Szolnok Megyei Néplap, 1976. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-25 / 21. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1975. január 25 RÉVÉSZ NAPSUGÁR RAJZA Gutenbergtöl napáinkig A konyhaasztalnál ült, kedvetlenül csipegette fel a szétszóródott zsemlyemorzsát a virágos abroszról, s rakosgatta őket karikára szép sorjában. Felesége sietős léptei hallatán remegni kezdett a gyomra, teljesen váratlanul, csaknem érthetetlennek ítélte maga is a dolgot, s ösztönösen fordult el a reggeli maradványainak látványától. — Papot akar — szökkent be a folyosóról az asszony. — Beszélj vele... mégis a te apád. Mindenáron papot követel. — Papot? — Azt. Megijedt? Érzi tán, hogy nem húzza soká? Ki tudja ... Papot akar. Arca elfehéredett. de percnyi töprengés után csak a vállát vonta meg, felállt, s a fürdőszoba felé tartott. — Most mi lesz? Beszélj már — nógatta az asszony. — Mit tudom én! Letussolok. az lesz. — És az öreg? — Majd elhívom a papot. Mondd neki, hogy elhívom. — El? — ütődött meg az az asszony. — Mondd neki, hogy el — szótagolta. — Megnyugszik. — S hogy a másik nem mozdult, türelmetlenül szólt rá: — Hallottad, nem? Persze... el b z or őst. No... majd meglátjuk. — Áthúzom az ágyát, Lajcsikéin. Most, rögtön. Ö bólintott, s kényelmesen vetkőzni kezdett. Amint jó félóra múltán gondosan, ám szerényen öltözve a tornácra lépett, felesége éppen az előszoba ajtaját nyitotta óvatosan az utcai bejárat felől. Hogy őt megpillantotta, virrasztástól sápadt arca enyhén megszínesedett. Magához intette. — Csak neem? — kérdezte fennen, s jelentősen hallgatott eL — Nem, dehogy. Az a te dolgod, Lajcsikám. — No, azért... — sóhajtott elégedetten, de még mindig némi gyanakvással nézte a másikat. — Hanem... kint jártál, igaz? Az asszony tekintete a fekete-fehéren táncoló kőkockákra meredt — Pizsamát vettem neki. Üjat — mondta hirtelen el- szánással, s fejét a betegszoba nyitott ablaka felé billentette. Ö sarkonfordulb s ment be a konyhába. Az asszony megszeppenve követte. — Pizsamát — állt meg a helyiségbe lépve, felesége mögé hajolt s behúzta az ajtót. Várt — Orvos jön ... pap jön... kibeszélnek bennünket. Csupa reves minden inge... mosni is alig lehet Lajcsikám. — Mutasd — intett a szatyor felé. Az átlátszó tasakban finom selyempuplin pompázott galambszürkén, fényes kék erezéssel. — Nem mondom, szép darab ... — húzta félre a száját — Lajcsikám... A férfi kezében tartotta a csomagot, lazán lógatta, him- bálgatta, s ledobta a konyhaszékre. — Na jó — sóhajtott bé- külékenyen. — Tedd tisztába, öltöztesd fel, ha ugyan... — s legyintett. Azzal a kijáratnak fordult s vissza sem nézett A szövetkezeti irodába az eladók útján már eljutott a hír — falun ne jutna el? — s várták őt. Mind a három munkatársa arca fájdalmas együttérzésről tanúskodott, ö szó nélkül szorította meg a feléje nyújtott kezeket, majd az ablakhoz lépett, s a poros úttestet nézte elmélázva, percekig, csak azután mondta halkan, visszafogottan, még mindig háttal a várakozók nak: — Köszönöm, barátaim — Végre megfordult, intett: — folytassátok, mintha itt se lennék — s a telefonhoz lépett. Kundecsit kérte, a járási székhelyen saját hivatalát. S míg a készülék sűrű, rikol- tozó jelzésekkel nem csörömpölt. újra az ablaknál álldogált. — Hallo — emelte meg, s igazította hivatalossá a hangját — igen, én. Sittkei Lajos, elnök-igazgató! Jó... megbocsátom. Hallo! Ma ne várjanak ... apám rosszabbul van. Igen. Rosz-szab-bul! — Kis szünet után ingerültebben szólt: — Maga tudja, maga a főkönyvelő ... vagy megkérdezzem, miért éppen maga ?!... Na, ugye... Csak hiba ne Tegyen. Jó ... nem bánom. — S hosszabb szünet után: — Köszönöm. Most pedig hívja nekem dicső jogászunkat, kérem. Jó, jó. Annyit várok. — Kissé oldalvást lépett, hogy látóterébe kerüljenek a külszín szerint buzgón körmölő, ám voltaképpen rá. csakis rá figyelő alkalmazottak. — Doktor Kerékgyártó? Jó kérdés, szellemes kérdés. Én bizony. Ide figyelj,, te agytröszt. Semmi lógás. Érted? Se dumaparti a bíróságon, vagy ügyészségen... se egyéb. — Megint szünet, megint fenn- sőbbséges mosoly. — Ismerjük, ismerjük, ismerjük. No és. Vársz vele, a kutyamindenségit! Amíg meg nem konzultáljuk. Egyébként ör- vendek, ha rájöttél, hogy nélkülem... na persze. Tekintsd utasításnak. Igenis u-ta-sí-tás-nak!i.. Nem vagyok ideges, csak azt ne hidd- Eszem ágában sincs. Ne áltassuk egymást. Csak azt ne. — Letette a kagylót, zsebkendőért kotorászott a zsebében, megtörölgette verejtékező homlokát. — Mert faiubélim, azt hiszi, neki mindent szabad. — A lopva reá fülelőkhöz fordult, most már csendesebben. — Ti mind falubéliek vagytok, mégis tudjátok, hol a határ. Jogi doktorátus nélkül is. A három közül a legidősebb, a kopasz most felnézett. — Kávét, elnök elvtárs? Parancsolsz egy jó erős... Ö fanyalgott: — Van is most kedvem... Magam se tudom, mit szeretnék. De ... azért nem bánom. A kopasz a kicsihez fordult: — Szólj Margitkának. Az meg szó nélkül viharzott ki, nagy buzgalommal. — Hiába ... nem mindegy — mondta ő nagyon-nagyon csendesen. A sovány,, fakószemű, eddig hallgatagon figyelő harmadik sóhajtott — Nem bizony. Kínos szünet következett — Meddig rendel az orvos? — kérdezte ő megelégedve. — Délig. Ügy tudom délig — mondta a kopasz. Szenvedőn hunyta le a szemét, majd résnyire nyitotta meg. elmélázott. — Ez a ... no..., hogy is hívják? Ez a... Margitka ... felhívhatná a kedvemért Beszélhetne vele. Hogy ... szóljon ide. ha a többivel végzett. Nem túl sürgős, de megnézhetné az öregemet... mégis inkább itt várakoznék. Barátok között. A sovány felugrott, kisietett — Nehezemre esik még a lélegzetvétel is. A kopasz tollat forgatott tétova ujjai között, s bólogatott megértőén. A másik kettő egyszerre jött be. a kicsi hozta a tálcát. — És ti? — nézett körül a vendég kávéját kavargatva. — Túl vagyunk rajta, elnök eivtárs — mondta a koPä3Z< — No, persze... hol van már a reggel, ugye? Hanem ... kutyafáradt vagyok. Nincs valamelyikteknél kártya véletlenül? Ultizhatnánk egyet... gyorsabban múlnék az idő. A három férfi kapkodva szabadította fel az asztalokat, s a három szempár tekintete legfeljebb ha véletlenül akadt össze — kínos szándékossággal kerülte egymást. Az öregember hat óra tájban ébredt — a kertben már megnyúltak az árnyak. Lassan eszmélt, fejét a szokottnál is nehezebbnek érezte. Félmaroknyi világa alig- alig tágult, nehézkesen úsztak belé, s rendeződtek a tárgyak: a szürkébe hajló, halványkék fal, az ablak, ajtó, kisasztal, csésze... az egyetlen szék. Takarója súlyosnak és hidegnek tűnt, paplanon nyugvó keze fázott — a kinti fény már nem bántotta szembogarát. S hogy akkurátusán, szépen elrendeződtek a dolgok körülötte, már a hangokat is érzékelni tudta újra — a folyton riszáló fűrész rekedt lihegését, s azon túl valami edénycsörgést, éppen saját konyhájuk felől. Figyelt. Fia monoton beszédmódjára bárhol ráismert volna. A szavak nem jutottak el hozzá tisztán, érthetően a nyitott ajtón-ablakon át, de a fia itt van azért, itthon, elérhető közelben. Hunyorgott S mintha karnyújtásnyira állott volna előtte az egyetlen, számára még megmaradt emberi lény fiatalon, karcsún, gyermekien tiszta arcán a régi, huncut- kás mosoly uralkodott, összecsippentve mindkét szeme sarkát, s a szemek eggvé- olvadtak, nőttek, egyre nőttek, míg a dióbama írisz betöltötte az ablak világító négyszögét, s kitartóan sugárzott. Éjfélre járt már, amikor az öregember a fűrész hangját halkulni, majd távolodni hallotta. Nekik is kell a pihenés — gondolta engedékenyen, megbékélt mosolyra húzta még az ajkát, azután minden elcsendesedett. Fia elfordult, hogy ne lássa megfakulni az előbb még eleven arcot. Zsebkendőjét ajkára szorította, s a szélesre tárt ablakhoz lépett. A kert fái sötét, fenyegető tömeggé álltak össze — percekre minden e’gyémosódott, azután a holdfény erőszakosan szabdalta föl a világot újra. Az ágy mellett üldögélő feleségéhez fordult: — És most? — Áthívom ángyikát — hüppögte az. — Felöltöztetjük. Angyika érti... akár egyedül is elbajlódik vele. A férfi a tetemet nézte, az ágyat, a takarót, a csenevész karokat, s maga is elfehéredett. — Majd mi levetkőztetjük ... inkább csak mi magunk — mondta csendesen. Az asszony ajka reszketni kezdett. — Ne haragudj ... nem is tudom. Félek. A gömbölyded arc megkövült. — Áldott jó ember volt... életében se bántott soha. — Jaj, nem is úgy értettem én ... De ő már az összeesett mellkas fölött matatott, a gombokat kereste. — Nedves szivacsot hozz legalább — mondta cssze- szorított fogasai, alig hallhatóan. — Sz&acsot! Az öregember szobája sötét volt már, az ég éppen csak világosodott. A tornácon le-föl sétálgatott sokáig, sehogyan sem akarózott lefeküdni. Felesége a konyhaszéken ült bóbiskolva, kimerültén, arcát a villanyfény kegyetlenül tönnedtté nyomorította, testét fázósan fogta össze. — Hol az a pizsama? — állt meg a küszöbön. — Odabe — intett az asz- szony a fürdőszoba felé. — Hozd csak ki. — De Lajcsikám... itt virrad ránk ... — Hozzad, ha mondom. Az asszony kelletlenül tá- pászkodott fel, s kínlódva indult. Szédült, az ajtófélfába kapaszkodott, csaknem elbotlott a küszöbön. — Az ura a puplinhalom ra pillantott. — Vasald ki szépen. Gondosan — mondta. — Most? Hisz ki se mostam még... — Kimosni? — mosolyo- dott el bágyadtan, finoman, fensőbbséggel. — Hogy elveszítse a tartását? Különben is ... a forró vas biztosabban fertőtlenít. Azután meg... alig használta szegény. , — Mit... mit akarsz vele? — Ne faggass. Tedd. amit mondtam. Azután majd én összehajtogatom, becsomagolom. Az már az én szakmám Az asszony még mindig értetlenül állott, mint a bálvány, megvastagodott szemhéja nehézkesen emelkedett. A férfi elhúzta a száját. A délelőtti kártyapartnerekre gondolt, no meg a hatalmas üzlethálózat képzeletbeli nyilaira, amint összekötik a járás egész területét, s a láthatatlan bogot tenyerében érezve behajlította gondozott, rózsa- színkörmű ujjait. — Becserélik. ne félj semmit. Vagy visszaváltják — mondta. Karjait széttárta lazán, föld felé lóbálva. tehetetlenül: — Fájdalom, szükség már nem volt rá — mórikálta magát, arca megnyúlt, szemében fájdalom sötétlett. Azután újra feleségére nézett, ásított. — Mozdulj már. A végén valóban itt virrad ránk a reggel. Neki meg — intett a sötét kisszoba felé — neki úgyis mindegy már. Csak minekünk kell ügyeskednünk ebben a nyomorult, világban. (Elbeszélés részlet) A középkor kézzel írott könyve, a kódex megfizethetetlenül drága volt, csak uralkodók, gazdag főpapok, főurak tudták megvásárolni. Gutenberg találmánya, a nyomtatott könyv lényegesen olcsóbb volt a kézzel másoltaknál, ugyanekkor szépségben nem sokkal marad el azok mögött Gutenberg és a XV. század legtöbb nyomdásza iparművész volt. Tudatosan utánozták a legművészibb külsejű kódexek külsejét, egyéni ízlésű változatos betűtípusokat terveztek, gondosan ti- pografizáltak és nyomtattak. Az első, aki az olcsóságra és a szépségre való törekvést tudatosan kettéválasztotta, I. Miksa német császár volt (1493—1519). Felismerte a nyomtatott betű fontosságát a propagandában és politikai intézkedései népszerűsítőre száznál több rövid nyomtatványt jelentetett meg. Ezeknél csak a gyors és olcsó munkával törődtek, a lehető legegyszerűbben állították ki. Ugyanekkor a császár nem feledkezett meg a kevés, kiválasztott ízlését szolgáló művészi könyvek kiadásáról. Nevéhez fűződik a XVI. század legszebb könyvének, a Theuerdank-nak a megjelentetése (1517). Előállításához külön metszettek egy díszes betűfajtát, lapjait számtalan fametszet ékesítette. Pár évvel később a reformáció használta ki a könyvet, mint propagandaeszközt, és az addigihoz képest hallatlanul magas pédányszám- ban árasztotta el a különböző országokat. Luther egyikmásik kiadványából 15—20 kiadás is készült. A holland nyomdászok a XVII. század elején a papírral takarékoskodtak erősen, és ezért egészen kisalakú könyveket adtak ki. De ez a takarékoskodás nem ment a szép kiállítás rovására, mert finoman metszett, vékony betűkkel nyomtat talc. Az egyik kiváló nyomdászról elnevezett elzevirek és egyéb nyomdatermékeik ma is a könyvgyújtők féltett büszkeségei. Az olcsóságra és a művészi kiállításra való törekvés csak a XIX. század második felében vált ketté. Amikor az új találmányok, a különféle gyorsszedő gépek, a rotációs óriások forradalmasították a nyomtatást, a kiadás a nagy tőkékkel rendelkező vállalatok monopóliuma lett. A gyorsabb szedés mellett a fából gyártott papír tette lehetővé a könyvek, újságok árának nagyarányú leszállítását, de ez nagy mértékben a minőség rovására történt Az ízlésbeli hanyatlást egyes kiváló nyomdászok — elsőnek az angol William Morris — megpróbálták ellensúlyozni. Visszatértek a kéziszedéshez, új betűtípus sokat terveztek, kiváló grafikusokkal terveztették az illusztrációkat, új tipográfiai lehetőségeket kerestek. Magyar vonatkozásban elég, ha Kner Imre nevét említem, aki Kozma Lajos grafikussal szövetkezve megvetette a magyar könyvművészet alapjait. Ezek a kísérletek csak szűk körre terjeszkedtek ki, az ily módon előállított, bibliofileknek könyvbarátoknak szánt kiadások ára nem állt arányban az átlagolvasók jövedelmével. A Kner nyomda is ráfizetett művészi kiadványaira. A szocialista könyvkiadási politika elsőrendű célja, hogy nemes, magasrendű alkotásokat juttasson minél szélesebb rétegekhez. A tömegterjesztésre szánt könyvnek szükségképp olcsónak kell lenni, előállítását nem lehet megterhelni költséges többletmunkákkal. Ez a törekvés érvényesül ma is kiadóink tevékenységében. Ám a kulturális forradalom eredményei, a magasabb életszínvonal, a művészi ízlés fejlődése következtében növekszik az igény arra, hogy a nagy irodalmi alkotások tartalmukhoz méltó kötésben legyenek beszerezhetők. Ennek az igénynek a kielégítését szolgálja napjainkban a bibliofil könyvek kiadása. Közöttük nem egynek a példányszámát a régi tucatkiállítású könyvsikerek is megirigyelhetnék. Amikor azonban belőlük egy-egy kiadást sok ezren vásárolnak meg, ez nem megfizethetetlenül drága, hiszen a szép illusztrációk, gondos szedés stb. költségtöbblete sok ezer részre oszlik szét. Egy példa arra, hogy már az ötvenes évek végén menynyien szerették nálunk a művészi könyvet. Az Olcsó Könyvtár sorozatában 4 forintos árban jelent meg a Toldi három része 120 009 példányban. Ugyanakkor adták ki szép kiállításban, finom papíron, díszes kötésben — Győry Miidósnak a szöveget hűen szó1 gáló rajzával — az első részt 20 forintos árban. A 20 000 példány nagyon hamar gazdára talált és már a következő évben újabb kiadás vált szükségessé. ■ A mai bibliofil kiadásnak ösztönző hatása van az olcsóbb kiadványok színvonalának emelésére is. Ezt bizonyítja többek közt az Olcsó Könyvtár kiállításának előnyös változása. A kettő közti különbség csökkentésének szándéka megnyilvánul abban is, hogy a könyvművészeti bizottság „Az év legszebb könyve” verseny alkalmából' különös figyelemmel van az átlag könyvek színvonalának az emelésére, s nem egy kiadónkat éppen e téren elért eredményeiért jutalmazza. Vértes? MflcMs Besze Imre TÉL Tanyák ölében fagy vicsorít, fogai tépik a kertek föld alá rejtett magvait, s a lámpák halkan énekelnek, nevetik a tél hatalmait Sötét szemekben fergeíeg, S a bőr alá zuhan az álom szerelmet kérő, vad kezek markolják meg az éjszakában születő, új szerelmeket Földig hajol a téli csend, hajára tollpihék ragadtak: fent napfény-sejtés dereng, súlyuk van bores szavaknak, pincék teteje belereng. Komák vastorka belefájdul disznók sikolya fagyba rándul, tűzről dalol a szalma szála - felhőt ereszt a böllér szája, s halál folyik a téli tájra. Raffai Sarolta: A PIZSAMA
