — a gyermek felserdüléséért. Az anyák tűnő szépsége így lesz örökkévaló a gyermekek — leendő ifjú anyák, apák — újjászülető szülői szépségében. De minek bizonygassam az anyák szépségét? Mindany- nylan éreztük és érezzük naponta, akik gyermekkorunkra eszmélünk. Anyák napja van, köszön - téni kéne az édesanyákat. Van-e, lehet-e méltó szavunk e köszöntésre? Vagy talán úgy járunk vele, mint a hazatérő Petőfi, aki a „számtalan szebbnél szebb gondolat” közül a legszebbet választotta? A hallgatást... Ugye, emlékszünk a sorokra: „csüngtem ajkán szótlanul, mint a gyümölcs a fán”. A legszebb anyai köszöntő a szavakon túl kezdődik. Olyan társadalomban élünk, mely az anyai fáradozást sokféleképpen honorálja: anyai jogok védelmében, a gyermekneveléshez szükséges fizetett szabadságok, segélyjuttatások illetve gyermekvigyázó intézmények (bölcsődék, óvodák) megteremtésében. A szocialista társadalom sokat tett az édesanyák boldogságáért. Ma alig akad gyermek — hacsak nem a saját vagy a szülők hibájából —, aki nem cseperedhet fel a szülők örömére, iskolázottan, szakképzetten, megbecsültén. Az anyák boldogságához pedig mi más kell még, mint a fiák „fizetsége”. Nem pénzben — emberségben! Az anya azért szül, azért nevel csöppséget, mert kimondhatatlanul is reméli: „Nekem nősz nagyra, szentem ...” Az anyáknapi öröm tellát nem virágcsokrok nagyságától, vagy szóvirágok illatától lesz teljes, hanem elsősorban attól: felnőtt-e bennünk, a fiákban lányokban az anyai álom? Vigyázzunk örömükre, a magunk emberségét őrizve, hasznosan, értelmesen élve táplálhatjuk az anyai boldogságot. Nos, ne kérdezzétek, szép volt-e anyám. Míg van, nagyon 6zép, és mikor nincs éppenséggel kimondhatatlanul szép az anyai arc. Ügy emlékszünk sugárzására, mint a napba néző gyermek, ki szemét behunyva érzékli a ragyogást, a sugaras si- mogatást. /V nyák napja van. Köszántsuk hát szóval, virággal, hallgatással, megértéssel őket. De főképpen azzal, hogy örömükre élünk. B. ü BENCZE GYULA RÉZKARCA
