Szolnok Megyei Néplap, 1975. szeptember (26. évfolyam, 205-229. szám)
1975-09-20 / 221. szám
1975. szeptember 20. SZOLNOK M EGT El NÉPLAP 3 Ez nincs, az sincs... Szolgáltatások Kuncsorbán — Lehet-e Kuncsorbán ebédelni? — érdeklődöm. — Nekünk lehet otthon, de maga éhes marad, mert nincs étterem. Szóra szó, kiderül, hogy itt mindenki a maga fodrásza, vagy pedig beutazik Mezőtúrra, de akkor elmegy egy napja, útiköltségre húsz forintja, meg amit a fodrász kér. Szóval a kuncsorbai embereknek igen drága a szolgáltatás, pedig egyre többen igényelnék. Sok minden változott ebben az 1173 lakosú községben az utóbbi éhekben. Néhány példa: húszéves vágyukat valósították meg tavaly a 25 gyermeket befogadó napköziotthonos óvoda létrehozásával. Novembertől az iskolában étkezést biztosítanak a tanulóknak, épült tornaterem, most alakítják át a művelődési házat. Idén az év elején egyesült a két téesz, megszűnőben a tanyavilág. Kuncsorbán már 2—3 szobás, fürdőszobás házak épülnek, bennük háztartási gépek, tévé, sok ház előtt személygépkocsi-.. A tanácsházán ülünk a vb. titkárral. Kérdés, felelet. „Cipész van?” „Nincs. Fölkerestük a környék ösz- szes cipőipari szövetkezetét, a kisújszállási Kunszöv vezetőit is, de nincs szakemberük, még felvevőhelyet sem sikerült létrehozni.” „Női fodrász?” „Nincs.” „Férfi ?” „Hetente egyszer jár ki Fegy vernékről egy nyugdíjas bácsi.” „Női szabó?” „Van egy, működési engedéllyel.” „Szobafestő?” „Nincs-” „Vízvezetékszerelő?'’ „Nincs.” „Viszont van két ács — kőműves, egy villanyszerelő, másodállásban egy kovács — lakatos mester, egy pék. egy géplakatos, egy asztalos. ..” „Gelka?” „Az rendben van. A mezőtúriaknak van itt egy felvevőhelyük, a túrkeveieknek ki- rendeltségük: amit lehet, azt megcsinálják helyben, házhoz is kimennek, a betegebb készülékeket, gépeket beviszik a központjukba, s egykét hét alatt megreperálják.” A vb. titkár gondterhelt arccal sorolja, tovább mi mindent próbáltak a törökszentmiklósi ÁFÉSZ-nél, hogy Kuncsorbán legyen étterem, legyen harisnya szemfelszedés... — Sötét a kép. Mi lenne a megoldás? — Egy szolgáltatóház, de erről ne beszéljünk, mert elérhetetlen álom. — Megvalósítható ötletük van? — Kerül. Tudjuk, hogy. dolgoznak kontárok. Nos, őket szeretnénk „befogni”, azaz működési engedélyt váltatni velük... De ez nem minden: fel akarjuk újítani tárgyalásainkat a környék szolgáltatást végző szövetkezeteivel, hogy legalább felvevőhelyeket létesítsünk. Ez az egyetlen járható útAz eddig háztartásban, esetleg téeszben dolgozó asszonyok közül többen munkát vállaltak a Baromfiipari Tröszt törökszentmikósi gyárában. Hamarosan újabb húsz asszony kezdi az ingázást: a Május 1. Ruhagyár túrkevei üzemében fognak dolgozni. Újabb változások érlelődnek tehát a község életében, s ezek mind a szolgáltatás jelenlegi súlyos gondjainak megoldását sürgetik. K. L. 5000 fiatal véleménye a pályakezdésről A Könnyűipari Minisztérium megbízásából csaknem 5000 pályakezdő fiatal — 30 éven aluliak és hét évnél régebbi munkaviszonnyal nem rendelkezők — körében végzett vizsgálatot a Könnyűipari Szervezési Intézet ergonómiai laboratóriuma. A pályakezdők beilleszkedése a különböző munkahelyeken, valamint a munkahely részéről az új emberek fogadása igen sok és még megoldatlan problémát jelent. Ezeket szeretnék csökkenteni, s ezért kezdtek hozzá a kutatáshoz is amelynek során felmérték a fiatalok iskolai és szakmai végzettségét, jelenlegi és tervezett tanulmányait. Egyebek mellett vizsgálták beilleszkedésüket az üzemi szervezetekbe, azonosulásukat az üzemmel és munkakörükkel, tájékozottságukat az üzem életéről, részvételüket a termelési mozgalmakban, társadalmi aktivitásukat, valamint anyagi és szociális körülményeiket. Az eredmények elemzése után a kutatók különböző javaslatokat tettek az illetékes szerveknek. Indokolásképp a vizsgálatra alapozva megállapították, hogy a pályakezdők között nagyobb a szakmunkások aránya, mint általában a könnyűipari dolgozók között. A pályakezdő férfiaknak csaknem fele, a nőknek negyede szakmunkás. Szakmunkásképzőbe 36,6 százalékuk jár, viszont szakmai területen a munkába lépés óta mindössze 4 százalékuk tanult tovább. A szakképzettek háromnegyede dolgozik a tanult szakmájában, negyede rokon-, illetve más területen helyezkedett el. A kérdezett fiatalok felének iskolai végzettsége nem magasabb a nyolc általánosnál, de elég soknak még ennél is kevesebb. A különböző munkahelyeken igen sok problémát, gondot okoz a munka megszokása, a fiatalok beilleszkedése a munkahelyi kollektívákba, valamint az egyénnek megfelelő pálya választása. A beilleszkedésnél fontos, hogy hogyan fogadják, miről, milyen formában tájékoztatják az új belépőket a vállalatok. A kutatók úgy ítélték meg, hogy gyakorlattá kellene tenni a fogadási rendszert; aminek lényege az, hogy az új belépőt végigvezetik a különböző termelési fázisokon. A mozgalmi életről, a szervezeti munkáról az érdekeltek tájékoztatása kielégítő, míg a személyi változásokról és a munkahely biztosította szociális juttatásokról szóló információk kevésnek bizonyultak, aminek hiányát a fiatalok hangsúlyozottan tették szóvá. VÉLEMÉNYCSERE Otthon, magunk között a „köziről és a múló időről Beszélgetés űr. Káli Györggyé!, a megyei tanács vb-litkárával Biceg, gipszpárnában a lába. Futballozott, öt unokája van, vállán a megye szak- igazgatásának gondja, baja, több mint húsz éve. — Azt hiszem az egyik kezemen megszámolhatnám: hányán bírták az ön beosztását húsz évnél tovább... — Négyen vagyunk az országban, akik 1950—1954 óta egyfolytában megyei vb-tit- kárként dolgozunk. — Ha már itt tartunk, megkérdezem, mikor érezte úgy, hogy „bedobja a törülközőt”? — Mielőtt idekerültem a Jászberényi járási Tanács vb-titkára voltam, és a Jászberényi Lehel kapusa. Egyszer „rámszóltak”: Te leszel a megyei tanács vb-titkára. Még a hátam is borsózott bele 1 Hát még amikor megtudtam, hogy előttem gyors egymásutánban hét ember adta egymásnak a kilincset. Mondjam azt, hogy muszájból vállaltam el? Hát, igencsak. .. De ha már kimond- tam a kényszerű igent, úgy voltam vele: azért se hagyom magam a falhoz vágni. Mindenesetre voltak meleg pillanataim. Nincs mese, Kuti Gyurka, mondtam magamban, tanulni kell. Beiratkoztam a jogi egyetemre. — Előtte milyen végzettsége volt? — Milyen ? Hogy is mondjam? Sokféle... De legfőképpen az élet iskolája. Négy polgárit végeztem, majd a felső kereskedelmi iskola két osztályát. Sajnos, innen kizártak. — Miért? — Rokonaim révén kapcsolatba kerültem az illegális kommunista párttal, a KIMSZ-szel. A sejt lebukott — ez 1938-ban történt — és az ország összes középiskolájából kizártak, sőt kitiltottak a fővárosból is. Hazamentem a szülőfalumba, Jászfénysza- ruba, és kereskedősegéd let- lem. Pár év múlva behívtak katonának. Először rendes baka voltam, de kibogozták a „múltamat”, így hadi pályafutásomat a magyar királyi hadseregben munkaszolgálatosként fejeztem be. A felszabadulás pillanatát egy hálószobatükör mögött értem meg, ahol öt hétig dekkoltam. — S mi történt, amikor a tükör fényesebb oldala elé került? — Megalakítottuk a kommunista párt helyi szervezetét. Titkárrá választottak, majd később apró, látszatfunkciót kaptam a községi í elöljáróságon is. Tulajdonképpen ez volt az első jegyességem a közigazgatással. — Hadd kérdezzem meg — most már úgyis „utána” vagyunk — mi akart lenni? Ez az „első jegyesség” elég sok esetlegességet takar... — Nagyon egyértelműen mondhatom: sohse gondoltam arra, hogy a közigazgatás területén szeretnék, dolgozni: sőt! Szegény anyá- mék mindig azt mondták: a „közzel” foglalkozni veszélyes, attól óvakodj fiam, hogy az elöljárósággal dolgod legyen. Mindig arról ábrándoztam, hogy tanár leszek, testnevelő tanár. — Aktív sportoló volt...’ — Elég bajom származott abból is. Ha elnéztem egy labdát, ha kaptam egy po- tvagólt, a közönség fütyült, hülyézett. Ahogy a futball- pályán szokás. Erre: „hívattak”. Vagy az állásomról mondjak le, vagy a futballt hagyjam abba, mert megengedhetetlen, hogy a járási tanács vezető tisztségviselőjét sértegesse a közönség. Azt mondtam: nem a vb- titkárt sértegeti, hanem a Lehel ügyetlen kapusát, s ez nagy különbség. Nagyne- hezen békén hagytak. — De a tanácsi munka nem hagyta békén. — A tanácsok megalakulása óta hivatásom, kenyerem a közigazgatás. Persze, hogy gondoltuk akkor?! Azt kéri a párt, hogy legyek közhivatalnok, egy-két évig, amíg fel nem épül a szocializmus, s aztán mindenki csinálhatja amit akar, — mehetek én is testnevelő tanárnak. Egy kis naívságért nem kellett a szomszédba mennünk. .. — Mikor volt nehezebb a tanácsi munka? Akkor, a hőskorban, vagy most? — Nem sokat mondana az összehasonlítás. Tény, hogy amikor én közhivatalnok lettem, még a tanácsok megalakulása előtt, egy 1868-tól érvényben lévő lakásügyi jogszabály alapján dolgoztam. Egysíkú, behatárolt munka volt. Ma meg.. .1 — Ma meg? — Bonyolódik és egyszerűsödik az ügyintézés. Az életvitel változása az állam- igazgatásban is bonyolultságot okoz. Sokasodnak a jogszabályok, egyre több ügyben kell az államigazgatáshoz fordulni. Mégis egyszerűsödik az államigazgatás, mert a hatáskörök sűlya változott, az ügyek döntő többségét a helyszínen intézik. Az 1971-es, új tanács- törvény számottevő változásokat eredményezett. Csak egy fontos ^részkérdésre utalok. Amikor az ügyintézés érdemi része a járási tanácsok kezében volt, a határozatok 19—20 százalékát megfellebbezték az állampolgárok. Nyilván azért, mert a döntéssel nem értettek egyet. Most 1,2 százalékos a fellebbezések aránya. — Olyan lelkesen beszél a tanácsi munka változásairól, hogy azt kell hinnem: nem bánja már a katedrát. — Bizonyítva látom, hogy a „közzel” foglalkozni érdemes, megvan az eredménye. Sikerült megbontani azt a vastag válaszfalat, amely a közigazgatás és az állampolgárok között volt. Csak idő kérdése, hogy teljességében eltűnjön ez a válaszfal. A tanácsi munka az emberek szolgálata, s jó dolog látni, ha az állampolgárok elégedettek ügyeik intézésével. — Mit tapasztal: az emberek még most is viszolyog- nak az „elöljáróságtól”. — Dehogy, dehogy. Magabiztosan, otthonosan intézik dolgaikat. — Nagy sértésnek venné, ha mégis megkérdezem: van-e Ön szerint bürokrácia a tanácsi ügyintézésben? — Van. De van a sakknak egy játékszabálya. Ha én a fehérrel lépek, utána a feketével kell lépni. Nem elég, ha csak a helyi igazgatási szervek teszik meg a lépéseiket. Tovább kell egyszerűsíteni az államigazgatást, más szinteken is. De az is tény ám, s amikor a bürokráciáról beszélünk azt se feledjük, hogy a megyében az ügyek 99,2 százalékát 30 napon belül intézik, sőt az ügyek 70 százalékában 15 napon belül döntés születik. Ebben, nem dicsekvésként mondom, előbbre vagyunk az országos átlagnál. Tiszai Lajos Hontalanok zsákutcája Kilencven nap Nyugat-Európában D A nagy olasz csizma északkeleti csücskében, néhányszáz méterrel a tengerszint felett, hegyoldalban épült a láger. Amerikaiak építették az európaiaknak : görögök, szer- bek, albánok, jugoszlávok, törökök, horvátok, románok és magyarok élnek együtt a vasbeton-fallal, dróttal körülvett barakokban. Padriciano. Ez a kis falucska neve, így hívják a lágert is. Félezernyi lakója van a csöppnyi határ-falunak, fele ennyien élnek a .barakokban. Átmeneti szálláshely ez azoknak, akik bérelt kísérőikkel átlépik a jugoszláv— olasz határt. Az őrök többsége olasz. Az ügyintézők között magyar is akad, de a többség amerikai. Amerikai segélyszervezetek vallási alapon, az L R. C. nevű ügynökség, s ki tudja még hány és milyen érdekeltségű csoport intézi a kivándorlást, ruhaneművel, élelmiszerrel, szükségcikkekkel látják el a disz- szidenseket. Senki, aki illegálisan lépi át a határt, nem kerüli el ezt a lágert. A láger leginkább laktanyához hasonlít. Börtönre annyiban, hogy szögesdrótot húztak a betonfal fölé, s hogy fegyveres őrség áll a kapuban, a falak tövében. Az ügyintézők egymás közt angolul beszélnek, de hivatalosnak az olaszt tekintik. A Magyarországról érkező fülének jólesik e bábeli hangzavarban, amikor magyarul kérdezik. Egy szentendrei disszidens házaspár „szolgál” a lágerben. A feleség bölcsészkaron végzett, kitűnően beszél olaszul, spanyolul, a férj bírja az angolt. A disz- szidensekkel általában nem közlik nevüket, a férj legfeljebb annyit: „Szólítson Pityunak!”, de az asszony semmit nem árul el önmagáról. Az adatok felvétele után tisztaságcsomaggal látják el az új „vendéget”, leszámolják az ezer lírát az érkezőknek, aki megkezdi a láger-életet. Egy hét telik el, hogy megkapja a szükséges oltásokat, egészségügyi vizsgálatokon esik át, közben kikérdezik mindenféléről, s ha mindent rendben találnak nála, meghatározott időben lemehet a városba, Triesztbe is. Munkát nem vállahatnak. Néhány hét eltelte után a nyugtalanabbak — nem kis rizikóval — átmásznak a kerítésen, beszöknek a városba egy kis alkalmi munkára. Az olaszok szívesen foglalkoztatják őket, a disszidens a legolcsóbb munkaerő. Az Olaszországba utazó turista, aki Rómában az Angyalvárat, vagy a Forum Romanumot akarja látni, aki azért vált útlevelet, hogy lássa Nápolyt, Velencét — talán semmit nem tud erről a világról. A fiatalember, aki kilencven napig bolyongott Nyugat-Európában, hat hétig volt Padriciano lakója. Pajor Mihálynak hívják, élete nagy részét szülőfalujában, Vasszécsényben élte le. Még nincs húsz éves. A múlt év szeptember 28-án indult el turista útlevéllel Jugoszláviába, hogy onnan átszökve a határon, eljusson Svájcba, vagy Svédországba. Szombathelyen, a Pamutipari Vállalatnál dolgozott, ahol 1973. májusában súlyos baleset éri. A bálabontó gép leszakítja jobb kezefejét, csupán a hüvelykujja marad meg. Hónapokig betegállományban van, majd ötven százalékos rokkanttá nyilvánítják. Az Állami Biztosító 50 ezer forint kártérítést fizet. Felgyógyulása után az üzem portásként alkalmazza, 1900 forint havi fizetéssel. Az ötvenezer forinthoz húsz ezret gyűjt össze 1974. szeptemberéig. Akkorra tetté érlelődik benne a szándék: Nyugatra szökik, Svájcban, vagy Svédországban megoperáltatja magát, csontátültetéssel enyhítteti csonkaságát. Az útra cinkostárs, barát is akad; Szalai János húsz éves falubelijével együtt eszelik ki a tervet. A múlt év szeptember 28-án ketten indultak el Szalai János MZ 125-ös motorkerékpárján. Tervükről nem tájékoztattak senkit, a szüleiknek is csak annyit mondtak, hogy Jugoszláviába kirándulnak néhány napra. Magukkal vitték Pajor Mihály 70 ezer forintját is. Mariborban szállodában laktak, térképet vásároltak, majd elindultak az Isztriái félszigetre. A jugoszláv embercsempész 120 ezer lírát követelt, de neki csak 83 ezer volt. Nagy veszekedések után ennyiért is átvitte őket Muggiaba, ahol sorsára hagyta őket. Október első napjaiban rendőrkocsin érkeztek meg Padricianoba. A láger-élmények közül a legélesebb: minél előbb el; kerülni innen — emlékezik az időközben visszatért Pajor Mihály. — Az első naptól ez volt a vágyunk, végül hat hétbe tellett, mire végre továbbmehettünk. Vagy százunkat indítottak útnak a trieszti vasútállomásról. Azt hittük, szabadon utazhatunk majd tovább, aztán kiderült, hogy az ország közepébe, Latinára visznek bennünket, egy másik lágerba. Ez Rómától hatvan kilométerre fekszik. Harmincöt-negyven ezer lakosú városka. A láger valamikor katonai laktanyának épült. Iszonyú volt a hat hét után tudomásul venni, hogv még az addiginál is kilátástalanabb körülmények közé juttatnak. Nyugat-európai bolyongásom kilencven napig tartott, de amit soha nem fogok elfeledni, azt ebben a két lágerben éltem meg. Bár akkor még hittem valamiben, még bíztam abban, hogy minden jóra fordul. (Folytatjuk) Posfai H. János i
