Szolnok Megyei Néplap, 1975. december (26. évfolyam, 282-305. szám)
1975-12-14 / 293. szám
u SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1975. december 14. HEINRICH BŐID Valaminek történnie kell É letemnek egyik legemlékezetesebb szakasza kétségtelenül az, amelyet Allred Wunsie- del gyárában töltöttem mint tisztviselő. Noha természetem szerint inkább elmélkedésre és semmittevésre vagyok hajlamos, mint a munkára, tartós pénzügyi nehézségeim (mivel az elmélkedés éppoly kevés jövedelmet hoz mint a semmittevés) azonban időről időre rákényszeri tettek, hogy valamiféle úgynevezett állást keressek magamnak. Egyszer, amikor újból a tönk szélén álltam, rábíztam magam egy munkaköz- vetítőlródára, amely hét más sorstársammal együtt Wun- siedel gyárába irányított, ahol alkalmassági vizsgának vetettek alá minket. Már a gyár látványa bizalmatlanságot ébresztett bennem — üveg — téglából volt az egész; a csillogó épületek és a fényesen kivilágított helyiségek iránt pedig éppen olyan erős ellenszenvet érzek, mint a munka iránt. Még jobban gyanakodni kezdtem, amikor rögtön a világos, meleg színekkel kifestett kantinba vezettek, ahol már várt bennünket a reggeü. Csinos pincérlányok tojást, kávét, pirítóst szervíroztak, az asztalra helyezett üvegek csordultig voltak narancslével; aranyha- iacskák szorították fásult ábrázatukat az akvárium világoszöld üvegfalához. Nyomban észrevettem, sorstársaim nem is sejtik, hogy a reggeli szintén a vizsga része. Én lassan rágtam, érzéssel, olyan ember módjára, aki világosan tudatában van annak, milyen értékes átiyagokat juttat szervezetébe. A pirítós nagy részét a tányéron hagytam, érintetlenül maradt a tojás és a kávém is. Aztán felálltam és türelmetlen sétálga- tásba kezdtem a kantinban a cselek vesszőm j tói pattanásig feszültem. Elsőnek léptem a szobába, ahol a vizsga folyt. A csinos asztalkákon kérdőívek feküdtek. A szobában nem volt senki, mindazonáltal biztos voltam benne, hogy figyelnek. Ügy viselkedtem tehát, amint egy tettrekész ember teszi, mikor egyedül érzi magát egy helyiségben. Zsebemből türelmetlenül előrántottam töltőtollamat, lecsavartam a kupakját, leültem a legközelebbi asztalhoz és magam elé rántottam a kérdőívet — olyan heves mozdulattal, mint egy kole- rikus egyén, akinek elhozták a kávéházi számláját. Első kérdés: Helyesnek tartja-e, hogy az embernek csak két keze, két lába, két szeme és füle van? Első alkalommal élvezhettem elmélkedéseim gyümölcsét! Gondolkodás nélkül válaszoltam: Még négy kéz, négy láb és négy fül is kevés lenne, hogy csillapítsa cselekvésszomjamat. Az ember szánalmasan van megalkotva. Második kérdés: Hány telefont képes egyidejűleg kezelni ? Erre a kérdésre ugyanolyan könnyű volt felelni, mint egy elsőfokú egyenletet megoldani. Ha csak hét készülék áll előttem — írtam —, akkor egyszerűen elveszítem a türelmemet, csupán kilenc telefon esetén érzem magam teljesértékű- en foglalkoztatva. Harmadik kérdés: Mivel tölti a szabad idejét? Erre így válaszoltam: Én már régen nem tudom, mi az a szabad idő. Amikor betöltöttem a tizenötödik évemet, egyszer s mindenkorra töröltem ezt a kifejezést a szótáramból, minthogy kezdet-; ben volt a tett. Felvettek. Ténylegesen még kilenc telefon sem tudott teljesen lekötni. Fárad- hatalanul kiabáltam a kagylókba: „Cselekedjék!”, „Csináljon valamit!”, „Okvetlenül tenni kell valamit!”, „Majd csinálunk valamit!”, „Már elkezdtük intézni!” „Feltétlenül meg kell csinálni!” Ám a leggyakrabban, a vállalat általános légköréhez igazdova, felszólító módot használtam. .. . W unsiedel helyettese egy Broschek nevű pasas volt. Annak idején azzal szerzett hírnevet magának, hogy — noha még diák volt — el tudta háritanii hét gyermekét és béna feleségét. Éjszaka dolgozott: négy kereskedelmi vállalat képviselőjének teendőit láttáéi, és ennek ellenére képes volt két év alatt kitűnő eredménnyel letenni az államvizsgáit. Anükor a riporterek megkérdezték tőle: „Tulajdonképpen mikor alszik ön, Broschek?”, azt válaszolta: „Aludni bűn.” aga Wunsiedel azok közé az emberek közé tartozott, akik reggel, amikor még a szemüket is alig nyitották ki, máris tele vannak azzal az elhatározással, hogy végrehajtanak valamit. „Cselekednem kell!” — mondják, miközben energikusan megkötik köntösük övét „Cselekednem kell!” — gondolják borotválkozás közben, és győzedehnies képpel figyelik lenyesett szőrszálaikat, amint a szappanhabbal együtt leöblítik a mosdókagylóban. Ezek a szőrmaradványok olthatatlan cselekvésvágyuk első áldozatai. ... Wunsiedelnél a legkisebb apróság is a Tétt képében jelenít meg: akár a kalapját rakta föl, akár a kabátját gombolta be az energiától remegve,akár a feleségét csókolta meg indulás előtt — az mind Tett volt. Amint megérkezett a munkába, üdvözlés helyett ezt kiáltotta a titkárnőjének: „Valaminek történnie kell!”, amire az vidáman válaszolta: „Feltétlenül történni is fog!” Wunsiedel ezután végigjárta az osztályokat és mindenütt felhangzott a „Valaminek történnie • kell!”. Munkatársai, ahogyan elő volt írva, harsányan felelték : „Feltétlenül történni is fog!” ... És akkor valóban történt valami. Kedden reggel, amikor jószerével még el sem helyezkedtem a karosszékemben, beállított Wunsiedel úr a szokásos mondattal. De az arcában volt valami szokatlan, ami visz- szatarlott az előírásos választól. Haboztam — és valószínűleg elég sokáig —, mivel Wunsiedel, aki csak nagyon ritkán emelte fel a hangját, Váratlanul rámordított: „Válaszoljon! Válaszoljon, ahogy kell!” Halkan, kelletlenül — mint a gyerek, akit kényszerítenek, hogy azt mondja: „Undok kölyök vagyok!” — préseltem ki magamból az előírásos mondatot: „Feltétlenül történni is fog!” És alighogy kiejtettem ezeket a szavakat, valóban történt is: Wunsiedel a padlóra zuhant, az oldalára fordult, aztán keresztben elnyúlt a nyitott ajtó előtt. Még mielőtt lassan megkerülve az asztalt odaértem volna hozzá, már tudtam, hogy halott Megcsóváltam a fejemet átléptem a kinyúlt testen, végigmentem a folyosón, és kopogás nélkül benyitottam Broschek irodájába. Broschek az íróasztalánál ült. Mindkét kezében telefon- kagyló, szájában golyóstoll, amellyel jegyzeteket irt a noteszába. — Történt valami — mondtam csendesen. — Mi történt? — kérdezte. — Wunsiedel úr meghalt —válaszoltam. — Nem lehet igaz — jelentette ki Broschek. — És mégis így van — mondtam. — Menjünk! — Nem ez lehetetlen — szóit Broschek, de aztán mégiscsak felhúzta a mamu- szát és elindult a nyomomban. — Nem! — mondta, amikor már Wunsiedel holttesténél álltunk. — Nem! Nem! Nem vitatkoztam vele, lassan a hálára fordítottam Wunsiedelt, és gondolataimba merülve bámultam az elhunytat. — Nem! — hajtogatta Broschek. — Nem! — Valaminek történnie kell! — mondtam csöndesen. — Igen — bólintott —, valaminek történnie kell. És valóban történt is. Amikor Wunsiedel t temették, énrám bízták, hogy vigyem a koporsója mögött a múrózsakoszorút, minthogy az elmélkedésre és a semmittevésre való hajlamomon kívül olyan külsővel rendelkezem, amely ideálisan illik a fekete öltönyhöz. Amint kezemben a műrózsakoezorú- val Wunsiedel koporsója mögött lépegettem, minden bizonnyal nagyon impozáns látvány lehettem. Egy előkelő temetkezési vállalattól azonmód ajánlatot kaptam, hogy lépjek be hozzájuk hivatásos halottkísérőnek. — ön egyenesen erre született — mondta a cégvezető. — A ruhatáráról majd j gondoskodunk. Az ön arca J egyszerűen csodálatos! Beadtam Broscheknak a felmondásomat, biztosan tudtam: ez az én hivatásom, ez az a hely, amely számomra rendeltetett! T űnődő arccal állok a koporsók mögött, kezemben egyszerű virágcsokor, a zenekar Händel Largóját játssza, azt a remek muzsikát, amelyet bizony még ma sem becsülnek eléggé... Időről időre felkeresem Wunsiedel sírját — hiszen neki köszönhetem, hogy megtaláltam igazi hivatásomat, azt a foglalkozást, ahol a tűnődés egyszerűen elengedhetetlen, a semmittevés pedig hivatali kötelesség. Csak jóval később jutott eszembe, hogy soha nem kérdeztem meg, mit is termelt tulajdonképpen Wunsiedel gyára. Ügy rémlik- szappant. Fordította: Zahemszky László • A háború utáni német Irő- nemzeúék egyik legtehetségesebb tagja. 1917-ben született Kölnben. A háborúban megjárta mind a keleti, mind a nyugati frontot. Nagy sikerű humanista regényeiben (Adám, hol voltál?; Magukra maradtak) bátran szembefordul a háborúval és a miiitarizmussal. Széles bíráló képet nd a nyugatnémet restaurációról a Biliárd fél tízkor c. regényében. Műveit 17 nyelvre fordították, több irodalmi díjjal tüntették ki, melyék közül a legrangosabb az 1972-es Irodalmi Nó- bcl-dij. Megújuló Jászkunság Egy folyóirat törekvéseiről Weöres Sándor: Pogácsasütés Fönn az ég vaskalap, hány pogácsát süt a nap? onn az égi vaskalapban a pogácsa hány darab? Jön egy tucat bárányfelhő, tereli az égi szellő gyapjú-puha korbácsa, de hát egy se pogácsa. Száll egy vaskos gomolyfelleg, rajta fényes jég-lebernyeg, villámokat osztogat, a pogácsa elmaradt. Új könyvek A Kossuth Könyvkiadó megjelentette Lenin összes Műveinek 45. kötetét, amely Lenininek az 1922 márciusa és 1923 márciusa közötti írásait, feljegyzéseit tartalmazza. A második kiadású életműsorozat e kötetét is a klasszikusainak szerkesztősége gondozta. A marxizmus—leninizmus klaszszikusainak könyvtára legújabb köteteként megjelent a „Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadiká- ja”, Kari Marx híres írása. Megjelentette a kiadó a Ma-. gyár Tudományos Akadémia munkaügyi bizottsága által szervezett konferencia anyagát is, c: re: „A dolgozók társadalmi-gazdasági ösztönzése.” A Magyar Helikon újdonságai között találjuk Montesquieu: „A rómaiak nagysága és hanyatlása című művét”; Az ókori irodalom kiskönyvtára új kötetét, amely Démoszthenész két beszédét tartalmazza (A hűtlen követség, A koszorú), Ritoó! Zsigmond utószavával. A ka rácsonyi könyvvásár talá legrangosabb kiadványa Fe hér Géza pompás, színt reprodukciós albuma, a „T rök miniatCrák a magyarországi hódoltság korából’! Egy kötetben jelentette m *i a kiadó — a Szépirodaim Kiadóval közös gondozásban — a két Bolond Istókot, a Petőfiét és az Arany Jáno-- sét. Az ókori irodalom kiskönyvtára friss kötete Xenophon regénye, az „Anthia és Habrokomész”. A Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó gazdag karácsonyi választékából is említsünk végül néhányat. Megjelent Berkes Péter ifjúsági regénye, az „Utánam, srácok!” Dávid Antal történelmi regénye az Erdély nag romlása sorozat „A boldogí tott ország” című kötél (előzménye „A sárkány nap ja”), Gergely Márta ifjúsár regénye a „Mi lányunk". Bűbájos képes mesekönyv al Janikovszky Éváé (Réber László rajzaival), „Ha t.i felnőtt volnék” címmel. Jókai Mór történelmi elbés- -' léseit tartalmazza „A hús i beteglátogatók”. Kü'selé&en és =---------------- mában m egváltozott a huszonegyedik évfolyamában járó Jászkunság. Irodalmi, társadalmi, művészeti folyóirat lett belőle — így kapta kézhez a novemberi összevont számot az olvasó. A szerkesztőség azt ígéri a közreadott levelében, hogy a tanulmányok mellett a szépirodalom és más, napjaink valóságához szorosabban kötődő írások is helyet kapnak benne. Nos, az adott szavának fedezete az új folyóirat első száma. Igaz, a Jászkunság több mint két évtizede jelenik meg — ez önmagában dicséretre Szolgál a TIT megyei szervezetének és az eddigi szerkesztőinek — mégis tétovázás nélkül írom le, hogy nevében bár nem. de tartalmában, politikai hangvételében megújuló, új folyóirat látóit napvilágot. A mecénás, a megyei tanács vb művelődésügyi osztálya, minden téren méltó feltételeket teremtett a Jászkunság számára, s gondozása továbbra is a Szolnok megyei Lapkiadó Vállalat gyakorlott, hozzáértő kezében maradt. Mindez már meglátszik a novemberi kiadáson. Eddigi olvasóiktól, Szolnok megye közönségétől- méltán kapnak majd dicséretet és biztatást mindazok, akik írták és szerkesztésén fáradoztak; elsősorban Valkó Mihály, aki koncepciózusán alakította, formálta át maivá a Jászkunságot. Joggal várjuk el tehát szerkesztőitől, hogy a negyedévenként megjelenő folyóiratot tovább gazdagítják politikai vonásaiban és a művészetekben, társadalmi felfogásában, kritikai arculatában elkötelezett, pártos Jászkunságot nyújtanak át rendre az olvasónak. A novemberi szám tartalma arra enged következtetni, hogy fentebb írt gondoljatok, elvek vezérlik a mecénást, a szerkesztőt, és a ■.zsrzőket is. A szépirodalom, a költészet mértéktartó arányban >ár, de kellő hangsúllyal serepei. Bistey András Az fölső óra, míg Csalog Zsolt i Csúnya fekete asszony cí- íű novellájával jelentke- tt; Serfőző Simon és Petri Csató Ferenc, Huh István legújabb verseiből adott a J ászkunságnak. A „Való világ”, rovatban Mohácsi Bálintné mintegy 300 oldalas pályadíjas önéletírásából válogattak ki részleteket a szerkesztők. A „Fórum”-ban Gulyás Imre, a^. Aprítógépgyár egyik esztergályosa mondja el Pethő Lászlónak véleményét a törzsgárdatagságról, az üzemi demokráciáról, s minden másról, amit fontosnak tart. Talán egyetlen bekezdést hadd emeljek ki belőle ízelítőül : „Akkor mégis hol akad el íz üzemi demokrácia? Nem udom így eldönteni. Ügy 'képzelem el, hogy ha van így üzemi tanácskozás, ak- :or ne csak a papírt kelle- aláírni a szakszervezeti ' zottsági tagoknak, hanem If ibbet szeretnénk. Az emit rekkel egy kicsit többet ff llene törődni. Mindig úgy íp in, hogy „megértem. de .. J'ért kell azt .mindég oda- 'f ni? Vagy megértem, vagy i: n. Nincs elég bizalmunk |o művezetőkben, a művezetők sem bíznak bennünk. Az emberek közölt különbséget kell tenni, ez biztos. A művezetők meg inkább általánosítanak. Ne kételkedjenek a szavamban, és főleg ne kelljen hazudni”. Szót kapnak ebben a rovatban — Kovács Jenó interjúja — a Rákóczifalva— száj öli Rákóczi Tsz szakképzett jószággondozói is. Van-e tekintélye az állattenyésztőknek? — Erről vitatkoznak, erről mondanak véleményt. Hogyan? A riport szerzője szerint: „Lázadók ők is, akárcsak őseik a tegnap folyamatos kilátástalanságá- ban, de ők a ma folyamatos forradalmában lázadnak és lazítanak a tunyaság, az el- terpeszkedés, a morzsával beérés, a munka lenézése,a hamis értékítéletek ellen”. Bár úgy vélem a riport szeazője ezeket a mondatokat csak „beleérzi” a beszélgetésbe, felnagyítja a valóban elhangzottakat, s lázadásnak (?) véli az öntudat meggyőző megnyilvánulásait, mégis a fontosat, a lényegest sikerült — ha nem is magasszinvonalon — közreadnia. Ez a munkájának érdeme, mely eredményes lett volna az utolsó nyolc sorba sűrített értelmező, eszmeileg zavaros megjegyzései nélkül is. Viszonylag szűk körben zajlott le az idei ünnepi könyvhéten a közönség-tudósok találkozója. Fő témája ez volt: mi várható 2000-re. hogyan alakul tár- sadáimi életünk és berendezkedésünk? A Jászkunság nagyon jól tette, hogy szélesebb olvasói kör számára felkínálta (Szurmai Ernő összeállításában) ezt az izgalmas, merész új gondolatokban gazdag eszmecserét. A közművelődés, a képzőművészet is tág teret kapott ebben a számban. Témában változatos anyagot publikáltak a szerzők. Arató Antal — Kamarás István Olvasmánykínálat és ízlésformálás; Bán Róbert Az amatőr- -filmröl alkalomszerűen és áltálában címmel írt érdekes tanulmányt. Gyurcsek Ferenc Szolnok jubileumára felállított „Tanúhegy” emlékművének születéséről vall feljegyzéseiben, míg Gulyás Ernő és Kardos Ferenc az utca emberét szólaltatja meg montázsában erről az alkotásról. Aradi Nóra a kritikus szemével közelítette meg írásában a Tanúhegy-et. Egri Mária a Pettenkofentől Fényes Adolfig című nagy sikerű szolnoki kiállításról írt beszámolót. Végül a Téka rovatban számos könyvről, bibliográfiáról nyújtanak át rövid áttekintést a recenzensek. A mostani számban megjelent grafikák, képek szépen illeszkednek be a folyóiratba. Pusztán azt sajnáljuk, hogy nem tehetünk — nem közük a nevét — említést a technikai szerkesztőről, aki igen szépen, nemes ízléssel adott új formát a Jászkunságnak. In szívvel őszinte el*-------------------ismeréssel, r eményekkel ajánljuk a folyóiratot olvasóink figyelmébe, Azt szeretnénk, ha fokozódó érdeklődés kísérné, venné körül a jövőben. A Jászkunság megérdemli a megbecsülésnek ezt a jelét is. Fábián Péter,
