Szolnok Megyei Néplap, 1975. november (26. évfolyam, 257-281. szám)
1975-11-07 / 262. szám
u SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1975. november 7. MIHAIL ISZAKOVS2KI3: Kihajt a mező zsenge zöldje Kihajt a mező zsenge zöldje, érezni fényt és meleget s kitárt ahlakok közt vonul be a faluba a kikelet. Még alig hallhatóan csobogva a patak dalba fog nekünk, ' s fehér gallyával int a meggyfa: „Növünk, elvtársaim, növünk”, Vas István fordítása Együtt boldogulni A németek, miután úgy látszik, úgy határoztak, hogy bármi áron végrehajtják a feladatot, öt óra felé még egyszer megrohanták a harmadik századot, amely keresztben állt a torkukban. Négy harckocsi és a géppisz- tolyosok egy része hátramaradt a szárnyak védelmére, az összes többi lassan, fenyegető alapossággal megindult előre. A tankok nem siettek, megválogatták, hová lőjjenek, gondosan céloztak, a katonák gyakran lehasaltak, helyből tüzeltek, mozgásuk már elnehezedett, nem volt erejük hosszabb szökellésre. Zavarzint ez a roham földcsuszamlásra emlékeztette, fnely súlyos, könyörtelen mozgásával erdőket gyűr maga alá, elmozdítja a házak alapjait; látott egyszer ilyet Adler környékén, amikor turistaként arra kóborolt. Szemébe húzta az usan- kát és odakiáltott Borodul- jának: — Megyek a hármashoz! Mondd meg Bregvadzénak, hogy küldjön a szakadékhoz erősítést. A tűzhelyesbítőkön kívül mindenki álljon be a sorba! Helyreállt az összeköttetés, a tüzérek kitapogatták a roham peremvonalát, gyors tüzelésbe kezdtek, bizonyára egy szál zubbonyban dolgoztak már, úgy siettek. Vörös szökőkutakban fröcskölt magasba a föld. A robbanás időnként a levegőbe repített egy-egy katonát, mint valami szuronygyakorlatoknál használatos szalmabábot, még több hevert el mozdulatlan sötét foltként a földön. De a németek tovább folytatták a lassú előrenyomulást, aztán úgy száz méterről hirtelen lavinaként előrerontottak, távcső nélkül is lehetett már látni szélcserzett, nyirkosán csillogó, beesett arcukat, hangtalanul tátogó, levegő után kapkodó szájukat. A század balszárnyát a földhöz szegezték, .és felmorzsolták. Boriszov hadnagy odarohant, hogy ne hagyja a németeket tovább nyomulni az árok mélyén. Rendezetlen összecsapás fejlődött ki, ilyenkor mindenki maga magának főparancsnoka, közvetlen közelből csattogtak a sorozatok, szitává lyuggatott, valósággal kettéfűrészelt testek zuhanták a földre. A gránátok válogatás nélkül szaggatták szét a vízmosások szűkületeiben az ellenséges és a saját katonákat. A század centruma már- már összeomlott. Már testközelből röpködtek a gránátok, csattogtak a lövések, néhány németnek már a szakadék peremét is sikerült leküzdenie, a katonák kézitusában csaptak össze, halálos szorításban hemperegtek az árok fenekén. A második századból érkező' erősítés mentette meg őket, melyet maga Iráklij Bregvadze vezetett: a kevésbé elcsigázott, tömör rendben érkező katonák váratlannul és vad erővel támadtak. A szakadék szélét ellepték a halottak, az alacsonyan szálló nap fényében rőtvörös foltok és csíkok ütköztek ki a havon; a németek kiestek a roham ritmusából, elveszítették magabiztosságukat, néhányan visszakúsztak, menekültek. Zavarzin százados érezte, hogy másodperceken múlik minden, kiemelkedett az árok pereme fölé magasba lendítette géppisztolyt tartó karját, és az, erőfeszítéstől kivörösödve ordította: — Tűz, tűz!... Hajrá, bun- kócska!... Tűz, tűz!... Egy pillanatra megbicsaklott a hangja, teleszívta tüdejét a hideg, füstös levegővel, aztán folytatta, ahogy a torkán kifért: — Üsd vágd, nem apád... Vidáman ... Tűz... tűz... De hirtelen félbehagyta, megingott, megrándult, mintha egy láthatatlan alak tölgyfahusánggal fejbe sújtotta volna. Ay. első pillanatban még csak fájdalmat se érzett, elcsodálkozott, aztán azt gondolta: úgy látszik, valami könnyű karcolás érte. De ahogy leeresztette a tekintetét, meglátta tehetetlenül lecsüggedt karját, és hirtelen tűrhetetlen égető fájdalom, hasított belé, hogy belesápadt: a fél tenyere négy ujjával egy darab bőrön fityegett, szilánkosan kifehérlett a csontja, a csizmáján csak úgy ömlött végig a vér. Amint megértette, mi történt, vadul elkáromkodta magát, és rákiáltott a küldöncre: — Kösd be! A küldönc előkapta a kötszercsomagot, szorítókötést tett a csuklójára, hogy elállítsa a vérzést. A keze remegett. — Máris, máris... — dadogta. — Oda kéne menni a vezetési pontra, a felcserhez ... Maga befejezte a háborút ... — Majd adok én neked befejezni !... Amíg a lábamon állok, sehova, egy tapodtat se, megértetted ? ... Nyavalyát értesz ehhez, eredj a felcserért. — Futok ... Máris futok .. 1 A fájdalom pillanatról pillanatra erősödött, átterjedt a vállára, olajos foltok, szivár- ványos fények jelentek meg előtte. Egy rövid, villámgyors pillanatra Zavarzin már úgy érezte, hogy a nap leáldozott, este lett, a föld fölött békét sugárzó csend terül szét, s a levegőben fűzfarügyek és olvadt hó illata terjeng. Még föl is sóhajtott megkönnyebbülten, mint aki befejezett valami nehéz munkát, de aztán fülét újra megütötte a géppisztolyropogás és az aknavetők hápogása, újra kirajzolódták előtte a tankok, melyek most már hosszan elnyúlt sűrű kék árnyékot vonszoltak maguk után. Kifulladva, hasához szorított súlyos táskájával megérkezett a felcser, megszokott mozdulattal felgyűrte Zavarzin vértől csöpögő kö- penyujját, árleszorítót tett a csuklójára, bekötözte és felkötötte a karját a mellére. Amíg a felcser végzett, Zavarzin hirtelen felfogta, ami már egy ideje homályosan kezdett beszivárogni a tudatába: a jobbról érkező „muzsika” legharsányabb fortisz- szimója hirtelen véget ért, és lassan csöndesülni kezdett. Mi történhetett ott? Győzelem? Vereség? Ki nyert, ki örvendezik, kiveszített, ki fizet, emberéletekkel, felborogatott, sorsukra hagyott ágyúkkal, tankokkal? Vagy döntetlen lett, mint a sakkban? — Aztán — Zavarzin, nem tudta volna megmondani, egy perc telt-e el, vagy húsz, az egész idő megsűrűsödött, mint a gyanta, folyása megrekedt — azt vette észre, hogy a tankok is, a német gyalogság is visszavonul, behúzódik a dombok közti nyeregbe, beleolvad a szikrázó, kavargó hótól lobogni látszó havas tájba. Először azt hitte, hogy ez megint hallucináció, mint az iménti sötétség és csend, de aztán meghallotta a küldönc hangját: — Elmennek! Elmennek? Miért? Mi történt? Ezt csak találgatni lehetett, de találgatásra nem volt idő, mert értelme se lett volna. Odajött a fáradt, fé- nyevesztett szemű Bregvadze, leverlen megrázta fejét. — Csináljunk hordagyat, vagy magad mégy? — Hová? — Tudod. — Fekszem egy kicsit. Köss össze az ezreddel. Lenyelt majd egy egész tenyérre való piramidont. A földön ülve jelentett, közben dülöngélt a fájdalomtól. A kagylót bal kezével tartotta a félretólt usanka fülvédője alá. — Azt mondod, visszavonultak a németek? — dörögte mély hangján az ezredparancsnok. — Nem szöknek meg, bebújtak a palackba, mi meg bedugaszoltuk a nyakát. Jobboldalt az egységeink áttörték a frontot, tovább támadnak. Mitől olyan vánnyadt a hangod? — Egy kis karcolás ért. — Ha talpon vagy, sebaj: inni is tudsz, meg táncolni is. Gyújtsd össze a zászlóaljat, irány a jobb parton Paramonovka, két nap pihenő. Az egészségügyi zászlóalj már készülődik, ott lesz a szomszédban, úgyhogy útba esik neked is. De mielőtt összegyülekeztek és megindultak volna, még egy szomorú feladat várt rájuk: össze kellett szedni a sebesülteket, el kellett temetni a halottakat. A németek, amint ez a nyílt terepen rohamozó féllel történni szokott, különösen ha nem ér el gyors sikert, hatalmas . veszteségeket szenvedtek, de a zászlóalj is megcsappant jó egy harmadával. Valaki a katonák teljes kimerültségére hivatkozva, azt javasolta, hogy alkalmazzák a közös sír gyanánt az egyik vízmosás felső végét, de társai lehurrogták. A domb tetején, mely minden irányból, még a folyón túlról is jól látszott, kopogni kezdtek az ásók, időnként robbanás rázkódtatta meg a| levegőt: gránát-kötegekkel szaggatták fel a nehéz talajt. Amikor a búcsúsortűz- re került sor, Zavarzin maga is kilőtt bal kézzel egy tárat, borostás arcán egy könnycsepp gördült végig le az áliára; ezen maga is elcsodálkozott, azelőtt mindig józanul fogta fel a dolgot, csak á szeme égett hideg tűzben és az arcizmai rán- dultak egyet-egyet. Kikészültek volna az idegei? A szelet ígérő vörös nap gyorsan fogyó, szomorú fényt vetett az emberek szürke arcára, a friss halomra. Zavarzin egy ügyetlen mozdulattal fejébe nyomta a sapkáját, kérte, hogy sodorjanak neki egy cigarettát, aztán odaszólt Bregvadzénak: — Vedd át a zászlóaljat, helyettesnek vedd magad mellé Bordulját. Én befejeztem. — Hátha kimászol belőle... — Egyetlen újjal a jobb kezemen? Legföljebb hadbiztosnak leszek jó, annak is csak akkor, ha átképzem magam balkezesnek. Elhallgatott, sóhajtott egyet, elmosolyodott, s egyszeriben megint önmaga lett, amilyennek eddig ismerték: a huszár. 1— Anka viszont most nem szökik meg előlem. Egy hónapig ott fogok koslatni az egészségügyi zászlóaljnál, azalatt meghódítom ostrommal vagy csellel... Alighanem megnősülök. — Te? Megnősülsz? — Miért ne? Kiélveztem már az aranyszabadságot. Ha rosszul harcoltok, küldünk' egy század huszárgyereket segítségnek. Kékes alkonyaiban, az első csillagok világánál vonultak fel. Álomba szenderedett lassan az elcsendesült sztyepp a frissen ásott közös sírral, s a táj* föloldódott a közelgő éjszaka fagyos derengésében. A látóhatárnál még villogtak az ágyuk torkolattüzei, itt-ott tüzek iobogtak, az égen láthatatlan repülőgépek zúgtak, felderítésre, vagy bombatámadásra indultak, a puszta föld lassan csillapodott a dübörgés, üvöltözés, átkozódás és jajgatás után, már kezdett a múltba merülni az épp csak véget ért nap, minden iszonyatával, vérontásával. Mi minden történt már itt ezen a földön: erdők bozontja nőtte be, aztán megcsupaszodott, látott ekét és puskát, géppuskás szekereket és harckocsikat, búzát ringatott és parlagon csupaszlott. Sok minden történt már itt, s mi minden fog még, ki tudja, ki sejti? Az elbeszélés részletet fordította: Sopron] András Kitekintésünk a világra és kapcsolatunk a világgal szélesebb, mint valaha. Ügy is, ( hogy milliók utaznak,, morognak, látnak, tapasztalnak, tehetnek ösz- szehasonlításokat úgy is, hogy a sajtó, az irodalom, film, televízió közvetíti hozzánk a világ dolgait. Nemcsak országok, népek; szokások, ipari termékek összehasonlítására nyílik mód így, hanem társadalmi és gazdasági rendszerek, életformák- és életmódok, emberi körülmények — és életfeltételek ösz- szehasonlítására is. Az ösz- szemérés pedig sok-sok ember esetében már nem elégszik meg a felszínnel. Már nemcsak az autóforgalom sűrűsége, a reklámfények és díszkivilágítások káprázata, a divatok meglepetései, az áruházak csábereje, a szóra- kozó-negyedek mozgalmassága marad meg az emlékezetben. A külföldet látogatók kölcsönösen kezdik észrevenni egymás hétköznapjait, örömeit és gondjait, lehetőségeiket és korlátáikat. Mi is reálisabban látjuk a Nyugat kapitalista társadalmainak emberét és közöttük is többen vannak, akik szeretnének túllátni azon az előregyárt ott képen, amit a polgári sajtópropaganda kliséi igyekeztek agyukba vésni a szocialista országok társadalmairól. A kölcsönös összehasonlításnak ez a mélyebb, tartalmasabb jelentősége végösszegében nem rossz számunkra. Gyümölcsei kezdenek megérni, mert az élet névleges és számszerű értékei mellett a mai ember szemében más, számokban talán nehezebben összefoglal- hetó értékek jelentősége is növekszik. Az ifjúság szemében például a tanulás, a pálya- és hivatásválasztás lehetősége; az öregek szemében az értelmes és hasznos létezés abban a korban, amikor, a munkaképesség csökkenőben van; a munkások szemében a garantált foglalkoztatás és a beleszólás lehetősége munkahelyének ügyeibe, dolgaiba, létkörülményeinek rendszeres javulása; az értelmiségnek az alkotó munka légköre, és általában a célok és eszmények humanitása, a közösségi lét harmóniája. Nem viselkedhetünk képmutató módon az anyagi jólét kérdéseiben. Igenis, számít, nagyon is számít az e"-’ főre jutó termelés, jövedelem, a pénz, az életet szebbé,' kényelmesebbé és örömtelibbé tevő javak megszerzése. Mi is számolunk, törekszünk, versengünk, mint minden ember. Az viszont a társadalmunk emberének egyre visszatetszőbb, ha a kapitalista országból jött vendég csak dollárban méri fel a saiát és mások értékét, munkáját, eredményeit. Ha azt hiszi, hogv az általa, v?— mások által megkeresett dollár mennyisége kizárólagosan mutatja, hogv sikeres, vagy sikertelen, tartalmas, vagy tartalmatlan, emberi vagy embertelen, boldog vagy boldogta’an az illető élete-sorsa. És sokszor bizony e kérdésben halljuk tőlük a legmeglepőbb önvallomásokat is: „Persze, nektek könnyű. Talán kevesebbet kerestek, de az viszont biztos élet Nincs az az em- bernyűvő hajsza.” Aztán: „Szép kocsi? Igen, szép. Ha nem lenne ilyen, akkor szomszédaim azt gondolnák, megrendült a helyzetem. Akkor az üzleti kapcsolataim meg- sínylenék, akkor már a bank habozna hitelt adni.” Nem, ezt nem engedhetem meg magamnak”. Hallunk dicsekvéseket: „És ez a házam, a kertjében műanyag úszómedence is van, nézd meg a fényképét”. Kicsit később: „Tudod, nálunk (az én házam, az én váram.) Senki nem avatkozhat a szomszédja ügyeibe... az igaz, hogy nem is érdekli.” Kis visszapillantó tükröcs- kék az ilyen beszélgetések, találkozásók, összehasonlítások, de sokszor az ilyen visszapillantások többet mondanak, mint a nagy számok. Emberi tartalmat keresünk az életben, mert ha az nincs, vagy csökkent értékű, az egyéb értékek haszna is kétessé válik. Az, hogy közösségi társadalomban élni, ahol az egyéni boldogulásnak nem kell szükségképpen szembefordulnia e közösséggel, sőt csak vele és együtt lehet tartósan és megnyugtatóan előrejutni — elvont formájában általánosságnak hangzik. Még gyakorlati jelenléte se tör át mindig a köznapi tudaton. Viszont hiánya, de még átmeneti nélkülözése is a mi átrsadalmunk emberének már nehezen elviselhető. Aztán látunk visszájára fordulni egy másik legendát is. Azt, hogy az ember szabadsága a sokféleségnek álcázott elkülönülésben van. A külsőre lebilincselő festői tarkaságban ahogyan a kapitalista társadalom felosztja, megosztja és elkülöníti a társadalmi rétegeket, csoportokat, vallásokat, nemzetiségeket, eredetet. És való igaz: a modern polgári társadalomban nincsenek kasztok, mint Indiában. Csak klubok vannak például. Ahová csak azonos társadalmi és vagyoni rétegbe tartozók léphetnek be. Csak társaságok vannak, amelyeket jól kiszámított üzleti érdek tart össze. Csak az egyenlőtlenséget szentesítő szokáistörvé- nyék vannak, amelyeket nem szabad áthágni. Azt, hogy mit _ jelent a mienkhez hasonló, a közösségeket nem egymástól elválasztó, hanem összekapcsoló szocialista társadalom, s hogy felfogása az életről, az ember egyenlőségéről és méltóságáról menynyivel humánusabb, ugyancsak az ilyen összehasonlítás képes megvilágítani helyesen. n másik világ ma milliók számára bizonytalanná tette a „miből éljünk” kérdést, anélkül, hogy felelni tudna a másik, nem kevésbé nyomasztóra, a „hogyan él- jünk”-re. A történelmi felelet viszont mindkettőre a mi szocialista társadalmainkban formálódik. R. L. Nyikola] Gribacsov: A huszár utolsó csatája \
