Szolnok Megyei Néplap, 1975. augusztus (26. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-03 / 181. szám
1975. augusztus 3. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Megújul a villányi szobormühely A szoborműhellyé lett egykori kőfejtő A kövek itt szinte magukat kínálták véső meg kalapács alá... A bánya bezárt, a fúró-, „szeletelőgépek” elvonultak, csak a szétdobált szikladarabok maradtak az egykori fejtés helyén. Szétdobált szikladarabok — értéktelen kőtömbök azok számára, akik a villányi hegyről úgy gondolkodtak, hogy mit is lehet belőle építeni; ám értékes szobrászati nyersanyag azok számára, akik tűnődtek: miféle formákat lehetne ezekből a szikladarabokból kibontani. A Villány mellett bezárt kőbányát először a fiatal képzőművészek stúdiója fedezte fel. Ennek tagjai álltak elő azzal az ötlettel, hogy legyen ebből a kőbányából — szabadtéri szoborműhely. Valami olyan közösen használt munkaterület, amely egyrészt munkaalkalmat — „nyersanyagot” — ad a kővel dolgozó fiatal szobrászoknak, másrészt meg szabadtéri szoborkiállítás váljék belőle, hiszen — így tervezték — az ott faragott munkák egy része a helyszínen marad. Az ötlet életképesnek bizonyult. 1967-ben kezdődött meg az elhagyott kőbányának e szokatlan újrahasznosítása, s hamarosan olyan ismert magyar szobrászművészek telepedtek le rövidebb- hosszabb időre a Villányban, mint Éencsik István, Bocz Gyula, Kovács Ferenc, ifj. Szabó István, Vargha Imre, Vígh Tamás. E névsor egyben azt is jelzi, hogy a fiatal képzőművészek stúdiójának kezdeményezésére az idősebb szobrásznemzedék tagjai is igent mondtak. Sorra odaköltöztek Villányba, s vésték, csiszolták a zöldes, vöröses, barnás márványt, félmárványt, a környékbeli hegyek nemes anyagát. Villány hamarosan igazi művészteleppé nőtt. A Baranya megyei Tanács és á a Képzőművészek Szövetségének közös meghívása alapján érkeznek oda a szobrászok, akik két-két nyári hónapot töltenek el az elhagyott kőbányában. A kezdeményezés sikerét jól bizonyítja az a tény, hogy az elmúlt években már számos külföldi — japán, olasz, román stb. — vendége is volt a művésztelepnek. Aki ellátogat a villányi kőfejtőhöz, láthatja: milyen sok vésett, csiszolt kő őrzi az 1967 óta eltelt nyarak emlékét. Egész kis szoborpark vonzza már a kíváncsiakat, akik. — mint a telep lakói panaszolják — olykor inkább akadályozzák, mintsem serkentik a munkát Hogy milyen látnivalót kínál ez a halálra ítélt, majd újjászületett kőfejtő? Az ott található anyag eleve meghatározza, hogy mi is készüljön belőle. A kemény márvány és félmárvány elsősorban a mértani formákra — gömbre, spirálra, tojás- alakra — emlékeztető alakzatok kifaragására, csiszolására alkalmas, így hát főképp efféle munkák töltik meg a meredek hegyoldal tövében meghúzódó szoborparkot, egyben szoborműhelyt. Néhány szobor immár a villányi műhely jelképévé vált! Ilyen elsősorban Bocz Gyula pécsi szobrászművész „Csillagok” című munkája, amely egy óriási — szőlőfürtre emlékeztető — kőtömb: az egymásból kinövő, a tiszta éjszakai égbolt sziporkázó fényességét felidéző „csillagok” szép együttese. Ugyancsak Bocz Gyula faragta ki azt a vörös márványból készült szobrot is, amely a villányi hegy egyik kiugró pontján áll. „Spirál" — ez a neve, s felfelé kun- korodó, sodródó alakja leginkább egy szélben kígyózó lángnyelvre emlékeztet. Noha súlyos kőtömb, mozgékony formája, felületének élénk csillogása valóban a lángok játékát idézi. Bencsik Imre tojásdad munkái szintén azt mutatják, milyen sokféle — és milyen változatos — térformák készíthetők a nemes anyagból. Villány most készül az újjászületésre, felújítják, kényelmesebbé teszik a meghívott vendégek szálláshelyét, s ha ez a munka elkészül, még több — hazai és külföldről meghívott vendég dolgozhat a hét éve alakult művésztelepen. Ha elkészül a kibővített, átalakított művészszállás, újra benépesül a hajdani kőfejtő. Tovább gyarapszik a máris nemzetközi hírű-nevű baranyai, szoborpark... Akácz László Az olvasás iskolája A „szórakoztató" könyv Nemcsak szórakoztató könyvről, de még „szórakoztató irodalomról” is beszélünk néha, eléggé pontatlanul, mert míg a szórakoztató ipar egyértelmű/a „szórakoztató könyv” felettébb összetett jelentéssel bíró fogalom. Könyvet ugyanis önként, szabad választással, magam jószántából veszek a kezembe: nyilvánvaló tehát, hogy ha érdekel, szórakoztat is. A szórakoztató olvasmányok igen sokfélék. Maradjunk ezúttal a szépirodalom területén. Hiszen itt még tapasztalatunk is van: hányszor hallhatjuk könyvtárakban a kezdő olvasó kérdését: — tessék valami jó könyvet adni! A könyvtárosnak ilyenkor nem köny- nyű a dolga. Nem boldogulhat csupán szociológiai ismereteivel, sem azzal, hogy begyömöszöli a kérdezőt a társadalmi rétegek valamelyik kategóriájába (nem, életkor, iskolázottság, foglalkozás stb. alapán). Mindez csak kiindulási pont lehet, mert könyvét ajánlani csak annak tudunk, akinek személyét jól ismerjük, s annak is csak az általunk jól ismert könyvek közül. Persze, aki már nem kezdő, akinek már kipuhatoltuk a vonzalmait, azt könnyű a könyvek közt kalauzolni, s az előbb-utóbb íróra-tárgyra vonatkozó konkrét igényekkel jön. Sokkal nehezebb a kezdőnél eldönteni, hogy mi lesz az, ami megragadja, ami rákapatja majd az olvasásra. Kezdetben mindenkit a történet, a „story” vonz. örök gyermekek vagyunk, szeretjük a mesét, a meglepőt, a szokatlant, a rendkívülit. (Még ha „pletykázunk” is: történetéhségünket csillapítjuk, adomákat, érdekes eseteket is ezért hallgatunk.) Az örök gyermek szólal meg bennünk akkor is, amikor emlékiratokat, naplókat, író leveleket juttatunk előnyhöz a regénnyel szemben: „igaz történetre” vágyunk fikció helyett. Ilyenkor nem gondolunk arra, hogy a fikció esetleg igazabb, mint a memoár: a kitalált — ám hiteles, mert a korra jellemző — történet jól megformált szereplőkkel esetleg hűségesebben tükrözi a kort, vagy legalább annyira, mint a napló, levél, emlékirat. Déry Tibor mondja, hogy „az író mindig önéletrajzot ír”, mert bármi legyen is a történet témája, csak az általa ismert figurákat mozgatja benne és a maga tapasztalatait variálja. Érdekes kettősség lakik bennünk, akár a gyermekekben: igaz is legyen a történet, meg meseszerű, rendkívüli, csodálatos is, hol egyik, hol másik kívánságunk kerül előtérbe. Egy dologban azonban erősén különbözik a kezdő felnőtt olvasó a gyermektől: utóbbinak, ha el nem rontják, jobb az ízlése és több a türelme. A gyermek szereti (ha tetszik neki, mert szép) többször hallani ugyanazt a mesét, történetet. Akinek csak a story kell, idegborzoló- nak, az nem tudja élvezni a jól formált figurák életízű jellemzését, a stílus szépségét, a regény, a novella formai erényeit (a verset meg éppen nem). Ezeknek az embereknek jelent szórakozást a krimi (rajtuk kívül még jó irodalmi ízlésűek is elszórakoznak vele sakkjáték helyett, ha csak a logikai felépítését figyelik, s nem a megírás módját); „finomabb story-ked- velőket elégít ki az úgynevezett lektűr (magyarul szó szerint: olvasmány), mely nem más, mint kevésbé vérfagyasztó történetek kissé irodalmias, minden mélyebb gondolattól tartózkodó elmondás. Az igazi irodalom minden esetben gondolkodásra késztet: a fejlett ízlésű ember nemcsak arra kíváncsi, hogy mi lesz a történet vége, hanem annak örül, hogy az olvasmány gondolatokat ébreszt benne és esztétikai értékeivel gyönyörködteti (Ezért is szereti újraolvasni a kedvelt műveket.) Hogy mégsem kedveli — a legfejlettebb ízlésű sem — a világirodalom minden remekművét? Való igaz, hogy egyéniségünk, lelkialkatunk szerint találunk lé- lekrokont az írók között, s annak a könyvét szeretjük, akinek világában otthonosan mozgunk, ha az a környezet és azok a figurák érdekesek, vonzóak számunkra. Ezt a varázst nem mindig tudjuk megmagyarázni: olyan korai, .gyermekkori élmények, érzelmek is szerepet játszanak benne, melyekről talán nem is tudunk. Érzelmi alapszínezetünk döntően befolyásolja vonzalmunkat az írókhoz: aki megüti azt a hangot, mely bennünk rezonál, azt szeretjük. És az a szórakoztató is számunkra. Bozóky Éva Ipartörténeti kiállítás a Galériában A nagysikerű jubileumi kiállításhoz ipartörténeti szempontból kapcsolódik a Szolnoki Galéria emleti tár- lárlata, ahol a századforduló idejéből mutatnak be kisipari szerszámokat, s termékeket. A különböző munkafolyamatokat fényképeken is illusztrálták. A jó rendezésnek köszönhetően átfogó képet alkothat magának a látogató a régi kovácsok, kádárok, kőfaragók és fazekasok munkájáról, — a fazekasok néhány szép termékében gyönyörködhet is. . Érdekes és elgondolkodtató kiállítás ez, hiszen a felszabadulásig Szolnok megyében alig volt nagyipar, a kismesterség volt a jellemző, önkéntelenül is adódik az ösz- szevetés a jubileumi kiállítás többi részlegével: íme, innen indultunk, s ide jutottunk. Megjelent a Szovjetunió augusztusi száma A népszerű folyóirat augusztusi száma ezúttal is gazdag anyagot kínál. Az egyik neves közgazdász professzor A Szovjetunió és a gazdasági verseny című írásában történeti áttekintéssel igazolja, hogy a Szovjetunió mindig is a gazdasági együttműködést szorgalmazta. A szerző képet ad arról is, hogyan változott meg a Szovmegíelelő, —■ délután háromkor van a kezdés. Csendes kis üdülőhely ez, s a délután a pihenő, a békés szundikálás időszaka. Közel háromszázan mégis összejönnek, pedig a hírverés nem volt valami nagy. Egyetlen plakátot találtam, s azt is távol a központtól, a művelődési ház előtt. A hallgatóság Szolnokról sem tudhat sokat, nemhogy a Kodály kórusról, elmagyarázzák' hát, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk. Ismeretség hiányában nem lehet mondani, hogy a kórus ' rászolgált jó hírére. De az biztos, hogy megalapozta azt a Bad Schandau-i szereplésével. A várakozást, mértéktartó hűvösséget tükröző hangulat egy-kettőre megváltozik, ismétlést követelőén sűrűn csattan a taps. A Kodály kórus fogadtatása kedves, bemutatkozása nagyszerű. Ezek azNDK-beli első benyomások. (FOLYTATJUK.) Simon Béla A KODÁLY KÓRUSSAL AZ NDK-BAH A szolnoki ÁFÉSZ Kodály kórusa hazaérkezett az NDK- ból. Rigó Éva és Budai Péter karnagy vezetésével a drezdai Neues Chor Szolnok megyei szereplését viszonozták. Az alábbiakban vázlatokat közlünk útjukról. • * * Estébe hajlik az idő, s hajnal óta úton vagyunk. Kedves a fogadtatás, a megérkezés öröme kétszeres. Végre itt vagyunk Drezdában! Gyors vacsora, s utána — ugyan ki érez ilyenkor fáradtságot — szétnézünk a városban. Óhatatlan, amit látunk, összevetjük az otthoniakkal. Vitathatatlan, szebben és praktikusabban építkeznek, mint mi. Tágas terek, levegős ligetek mindenhol. Egy-egy szép épület teljes pompájában érvényesül. Igaz nincsenek szanálási gondjaik. Az amerikaiak tizenöt négyzetkilométeres területen szőnyegbombázással mindent leromboltak a háború végén. Reggel a szokásos városné- nézés. Kísérünk nem győzi sorolni az épületeket; egyetem, kollégium, ilyen kar, olyan kar. Vajon hány ezer diák lakhat Drezdában? Rénemcsak megőrizte, hanem erősítette is. A műszaki egyetem egyik kara régi bírósági épületben van. Ott volt a nácik egyik leghirhedtebb börtöne. Az épületet átalakították, de a keskeny ablakok még így is cellákra emlékeztetnek. A siralomház cellasorait meghagyták. Bor- zong az ember, ha látja. A vakolatot leverték a Gestapo emberei, hogy a halálbame- nők még a nevüket se véshessék be körmükkel a falba. Távozzanak csendben és névtelenül, a nácik érdeke szerint. A cellák ablaka alatt volt a kivégzőhely. Európa számos országából vitték oda az ellenállókat. Életük kioltásának helyét vérkőnek nevezi az utókor, s állandóan virággal övezi. Búcsúzáskor felvetődik bennünk / a gondolat, kell-e kézzelfoghatóbb jelkép az itteni élet változására: a legsötétebb erők tombolásá- nak helyén az embert szolgáló tudományt gazdagítják. Teremtő életet sugároz az egész város, romban csupán néhány szándékosan hagyott épület áll. A többnapos drezdai program igen gazdag. Szerepel ben, a kincstárban, kirándulás a móriczburgi kastélyba, Meissenbe, Berlinbe, egy szász-svájci hajóút Bad Schandau végcéllal, ott lép fel először a kórus. Kimondottan hideg van, esik az eső, félő, hogy elviszi a közönséget. S az időpont se gí kultúrcentrum szerepét benne látogatás a Zwinger-; A régi Drezda jetunió helye és szerepe a nemzetközi gazdasági versenyben. A szerző cáfolja egyes nyugati közgazdászok helytelenül fogalmazott megállapításait e témában. A kétarcú sivatag című cikk az egyik türkméhiai homoksivatag kutató állomásának érdekes munkájával ismerteti meg az olvasót. Egy másik írás Az ólomhegy kincse címmel a Ka- bard-Balkar ASZSZK legnagyobb vállalatáról,, a Kaukázus hegye közt létesült mo- libdén- és wolfram kombinátról szól. A Szovjetunióban látható című rovat Vlagyimir egyik páratlan szépségű műemlékét, a XII. századi Dimitrij- székesegyházat mutatja be. A Hol dolgozzanak a bányászfeleségek? című riport az egyik bányászváros példáján mutatja be a Szovjetunió szociálpolitikáját és munkaerőgazdálkodását. A többi között megtudjuk, hogy a bányászvárosban elsősorban nőket foglalkoztató textilkombinátot építenek. A folyóirat mellékletében fotóriporter számol be a Ki tud többet a Szovjetunióból a Szovjetunióról? című vetélkedő fődíjának a Latvija mikrobusznak átadásáróL t i
