Szolnok Megyei Néplap, 1975. szeptember (26. évfolyam, 205-229. szám)
1975-09-14 / 216. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1975. szeptember 14. Örvös Lajos: A kultúra: eszköz ANDRIS NEM FELEJT Ez a budai cukrászda " nagy ablakaival a parkra néz, a park előtt a két vonalban sorakozó autókra, melyek olyanok innen, mint a színes játékautók, s mögöttük a szélben hajladozó fákra. Már harmadik napja szünet nélkül esik az eső, de a tüllfüggönyön át olyan szépek az esőcsíkok is, olyan fátyolossá varázsolják balra azt a modern, erkélyes házat, az erkélyeken téli növényekkel, és a sétányokon úszó esemyős férfiakat és nőket, mert csak az esernyő, a kalap. s a kabát látszik, az is csak térdig, ott vágja el őket az ablakkeret. Ebbe a békés, finom, választékos világba, a halk beszédű cukrászdái vendégek közé várom egy régi ismerősömet, Teri nénit, az öreg mosónőt. Fekete kabátjában, fekete ruhájában, fekete magasszárú cipőjében és időtől csiszált fekete rediküljével akár a legelőkelőbb helyre is betérhet ma már, és aki nem figyel fel ízes tájszólására és keresetlen, egyszerű beszédére, akár idős milliomosnőnek is nézhetné. Mert sohasem lehet tudni... s az emberek sokat vélnek tudni... Igen, Teri nénit várom, ezt a nyolcvannégy éves mosónőt, még szüleim régi ismerősét, aféle kültagját a családnak. Nyugdíja sincs, csak öregségi járulékot élvez, de ez a szó illik ide, mert Teri néni valóban élvezi ezt a kicsi havi díjat, beosztja magának, telik belőle ennivalóra, tüzelőre, s még a galamboknak is kenyérmorzsára a parkban. Persze el-elmossa még az edényt egy-egy ismerős háznál és keres valamit külön is. Fekete öltözete ragyog mindig a tisztaságtól és nem a Tisztító jóvoltából, hanem fürge, vörös tenyerei nyomán. JPjL mikor felbukkan feke- te micisapkájában és megpillantjuk egymást, felragyog az arcunk/ Ugyan ki találhatná ki, mit suttog egymással ez a fiatal férfi és ez az idős hölgy. Az emberek néha rejtett, kíváncsi pillantást vetnek ránk. Mondom, talán aféle öreg milliomosnőnek nézik Teri nénit, akivel szerencsére rokonságban állok, vagy csak élvezem egyszerűen a bizalmát, titkár- kodok mellette. S ez az utóbbi feltevés nem is annyira téves. Ekkor elővesz rongypuhára nyűtt, kifényesedett redikül- jéből egy összehajtogatott papírlapot és egy kék koper- tát. a legolcsóbbat, ami létezik. Egy ismerősöm lép be a cukrászdába, titokzatos mosollyal rámköszön és odaszól halkan: „Nem zavarlak”. De 5 is olyan rejtélyes kapcsolatot sejt közöttünk, hogy meg sem lepődne, ha esy nap, mondjuk egy új, szürke Mercedesből látna kiszállni minket itt a cukrászda és a széltől cibált sárga lombok ölelésében, a parkolóban. Szóval Teri néném előhúzza a papírlapot és a koper- tát, elém teszi és halkan kér rá: — írjuk meg, Lajoskám, a kérvényt. Kicsit fontos arccal előhúzom golyóstollamat és elkezdem írni az évről évre jól ismert szöveget. „Magyar Nemzeti Banknak, Budapest. tférem önöket, hogy en- gedélyezzék a Párizs közelében hét éve ideg és elmekórházban kezelt unokaöcsémnek 2 kg súlyú élelmiszercsomag küldését Karácsonyra. Nyolcvannégy éves mosónő vagyok. Köszönettel.” Az emberek mintha kitalálnák, hogy Amerikába vagy \ngliába írunk, egynémelyik kis irigységgel mosolyog s finoman a park fái felé fordítja tekintetét, • amerre az esernyős nők és férfiak úsznak el. Átnyújtom a golyóstollat Teri nénémnek s eléje tolom a papírlapot, hogy írja alá. Tehát a titkár megírta az idős, dúsgazdag hölgy levelét, aki most nagyvonalúan aláírja. Valóban nagyvonalúan, mert Teri néni csak nagy vonalakat húz a papírra. afféle olvashatatlan kézjegyet. mert igen rosszul tud írni, hiszeji nem járt soha iskolába s* ezeket a kusza betűket is úgy sajátította el egy-egy háznál, a gyerekek jóvoltából, akiknek tetszett a tanítói szerep. És a kimerítő művelet után, mely nehezebb a ruhamosásnál, is, rám emeli mosolygós szemét, mert amúgy mindig vidám, bizakodó asszony és arra kér: — Most meséljen. Lali- kám, Andrisról! És úgy lesi számról a szavakat, mintha most érkeztem volna Párizsból, oda meg az ideggyógyintézetből, az Austerlitzi pályaudvarra, ahová egyórás úttal jut az ember a kórház kapujától. igarettára gyújtok, hogy jobban összpontosítsam gondolataimat. Hiszen évek óta nem jártam Párizsban és nem láttam azóta Andrist sem. Ugyan mit meséljek? Mindig rendes, becsületes fiú volt. De a háború valami sokkot idézett elő benne a vérontás, a kegyetlenkedések. Két üldözött család életét mentette meg, felszabadultunk, de ő nem tudta elfelejteni amit látott, amit átélt. Egy nap. bár az első időtől kezdve szép állása volt, s vitte haza a pénzt mosónő anyjának, mert az is mosónő volt (de ki mosatott akkoriban?), szóval egy nap fogta magát és átsétált a határon. Száz darab Levente cigarettával. Én 1947-ben találkoztam vele össze Párizsban, és ösz- szeölelkeztünk az utca sarkán, a diáknegyedben, ahová a budapesti egyetem ösztöndíjával jutottam ki. — Andriskám! — kiáltottam fel önkéntelenül. — Hát miért jöttél te ki? Szép állásod is volt odahaza. És úgy sír érted szegény édesanyád. C gy csomag olcsó ciga™ rettát vett elő a zsebéből és fölényes mosollyal megkínált. Mohón rágyújtottam. ö csak olyan lassan, titokzatosan szívta a Caporalt. — Hogy megírjam a világ legszebb szerelmes regényét — felelte méltóságteljesen. — Ezért jöttél ki ? Hogy megírd a világ legszebb szerelmes regényét? Hát otthon nem írhattad meg? — nyitottam tágra a szemem. — Ehhez látni kell a világot — felelte — mert úgy tudom csak megírni egy fiú meg egy lány történetét, akik körül öldöklik. üldözik egymást az emberek, de ők legyűrnek minden akadályt, legyűrik a pénztelenséget, a rosszindulatot, hiszen szerelmesek. És győzedelmeskednek. Érted? Néztem, néztem Andrist fekete gumi esőköpenyében, sima arcával és nagy, csillogó, barna szemével. És össze kellett szorítanom a fogamat, valami elérzékenye- dés vett rajtam erőt. ö mosolyogva nézett rám, — Le mersz ülni velem egy feketére? Mert én elszöktem hazulról. Te meg ösztöndíjjal jöttél otthonról tanulni az egyetemre. És csodálatosan mosolygott bátor, nyugodt. rendkívül nyugodt szemével, kicsit olyan huncutul, mert tudta, hogy mindig félénk természet voltam. S akkor újra szorongatni kezdte valami a torkomat s mint az olyanokat, akik korántsem hősök, nem kemény legények, rettentő bátorság szállt meg. — Hát persze! — feleltem hangosan. — Szabad emberek vagyunk. És belekaroltam. Ügy mentünk a legközelebbi kávézóba. Aztán jónéhány évvel később, amikor újra kint jártam, akkor már arra kért meg Teri néném, hogy ’áto- gassam meg az ideggyógyintézetben Andrist. És erről kellett most mesélnem. — Hát Andris igazán jól néz ki — kezdtem bele. — Szép. sima az arca, nyugodt a tekintete, ö hívott meg a kórház büféjébe, rendes utcai ruhájába öltözve, mert ott ruhában is járhat a betegek egy része, és ittunk egy kis üveg sört meg két feketét. Persze alkoholmentes sört és koffeinmentes kávét. — Az, az jó! — lelkendezett Teri néni. — És mit csinál egész nap szegény fiú? Nyeltem egyet. Hát ír. Írja a regényét. — Az asszony összecsapta két vörös tenyerét. — — Még mindig azt írja?! De hát meddig írja? Ak fféle zavart, szomorkás mosoly húzódott a szám körül. Hogyan magyarázzam meg neki, hogy ne fájdítsam meg a szívét? — Azt nem lehet pontosan tudni. Amig nem készül el vele. De talán nem is akarja befejezni. Érti, Teri néném? Ö abban a regényben a szerelem, a békesség világáért harcol, és úgy érzi. hogy körülötte még dúl a háború... — De a háború már régen elmúlt, Lajoskám! — nézett rám csodálkozva. — Igen, de ő úgy érzi, hogy mégse teljesen. És így küzd ellene. — Szóval ő is küzd! — kiáltotta az öregasszony, mert a küzdelem valamiképp az élettel olvadt össze az ő tudatában. Nem tudom, mit értett az egészből, de valamit mégis megértett a lelke mélyén. Barna szemében öröm csillant és láttam rajta, hogy megnyugodott. Hogy Andris ott sem hagyja el magát. Tilili mint J5Í5 népművelésünk a fogalmat: komplex. Ez a szó rövid idő alatt átütő sikert aratott, olyannyira, hogy nemsokára magát a korszerű népművelést volt szokás komplex népművelésnek nevezni. Bár a kifejezés csöppet sem volt magyaros, most már idejét múlta elítélni. Időközben a népművelésből is a sokkal helyénvalóbb közművelődés lett, a komplex szó pedig mintha lassan háttérbe szorulna. Komplex közművelődésről csak a fölöttébb tudálékosok beszélnek: a köz- művelődés fogalma ugyanis mindazt magába foglalja, amire a komplex — magyarán: összetett, együttes — szó utal. Eszem ágában sincs nyelvészeti fejtegetésbe bocsátkozni. Mindössze arra akarom fölhívni a figyelmet, hogy az idézett szó múlandó divatja is a közművelődési gondolkozásmód gyors átalakulását jelzi- A múlandóság azért örvendetes, mert arra utal, hogy a fölismerés rövid idő alatt magától értetődővé vált: a művelődés valamennyi rendelkezésre álló eszközét együttesen kell fölhasználni, nem pedig kü- lön-külön, egymástól elszigetelten. Ez eleinte az úgynevezett komplex műsorok formájában öltött testet. El- szaparodtak az olyan előadások, amelyek műsorában nem csupán egy-egy művészeti ág — például irodalom, zene, film, stb. — alkotásai szerepeltek, hanem valamely egységes gondolat köré csoportosították a legkülönfélébb műveket. A következő lépcsőfok a hosszabb időszakra szóló, közös tervezés kialakítása volt. Azaz valamely közművelődési intézményhez — művelődési házhoz, ifjúsági klubhoz — tartozó, javarészt öntevékeny művészeti együttesek foglalkozásait, nyilvános szerepléseit megpróbálták úgy összehangolni, hogy mind egymás munkáját, mind a közös közművelődési célkitűzéseket minél hathatósabban szolgálják. A „komplexitás” gondolatának térhódítása ezzel koSzuromi Pál rajza rántsem fejeződött be. Manapság a fogalom már mesz- sze túlhaladt az öntevékeny műkedvelés körén- Egy Bács- Kiskun megyei község, Kecel példája kitűnően érzékelteti: az összetettség lassan közművelődési szemlétetünk egész rendszerét áthatja. A 10 ezer lakosú helységben fokozatosan olyan oktatási- művelődési- szórakoztatási és sportközpontot akarnak kiépíteni, amely minden eddiginél sokrétűbb lehetőségeket összpontosít az ember szellemiségének kifejlesztése számára. A 60-as években épített, szabványszerű általános iskola körül kap majd helyet a művelődési klub, a napközi, a barkácsolásra és szakoktatásra egyaránt alkalmas műhelyépület, a könyvtár, az óvoda, a középiskola, illetve a szakiskola, valamint a konyhaépület a hozzá tartozó étteremmel. Lesz itt tornaterem is, a szabadban pedig többféle sportpálya. MlnHP7 lehetővé teszi, IYiíIIUGl hogy a központ óvodájába kerülő hároméves csöppség eleinte 14, később 18 éves koréig lényegében azonos környezetben, harmonikus körülmények között tegye meg a felnőttséghez vezető utat. S ami alighanem a legfontosabb: eközben életreszóló szálak szövődjenek a kuturális-művelődé- si-szórakozási igényeit megalapozó és kielégítő központ és közötte. Itt ugyanis az ifjúsági klubtól kezdve moziig, színházig, szakkörökig, tanfolyamokig szinte minden megtalálható lesz. Szükségtelen magyarázni: ezek a körülmények csak akkor kamatoznak igazán, ha a közművelődés munkásai újszerű módszereket honosítanak meg. Pontosabban: a szocialista emberformálás új eszközeit kísérletezik ki. Másképpen — széleskörűb- ben — értelmezik a kultúra fogalmát, mint korunkban, es árnyaltabban, sokrétűbben igyekeznek az embereket, a kulturális értékek birtokába juttatni. Azaz azokra az egyéni készségekre, rejtett fogékonyságokra és más, egyelőre nemigen hasznosított alkati-lélektani tulajdonságokra is tekintettel lesznek, amelyekkel a jelenlegi közművelődési körülmények között nemigen tudnának mit kezdeni. Kétségtelen, hogy összehasor.úthatat- lanul könnyebb lesz a dolguk- Itt ugyanis szinte „belenőnek” a fiatalok a kulturális értékeket magától értetődő természetességgel hasznosító életviszonyokba. Nem annyira megnyerni kell majd őket a művelődés ügyének, hiszen ez a szó teljes értelmében életszükségletükké válik. Inkább igényességük továbbfejlesztésével, érdeklődési körük szüntelen tágításával, az őket érő művészi hatások kiteljesítésével kell majd törődni. Azaz javarészt olyasmivel, amire ma nemigen futja a köz- művelődés munkásainak erejéből. A hiba persze, korántsem csak a körülményekben rejlik. Sokkal inkább a meglehetősen merev, mechanikus gondolkozásmódban: napjainkban még mindig fölöttébb egysíkúan közelítünk a művelődés különböző eszközeivel az emberekhez. Könyv, film, zene, ismeret- terjesztő előadás, színház, műkedvelés, szakköri foglalkozás — nagyjából ezt kínáljuk nekik. S elégedetten nyugtázzuk, ha a fölkínáltak közül legalább az egyikkel sikerül megbarptkoztatni őket. Ez csakugyan elismerésre méltó. De az ember rendkívül összetett: szellemének harmonikus fejlesztése nem egyoldalú, hanem minél sokoldalúbb ösztönzést követel. S erre csak akkor van mód, ha a közművelődés nem csupán néhány művészeti ág iránti érdeklődést olt belé, hanem életmódját, életfelfogását alakítja korszerűvé. A kultúra emberi élet magasabb szintre emelésének eszköze. Arra való, hogy segítségével ki-ki kora társadalmának megfelelő, értelmes életet küzdjön ki maga számára — az egész közösség hasznáraVeszprémi Miklós Iförös petitek Az 1905-ös esztendő súlyos politikai válsággal köszöntött be Magyarországra. A januári parlamenti választás korábban elképzelhetetlen eredményt hozott. Az évtizedek óta hatalmon levő kormánypárt — noha rendelkezésére állt az államapparátus kényszerítő ereje, s választójoga pedig csak a lakosság 4—5 százalékának volt — vereséget szenvedett. A krízis első hónapjaiban lépett az országos politika színterére, önálló erőként a magyarországi proletáriátus és pártja, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Az MSZDP vezetői egyetlen eszközt láttak a válság megoldására, az átalakulás biztosítására: az általános, titkos és egyenlő választójog megvalósítását. A reform fő stratégiai célként való kitűzése a párt politikájában háttérbe szorított olyan fontos problémákat, mint az agrár- és a nemzeti kérdés. Mégis, hogy politikai súlyukat megmutassák — hiszen a munkásosztály képviselői nem foglalhattak helyet a parlamentben — először 1905 szeptemberében a politikai tömegsztrájk fegyveréhez nyúltak. Ügy határoztak, hogy szeptember 15-én, a parlament megnyitásának napján, Budapesten és környékén általános politikai sztrájkot hirdetnek, s a sztrájkolok felvonulnak a parlament elé, ahol a párt vezetői a munkásság képviseletében átadják a választójogi reformot követelő memorandumot. Az országgyűlés megnyitására összesereglett képviselők 1905. szeptember 15-én döbbenten láthatták: több mint 100 ezer ember népesíti be a Parlament előtti teret. A vörös zászlók, feliratok, jelvények tengerében az Országház épülete ostromlott várnak tetszett. Noha az ostrom elmaradt, s a százezres tömeg a Ház elr. :nek semmitmondó válaszát meghallgatva, fegyelmezetten szétoszlott, mindenki megértette, hogy ez a nap történelmi jelentőségű volt. A munkásosztály és pártja jelentős tényezőként az országos politika porondjára lépett. 1L J.
