Szolnok Megyei Néplap, 1976. január (27. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-07 / 5. szám

1976. január 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 7BJ fíffrjL! fj" Bokros László munkái a Fényes Adolf teremben Bokros László festőművész, bár a szolnoki Művésztele­pen él, évek óta nem vesz részt a Képzőművészek Szövet­sége Középmagyar országi Területi Szervezetének tavaszi— téli tárlatain. Így tevékenységéről jó ideje csak azok nyer­hettek képet, akik vagy másutt rendezett kiállításait — pél­dául a nagykőrösi bemutatkozását — látták, vagy rend­szeresen látogatták műtermét. Éppen ezért sokak számára meglepetés a budapesti Fényes Adolf teremben bemutatott kiállítása. Szilveszter. Nem ker­telek, nem kerülgetem, mint forró kását a macska: ne­kem a televíziós szilveszter, a Csak a felébe kerülhet nem vált ki a műsorhét programjaiból, csak egy volt, igaz a színvonalasabbak kö­zül. Ez a megállapítás tűn­het paszta ténymegjelölés- nek is, de ha azt vesszük, hogy évek során a televízió szilveszteri műsorához fel­fokozott nézői igény párosul, az óév-búcsúztató a képer­nyőn a szórakozás kivéte­les alkalmává vált, a fenti ténymegállapítás egyben már minősítésül is szolgálhat Ugyanis aki valamiféle kü­lönleges attrakciót várt, az bizony csalódott. Ilyen igé­nyeknek nem feledt meg a 120 perces vígasság. De lát­hatóan nem is volt szándé­kában a tv-nek, hogy világ­ra szóló attrakciókkal káp­ráztassa ed nézőit. Csak szo­lidan, takarékosan, hisz min­den. csak a felébe kerülhe­tett. Takarékra állított szil­veszter, így is jellemezhet­nénk. És ehhez képest vall­juk meg, mégsem kellett di­deregnünk a képernyő előtt A program kellemesen lan­gyos légkört teremtett Ne­kem azonban úgy tűnt, hogy kissé öreguras hangulatot is. Szolidan elegáns forma, és tartalom, mi e formában megfér, tartózkodás a na­gyobb kilengésektől, szélső­ségektől és bizony takaré­koskodás a fiatalos, friss hu­morral is. A szolidság több­nyire szelídségben mutatko­zott meg. Se egyetlen hara­pós poén, se egyetlen ki­csattanó nevetés vagy effé­le. Az öraguras jelző tehát semmiképp nem a szereplők évjáratainak megjelölésére szolgál, inkább tartalmi öregurasságra utal. Jól le­het vakság lett volna nem észrevenni az indítás szel­lemi frissességét, — Arsene Lupin jelenetei — vagy a közreműködő fiatalok karna- szosan bájos sürgés-forgását a műsor körül. De ez in­kább csak ígéret maradt, már ami az egészet illeti. A jelenetek is jó részben — kivételt csupán a rádiós tréfa képezett, a nyilvános adós szellemesen ötletes pa­ródiája pantomimes elemek­kel tűzdelve (Bodrogi Gyula, Horváth Gyula, Káló Flóri­án) — mondom, a jelenetek is többnyire az elöregedés bélyegeit viselték magukon. Szakállas és periférikus té­mák és a régi idők fony- nyadó dalai, amelyek szin­tén csak az előadók szemé- lyes varázsától zöldüliték ki valamelyest Nem azt élvez­hettük; amit énekelnek, ha- ' nem azt, hogy a drámai szí­nészek miként lubickolnak egy tőlük távolabbra eső műfajban, a velük való ka­cérkodásban. Kedvesek vol­tak a televíziósak is, be­mondók, riporterek a Sza­badság téri Népiegyüttes tagjaiként, vagy akár egy- egy bohócjelenet szereplői­ként,' — Antal Imre, Tamá­si Eszter, Kudliik Júlia, kü­lönösen ez utóbbi remekelt — de ehhez foghatót és fő­leg hasonlót évekkel ezelőtt is láttunk már a képernyőn, csak akkor Nagymező utcai Együttesnek keresztelték el az alkalmi „társulatot”. Így az ötlat már nem volt ép­pen hamvas. S Hofi Géza is, bár rögtönzésnek látszó be­szélgetése mélyén sok megfi­gyelés, az elmélyülés foko­zottabb igénye húzódott meg, mi tagadás elmaradt legjobb formájától. Szívemet meg- melengette Kellér tv-tomá- ja, mostanában is egyre töb­bet gondolok rá, miközben megkísérlem gyakorlatban is követni, amit Müller ffatiék előónekelnak, egyre kevesebb sikerrel. Sajnos Alfonzét alki a japán mutaványban iga­zolta tehetségét, őt is túlerő­szakolták, túljátszatták ezen az estén. Végül is a televíziós szil­veszterből nem a tartalom egésze ragadott meg, ha­nem csupán egy-egy alakí­tás varázsa csapott meg, egy- egy színészi villanás vetett fényt az olykor-olykor el­homályosodó képernyőre. Egy dolog azonban tény: nem vállalt sokat a televízió, de amit vállalt, jó színvoma- ton teljesítette. így hát elé­gedetlenek csak félig lehe­tünk vele. II napraforgó. Mindig furdal a lelkiismeret, ha színes filmről úgy kell véle­ményt formálnom, hogy csak fekete-fehérben láthattam. Különösen most indokolt, ez a belső szorongás, amikor olyan alkotásról van szó, amely irodalmi alapanyagá­ban is — Krúdy-regény — hordozza a színek jelenlétéit. Az írók világa, hangulatai­nak varázsa elképzelhetetlen a színek nélkül. A vasárnap este látott Napraforgó — magyar—olasz kooprodukció — is nyilván erőteljesebb le­hetett színes változatban. Húsz az árnyalatoknak, a tó­nusoknak nagy szerepük van az eltűnőben lévő villáig, a vidéki dzsentri élet pusztu­lásának knídys megidézósé- ben. Krúdyt még csak íz­lelgetjük, de már a nagysze­rű Szintííbád film sikere is bizonyította, hogy költőien varázslatos világ az övé. Ha másít nem, art jól megfigyel­hettük a Napraforgóban is, hogy Pisitoli uram olthatjat- ian szerelamsaomjában az Ádyéval mennyire rokon ér- zalémvilágöt hordozott. A szerelem dekadenciájában is felvillant az érzelem nagy­ságának igézete. Horváth Z. Gergely rendező kitűnő szí­nészek segítségével és nem utolsósorban a kitűnő szink­ron jóvoltából sikeresen vitte képernyőre a Napra­forgót, s némi vontatottság- tól eltekintve olyan téváfil- met teremtett, amely új hí­veket szerezhet a magyar impresszionista próza kiváló mesterének. Röviden. Bár hosszan lelhetne beszélni róla: interjú Lukács Györggyel. Minőségi­leg nem hibátlan televíziós mű — esetlegesség, fantá­ziátlanság a képvezetésben, itt-ott durva vágások a film­ben —, de ki figyelt erre, amikor a Tanácsköztársaság egykori népbiztosát hallhat­ta, aki pátoszból mentesen, őszinte hangon beszélt saját szerepéről, a korszak valósá­gáról és olyan tapasztalato­kat is összegzett számunkra, például a Tanácsköztársaság kultúrpolitikájáról, amelyek ma is eredménnyel használ­hatók. ▼. M. N em esik messze az alma a fájától, mon­dogatják az embe­rek. ha a gyerek a szüleihez hasonló tulajdonsággal tű­nik ki a többi közül. A szó­lás igaza jelenthet dicsére­tet, és megrovást is. azt fá­ja, gyümölcse válogatja. » • • Fekete fejkendős, madár- csontú idős néni. Egyetlen lámpa fényénél szemüveg nélkül olvas. Ha a könyvet tartó kezére nézek, a hóval borított szántóföld jut eszem­be. özvegy Andrási Jánosné Debrecenben él, itt temette el a férjét is. de Karcagon 12 év után sem felejtették el őt a régi barátok, isme­rősök. Pedig hol lehet már az öreg ház vagy a berek­fürdői tanya, ahol nyolc gye­rek ülte körül esténként az ■ asztalt. — Jó eszflek voltak vala­mennyien, mondtuk is ne­Bacsó Béla emlékére 1891. január 7-én született Bacsó Béla szociáldemokra­ta újságíró, a Népszava egy­kori munkatársa, riportere. Életcéljának a szocialista új­ságírás szolgálatát tartotta. Emellett önmaga, a tömegek, de a későbbi korok gyö­nyörködtetésére is regénye­ket akart írni. Szépirodalmi pályára készült. Nevét azon­ban elsősorban nem novellái, tárcái tették emlékezetessé és ismertté. Emlékét nem szépírói alkotásai őrizték meg. Életében igazi fordulópont 1918 decembere. Meghívják Budapestre, a Népszava szer­kesztőségébe. A Tanácsköz­társaság megdöntése után a szociáldemokrata pártsajtó egyik leglényegesebb felada­ta a fehérterror leleplezése volt. Az ismét hatalomra ke­rült uralkodó osztályok ször­nyű megtorlásairól az újjá­szerveződött szociáldemokra­ta párt sajtóorgánuma — a Szociáldemokrata Röpiratok —, majd a Népszava — tu­dósított. E dicséretes bátor­ság a lap főszerkesztője, So­mogyi Béla érdeme volt. De a nehéz körülmények kö­zött a lap egész kollektívája támogatta a főszerkesztőt. A főszerkesztő, de az egész új­ság már 1919 őszén kivívta a Horthy Miklós köré gyü­lekező tiszti különítmények gyűlöletét. Az újságírókat rendszeresen megfenyeget­ték. Somogyi Béla lakását a különítményesek figyelték. Fenyegető levelek tömegét írták hozzá. Éppen ezért 1920 elején Somogyi \ már nem lakott otíhon, családja körében. Nem messze a Nép­szava szerkesztőségétől, a Rákóczi úton egy penzióban bérelt szobát. Ugyanennek a panziónak volt lakója a fia­tal Bacsó házaspár is, akik az akkori súlyos lakásviszo­nyok miatt nem jutottak fő­ibérlethez. Mivel Somogyi és vBacsó azonos helyen lakott, szinte természetes, hogy Ba­csó egyike volt a főszerkesz­tő állandó kísérőinek. A fe- hérterroristáktól fenyegetett Somogyit munkatársai soha nem engedték egyedül az ut- cárq. Ezért távozott 1920. február 17-én este is Bacsó társaságábán a szerkesztő­ségből. Alig tettek azonban néhány lépést, igazoltatták őket, majd mindkettőjüket betuszkolták egy autóba, amelyről utóbb kiderült, hogy az Osztemburg különít­mény szolgálatában állt. Az autóban halálra kínozták őket. A soha igazán ki nem bon­takozható szépírót a magyar szocialista újságírás mártír­jaként őrzi emlékezetében a történelem.' Sz. A. kik: Mi vagyont nem tu­dunk adni. tanuljatok, az lesz a tiétek. — Nehéz lehetett abban az időben. — Sokat dolgoztunk, de egészségesek voltunk. A 15 hold mellé feles vagy áren­dás földet is vállaltunk, ren­geteg állatot tartottunk, így ruháztuk, iskoláztattuk őket. — A gyerekek is segítet­tek? — Amikor hazajöttek, csak letették a táskát, és máris szaladtak segíteni az apjuk­nak. Közös akarattal min­denünk megvolt. — Szigorú ember volt a férje? — Á, nem ütötte ő meg soha egyiket sem. de nem is kellett. Elég volt csak szól­ni, mert kemény szava volt ám az uramnak, a katona­ságtól huszárként szerelt le. Ha azt mondta valamelyik fiúnak, hogy tedd, az már csinálta is, nem kellett a száját koptatnia. A képek teljes érettségülfc­ben mutatják meg azokat a szándékokat, művészi prob­lémáikat, amelyéket Bokros l ászló az utóbbi években megoldani kívánt. Útja a konkrét látványtól vezetett az absztrakcióig, s ahogy — átvéve egy bolgár festő meg­határozását — Bokros László is szívesen jelöli: az absztra- hált szürrealizmusig. A fest­ményeket nézve ez körülbe­lül annyit jelent, hogy a művész választott témájának minél szélesebb korét kíván­ja képébe sűríteni, annál in­kább absztraihál, halad az egyeditől az általános felé. Szürrealizmusa, ha nevez­hetjük egyáltalán így, vi­szont merőben más, mint a klasszikus szürrealizmus ké­pi világának a tudat által nem ellenőrzött, „automati­kus” összefüggés rendszere. Ives Tanguy, René Magritt, Salvador Dali képein az elemek — a teóriák szerint — belső ösztönzés alapján kívánkoztak vászonra, látszó­lag semmi valós összefüggés nincs közöttük. Bokros Lász­—- A gyerekek közül me­lyik volt a kedvenc? — Mind egyforma. Itt van a lányom, akinél most la­kom. őt sem dajkáltuk job­ban, mint a többit. Mikor a fiúk katonák voltak, neki kellett dolgozni helyettük is. De nem is lehet különbsé­get tenni köztük. Idehallgas­son! Voltunk egyszer egy táncmulatságban, ahol haj­nalban már minden férfi ré­szegen aludt. Ki ide dőlt, ki amoda. Csak az én három fiam táncolt, a negyedik párban meg a lányom. Azt mondta nekem a bereki kocsmáros, Győrfi Imre: Andrási néni. maga nagyon boldog asszony lehet, hi­szen mindenki berúgott, csak a maga családja nem. — Melyik az a történet, amely még 81 éves korában is megnevetteti? — Valamelyik vásárban történt. Én is ott voltam, meg János és Gyula fiam, aki 29 évesen meghalt. Egy­szer azt mondja az uram: Te, ló ezzel szemben kompozí­cióinak minden milliméterét szigorú tudattal ellenőrzi. Stílusához talán közelebb visz, ha art követjük nyo­mon, milyen módon jut el egy-egy konkrét valóságrész- !el képein formák, színek, fények gazdag játékáig. Vegyük például Vízparton címmel jelölt sorozatát. Itt él a művésztelepen közel húsz esztendeje, rá éppúgy hatottak a Tisza, Zagyva partjai, táji-természeti szép­sége, mint kollégáira. Festet­te is épp elégszer a vizet, a parii bokrokat, halászokat. Am nem elégedett meg a látványhű képek követelte tér-idő egység lehetőségeivel. Egyre kevesebbnek érezte a valóságban egy szempillan­tással átfoghaiót annak ké­pi kifejezésére, amit számá­ra például a víz hangulata, élő és élettelen világa, víz feletti és alatti élete jelen­tett. Hogy több motívumot, a valóságban meglevő dol­gokra utaló elemet vihessen a kompozícióra, az egyszerre látható teljességétől egyre én elmegyek széjjelnfcn!. Nemsokára siet vissza: Olyan két jóképű fiatal bivalyt lát­tam, megveszem. Mondtam neki. hogy én ugyan jóképű bivalyról még nem is hal­lottam, de azért vegye. Gyu­la csak ellenkezett, hogy ő nem hajtja haza. De János nem teketóriázott, felült az egyik hátára, úgy jött el a vásárból. Gyulának azonban nem tetszettek semmiképpen sem. viszont szántani ve­lük kellett. Mikor aztán be­leakasztotta az ekét az árok­partba. és a két jószág azt is elvitte, már Gyula is azt mondta: Édesanyám én is szeretem a bivalyt. Kiss Gáborné Andrási Ro­zália esténként a debreceni Állami Gazdaság hűtőházá­ból érkezik haza. Első dol­ga az, hogy besiet az édes­anyjához: Mi történt nap­közben? — a családja csak ezután következik. — A szüléimét semmikép­pen sem akartam elhagyni, amikor már idősebbek let­tek, elhívtuk őket. hozzánk. Addig csak a ház körül volt tennivalóm, azóta én is dol­gozom. — Miért a hűtőházban? — Gondolhatja, miről be­szélgethettünk mi általában, amikor öt gazdász van köz­tünk. Hírből már ismertem inkább a tudott teljességéig kellett hatolnia. Ez az abszt­rakció, amely formákra, szí­nekre egyaránt vonatkozik, Bokros Lászlónál sosem megy a felfoghatóság rovására. Minden munkájánál meg­hagy számunkra valami fo­gódzót, amiből kiindulva ér­zelmi és értelmi asszociációk, kapcsolódó hangulatamlékek, gondolatok gyűrűjében el­juthatunk a művészt alko­tásra ösztönző hatások meg­értéséig. Csontváry bűvöle­tében született képében kék­sárgái, a „Oédrus” motívu­ma konkrétan utalnak nagy festőnk szín- és formavilá­gára. A fűtő emlékére ké­szített munkájában szintén szín, mozdonyíorma variáci­ók vezetnek a kép befogadá­sához. Ugyanígy terelik he­lyes útra képzeletünket a* apró vízi állatkák, növények, hínár kacsok, furcsa formák­ra mosott kövek, háló szei> kezetek Vízparton sorozatá­nak képeinél. Kétségtelen, Bokros Lász­ló munkáinak felfogásához befogadásához nagyobb fi­gyelem, tágabb asszociációs képesség szükséges, mint a múlt századi realisták — Székely, Madarász, Benczúr, vagy Munkácsy, Deák-Ébner — megértéséhez. De korunk is sokkal bonyolultabb jel­zésrendszerrel bír, mint a totális háborúk előtti idők. Egri Maria 1 a mezőgazdaság Összes for­télyát, megpróbáltam ma­gam is. — Otthon ettől a fiúk megkímélték? — Egyetlen lány vagyok,' a többiek, amennyire a szü­leim hagyták, elkényeztettek. — A munkahelyén jól érzi magát? — Ügy mentem oda. hogy onnan könnyebb eljönni — ha a szüleim betegeskednek — mint a gyárból, a gép mellől.. Mondhatom, nagyon jól választottam, igazi nő­nek való munkát kaptam. Gyümölccsel foglalkozunk, az alma után jön a torma, pöszméte, spárga... — Mi o beosztása? — Csoportvezető vagyok. — A lányok-asszonyok hallgatnak magára? — Általában gyorsan meg­találjuk az egymáshoz ve­zető utat, és ennek nagyon örülök. A szakmámat is megszerettem, anyuka ve­lünk van. ennyi nekem elég. De a testvéreim sem felej­tették el, merre lakik az édesanyjuk. Gyakran meg­látogatnak bennünket, pedig valamennyien elfoglalt em­berek. (Folytatjuk) Braun Ágoston A gyulai idős Vida Sándor ritka és érdekes mesterséget űz. Karikás ostorokat ké~. szít, melyek a külföldiek körében örvendenek nagy keresletnek Fotó: Szűcs Zoltán Karcagi fa nyolc gyümölcse (1.) TANULJATOK, AZ A TIÉTEK

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom