Szolnok Megyei Néplap, 1976. február (27. évfolyam, 27-51. szám)
1976-02-22 / 45. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 197«. február 22. E gyszerűen csak így hívtuk Va- lentyin Tyih- vinszkijt: Val- ka. Szeretném most kereszt- és apai nevén nevezni, de nem megy. Nem megy, mert nem ismerem az apai nevét. Így bizony, s azt hiszem, egyikünk sem tudta, hogyan is szólítsa Valkát apai nevén. Erre tulajdonképpen nem is volt szükségünk. „Valka” — így közelebbinek, otthonosabbnak, és ami fő. igazából közénk tartozónak, sőt nemcsak közénk tartozónak. hanem a miénknek éreztük. Ha őszintén belegondolunk, egy kicsit mindnyájan beleszerettünk. Tyih- vinszkijbé, jóllehet, ahogy az ilyen esetekben szokás, gyakran kötődtünk vele. — Valka, fűzz cérnát a tűbe! — bíztattuk. Tudjuk jól, hogy könnyebb neki hármas szaltót csinálni, mint az említett műveletet végrehajtani, Valka ugyanis erősen rövidlátó volt. Házinyomdánk nagyon büszke volt rá, hogy Valka Tyihvinszkij személyében saját fotóriporterre tett szert, még akkor is, ha a szabályzat szerint ilyen egyáltalán nem járt nekünk. .,Nem jár” — hangoztatták kérlelhetetlenül a személyzetisek. Valka nálunk állományon kívül volt. Fő feladata szerint a párt- és Komszomol-tagsági könyvekbe kellett apró fényképeket készítenie a harcosokról és parancsnokokról. A pártnyil- vántartás vezetője pedig nagyon féltékenyen ügyelt, nehogy Tyihvinszkij kibújjon saját, „közvetlen” kötelezettségének teljesítése alól. Szerkesztőnknek nem kevés erőfeszítésébe került megszereznie az engedélyt. hogy Tyihvinszkij gárdatörzsőrmester újságunknál dolgozhasson. Igazi portré, valamelyik hős képe az első oldalon; kezelőszemélyzet a löveg mellett, tüzérségi előkészítés alatt, gyalogsági roham; sza- nitéclány, aki kihozza a csatamezőről a sebesült harcost: melyik szerkesztő nem ábrándozott ekkortájt ilyenfajta képekről? Ebből következik, hogy Valkára mindenáron szükségünk volt. Ezt meg is mondtuk Gyenyiszov ezredesnek, a politikai osztály főnökének: — Bármi áron, de szükségünk van rá. — Mire az maguknak? — Hogyhogy mire? — kérdeztük csodálkozva. — Hisz nincs klisékészítő műhelyük. A klisét hol készítik majd? Hallgattunk. Mit is mondhattunk volna? Valóban nem volt klisékészítő műhelyünk. S honnan is lett volna? Egész nyomdánkat egy másfél tonnás teherautón szállítottuk mely már réges-rég darabokra hullott volna, ha Lavrának, jólelkű sofőrünknek. Lavrentyij Jerjominnak nem lett volna olyan arany keze. — Nos, miért hallgatnak? — kérdezte újból ravaszul a politikai osztály főnöke. — Nincs más hátra, meg kell lenniük fényképek nélküL — Miért kellene meglennünk fényképek nélkül, ezredes elvtárs? — lépett előre Valka. — Végül is be lehet ugrani a közeli városba a hadseregújsághoz. Ott pedig elkészítik a klisét! No lámcsak, milyen tervei voltak a mi Valkáinknak! — Hát akkor próbálják meg. És Valka megpróbálta. Csupán egy napot töltött a hadseregújság szerkesztőségében és annyi klisét hozott, hogy vagy két hétre elegendő volt. Kéozelhetik mekkora ünnep volt ez a kis hadosztályújság számára. Most már közölhettük az újság hasábjain az egységünk hős harcosairól készített fotókat. ez volt aztán az igazi boldogság. Valentyin azonban nem hagyott fel fő foglalatosságával sem: csakhogy mint eddig, most is nap mint nap kijárt az első vonalba, ahol barátja. Szasa Krupiéin útmutatása alapján sorba fényképezte a Komszomolba frissen felvett harcosokat Valka ezt a nagyon egyszerű munkát azzal a rá jellemző szeretettel végezte, mellyel általában a rábízott feladatokat — bárminők is voltak — ellátta. Különösen a közkatonákat kedvelte. Rövidlátó szemét erőltetve vizsgálgatta arcukat, igyekezett megjegyezni őket. Sokukkal már rögtön ott a lövészárokban barátságot kötött. És szenvedett, mikor egyik-másik harc után több — még piszén friss —■ Komszomoltagkönyv ezzel a rövid bejegyzéssel került vissza a politikai osztályra: „Elesett”. Remegő kézzel vette kézbe az ilyen tagkönyvet, és hosszasan vizsgálgatta az ismerős, gyakran véráztatta apró fényképet. Ezekben a percekben rendszerint senkihez sem szólt, és komoran járt fel s alá... Már tudtuk, mi lesz a dolog vége: estére Valka egyik vállán a karabéllyal, másikon a fényképezőgéppel elindul Szasa Krupiéin nyomában. Mindketten komorak, szótlanok; elindulnak az első vonalba, és lehet, hogy egy egész hétig nem fogjuk látni Valkát És mindegyikünk, ki-ki a maga módján búslakodni fog utána. Valka pedig ilyenkor mindig egészen más emberként pontosabban a korábbi Valka Tyihvinszkijként tért vissza; vidám, nyugodt, és munkára kész volt szelid. gyermekien duzzadt ajkán és nagy, szelíd szemében odaillő és szép mosoly ült agy ovációval fogadtuk, de mindenki másképpen. Az újság szerkesztője, a bozontos üstökű Andrjusa Dubickij kezét dörzsölte — ő, mint leginkább érdekelt, új felvételeket várt Valkától. Szerkesztőnk igyekezett mielőbb a fedezékébe cipelni Valkát, és ott részletesen kikérdezni az első vonal legújabb híreiről. Lavra, a sofőr, aki egyben az élelmiszerraktár vezetője is volt, igyekezett gyorsan felbontani egy doboz amerikai konzerv- kolbászt. amelyet Valka nagyon kedvelt A szedők és a nyomdász odarohantak hozzá, megölelték, megcsókolták, és természetesen napszítta gimnasztyorkáját rögtön ösz- sze is kenték nyomdafestékkel. Verocska pedig, aki a levelezést intézte, és már régóta reménytelenül szerelmes volt Tyihvinszkijbe. feltétlenül éppen ilyenkor jelent meg nálunk a haditudósítók terjedelmes levélköte- géveL Hogy a szerkesztő ne ülhesse magával, mielőtt még mi kibeszélhetnénk magunkat vele. szorosan körülvettük Valkát. — Mi volt az az ágyútűz a múlt éjjel, Valka? — Véletlenül nem láttad Lavrinyenkót? Nem ír az utóbbi időben. Csak nem történt vele valami? — Valka, igaz, hogy három napra elmentél a felderítőkkel „nyelvet” fogni? Szasa Krupiéin mesélte... — Nem igaz. Nem mentem semmiféle „nyelvért”. Krupiéin találta ki az egészet! — felelte sértődötten Valka. Mi azonban jól tudjuk, hogy Szasa Krupiéin semmit nem talált ki. És hogy Valka nem vallja be, ezt csak azért teszi, mert nem akarja magát hősnek feltüntetni. Lehet persze, még azért is. mert fél, hogy szidást kap a politikai osztály oktatójától: közvetlen felettesétől. Valóban, mi az ördögnek kell egy fényképésznek éjszakai felderítő útra mennie?! A mi Valkánkat azonban nem olyan fából faragták. Hogy újságunk számára fényképezze a hős felderítőt, feltétlenül látnia kellett, hogyan viselkedik a veszélyes vállalkozás alatt. Vajon nem ettől voltak-e Valka felvételei újszerűek, emlékezetesek, kifejezőek?... Be kell vallani, kissé féltünk, nehogy a frontújság felfedezze és „elszip- kázza” a mi Valkánkat. Jól tudtuk, hogy a hadosztály tánc- és énekegyüttesénél többször előfordult ez a betegség: alighogy feltűnt egy tehetséges énekes, vagy táncos. lámcsak, máris „átvezényelték” a hadsereg vagy a front művészegyütteséhez... Valószínűleg azért bánt a szerkesztő olyan szigorúan Valkával, és nem engedte, hogy tudósításait elküldje a front- vagy a hadseregújságnak. Mellesleg Valka ehhez nem is ragaszkodott Már régóta megbarátkozott kis közösségünkkel. és remekül érezte magát körünkben. Ráadásul még tetszett is neki szerény, jelentéktelen munkája a pártnyilvántartás. Ez ugyanis kapcsolat volt a katonákkal, az első vonallal. Valka szívesen lefényképezte a harcosokat, hogy a képeket elküldhessék szüleiknek vagy kedvesüknek, örült, mikor látta, hogy élénkül fel a katona, csillan fel a szeme, mikor kézbe veszi a régóta várt fényképet — Köszönöm — mondták halkan. Ki tudja, lehet, hogy Valka felvétele lesz egyetlen megmaradt emlék a kedves barátról, akit valahol a szülőföldtől messze-messze ért utol a halál. És milyen értékes lesz ez a parányi felvétel a katona anyjának, menyasszonyának szerettük- ről, akinek nem adatott meg, hogy a háborúból visszatérjen. Szasa Krupicinon kívül Tyhivinszkijnek volt még egy kebelbeli jó barátja: az utász és felderítő Lavrinyen- ko. Gyakran jártak ki vele az Északi-Don partjára, a harcbiztosításhoz. Itt sebesí- tette meg mindkettőjüket egy ellenséges akna. Valka gyorsan felépült sérüléséből, Lav- rinyenko robbanásnál szerzett dadogása azonban megmaradt. A fiú mint született agitátor nem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy többé most már nem beszélhet a katonákhoz. Elkezdett hát írni társai hőstetteiről az újságba. Lavrinyenko Valka számára valóságos kincs volt Az álmodozó és romantikus Tyihvinszkij tudott verset, sőt még dalt is írni. de nem volt képes egy tízsoros cikkecskét összehozni. Lavrinyenko viszont ezt csinálta jól. Innen eredt barátságuk is. Valentyin Tyihvinszkij készítette a felvételeket, Lavrinyenko pedig a szöveget alájuk. | Mindkettőjüknek nagyon tetszett, mikor tudósításaikat így írták alá: Fotó: Tyihvinszkij, szöveg: A. Lavrinyenko.” Nem tudom, általában mit értettek azon, hogy „nem illenek össze”. Valentyin Tyihvinszkij és Aljosa Lavrinyenko jelleme merőben eltérő volt A mi Valkánk csupa mozgékonyság, Aljosa viszont flegmatikusán nyugodt. Ez azonban nem zavarta kissé érdes és szégyenlős, de mély barátságukat. így járták együtt a front kátyus, út- talan útjait, mint egyszerű. Mihail Alekszejev; VALKA $ Kajszin Kulijev: A párthoz Te szólsz — s mi érző szívvel jól megértve élő szavakkal hallhatjuk Lenint. Igazság, zászló, lelkünk büszkesége, győztesen járunk lépteid szerint, Te, mesterünk, vezérünk, jóbarátunk, hű támaszunk munkáiban és csatán. Örökre egy, kemény egység a pártunk: népnek és pártnak egy scrrs jut csupán. Közös veled az öröm és a gond, mert egy a cél, az eszme és az álom. Magasztos eszmény, mit a szó kimond: ahogy tanítsz — úgy éljünk e világon. (Hegedűs Géza fordítása) Lecnyid Martinov Kötelék Elismerem, el, újra s újra, hogy bűnös vagyok; hallgatag, vita nélkül, egy szót sem szólva nyújtom feléd a karomat. Itt a kezem összekötözni, itt a szemem: bekötheted. Értsd meg, nem tudok semmi, semmi fájdalmat okozni neked. S megkötözted, egybe bogoztad, nem a kezem, a te kezed. Bár nem akartam semmi rosszat tenni én soha teneked. (Illyés Gyula fordítása) Kárpáti Kalendárium 76 dolgos riporterek, és végezték a maguk nagy és fontos munkáját, míg a háború vé- gefelé utol nem érte egyikő- jüket a halál. 1944 őszén történt A hadosztály nehéz harcok közepette Budapest felé közeledett. Felázott utakon, dű- lőutakon, szőlőskertek között végeláthatatlan oszlopban vonultak harckocsijaink és gépkocsijaink Az ellenség visszavonulás közben tankelhárító aknákat hagyott maga után az utakon. Szerkesztőségi gépkocsink a Jászladány felé vezető be- kötőúton vergődött. A szerkesztő. a gépkocsivezető, a szedők, a nyomdász, a szerkesztőségi titkár és Valka Tyihvinszkij ültek benne. Az utóbbi egy sátorlapba burkolózva éppen fényképezőgépét törölgette. Alig bírta már kivárni, hogy a magyar főváros külvárosában elkészíthesse az első felvételeket. Ekkor robbanás hallatt- szott: a gépkocsi tankelhárító aknára futott. A robbanás hulláma szanaszét szórt mindent. A szerkesztő és a gépkocsivezető, akik a sofőrfülkében ültek, valamint a platón ülő szedők, a nyomdász, a szerkesztőségi titkár, mind sértetlenek maradtak. Mind egy szálig — Valka kivételével. Halovány arccal, nyugodt tekintettel nézte Vallva az alacsony, szürke égboltot, tágra nyílt kék szeme azonban már semmit nem látott belőle ... Félóra múlva az út mentén alacsony, friss sírhant emelkedett. Nincs többé a mi Tyihvinszkijünk, nincs többé Valka. Most is gyakran eszembe jut, és minden egyes alkalommal bosszankodom magamban; miért is nem tudtam akkor, miért nem próbáltam kideríteni, hová is való a mi Valkánk, hol élt hol dolgozott a háború előtt? Csak annyit tudok róla. hogy nős ember volt F iatal és szép feleségével mindössze néhány napot volt együtt, hogy aztán önként a frontra menjen. Néha megmutatta nekünk felesége fényképét Gyakran elvonult tőlünk, és félrehúzódva felesége fényképében gyönyörködött Titokban meglestük, és örültünk, mikor láttuk, hogy jelenik meg duzzadt arcán a szelíd mosoly, rövid- látóan hunyorog, és szeme körül kis világos ráncok vannak. Valka bizonyára nagyon boldog volt a földön a számára oly kedves emberek között Földeák Iván fordítása Rendkívül gazdag tartalommal látott napvilágot Ungvárott a Kárpáti Könyvkiadó gondozásában a Kárpáti Kalendárium 1976. évi kötete Egressy György professzor szerkesztésében. Petőfi és Sevcsenko című tanulmányában Várad! Sternberg János egyetemi professzor irodalomtörténeti kuriózumokat idéz az ukrán—magyar kulturális kapcsolatok történetéből. Többek között ezeket írja: „Alekszandr Bileckij akadémikus kiváló ukrán irodalomtörténész, Sevcsenkóval foglalkozó írásában több költővel is összehasonlítja a magyar poétát, de úgy találja, hogy Sevcsenko Petőfi Sándorral, a magyar forradalmi mozgalom költőjével van leginkább összhangban”. Cikkének befejező részében Sevcsenko magyarországi megjelenésével kapcsolatban Váradi Sternberg János megállapítja: „A Petőfiért rajongó Meltzl Hugó, aki a költői életmű alapos ismerője volt, már az összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok megjelenése kezdetén felfigyelt Tarasz Sevcsenkó- ra, felismerve rokoni voltát a magyar forradalmár költővel. Bállá László költő, az ungvári Kárpáti Igaz Szó című magyar nyelvű napilap főszerkesztője, Két nép művésze címmel Zichy Mi- hályról írt cikket. Érdemes volna egész tanulmányt írni például ezzel a címmel: „Az orosz és a magyar irodalom alakjainak találkozása Zichy Mihály munkáiban”. Zichy Mihály életművében nagy szeretettel foglalkozott a magyar és az orosz irodalom nagyjaival: Petőfi és Puskin, Lermontov és Arany, Jókai és Gogol, Madách és Goncsarov illusztrátora volt. Tőle származnak az „Ének Igor hadáról” egyik legszebb kiadásának illusztrációi is. R. T. Lipecki minták A közép-orosz kohászvárosban, Lfcsecfc- ben festett fából készült ajándéktárgyakat gyártó üzem működik. A gyár fiatal, mindössze négy évvel ezelőtt alapították, de termékei máris nagy népszerűségre tettek szert a szovjet és külföldi vásárlók körében. Eredeti festett tányérokat, csészéket, serlegeket, tálcákat, kávés- és teáskészleteket, ajándékszamovárokat készítenek. A gyárban 460 művész dolgozik. A H- pecki üzem mellett képzőművészeti iskolát létesítettek, ahol a jövendő dolgozók a tárgyak festésének titkát sajátítják eL Képünkön Tatjana Kirijenko ajándék szamovárt fest
