Szolnok Megyei Néplap, 1976. március (27. évfolyam, 52-77. szám)
1976-03-14 / 63. szám
u. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 197«. máretns 14. ISZLAI ZOLTÁN Nem megfagyott emlékmű Előre félek, az évfordulóktól Külö- ' nősen, ha Igen jelentősek és ha nagyon kerekek. Ilyenkor ugyanis nekilódul a megemlékezések vegyes értékű, se vége se hossza áradata. A jubileumi eseménynek az utókor számára fontos részei ijesztően keverednek a mellékes még unalmas szőrszálhasogaitásokkal, melyek csak a szakembereknek érdekesek. Nem mindig szerencsés sokszínűségben így tárulnak a bizony felületességre hajlamos és feledékeny közvélemény elé a ma is izgalmas hajdani törekvések, meg a helyiérdekű avibt buzgólkodások, piszlicsár apróságok. Fellángolnak a gerjesztett viták is az agyonünnepelt, egyébként valóban emlékezetre-méltó históriai események, vagy személyek körül. De bármennyire gyanakvóvá tesznek a mándent-bele ünnepléssorozatok ránkzúduló 6zó- és betűhalmazai, semmiképpen se mondanám haszontalannak őket, ha valamiképpen mégis megidézik a haladó hagyomány élő szellemét Mert még az üresj áratokból is származhat neküarkszóló. A tartalmasból meg különösen. Kibontakozhatnak a múlt embereinek máig érvényes eszményei. Értelmet kaphat a mostani életünket is b.e folyásai ó tradíció. Megalevenülhetnek a nemavuló tettek, az időtállóan időszerű gondolatok tárüthatatian tanulságai. volt, ami elmúlott. Érdekesebb, ha megértjük, milyenné lett; ha utánajárunk, mitől van az, hogy ilyen. Ebben a megértésben nyilván az is ben- nerejlik, hogyan értékelik ma azok, akik hivatásból jól ismerik az aktuális régiségeket. Miként tűnődnek rajtuk helyettünk — szerencsésebb esetben velünk együtt — és tanulságot keresve, hogy értelmezik az évszázados történelmi bonyodalmakat a huszadik század negyedik negyedében, Magyarországon. Az sem hiányozhat mai, szocialista történelemképünkből, hogy mennyire élnek a különféle úton-módon közgondolkodásunk részévé lett magyar- és világtörténelmi hagyományok. Hiszen ezek is hozzá segíthetnek bennünket ahhoz, hogy ne csak a jelenhez tapadva próbáljuk felmérni helyünket a világban, más népek, más emberek között. Megerősíthetnek abban, hogy őszintén tisztelhessük a magunk és a népek hagyományaiban megnyilvánuló emberi példákat, a máig érvényes, elhatározó jelentőségű tetteket. Méghozzá úgy, hogy közben a legnagyobb mértékig kétkedve fogadjuk a divatos „szászolást”, az érzelgősen emelkedett hangulatokat, s gyanakszunk a tartalmatlan jubilál gatás — egyik fülünkön be a másik fülünkön kiröppenő — alkaimiságára. Másodszor. Mindaz, ami a felhajtáson, a nosztalgiákon túl a lényegben közös: az évfordulók és divatok esetlegese;égétől független, nem évülő forradalmi példák vonzása; természettudományos hasonlattal ezeknek mozgató energiája, társadalmi-politikai értelemben — a mozgósító ereje. Mikor — most, megint szépszámmal jelennek meg, a történeti tanulmányok, megemlékezések, régebbi és új szépirodalmi művek, a háromszáz éve született második Rákóczi Ferencről és szabadságharcáról, nem ejtenek zavarba. Olvasom, hallgatom, nézem őket, s arra gondolok, hogy nemcsak érdekességként jelent«?, egy ilyen magvember világraszóló dolgait életrekeltő alkalom. Nemcsak arra jók a napvilágra kerülő művek és dokumentumok — köztük az ünnepelt emlékírásai — hogy az eddigieknél tárgyilagosabban állítják elénk a nemzeti hóét, akit az utókor nagy és szövevényes legendakörrel övezett, nemcsak az a fontos Rákóczi politikai életművének — a kuruc- ezabadságbarcnak — mostani felidézésében. hogy az eddiginél világosabban követhetjük útját, amit mag kellett tennie. Hogy — mint az osztrák birodalom egyik magyarul sem tökéletesen beszélő hercege — a zárkózottságra, magányosságra is hajlamos ifjú arisztokrata pár év múlva eljusson a nagy találkozásig a forrongó, keseredett parasztok képviselőivel, akiknek végül — alig harmincévesen — a vezérévé szegődött s félretéve személyes töprengéseit, habozás nélkül követte valóban történelmi hívásukat. Az a legfontosabb, ahogyan e hívás a hivatásává lett; belső parancsként sürgette közösségi érdekű döntéseit, majd egy évtizedig ösztönözte forradalmi hadi tetteire. Mindez, és. ennél százszor-ezerszer több ténv és körülmény természetesen hozzátartozik idővel halványuló ismereteinkhez. A belőlük levonható általánosabb következtetéseket azonban csak két fenntartással tudjuk igazán elfogadni ahhoz, hogv életünkben is tájékozódni segítsenek. E két fenntartás az oka. hogy nem történész, hanem irodalmár létemre kértem szót Először. Lehet, hogy olvasmányos történelmi munkálj népszerűsítő regények, darabok, filmek formájában, azaz amúgy meseszerűen, képzeletbeli kalandként sem utolsó mulatság a történelem. De nemcsak romantikus kíváncsiságunkat és — velünk született — tudásvágyunkat érdemes vele táplálnunk. Nem az a legizgalmasabb benne, hogy ha nyakig beleássuk magunkat, akkor bízvást elmerenghetünk rajta: hogyan is Okos múltidézésühkhöz tartozik, ha saját haladó és forradalmi hagyományainkat sem az évjárások esetlegessége szerint rántjuk elő a sutból, hanem egységükben értelmezve tartósan a magunkénak vállaljuk belső lényegüket. Így őrizzük, nem egymástól elszigetelten, de megtalálva már említett közös vonásainkat, tevékeny emlékezetünkben. Amely mind a tanult, mind a megélt tapasztalatoké' a javunkra válthatja, amikor kamatozik megalapozott véleményalkotásunkban, s érvényesül átgondolt cselekvéseinkben. Rákóczi tömegekre támaszkodó, osztrák- ellenes nemesi függetlenségi harcát például éppúgy nehéz volna elválasztani Dózsa György népi fölkelésének előzményétől, mint ahogy lehetetlen reálisan értékelni a — Petőfi és Kossuth nevével egybefont — negyvennyolcas forradalmi hagyományt 1919, a Magyar Tanácsköztársaság é« 1945, a Felszabadulás tavasza nélkül és anélkül, ami országunkban az ezt követó harminc év alatt történt S mert az elmúlt pár esztendőben, (ami még egy fiatal ember számára sem távoli idő) e nagy fordulatokról és főszereplőikről újból és újból rendeztünk színes és gazdag — néhol cifra és tarka — évfordulókat, kaphattunk róluk — olykor a szó szoros értelmében — kimerítő áttekintést, hadd írjam le; előre ugyan továbbra is félek az ünnepség túlzásaitól és sallangjaitól, de utólag biztos hasznosabbnak érzem majd — az egyszerre élő nemzedékeknek szóló — tanulságait Hiszen egyrészt hozzájárulnak, hogy töm ténészeink. gondolkodóink, politikusaink a jubileum révén is gazdagítsák az értékes hagyományokkal yilá gs zemléletünket. MátrPC7t érdeklődést keltenek a törluOul ulil téneti gondolkodás iránt. Nem egy, csak a pillanatoknak élő fiatalt ég napi ügyeibe szorult idősebbet éppen a sorozatos visszaemlékezések figyelmeztetnek arra, hogy az elmélyülten és közös tapasztalattá feldolgozott múltból is kaphat útmutatást, ha eligazodni szeretne azok közt a jelenségek közt, amelyekkel nap mint nap találkozik, akár közvetlenül, személyesen, akár közvetve, a saját mindennapi gyakorlatában. Nem körül csodálkozni és sematikusan megemlítem való, nem méltóságteljes szoborcsoport, megfagyott emlékmű a történelem. Ki keli azonban választanunk belőle a nekünk szóló, az útkereső közösség számára mellőzhetetlen üzeneteit ás összefüggéseit &£v£S4 NAfSUGá* KAJZd SIMON LATOS: ORSOVAI EMIL: Vers a nosztalgiáról Mégsem ugyanaz Amikor győztesen leteper, Mint szélhozta magból kinőnek a fák: mikor szívemre dobbant páros lábbal, az ember mások tetteiben él tovább, mikor torkomat marja, mint a sírás, és szállnak árnyékok, súlyosul az ég. mikor már életveszélyes, „11 silenzio” — játsszák a trombiták, mint érben a vérrögöcske, a bennem szorult, tücsökszökkenésnyi s a kivattázott visszhang mégsem ugyanaz, gyermekkorom meséje, igaz is a perc, meg nem igaz. az ifjúság nevetségesen törpe módosul a csend, gyáz övezi, nyavalygásainak meséje, s felzokog az élet, a panasz, a férfikor élet-halál komoly küzdelmeinek meséje, akik most körülállják az időt, akkor én bátran megnyitom a beszéd csontjaikban hordják a jövőt, [zsilipjeit,] nem másért búsulnak, magukért, a legkényesebb szavak előtt is sorsuk betölti a temetőt, átharapom a gátakat, mert én ezerkilencszáz harmincöt elejétől s aki meg elől jár: nyugatom, egyike voltam Magyarország fűszálainak, visszük vállon, autón, tudaton, az vagyok ma is, s ballagunk utána szomorús az leszek kétezerben is. zárkózottan, szívig csupaszon. DÁVID TÓZSEF L egjobb a fáknak — mondta az öreg ember —, mert ahol a fa kinő, arra a helyre dönti le a vihar vagy a fejsze. Aztán ha a sudár át el is húzgálják, a gyökere marad és sarja hajt. Csak az ember olyan, mint a pipitér bóbitája: fújja a szél, viszi a magját szerte a nagyvilágba. .. — Azelőtt kisebb falu volt itt — Az volt... Bizony, hogy az volt, de elvitte a hetvenes nagy árvíz. Engem is úgy menekítettek ki a ház tetejéről. Mert nem akartam hagyni a kis szegénységem. Apám, öregapám is itt élt, őket is riogatta évente a Szamos, deltát a vész után kiigazították a fészket, azután tették a dolgukat tovább. — Maga 'emlékszik-e ilyen nagy, pusztító árvízre, mint amilyen most volt? — Én nem, pedig már a nyol.cvanhatodik évemet nyűvöm, de apám mesélte, hogy egyszer télvíz idején, egészen- a Nyírségig kurgatta őket a Szamos. Aztán visszajöttek. Most is jött volna a nép, de a tanács nem engedte, hogy itt építkezzenek. — Magának sem? — Senkinek. — Akkor miért él itt? Az öregember rám emelte tekintetét. Olyan riadt pillantás volt az, mint egy ártatlan gyermeké, akinek a kezére csaptak. Letette öléből a féligkész fűzvessző kosarat, s derekát egyenesít- getve felállt. — Hivatalos úton van as úr? 4— Nem vagyok sem hivatalos ember, sem úr, csak nézelődök erre, és nem akarok zavarni. — Jól van no — ült visz- sza munkájához az öregember. — Mert jártak már erre hivatalosak, de azoknak is megmondtam, hogy engem innen a halál sem tud elvinni. Mert kinek ártok én? Télire úgyis bemegyek a Mari lányamékhoz Gyarmatra, — És nem unalmas: Itt egyedül? — Látja, hogy most sem üres a kezem. Aztán meg tudok én beszélgetni a fak- kM, madarakkal, virágokkal, de még azzal a bolondos Szamossal is, ha kisétálok hozzá. Meg kutyám is volt. A minap lőtte agyon szegényt egy vadász. Megköny- nyeztem. Pedig egyszer én is el akartam termi láb alól, egy kutyát. Ha nem unja elmondanám. — Mondja csak. — Van annak tán már Síven éve is. Még fiatal voltam. Ennek a rovívant háznak a vérit, amibe most é1- '-’•nkénként behúzódok, akkor ragasztottuk Berti bátyámmal . ö Igen jól értette a vert falazást, mert az volt itt kérem, majd mindegyik ház, vertfalű. Azért Is mosta, el az árvfz őket. Na, de a kutyám. Szuka volt az istenadta. amikor aztán rálött a nárzás, a fél falu kankutyá! törték a sövényem. Aztán tiporták a veteményt a kertben. Szóval csinálta a kárt, pedig amúgy jó kutya volt. Egyszer azt mondtam, nem tűröm tovább. Éppen mentem a namér.yi vásárra, és egy madzaggal a szekér sa- roglyájához kötöttem. Na- ményban azért még megfeleztem vele a tarisznyába rakott menázsit, aztán — most már röstellem — még az ostorral is megcsapkodtam. Hát mit gondol mi lett? Jövök haza késő éjszaka, hát a kutya már az udvarról vi- hancol elém. Az öregember egy kis szünetet tartott, majd így folytatta: — Ezt csak azért mondtam el. hogy lám, még a mesz- szire elvert kutya is hazatalál. Hát hiába vert engem is el a Szamos. Én azért szeretem ezt a mi folyónkat, mert jót is tett az velem. Figyel még rám? — Mondja csak; bátyám. K ilencszáztízben voltam én katona Stájerben, olyan égig érő hegyek között, hogy azt mondtuk Réz Miska cimborámmal, hogyha szabadulunk, a beregszászi hegyre 6em nézünk többet. Ügy emlékszem, mintha csak tegnap lett volna, éppen karácsony előtti nap értünk haza leszerelés után. No persze, nagy virágos jókedvvel, pedig akkor még Nyíregyházáról gyalog kellett jönni. Az első leány, akin megakadt a szemem az utcán, Pásztor Anna volt, akit meg is kérdeztem: adsz-e csíklevest, szép húgom, ha kán tálok az ablakotok alatt? Adnék én, ha be nem fagyasztotta volna az Isten. Így a lelkem, dehát az én szívemben akkor már olyan melegség lett, hogy a befagyott tengert is kiolvasztotta volna. Aztán még meg sem ültem otthon, már fogtam a fejszét, szóltam a cimborámnak, s mentünk a Szamos öntésére csikászni. Hogy miként sikerült a jégen vágott lékeken át csíkot fogni, arra már pontosan nem emlékszem, csak arra, hogy vittem egy fazékra valót Annáéknak is. Annának, aki tavasszal már a feleségem lett... Az öregember megint elhallgatott. Egy kis időre megült kezében a vessző. Aztán le is tette, majd kinyújtotta egyik lábát, s nadrágzsebéből zsebkendőt húzott elő. — Lássa — szipogta mint egy fiúcska, — ilyenek vagyunk mi öregek.. „ Hamar kendőhöz nyúlunk, ha a múltból szemünkbe sodor valamit az emlékezés fuvola ta. .. — Beszéljen még. — örülök, hogy itt van — nézett rám kifénvesedett tekintetével hálásan, aztán újra hajtogatni kezdte a vész- szót — Kiapadt a forrás? — Ajjaj... — kapta fél borostás állát, s egy pillanatra mintha csakugyan keresgélne még a múltjában, nehezen szólt: — Nem sok van már hátra érzem. Jövő tavasszal biztosan ledőlök én te, Jó voít feleslegem, Pásztor Anna mellé. — Ha így beszél, akkor nekem máris mennem kelL Megijedt, s nehezen görbülő karjával olyan mozdulatot tett, mintha fogni akarna. — Mán dehogyis megyen — emelkedett fel az előbbinél fürgébben, — hiszen még meg sem kínáltam. Mert azért van ám itt nekem mit a vendég elé tenni. Az egyik unokám motorral jár ki hozzám, hoz az nekem mindent. No, várjon csak. Talán még egy kis pálinkám is akad. — Köszönöm én nem ihatok. — A kedvemért sem? — No, azért egy kupicával. Amíg az öregember bement a pálinkáért, egy kicsit alaposabban körülnéztem a kerítés nélküli, rogy- gyamt, félházas portán. A széles udvar kaszálva, a régi kiskert helyén most is virág, a ház mögött megmaradt néhány almafán termés piroslik. A kerekeskút káváján használható faveder ÜL A bemohásodott itatóvályún román cos lavórban bágyadt nyárvégi napsugár pancsol. Élet van itt még, s mégis olyan az érzésem, mintha temetőben lennék, ahol ez az öregember a csősz. De mire vigyáz? Ki nyúl itt valamihez? ö maga is mintha csak fel-fel járó lélek lenne már, de nekem a lelkemben rezeg minden szava. És mintha az a kivert eb most is itt viháncolna az udvaron. És hallom, ahogy az öreg — kiszolgált katona —, sudaras legényként fújja a kantát Pásztor Anna ablaka alatt, aki azzal a csíkkal várja leendő urát, mit 6 fogott a jég alól. Még áll a vertfalű ház egy szobányi része, talán az, amit a Berti bátyjával — aki olyan jól értett a vert falazáshoz — ragasztottak egykor a házhoz. Ehhez a házhoz, ahol öt gyermeket neveltek, ahová már dédunoka is járt, amikor elkurgatta innen őket a nagy árvíz. Látom az öreget görcsösen kapaszkodni a vízbe roggyant ház gerincén, merthogy ő nem akarta itthagyni a kis szegénységet. Lehet, hogy az életét mentő katonák erőszakkal szedték le a tetőről, de ő visz- snajött, mint az apja, az öregapja. És fa szeretne len- ni, akit ott sújt le a vihar, vagy a fejsze csapása, ahol kinőtt... — Na, egészségére! E gészségünkre, és a Jó barátságra — emeli poharát az öregember, s amikor ' kiissza, tekintete az égre akad. Fent, nagyon magasan repülőgép húz, s amikor elhallik zúgása, az öregember furcsán rám pislog, s mintha neak azt mondaná: — Még a gépmadár te vtez- szatér... Csak az ember olyan mint a pipitér bóbitája: fújja a széf viszi a magját szerte a nagyvflágbj2i \ \
