Szolnok Megyei Néplap, 1976. május (27. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-09 / 109. szám
JX SZOLNOK. MEGTEI NÉPLAP T97C. május 9. Berzsenyi Dániel emlékezete Miközben ezeket a soraikat írom, kéziratai hevernek az asztalomon. Egy készülő emlékkiállításhoz nézegetem őket, verseket, leveleket s még több iratot gazdaságának hétköznapjairól. Jobbágy-névsorok, bérelszámolások, adóslevelek vannak a kezemben, jórészük a költő hétköznapi gondjairól beszél. Olvasásuk közben egyre jobban értem, hogy megpróbált menekülni közülük a költészet, vagy ahogy ő szerette mondani, a képzelődések országába : „Vesződöm, mint Te, széllel, esővel, hideggel; hol a levegőben fellengek,' hol a, porban izzadok, és igazi helyemet sem itt, sem ott nem találom. A sok eső most Néked okozott károkat, tavai pedig nekem csaknem minden gabonámat elrohasztot- ta, és ötszáz kedves selyem birkámat megölte. De csak ilyen a világ! Siessünk, Barátom, a Képzelődések országába! nincs ott sem dér, sem zápor, ott mindenkor megtaláljuk mindazt, ami valaha lelkeinket feszité, ott Te az enyim vagy” — írja Nikláról Kazinczynak. Menekülése sohasem lehetett teljes: még rá volt szorulva gazdaságára, de a földesúri életforma már nem boldogította. Élete végéig különben is hol így, hol úgy húzta magához a kor „magyar nyomorúsága”, Napóleon és Metternich korának politikai ájultsága, az értéktelenedő pénz, vagy hogy ismét szavait idézzük, a „mezei szorgalom” akadályai, mai szóval a mezőgazdaság elavult módszerei, amelyekről különben a parasztsorsra az akkori időkben ritka megértéssel kitekintő tanulmányt írt Ebben is, egyéb írásai javában is gyakran kitört a földesúr világából, és, különösen pályájának derekán, amint ez különben minden tankönyvben olvasható, a felvilágosodás eszméinek adott hangot. Kevésbé szerencsés óráiban viszont jámborság és középszer rezignált életfilozófiájának helyességéről próbálta meggyőzni magát, igaz, hogy ez csak alig- alig sikerült neki. Szavainak közönséges értelmét meghazudtoló képei még akkor is a kicsinyes környezetéből való elvágyódásáról vallanak, amikor néhány, nem mindig eléggé értett versében a lehorgonyozottsággal való megelégedését akarta megénekelni. Például az ilyen sorokban: Essem a Grönland örökös havára, Essem a forró szere csen homokra: Olt meleg kebled fedez, oh Camoena, Itt hüves ernyőd. (OSZTÁLYKÉNEM) Ez a messzire és sokfelé kitekintő, mondhatnánk úgy is, dinamikus látásmód jellemzi, amikor kora vajúdó Európájáról és vajúdásra váró Magyarországról beszél, többek közt az alábbi, később a muzsikus Kodály Zoltán képzeletét megmozgató strófákban: Forr a világ bús tengere, oh magyart Adaz Erynnis lelke uralkodik, S a föld lakóit vérbe mártott Tőre dühös viadalra készít Egy nap lerontó Prusseia trónuszáL A bálti partot s Adria öbleit Vér festi, s a Condillerákat S Uaemusoltal zivatar borítja Fegyvert kiáitnak Baktra vidékei, A Dardanellák bércei dörgenek, A népek érckortáti dőlnek. S a zabolák s kötelek szakadnak. (A MAGYAROKHOZ) Messzire tekintő kitárolásai azonban rendszerint tettre kész hazaszeretetre buzdító szavakba torkollottak, így az előbb említett versének közismert befejező soraiban is. Jónéhány ilyen sorát már megszületésüktől kezdve nemzedékek idézték s jórészük ma is eleven érvényességgel hat. Magunkénak érezzük azt a szeretetet Is, amellyel szülőföldje, a dunántúli táj képeit még akkor is,fel tudja idézni, amikor éppenséggel Horatiusról beszél. Nyugtalan lelkivilágáról szintén dinamikus ellen tétpárokkal tett vallomást. Azt hiszem, kevés magyar költő írta le hozzá hasonló szenvedéllyel azt a szót, hogy szerető. De máskor is, szinte minden sorában, a lefojtott és kitömi akaró életBerzsenyi Dániel Osztályrészem Partra szállottam. Devonom vitorlám, A szelek mérgét nemesen kiálltam. Sok Chary bdis közt, sok ezer veszélyben Izzada orcám. Béke már részem: lekötöm hajómat. Semmi tündérkép soha fel nem oldja. Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe » A heves Ifjút! Bdir nem oly gazdag mezeim határa, Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissza, S nem ragyog szentelt ligetek homályin Tiburi forrás: Taw kies szőlőm, van arany kalásszal Biztató földem: szeretett Szabadság Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől Kérjek-e többet? Vessen a végzet, valamerre tetszik. Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem Mindenütt boldog megelégedéssel Nézek az égre! Csák. te légy vélem, te szelíd Camoenál Itt is áldást hint kezed életemre, S a vadon tájék kiderült virány lesz Gyenge dalodra. Essem a Grönland örökös havára, Essem a forró szerecsen homokra: Ott meleg kebled fedez, oh Camoena. Itt hüves ernyőd. energiák küzdését s a küzdés fáradtságát kísérő csendes, férfias mélabú jelenlétét érezzük. Ez utóbbinak egyébként a leghitelesebb magyar kifejezői közé tartozik. Arról is szólnunk kell még hiszen költőre emlékszünk, hogy irodalmunk eredeti nyelvteremtő, stílusteremtő tehetségei közé tartozik. Ma is frissen ható szépségeit azonban nem annyira a mostanában újból divatos neoklasszikus megjelölést ráerőszakoló filológusok, mint inkább modern költők, köztük Füst Milán, Illyés Gyula, Kassák és a nyelvteremtő zsenijének egy szép tanulmánnyal is hódoló fiatal Radnóti érezték meg és hasznosították a maguk számára. De új utakat kereső fiatal költőink szintén tanulhatnak nyelv leremtő merészségétől, amelyet nem kis mért élvben annak köszönhetett, hogy kedves versformái, az antik versformák alkalmazása a szokatlanság erejével ható asszociációhoz segítette hozzá. Az is érdekes, s ma szintén frissen, ha tetszik modernül haló tulajdonsága, hogy sorai nem elsősorban festőiségükkel, hanem pusztán nyelvi alakjuk természetével s az igék, a főnevek, a jelzők különleges kapcsolatával ragadnak, meg bennünket. Mégis akadhatnak olyanok, akiket talán elriaszt, hogy sok benne a ma már alig ismert mitológiai kép és a költő korának nem mindig közismert eseményeire, személyeire való utalás. Arra biz-, tatom az olvasót, ne zavartassa meg magát velük, a figyelmét inkább szép nyelvére, erőteljesen zengő muzsikájára irányítsa. Ha ezt teszi, még akkor is jól megérti verseinek lényegét, ha egy- egy szó jelentése esetleg homályban marad előtte. Megemlékezésem végére érve ismét rápillantok egyik kéziratára. Lovait sorol ja fel rajta, tizenhét lovát, köztük egy „tündér fekete kancái" és több szép pejt. Tálán épp közöttük jutott eszébe a „nyihogó ' paripák szökésének” az az erőteljes képe. Ezt mint bizonyára sokan emlékeznek rá, A magyarokhoz c. versében idézte fel. De az a „véres, tajtékos, pányvás mén” is az ó világának képe lehetett volna, amelyet a már más költői nyelven beszélő, de magyarságának gondjaiban mégis késői rokona, Ady Endre az avult köteleket elszakítani akaró magyar lelkek szimbólumává tett meg. Baróti Dezső Örvös Lajos AZ ÁBRÁNDSZÖVŐ 0 lyan köd üli a fáikat, hogy látni is alig lehet, legfeljebb tépelődni, álmodozni. Amikor benyitott, csengettyüzni kezdett az ajtó, hogy figyelmeztesse a cukrászt, vendég érkezett. De a cukrász nem sietett elő, nyilván a sütőkemencénél foglalatoskodott, s a vendég letette kabátját. A három kis asztal egyikéhez ült. a saroltasztal- hoz, az egyetlen parányi ablak mellé, szemben a tükörrel, és csodálkozva nézte magát Ebben a hihetetlenül finom öltözékben alig ismert magára. Egyszínű, szürke öltöny, fehér ing, sötétbarna kockás nyakkendő. Egyetlen szép öltönye, amelyet ma viselt először, tegnap délután hozta meg a szabótól, egyetlen finom nyakkendője és új, fehér inge. Valami átutazó holland úrnak is nézhette volna bárki, ha felismeri rajta a holland gvapjúszövetet, de nem ismeri feí őt magát. Fekete oldalszakálla férfiasán futott le arcán. Csupa zártság, csupa titokzatosság, csupa ígéret. Épp az ellentéte, ami volt. ábrándos lélek, aféle ábrándszö- yő, ahogy Valéria hajdani menyasszonya nevezte, (a múlt héten szakítottak). Valéria hamar beleszeretett a nem hangoskodó, férfias arcú fiatalemberbe, aki olvasottságával tűnt ki. De ahogy találkozhattak, s az olvasmányokról áttért a beszélgetés a való életre. Ferenc, a fiú, terveket kezdett szőni. Elhívta a lányt az Érdért Vállalat telepére, hogy nézzék meg a mintaházakat, számolják ösz- sze mibe kerül az építkezési anyag. Elhívta a bútorüzletbe, írják össze milyen bútordarabokra lesz kezdetben szükségük. - És, amit kiválasztott, az Valériának, is mindig tetszett. De nemcsak jó ízléséről győzte meg a lányt, hanem különös fantáziájáról is. Egyszer még az autószalonnál is elábrándozott kicsit, és kifejtette, csakis lehajtható ülé- sü autóra tesznek majd szert, mert így nem kerül pénzbe a szállás, és ennivalót is visznek magukkal, egy termoszban feketekávét, megállnak majd valahol az erdőszélen és övék a viláé. — És mit csinálunk majd az erdőszélen? — csodálkozott el a lány, akit másfelé vonzottak a vágyai. — Hát megcsókollak. — Bolondnak nézel? — Az erdőbe menjek csókozózrti veled? — Nem azért megyünk oda. Járjuk gyalog a vidéket, eszünk, cigarettázunk, és este megcsókollak. A lány furcsálkodva nézte, de egyszer aztán kifakadt: — Te csak ábrándozol, Feri! Ez mind levegő, amit mondasz. Ha bekerülsz egyetem után egy könyvtárba, abból amit keresel ott, még csak egy kosztümöt sem veszel nekem, nemhogy házat építesz. És miből veszel autót? Egyedül az erdőszél marad, ahol majd megcsókolsz. Én mindig azt hittem, hogy többre vágyói. Hogy tudományos pályára készülsz, esetleg az egyetemre. Mit akarsz egy vidéki könyvtárosi fizetéssel? — Majd összerakjuk a pénzt. — De ha nem marad mit összerakni! — Külön is dolgozom. — Mit? Erre hamarjában nem tudott válaszolni. Valéria szinte megsajnálta. — Idefigyelj! Tudom, hogy mindezt szeretnéd, amit eltervezel. De én nem szeretem az üres ábrándozást. És sima arcbőre megfeszült, barna tekintete'megkeményedett, s most még jobban tetszett a fiúnak. — Ne beszélj többé a terveidről 1 — kérte a lány. — Előbb teremtsd meg a lehetőségét, /vagy azon járjon az eszed, hogyan teremted meg, és akkor mondd el nekem élőszóval, ha már a zsebedben van a pénz. Érted? — Akkor már könnyű! — szaladt ki a fiú száján. — Akkor már nem is olyan jó... De a lány ezt nem értette, ő pedig nem tudta megmagyarázni. — Bolond vagy! Ábrándszövő! A RÉVÉSZ NAPSUGÁR RAJZA fiú csak nézte és furcsán elmosolyodott. Akkor már megvette a finom szövetet, s átadta a szabónak. Az eljegyzésre akarta felvenni ezt a ruhát. Valami mosolvféle ült ki az arcára, ha találkoztak, és némán itták a feketét, Valéria csodálkozva nézte. — Mi van veled. Feri! Miért nem beszélsz? Azelőtt csak úgy áradt belőled a szó. — Nem jut eszembe semmi — vallotta meg a fiú. — Hogy-hogy semmi? Hát így élem le veled majd az életem? Egy néma bálványnyal? De Feri nem tudott mit mondani, ö a tervezgetést, az álmodozást szokta meg. ö azt tartotta boldogságnak. Elővett egy cigarettát, rágyújtott, és úgy látta a tükörben, hogy meg-megvlllan a szeme. Mintha ráébredt volna valamire, és sovány, hosz- szúkás arcából kicsit előug- rottak a pofacsontok. Ha vidámabb lélekkel néz a tükörbe, talán tetszik is magának. Ekkor jött be a cukrásznő. Fiatal, csinos asszony. Amikor meglátta Ferit, összecsapta a kezét — Mi történt magával? Megnyerte a főnyereményt? És milyen csinos férfi lett A fiú elmosolyodott — Szegényebb vagyok, mint valaha. — Sohasem volt gazdag. Egyetemista még Vagy befejezte már a tanulmányait? Esztendeje járt itt És úgy önkéntelenül ráfeledkezett szeme a fiún, homlokára fésült haján, oldalszakállán, finom szürke öltönyén. — Most júniusban fejezem be. — Dehát miből vette ezt az. öltözetet? Egyáltalán alig ismerek magára. A fiú kortyolt az eléje tett feketéből és szippantott a cigarettájából, mintha össze kellett volna szednie gondolatait — Eljegyzés előtt álltam. Egy lánnyal, az egyetemről.. De szakítottunk. Nem valók: vagyunk egymáshoz. Én még csak tervezgetek. Hogy ez kellene majd, meg az, közben meg nem érek el semmit — Mit akar elérni közben? Hiszen tanul még — Mit tudom én? Semmit ö nem szerette a tervezgetést Olyan ábrándozásnak fogta fel csak. Dehát olyan nagy a különbség p kettő közt? Kétségtelen, nem ugyanaz. De mégis __ A fiatalasszony felsóhajtott — Tudja, hogy meghalt az uram? Majd egy éve már. — Nem! — csodálkozott a fiú. — Akartam is kérdezni, hogy hol van. — Meghalt És egyedül maradtam. De nem bírom egyedül a munkát, pedig menne úgy-ahogy ez a kis cukrászda. Elhallgatott. A fiú a levegőbe bámult és úgy álomban hallotta csak az asszony szavait — Ha legalább szombatvasárnapra akadna valaki segítségem. Figyelni a sütőt segíteni bevásárolni az anyagot. Megfizetném szívesen. És szólnék valakihez néha. Megbeszélném vele a problémámat. Szünnapon meg sétálnék vele egyet. A vízparton. Vagy felszállnánk a buszra és el- mennénk akár Esztergomba is, a városba. Vinnénk magunkkal szendvicset legfeljebb meginnánk ott egy feketét. Hát nem lenne jó? Róni egész nap a várost, kiülni a hajóállomáson egy padra, egymás mellé.. — Hogyan mondja? —‘ riadt fel a fiú. Az asszony arca komoly volt. — Nem szóltam semmit — Mintha valamit mondott volna. — Semmit. Hallgattunk. Mit mondhatnék? Rámszakadt a munka, az élet Az a gyanúm jövőre feladom az ipart és bemegyek dolgozni itt a nagy étterembe. Sokkal gondtalanabbá élek majd és meglesz a kosztom is. A fiú még mindig nyelde- kelt és úgy kiszaladt a száján: — Jó magának. — Jó? Nekem.' Ugyan mi jó van az életemben? — Tervezgethet — Azt megtehetem. Maga is megteheti. — Nem hallgat meg senki. — Engem se. A fiú egy kicsit félrenézett, az ablak felé — Én meghallgatom.. — Maga? —■ csodálkozott el a nő. És kitört belőle a nevetés, mint amikor az ajtó csengettyűzik, ha belép egy vendég. N lem szólt semmit, csak odaállt a kis kávéfőző masina elé, s kérés nélkül letett egy csésze gőzölgő kávét a fiú elé — Erre én hívtam meg. S ekkor a fiúnak újra az a férfias vonás éleződött ki az arcán, amiből annyi erőt, szilárdságot és ígéretet olvasnak ki a nők, és hangtalanul újr* tervezgetni kezdett
