Szolnok Megyei Néplap, 1976. május (27. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-30 / 127. szám
a SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP / 1976. május 30 >U«0 András: Halhatatlan testőreink Gyermekek, olvasni kell ám. sokat, jót, szépet! — hangzik az örökös figyelmeztetés. Persze, hogyne, legyint a tanulással is megterhelt gyermek, és magában hozzáteszi: köszönj szépen a bácsinak, vedd ki a kezed a zsebedből, pedig az épp azért kerül oda, mivel bizonyos korban az ember nem tudja mit kezdjen a kezével, mi több: önmagával. Most mégis makcsul azt mondom: olvasni kell! Mi végett vajon, mikor a barátok, osztálytársak focizni. kerékpározni vagy egyszerűen csak bódorogni hívnak. Mi végett vajon, mikor az életnek oly rengeteg csábos hangja szólít másfelé, belekötésig, nyakig a mindennapok színes forgatagába? Hát csupáncsak azért, amit későbben fog föl a játékból kiroppenő elme; amikor az elhalasztott olvasmányt már nehezen lehet pótolni. Mit is fog föl — néha keserves tapsztalatok árán — az elkomolyult elme? Hogy akármilyen tökéletes az embert nevelő közösség: iskola, piönírtábor, akármilyen gondos, dédelgetve alakító kezű a szülői otthon: ki-kl önmagát faragja ki végső fokon. AZ EMBER ÖNMAGÁNAK KOVÁCSA. A nevelés edes testvére: az önnevelés. Legfőképpen pedig a könyvek úttaian útján, elődeink és nagy' íróink emlékvilágában. LÉGY JÓ MINDHALÁLIG! — mondja a tanító' néni: nem bizonyos, hogy a figyelmeztetés a gyereknek épp a füle ügyébe esik. Talán épp egy színes dongóra figyel az ablak üvegén. Móricz Zsig- mond regénye, amely Nyilas Misi tragikusan és felemelő- en szépséges történetével sugallja ugyanazt, életünk végéig elkísér. Nem csupán az em lékézet ünkbe: vérünkbe, tekintetűnkbe, mozdulatainkba lopja be magát. Nem hiszem, hogy aki Móricz, Mikszáth, Móra Ferenc, Crean- gá, Sadoveanu könyveit — vagy azoknak egy részét — olvasta: képes lenne például az orvtámadásra; vagy arra, hogy későbben amikor az iskola padjából a „felnőtt élet” sűrűjébe kerül: másolónak, munkatársainak, barátainak vagy ismeretlen sorstársainak hátán próbálna magárairól épcsőt vágni az el ómen étéihez. Érdekes tanulmány tárgya lehetne: fölmérni, mit olvastak gyermekkorukban, ifjúságuk esztendeiben a zsebtolvajok, a sikkasztok, az apagyilkosok. Bizonyos, hogy — talán önhibájukon kívül — már zsenge korukban magányosokká lettele, nem fogta kézen őket a PÁL UTCAI FIÚK halhatatlan, ke- ser-édes hangulata: az emberségnek az a megtartóbb ereje, amely klasszikus — vagy legjobb mai — könyveinkben rejlik Néha szemben ülök egy- egy kisdiákkal; első »néhány szavából is megsejtem már: ott ül láthatatlanul a háta mögött a mi irodalmunk örökéletű hőseinek védelmező testónsége. Szokványos kérdés manapiság irodalmi találkozókon: mit tanácsol ön a gyermekeknek? Mit Is mondhatnék Ilyenkor? Talán csak ennyit: legyen testőrötök Toldi Miklós, Nyilas Misi, a kis sápadt arcú Nemeosek, s a moldvai Fehérló Fia. Ök a legerősebbek gründen testőrök között, mert a vigyáz- kodásért cserébe semmit sem kérnek, mert örökéletűek .. . Somogyi Tóth Sándor: Gyerektükör Az osztály nagy kínban mozgolodotS. a fiúk kapkodtak a fejüket, mint a kutya, mikor a szemébe néznek. Már jó néhányan föl - olvastak az Önarcképet, mind lapos volt, mint a Góbi-sivatag. Szurkoltam és reménykedtem: talán nem kerül rám a sor. Az osztály csöndben hallgatta, míg az áldozatok szégyenkezve elmakogták a szöveget. Fáraó roppantat ideges voll, valamennyien láttuk, hogy a kudarcon tépelődik. Csabai odasúgta nekem, hogy hülyeség az egész, mert- az ember nem irhát magáról jót, hanem csak rosszat. így pedig igazságtalan. A nagy csöndben szárazon sziszegős volt a hangja, esküdni mertem volna, hogy Fáraó is meghallotta. Még több mint tíi perc volt az óra végéig. Föllélegeztem, amikor Laczó Leventét hívta föl. Laczó harsányan és önelégülten olvasott, a fiúk egymásra kacsingattak.' Laczó jó fiú, csak egy kicsit agyalá- gyultan reklámozza imagát, és nem tudja, hogy Fáraó rég kiismer, te a trükkjeit ... A tanulniva- lót el szoktam végezni, csak az írásbelit nem elég rendesen. Otthon segítek a házimunkában, szőnyegporolás satöbbi. Megmondom az igazat szüleimnek, tanáraimnak. Közösségi munkámat is elvégzem, úttö- rögyülcsre mindig eljárok, aktivan részt veszek a versenyeken. Az őrsi dekoráció elkészítéséért dicséretet is kaptam. Remélem, még sokat fogok fejlődni. — Én is remélem — mond. ta Fáraó mogorván. Aztán, mintha észbe kapott volna, hozzátette. — Különben jó. Elég jó — ismételte bizonytalanul. állát dörzsölgette, es olyan bánatosan nézett, mintha elvesztette volna az egész havi fizetését. A fiúk köhécseitek, Csabai csuklójára pillantottam: még hét, és fél perc a csengetésig. Fáraó tétován az osztály felé fordult, éreztem, hogy egy pillanatra megáll rajtam a szeme. — Elrejtőztetek, vagányok! Egyre se lehet ráismerni! Na, nézzünk meg még egyet — mondta, önmagát biztatva. — Homlok András! Nehézkesen álltam föl: — Tanár úr, kérem, az enyém nincs befejezve... De ő csak legyintett: — Amennyit írtál, annyit olvass! Tlajdonképpen egészen eddig nem hittem, hogy azt a néhány ócska mondatot valaha fel kell olvasnom ... A tenyerem vizes lett, akadozva kezdtem hozzá és mindvégig akadoztam, mint egy analfabéta. — Már tavaly is csináltunk önarcképét. Én is elkészítettem, hogy megtudjam, ki vagyok, és milyen tulajdonságaim vannak. Akkor... minden olyan egyszerű volt. ..j . . T *#***?**+* BOKROS LÁSZLÓ RAJZA Most valahogy sokkal nehezebb, mint tavaly meg azelőtt, pedig csak egy év múlt el, vagyis kettő. A felnőttek azt követelik, hogy őszinték legyünk egészen. Őszintének lenni nagyon nehéz. A felnőttek se őszinték. És nagy ködöt kavarnak maguk körül, hogy mi ne lássuk őket... Elhallgattam és a nadrágomba töröltem a tenyerem. — Vége? — kérdezte Fáraó. — Eddig van. Fáraó cdasetált hozzám, vállamra tette a kezét, ámul- va láttam, hogy nevet. A becsukott füzetet kezébe fogta. — Bizony, ez csak afféle töredék ... nekem mégis tetszik! — mondta dervisen. — András igazat ir... őszintének lenni nagyon nehéz. így van, Percei? Pecér vigyorogva felelt: — De mennyire, tanár úr! Ha én mindig őszinte lennék, a papám laposra verné a pofámat... Az osztály hangosan és egyetértőén röhögött. — Akkor is, ha azt mondhatnád őszintén: édesapám, ötöst kaptam kémiából? — kérdezte Fáraó. — Á, akkor örülne az öreg ... — bohóckodott Pe- cér. Fáraó pedig elgondolkodva beszélt tovább, valami olyasmit, hogy a jóról könnyű beszélni, csak a rosszról nem, vagy amiről azt gondoljuk, hogy rossz... — én azonban már nem tudtam a szavaira figyelni, csak a kezét néztem, a balt, amelyik finoman percegtette a füzetem lapjait, s egyszer csak megállt a rajzlap- darabnál, amelyikre tegnap fir7 káltam. Az előbb izzadtam, most meg elhidagedtek még a lábujjaim is.. Görcsösen tgye- kefctem visszaemlékezni : lányfej, szalaggal hátrakp- tött haj ... és bizony, a mellek szép csúcsosra kidolgozva ... a kerek has és a köldökgomb ... viszont lefelé csak elnagyoltan ... Rémület és düh fogott el. Kanokul néztem Fáraóra : Tessék visszaaidni! Semmi köze hozzá .. . egy idegennek. A kéz lassan közeledett, puhán letette a füzetet a padra, a rajzlapdarab kinyúlt belőle, mint egy könyvjelző. Fáraó nem nézett rám. Gyorsan belepillantott. A skicc olyan volt. amilyenre emlékeztem. Nagylelkű volt a felséges úr... De hát mért olyan érdekes ez? ... hisz köldöktől lefelé egészen vázlatos ... A villanycsengő berregni kezdett. Fáraó kiment és egyszer se pillantott rám. Ezt megúsztam. Mit úsztam meg. kíváncsi vagyok, mit úsztam meg? Őszinte rajz volt. Nem? CRészletJ. Weöres Sándor ovíh '■ Barna gyfk bozót tövén napozott, leveleket lapozott ez a rozsdás, tán a kertben ő a postás. Hozz nekem is levelet! Nem lehet, mert a leveles bokorban a levél mind megiratlan. fi kiskakas Kiskakas a fércéit között vonul, kendermagos mellénykéje mint a szabó mestermüve. azt gondolja, nagyút. Kiskakas a szemétdombra kiáll, vértől duzzad tarajkája, fűrész-fogú koronája, azt gondolja, király. Tran Dang Khoa Iskolánkba az át. ■ 9 Iskolánkba az út csúszós, síkos nagyon1 Tanítónk egy napon, emlékszem, elesett. Dühöngte, hogy lehet, mért oly síkos az út. Messze tűnt az a nap. Az utat. merre jár, kavics takarja már, tanítónk, érje bár vihar, nem botlik el. A vietnami gyermekköltő Tran Dang Khoa versét, amely a „Sárga lepke” című kötetben jelent meg, Simor András fordította. áSritt G. Hallqvist fi lépcsibázban Öreg bácsi. Fura hosszú kabátban jár. Senki sem ismeri. Senki se hallotta egy szavát még. Tegnap megláttam az üzletben, és gondoltam, na most... De csak mutogatta, amit venni akart. A házmester mondta, hogy hívják. Fura hosszú neve van. Nincs kiírva az ajtajára. Sose kap levelet, mondta a házmester. Mit csinálhat egész nap? Ha becsöngetnék? Igen... nem... igen... nem... Igen. Nem, nem merem. Ha a lépcsőkön számolom, mindig az jön ki. nem. Nem-. Mert mit is mondanék neki? Ingrid Sjöstrand Milyen kár Milyen kár, hogy nincs cipzár a banánon! Ha csak a felét akarom megenni, bezárhatnám a maradékot. Azt hiszem cipzárat fogok szerelni egy banánra, mondjuk füzetkapoccsal, és enni kezdem a buszon. Lehúzom a zárat, majszolok belőle, és újra behúzom. Klassz, mi? Hogy bámulnak majd az ürgékl Persze ők úgy tudják. hogy nincs cipzár a banánon7 A svéd gyermekköllészet különös, új hangját Tótfalusi István válogatta kötetbe ÍAml a szívedet nyomjál, s ugyancsak őt dicséri a leleményes, szép fordítás is. C súnyább kisfiút még nem látott a világ. Mindenki ezt mondta róla. Még az anyjának is feltűnt — mikor a kék köté- nycs nővérke bejött a szülőotthon északkeleti szárnyába, és lehajolt, hogy a pufók fenekű, visongó, pe- lenkás kis csomagot óvatosan a/várakozó anyai kézbe helyezze —, hogy ez nem az az aranyos kis csecsemőrendellenesség, amit kinő a gyerek, mint a hurkákat, kiütéseket. A leüttyedt ajak, a szétálló fülek, a kidülledt és vad szem, a fénytelen fakó, barna bőr és ami a legkínosabb: a nagy fej — mindezek a természet nyers erejéről tanúskodtak, ősi származásról. Az apja rá sem tudott néznj. Anyja fellomyozta mutatós, festett Iiaját, fiát pedig besorolta hajtüi, szív- szerelmei. tánccipői, elnyűtt papínrózsái közé. Jelentett neki annyit, mint ezek a kellékek, de semmivel sem többet Amint a kis Lincoln növekedett, és egyre csúnyább lett, kezdte sejteni, hogy valami nincs rendben. Igyekezett apja kedvébe járni, vitte neki a gyufát, és felugrott rohanó, nagy lépteinek figyelmeztető zajára, . mosolygott, adni, adni vágyott — minden hiába! Még a kalácson:' és a húsvét sem volt jó. Ott ült a családi ünnepi asztalnál, gyönyörködött a krumplipüré, az aranypiros sonka vagy az ünnepi szárnyas látványában, de amikor felpillantott a tányérjából, érezte. luögy felbosszantott valakit. Milyen kár, milyen kár. Ennyi szeretet, és nem talál viszonzásra. A kis Lincoln mindenkit szeretett. A hangyákat. Az átváltozó hernyót. Gyakran távollevő anyját Az óvónémt. Az óvónénit — aki kísrészt sajnálatból, nagyobbrészt viszolygásból törődött vele. A többiek hozzaszaiadtak rajzukat lobogtatva, Lincoln is vitte a sajátját. Az óvónő igyekezett ugyanolyan kedves lenni vele, mint a többiekkel, de nehezen ment Hisz ő maga kék szemű, napsugárhajú — csupa szépség, csupa finomság. csupa édes vaníliaillat. Egyik délután észrevette, hogy a kisfiú üres tekintettel bániul maga elé az előGwenflslyn Broohs; Az igazi szobában. Furcsa volt, mert a csengő már reg megszólalt, a gyerekek mind hazamentek. Elfogta a szánalom. Felhúzta a kesztyűjét, és vidáman azt mondta a gyereknek, hogy hazakíséri. Hősiesen vágott neki, kézen ‘igta a kisfiút. De alig tettek néhány lépést, máris megbánta. A kis majom. Muszáj mindenkinek őket bámulni? És hogy szorítja a kezét... Valósággal belemar .,. Hétéves korában egy testvérpárt szeretett, egy fiút és egy kislányt, akik a szomszédba költöztek. Szépek voltak. Jól öltözöttek. Sokszor könyörületesek hozzá. Szívesen voltak vele, mert Lincoln leleményes volt, játékokat talált ki, történeteket mesélt De amikor kellemesebb barátok jelentek meg a láthatáron, szépen hátat fordítottak neki. Megvetette magát, hogy olyan hálásan köszön vissza nekik, hogy mindezek után mégis olyan jól érzi magat velük. Sokat nézte magát a tükörben. Mit tehetne? De hát a fejét nem lehet ör.sze- zsugoritani. Nem lehet leragasztani a fülét — Ne nyúlj hozzám! — sikította a kis tündérszemü tünemény a játszótéren. Nerissának hívták. A gyerekek fogócskáztak, de mikor megfogta a kislányt, az visszahőkölt, kiszabadította magát és elszaladt. Mintha a világ összis szivárványa, a lenyugvó nap minden szikrázó fényé örökre eltűnt volna. Egyszer, szintén még hétéves korában, történt valami. Egy belvárosi moziban volt az anyjával, és egy fehér einher, aki mögötte ült, a kis Lincre mutogatva hangosan súgta a szomszédjának: — Nézd! Mindig üyel akartam neked mutatni! A faj egyik legjellemzőbb példánya. Nem olyan felhígított, mint amilyeneket mostanában lát az ember az utcán, hanem valódi néger. Fekete*- 'csúnya, idegen. Lerí róla a vadság! A kifejezéstelen tompaság. Ez az igazi! Anyja felugrott a székről, bársonybarna arcbőrét keretező festett haja vörösebben lángolt, mint valaha, és ezt rikácsolta: — Menjen a . . menjen . 7! — de nem fejezte be. A kis Lincolnt lerántotta az ülésről, az pedig megbabonázva bámult a férfira, aki őt ilyen alaposan felmérte, aki új értelmet adott életének. H azafelé égése úton sugárzott a boldogságtól. Persze, nem örült, hogy . azt mondták rá „csúnya” — de hát ehhez már eléggé hozzá volt szokva. Az a kifejezés ragadt meg benne a sok mindenféléből. amit alig értett, hogy ..ez az igazi". Nem tudta pontosan, miért, de tetszett neki. Nagyon tetszett. Amikor megbántották, vagy túlságosán sokat hagyták egyedül —, mindig eri-e gondolt. Azt mondta magában „azért mégiscsak én vagyok az igazi". Ez megvigasztalta. Majdnem négy évig nagyon sokat jelentett ez neki. "lépés Anna fordítása i
