Szolnok Megyei Néplap, 1975. szeptember (26. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-10 / 212. szám

1975. szeptember tfl. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 0 tv képernyője előtt „Mert szakadt gyökér csak kórót vagy szégyenfát nevei” Muzsikál a hírős város FilmtevM 6. G.-hez Az elmúlt hét kellemes ta­nulságát egy különleges, semmi más televíziós műre nem ütő alkbtás szolgáltatta, Róbert László filmlevele. A tanulság lényege pedig: a képernyő sem szabhat ha­tárt az egyénien eredeti gon­dolatnak, semmiféle műfaji korlát vagy műnemi törvény, miként a művészet más, ha­gyományosabb ágazataiban sem tilos újítani. Eredeti öt­let eredeti formai megoldá­sokat követel. Róbert Lász­ló valamennyi eddigi filmje arról tanúskodik, hogy alko­tója nem akar megbarátkoz­ni a sablonnal, járt utak he­lyett a járatlant keresi, hogy ő is, és vele együtt mi né­zők is új felfedezések birto­kába jussunk. Sok és sokféle tudósítást, riportázst láttunk és hallottunk már a délkelet­ázsiai ország életéről, harcá­ról, Saigonról, a vietnami nép hősi helytállásáról, — leírót és elemzőt, drámait és költőit — a Filmlevél G. G.- hez azonban mintha vala" mennyinek a szintézisét ad­ta volna. A húsz évvel ez­előtt történtek színpadi meg­jelenítésének és az ugyan­azon a helyszínen ma leját­szódó eseményeknek bravú­ros szembesítése, régit idéző dokumentumok és a legfris­sebbet mutató felvételek raf- finált ötvözete rendkívül gazdag képzettársításra ösz­tönözhette — vonzó módon — a nézőt. Az egykori író­tudósító Graham Greene nyomában járó riporternek sikerült „nyakon csípnie” a történelmet, folyamatában, összefüggéseiben, azaz dia­lektikájában ábrázolni a va­lóságot. A különleges műfa­jú filmlevél (rendező Radó Gyula, operatőr Illés János) ezzel vált megismételhetetle­nül emlékezetes alkotássá. Nincs többé férfi •' jgjgMv-íiP'* Kellemetlen tanulsággal szoglált viszont Sipkay Bar­na vígjátéka, a hét egyetlen eredeti gyártmányú filmdrá­mája. Ismét megerősíthette a nézőben a már oly sokszor tapasztalt negatívumot: a hosszadalmasság, vontatott- ság jóvátehetetlen vétek a képernyőn. A bosszúból kö­tött házasság elnyújtott vi­szontagságai kellő gondolati mélységek, tiszta eszmei alap nélkül csak időt töltő han­cúrozásnak bizonyultak, a dramaturgiai erőszak csupán csak fel tudta tupirozni a soványka történetet. Arról nem is beszélve, hogy a tör­ténetben szereplő fiatalok, állítólag munkásfiatalok, jó­formán csak külsejükben ha­sonlítottak az üzemekben dolgozó szakmunkásokhoz, olajos ruhát viseltek és gé­pek között láttuk meg őket. Máskülönben alapjában kis­polgári figurák. És hogyan beszélnek? Rocki, a főszerep­lő például mintegy gondol­kodó, csak üres közhelyek­ben. Állítólag a két fiatal különös házassága arra szol­gált volna, hogy bemutattas- sék, miként küzdenek meg a munkásfiatalok ifjúságuk és környezetük ellentmondásai­val. Ha a szakszervezeti üdülőben lezajlott zűrzavaros éjszakára gondolok, ugyan mi köze volt mindannak a fiatalság igazi konfliktusai­hoz? Ami pedig az örökké duzzogó férjurat illeti, már a film első harmadában tisz­tában lehettünk vele: nem lesz itt válás, hisz amelyik kutya ugat. nem harap. Ezért is volt kár erőltetni a dolgot, mármint a filmet, hogy csak­nem másfél óráig elhúzód­jék. Röviden Mikor kezdődött, reménye­ket keltett... Hogy befeje­ződött, kiábrándulás maradt utána. A nagy lángelme, aki az Emberi színjátékban egész társadalmat alkotott, és ma­ga is egy egész világ volt, akitől bevallása szerint En­gels is többet tanult, mint a korszak jeles történészeitől, egyszerűen kimaradt a hét­részes életrajzi filmből. A világmindenséget létrehozó géniuszt, úgy látszik tehát, másutt kell keresnünk: mű­veiben. A filmsorozat ehhez talán elindítja a nézőt. Verdi muzsikája élvezetes, jó muzsika. Az Otelló zenére átköltve is igazi dráma. Épp ezért kár az ilyen közérthető alkotásról mondva csinált párbeszédben „kisegítő” is­mereteket közölni. Meddő vita például, hogy a színpadi mű. vagy a belőlé készült zenedráma-e a kifejezőbb. Ugyanis Verdi Otellója ön­magában tökéletes, és Shakes­peare tragédiája is. Vasárnap este ezért a beszélgetés he­lyett is inkább zenét hall­gattam volna — többet. Kétrészes szovjet doku­mentumfilmet láthattunk — A béke nehéz útjai — arról, hogy a Szovjetunió békepo­litikája milyen következetes és eredményes volt az elmúlt harminc esztendőben. Szem­léletes összefoglalót kaptunk egy szerteágazó, a világra kiterjedő politikai tevékeny­ség tartalmáról. Egyben em­lékeztetőül is szolgált, har­minc évvel a háború befeje­zése után. — VM — A Gorkij nyelviskolában Nőtt a jelentkezők száma A harmadik tanévet kezdi meg október 1-én az MSZBT Központi Gorkij Nyelvisko­la Szolnok megyei tagozata. Az előző két tanévben me­gyénk országosan a legjob­bak között szerepelt. Igaz, tavaly némileg visszaesett a hallgatók száma az azt meg­előző tanévhez viszonyítva. Meglehetősen sok olyan fe^ hér folt volt a megye terü­letén, mint például a jász­berényi járás, ahol mind­össze egy tanfolyam indult, vagy a szakmunkásképző in­tézetek, amelyekben orosz ta­nítás nincs, mégsem szervez­tek egyetlen helyen sem tan­folyamot. A hamarosan megkezdődő harmadik tanévre fő fel­adatként tűzték ki a tagozat vezetői a fehér foltok meg­szüntetését. A szervezés ed­digi tapasztalatai kedvezőek. A jelentkezések számát te­kintve jobb eredmény szü­lethet, mint az eddigi évek­ben. Legnagyobb az érdek­lődés az orosz nyelv iránt a szolnoki járás területén, a megyeszékhelyen, Karcagon, Kunhegyesen, Tiszafüreden, s szinte valamennyi kisközség­ben. Ismételten indít tan­folyamot a Tiszámén ti Ve­gyiművek, a törökszentmik­lósi Finommechanikai Válla­lat, a Nagy alföldi Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalat, a jászberényi Hűtőgépgyár, s sorolhatnánk tovább még jó- néhány üzemet, gyárat. A tanfolyam szervezésé­ben alaposan kivették részü­ket az MSZBT-tagcsoportok. Az eddig beérkezett jelent­kezéseknek több mint fele az ő munkájuk eredménye, ör­vendetes, hogy a jelentkezők ötven százaléka fizikai dol­gozó, mezőgazdasági, vagy üzemi munkás. Az idén először a szak­munkástanuló intézetek is bekapcsolódnak az orosz nyelv tanulásába- A szolnoki 605. számú Ipari Szakmun­kásképző Intézet például két tanfolyam indítását is terve­zi. A kisújszállási és a kar­cagi szakmunkásképző inté­zet ugyancsak szervez tanfo­lyamot. A jelentkezések még nem fejeződtek be, de az eddigi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy az idén még több hall­gató tanulja majd az orosz nyelvet mint az előző tan­években. Ezekkei a sorokkal zár­ja Buda Ferenc a VI. kecs­keméti népzenei találkozó műsorfüzetének beköszöntő­jét. De szintúgy választhat­nánk ezeket a szavakat a népzenekutatás határainkon túlra is terjedő országos mozgalma mottójául, amely­nek immár évek óta ottho­na — műhelye Kecskemét. Évszázados hagyományaink gyökereit ápolgató-őrizgető szorgos kutatók a népzenét kívánják egész zenekultú­ránk alapjává tenni, zenei vérkeringésünkbe újraoltva az idegen hatásoktól elva­dult fát nemesíteni. A kecs­keméti találkozók valójában a nyilvánosság előtt megele­venített, illusztrált beszámo­lók a kutatás módszereiről, pillanatnyi állásáról. Az itt összpontosuló munka nagy- szerűsége a gyakorlat és el­mélet élő összefonódásában és a tudományos eredmé­nyek szinte azonnali tanítá­sában, terjesztésében rejlik. A Magyar Tudományos Aka­démia Zenetudományi Inté­zete népzenekutató osztá­lyának munkatársai: Borsai Ilona, Olsvai Imre, Halmos István, valamint Kálmán Lajos, a kecskeméti Óvónő­képző Intézet tanára rend­szeresen járják zenei dialek­tus területeinket, gyűjtik és a rárakódott salaktól tisztít­ják a még fellelhető eredeti dallamokat. Kodály alapvető megállapítására hivatkozva kutatómunkájuk lényegét többek között az eredeti elő­adásmód megőrzésében lát­ják, szemben a pódiumi vál­tozatokkal. A Röpülj páva mozgalom célja is részben ez, melynek keretében me­gyénkben különösen a mező­túri pávakörök, rendezvé­nyek ismertek országosan is. A publicitással, a széles kö­rű elimseréssel, figyelemmel bátorságot kaptak az adat­közlők, büszkék azokra a dalokra, balladákra, amelye­ket apjuktól, nagyanyjuk­tól tanultak. Olsvai Imre szavai szerint: „Megnőtt a nép önmaga hagyományai iránti bizalma”. Ennek kö­szönhető, hogy a kecskeméti seregszemlék zenészeinek, dalosainak száma évről évre nő. Népünk művészetének, ze­néjének kutatása, gyűjtése azonban csak az elvégzendő feladatok egyik része. Gaz­dag folklóranyagunk kincse­it meg kell ismertetni fel­nőttekkel, gyerekekkel egy­aránt. Főleg a legfogéko­nyabbak, az általános isko­lások, óvodások számára nem mindegy, hogy nótátkereső kedvük tánczenét vagy ma­gyar népdalt talál. A mi „ze­nei gyökereink” eredeti nép­dalaink. „.. .csak az a zene érthető mindenütt, amelyik egy bizonyos talajban gyö­kerezik.” — írja Kodály Zol­tán. — Gyökér nélkül egy­általán nem jöhet létre mű­vészet, és véleményem sze­rint minden művészetnek — ahogy a történelem is tanítja — valamilyen nemzeti kör­nyezetben kell otthonosnak lennie. Ha aztán ez a művé­szet olyan tökéletessé fejlő­dik, hogy különös nemzeti sajátossága ellenére más né­pek számára is érthető, ez még nem jelenti azt, hogy gyökerek nélkül is meg tud élni... Lényeges dolgot csak olyan művészet tud kifejez­ni, amelyik mélyen gyöke­redzik valamilyen talajban. Kecskemét városának értő vezetői ezért vállalták a népzene kutatásának nem éppen költség- és fáradtság nélküli istápolását. S ezért szorgalmazzák a népzenei találkozókon minél több énekpedagógus jelenlétét, nyilvános iskolai énekórák tartását, a népdaltanítás leg­eredményesebb módszereiről folytatott vitákat. Rendsze­resen megrendezik az Éneklő ifjúság napját, amikor min­den általános iskolában ének­kari verseny, foglalkozások, zenei munka folyik. Az ének, a zene szeretete gazdagabb személyiséget alakít, más ha­tásokra is érzékenyebbé tesz. Kodály Zoltán szavaival: ,.,E1 lehet mondani, hogy a zene ritmikusan és harmoni­kusan is kihat az emberre, és hogy ezek a muzsikáló gykerekek aztáltal, hogy él bennük a zene, egészükben harmonikusabb emberekké válnak”. A dal, a tánc tanítása, szeretetére ösztönző nevelés a hétköznapok munkája. A becskeméti találkozón csak a módszerek ismertetése, min­taórák bemutatása lehetsé­ges. Az eredeti „gyűjtőhely­ről” beutazott „adatközlő” csoportok pedig, magyarán azok a citerások, furulyá- sok, táncosok, dalosok — akiknek otthoni dalolgatásá- ra muzsikálására felcsillant a tanyákat, falvakat járó népzenekutatók szeme, ét népzenei találkozón a műve­lődési ház színháztermében, kutatók előadásait illusztrál­va vagy csak amúgy ottho­nosan, fehér asztal mellett mutatják be a résztvevőknek dalaikat. S hogy ne csak a megyei művelődési központ közönsége ismerkedjen ere­deti zenénkkel, a találkozók idején kisebb csoportok jár-, ják az üzemeket, tanyaköz­pontokat. Egy-egy „vándor”, műsorhoz a dalosokon, zené-] székén kívül kutatók, hűl-] tők, írók tartoznak. Mert né-] pi kultúránk zenei kincsei­nek 1968-tól újraelevenített szimpozionjain a kecskeméti Buda Ferenc körül egymás-, után tűntek fel a hozzá ha-] sonló szemléletű költők, írók.1 Mint ahogy a kecskeméti ta-] lálkozók nesztora, a népze-] nekutató Kálmán Lajos mon­dotta: „odamelegedtek” a népzenei találkozókhoz. Gon­dolataikkal kísérve a dalok szépségét, majd hírelve a vi­lágban a háromnapos talál-; kozó nagyszerűségét. A VI. kecskeméti népze^ nei találkozón Bede Anna, Fodor András, Goór Imre, Takács Imre, Tornai József vett részt. Nyolc—tíz zenei és énekes csoportot, külön­böző dialektus területekről, meghívott szóló dalosokat, megközelítően háromszázöt­ven közreműködőt hallhatott a közel, félezer hazai és külhonból érkezett vendég, A szeptember 5—7-ig zajló gazdag program kísérőjeként Pólyák Ferenc fafaragó ízes zsáner-jeleneteket, népi fi­gurákat elevenítő' kiállítását és egy pályázatra készített népi hangszerbemutatót lát­hattunk. Dal, tánc, muzsika —J költők lelkes, lírai szavai és népzenénket kutató szakem­berek okos érvei. A VI. kecs­keméti népzenei találkozó teljes élményt nyújtott. I Egri Mária Hazánk tájai Matyóföldön jártam A Matyó Múzeum előtt szúrós ’ tekintetű, fej­kendős parasztasszony szob­ra tekint a belépőre. Kis Jankó Bori, a Népművészet mestere vigyázza a múltat. Bent életre kel a történelem. A szabadságharc táján szü­lettek az első matyó hímzér sek. A század végétől már jónevű íróasszonyokról szól a legenda. Idősebb Kiss Jankó Bori, Vámosné, Lévai Erzsi — „művésznevén”: Rakama- zi Erzsa, Pék Panna, Pod- szem Erzsa rajzolta gyolcs­ra—vászonra a motívumok százféle változatát. Évente csäk Kövesdről hatezer sum- más kerekedett fel és szóró­dott szét akácvirágzáskor szerte az országban. Halot­tak napján tértek meg, s ad­dig a matyó „Pénelopék” ke­zében villogott a tű. A Matyóház a népművé­szet szellemi központja. Az 1952-ben alakult szövetke­zet a majd 300 éves házban ütött tanyát. A szűk, huza­tos folyosókon fényképek a híres mesterekről, a fordu­lókban tulipános ládák. Itt készülnek a tervek, itt sok­szorosítják a mintákat, és indulnak útra az előrajzolt blúzok, dobozok, zsebken­dők, tűpárnák 23 községbe, — a bedolgozó asszonyok­hoz. A négyezer fajta ter­mék aztán 25 országba ván­dorol. A hagyományok tisz­tasága fölött hét Népművé­szet mestere és harminc népművész- őrködik. I Pázmándi József műszaki vezető szerint világszerte nagy kereslete van a matyó színvilágnak. — Az igényeknek csak egy részét tudjuk kielégíteni. Pe­dig közel háromezer szövet­kezeti tagunk és bedolgo­zónk van. Az évi bevételünk meghaladja a 70 millió fo­rintot. A kivándorolt ma­gyarok nagy-nagy nosztal­giával keresik a magyaros holmikat. A termékeink 60 százaléka exportra megy, de ez is kevés. Jön az igény: kellene, kellene, s mi csinál­juk, ahogy erőnktől telik... — Valóban, csodálatosan szép a matyó művészet. De hazánk más tájain is virág­zik a népi kultúra. Mégis, Mezőkövesd világhírnévig vitte... Kiknek köszönhető az, hogy a matyó „virágos rét” ennyire közkinccsé vált? — Földijeink járták a vi­lágot. Százával vándoroltak a negyvenes években mun­kásként Németországban. S megfordult Mezőkövesden is számos világhíresség: Sziám királya, a windsori herceg, Blaha Lujza is vendégeske­dett itt. Járt itt Wallace Berry is — így került a ma­gas matyókalap Stan és Pan fejére. A Kisbarci gazdale­gény alacsony termetét kí­vánta így magasítani, s lám, nemsokára a filmvászonról az egész világ megismerte. Az igazi művészetkedvelők mellett számos szenzációhaj- hász is vitte hírünket — olykor kétes hírünket. A népművészet igazi értői Kis Jankó Boris varrottasait keresték. A szoborrá magasz­tosult íróasszony jövőre len­ne 100 éves. Utcát neveztek el róla, s házában múzeumot rendeztek be. , Nagy István közeli rokona volt Kis Jankó Borinak. Ö őrzi tán leghitelesebben éle­tének — s halálának le­gendáját. — A nénémet 1954-ben meglátogatta egy magasran­gú vezetőember. „Maga még mindig petróleumlámpa mel­Készül a matyó kulacs lett dolgozik? Bevezetjük a villanyt a házába.” Rövide­sen már villany világított Bori nénémnek. De hát ő az égőt is úgy hurcolta a házban egy hosszú vezeték végén, mintha petróleum- lámpa lenne. Aztán egyik nap szaladt a szomszédasz- szonv: Bori néném mozdu­latlanul fekszik. Az orvos görbe bottal húzta el a ve­zetéktől. Agyonütötte az áram. — Pedig, de istenáldotta keze volt! Még süldő gyerek­lány volt, amikor unalmá­ban a kemence padkán tele­hintette köténye sarkát vi­rágokkal. Epre figyelt fel az anyaja, az öreg Kis Jankó Bo­ri néni. Ügyes asszony volt, sok munkája akadt. Gyak­ran átszólt hozzám: „Gyere, Peta, segíts rajzolni, sok a megrendelésem.” Most Nagy István hívjam gyerekeit: gyertek, segítse­tek. .. A szövetkezetnek dol­gozik, matyó kulacsokat ké­szít: 35 forintot kap darab­jáért. Munkaigényes, de szép feladat. A háza színes bőrdarabokkal, rajzpapírok­kal van tele. Dolgozik 75 évesen, ereje, alkotókedve teljében. A Matyóföld — Mezőkö­vesd, Tardo és Szentistván — éppúgy éli mindennapjait, mint bármelyik tája az or­szágnak. Bár a népviseletet csak az öregek őrzik, a múlt ma is összekötő kapocs a három településen. Ha nem is olyan szoros „karolásban” vonulnak a „történelem or­szágútjain”, mint a vasár­nap délutánozó egykori leá­nyok — azért a Mátyás ki­rálytól eredő matyó nevet büszkén viselik. A legenda szerint a Go­nosz elrabolta a két legdrá­gábbat: a matyó lány sze­relmét és édesanyját. A vált­ságdíj ez volt: hozd palotám elé a négy évszak összes vi­rágait. A kétségbeesett haja­don a lehetetlent is vállalta. Végtelen selymet kezdett hí­mezni: hintette, hintette a rózsát, tulipánt, nárciszt, ár­vácskát, s a hímzett rétet a Gonosz színe elé vitte. Lám, a vasszívet is meglágyította az állhatatossága — és a foglyok ajtaja kitárult... A szép legenda szimbó­lum is lehetne. A matyó vi­rágok végtelen fűzére ma is ott indázik szerte a vi­lágban. VÉGE Palágyi Béla \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom