Szolnok Megyei Néplap, 1975. augusztus (26. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-06 / 183. szám

1975. augusztus 8. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 11 Önművelődéssel a közművelődésért „A szocialista közműve­lődés egyik alapvető fel- tetétele az önnfűvelés fontosságának felisme­rése, lehetőségeinek bő­vítése. Megfelelő feltéte­lek útján el kell érni, hogy az emberek képe­sek legyenek önmaguk is választani a kulturális értékek között.. MSZMP KB 1974. már­cius 19—20-i ülésének határozata a közműve­lődés fejlesztésének fel­adatáról. Művelődési témák kap­csán sokszor eltűnődtem: mi­ként lehetne az egyén és a köz művelődésének összhang­ját megteremteni, a kettőt egymáshoz minél jobban kö­zelíteni. Eredményt hoz-e a műveltség túlzott terjesztése, erőltetése? Nem fog-e ez va­jon kampány-jellegű közös­ségi művelődési formákat öl­teni (mint például korábban a szocialista brigádok kultu­rális vállalásai, vagy az ol­vasómozgalom), s végül a mennyiségi mutatók papír­formáiba fulladni ? Egyálta­lán: hogyan kell értelmezni az önművelődést? Az önművelődésnek — úgy vélem —• elsősorban is a kul­turált magatartás az embe­ribb, szocialista életforma iránti igényt kell jelentenie. Nem a másokat okoló, elége­detlenkedő követelőzést, ha­nem életünk szebbé, belsőleg gazdagabbá, tartalmasabbá tételét. Az igénynek tehát belülről kell fakadnia (hiszen a jó, a szép iránti igény ter­mészettől fogva adott is az emberben), s először is em­berhez méltó viselkedésre, magasabb erkolcsiségre, kul­turáltabb magatartásformák­ra kellene irányulnia... „A művelődés nem valami­re jó, hanem önmagában jó. Olyan mint a szerelem. Aho­gyan a fajfenntartás is töb­bet ér a szerelemmel, mint nélküle, úgy a mindennapi élet is többet ér műveltség­gel, mint anélkül” — írja Be­nedek István a közelmúltban megjelent „Pusztába kiáltó szó” című könyvében. „Dialó­gus a műveltségről” címmel. Tovább visszük a párhuza­mot: a szerelem, a fajfenn- .tartás csak a család milliő- jében teljes, ott kap igazi megvalósulási formát. S aho­gyan a családok meghittebb, bensőségesebb sajátos élete alkotja a nagy közösséget, a társadalmat, ugyanígy a kü­lönböző területekben elmé­lyülő egyén belső igénye nél­kül nem építhetők tovább a közösségi művelődés formái sem. Korunk műveltsége rend­kívül bőséges választékot kí­nál és ez fokozza az egyéni választás felelősségét. Kinek- kinek alapképzettsége, meg­szerzett, s alkalmazott isme­retanyaga, egyéni érdeklődé­se, hiányosságainak kritikus feltérképezése alapján kell eldönteni, mi szükséges ah­hoz, hogy önálló, biztonságos ízlése, határozott ítélőképes­sége alakuljon ki. Erőltetni a művelődés iránti igényt nem lehet. Ismét Benedek István szavaival: „Akit csak szakmája érdekel, minek kényszeresük általános mű­veltségre? Akit szakmája sem érdekel, sohasem lesz belőle művelt ember”. De térjünk vissza a műve­lődni vágyó munkásember­hez, akinek jobbára a szak­mai ismeretek megszerzésé­vel, a munkába állás próza­ibb, keményebb gondjaival múlt el a legfogékonyabb időszaka, s aki korúnk infor­máció-áradatában nem is igen látja, hol kellene neki­rugaszkodnia a műveltség- szerzésnek. LludlUI is nem elkezde­nie, „nekirugaszkodnia” kell, hanem folytatnia, hiszen az elmúlt 30 év alatt értünk el olyan eredményeket, a kul­túrában- is, melyben neki, a kétkezi munkásembernek komoly feladat jutott. Ezt számbavenni, felmérni s eh­hez kapcsolódva tovább fej­leszteni — a feladatunk. És itt jön a családot a társada­lommal, az önművelődést pe­dig a közművelődéssel össze­kötő híd: a kis közösségek, a munkahelyi kollektívák, a szocialista brigádok, művelő­dési intézmények szerepe. Segítséget nyújtani a mun­kásoknak az egyéni művelő­dés lehetőségeinek, formái­nak kiválasztásához, kialakí­tásához, a kultúrát közvetítő eszközök helyes differenciá­lásával. Hiszen termelő kö­zösség másféle, sajátos köz­vetítőeszközt, művelődési formát kíván meg, s minde­nütt olyanokat kell alkal­mazni, amelyek a legköze­lebb állnak életmódban, szo­kásrendszerben is a dolgo­zókhoz. Ezért fontos a nem formális elemek szaporítása: a felmérések, beszélgetések életformáról, napi problé­mákról, továbbtanulásról; ankét közéleti emberekkel, vállalatvezetőkkel; közös, előkészített színház-, vagy olvasmányélmény; munkás- akadémia; szocialista brigád­klub. .. A munkások a 14—18 éves korban elmulasztottakat pó­tolhatják: a felnőttkorban, általános és szakmai tovább­képzés különböző lehetőségei állnak rendelkezésükre, hogy bővítsék, rendszerezzék is­mereteiket. Az iskolában megalapozott, vagy, a munka mellett meg­szerzett ismeretanyag akkor válik korszerű műveltséggé, azaz önálló ízlés- és ítéletal­kotás képességévé, ha ki-ki folyamatosan, belső igényből fejleszti azt, tovább. Az együttélés hétköznapjaiban mindenkinek igénye az aktí­vabb részvétel, az intímebb élmény, a tevékenység, a si­kerélmény. önművelődés például a zenehallgatás, mo­dellezés, amatőr képzőművé­szet, verstanulás, a különbö­ző hobbyk, vagy a barkácso­lás is, hogy csak néhány pél­dát említsek, hiszen belső, önmegvalósító, embert gaz­dagító szórakozások. Ezekhez a kis közösségek, kultúrcso- portok, brigádklubok, szak­körök kiváló lehetőséget nyújtanak... Ha körül nézünk ,át­hatjuk, van tehát mit ten­nünk közművelődési felada­taink megvalósításáért De legfontosabb ehhez saját he­lyünk ismerete, megtalálása a közművelődés rendszeré­ben, saját felelősségünk ér­zete közös társadalmi, ideoló­giai emberi céljainkért. Sha önmagunkba nézünk, láthat­juk, bőven akad (és mindig akad) tennivalónk önművelő­désünkért. .. J. A. Témájuk az ember Kiállítás Karcagon Érdekes kezdeményezés örsi Imre naív szobrász gyűjteményes kiállítása, amelyet tegnap nyitott meg Bánszki Pál művészettörté­nész, a Népművelési Intézet osztályvezetője. A karcagi Déryné Művelődési Köz­pontban augusztus 15-ig te­kinthető meg a huszonegy szobor. A naív művészetet hosszú ideig — még a felszabadu­lás után is — értetlenség, tisztázatlan indulatok, elfo­gultságokból táplált előíté­letek övezték. A naív művészeket gyak­ran illették becsmérlő, más­kor meg mértéket nem is­merő, túláradóan felemelő megjegyzésekkel. Legtöbb problémát a naív szó okozza. A naív művész nagyon tehetséges, de nem iskolázott. Erre a tehetségre hagyatkozva ösztönösen al­kot, de nem ismeri a mes­terségbeli fogásokat. A vi­lág dolgaiban nehezebben, gyermekibb lélekkel igazo­dik el, úgy alkot- fest, vagy farag, mintha előtte még a világon senki sem tette vol­na. Az 1972-ben Pozsonyban megrendezett biennálén a naív művészet végleg meg­szerezte megérdemelt méltó helyét a képzőművészetben. Ezen a nemzetközi sereg­szemlén a magyar alkotók nagy sikert arattak: Győri Elek, Gajdos János, Suli András, Áldozó József, Káp­lár Miklós és a salgótarjáni cigány festő, Balázs János. Hasonló talajról sarjadt a Karcagon élő örsi Imre mű­vészete is. 1974-ben a deb­receni népi szobrászati ki­állításon első díjat nyert, és az azóta országban rende­zett hasonló tárlatokon is jelentős sikert ért el. Szob­rait először — naivak ösz- tönösségre jellemzően — a szomszédok ijesztésére, já­tékszerként készítette. Szob­rainak egyetlen témája: az ember. Az ember, aki pont olyan mint ő, az alkotó. Szobraira kóchajat és ba- júszt ragaszt, ruhába öltöz­teti őket, kalapot, kendőt tesz a fejükre, így szeretne életet lehelni beléjük, mert ő — tudat alatt — hiszi is, hogy élnek. A kiállított naív szobrok­kal kitűnő harmóniában vannak Radóczy Mária iparművész batikolt techni­kával készült képei. A né­pies hangvételű remek szí­neket felvonultató alkotások méltán vívták ki a közön­ség elismerését. T. L A képernyő előtt A mi televíziónk egyebek­ben a kultúra olyan múze­uma is, amelyben mindig nyílik újabb és újabb „tár­lat” a művészet, a művé­szek bemutatására. Kedd es­te a Filmkomédia diadalút- jának vetítésével a filmbur- leszk halhatatlanjainak moz­gó tárlatát tekinthettük meg. Örömünkre újra találkozhat­tunk a némafilmek sztárjai­val, például Buster Keaton- nal, a faarcú emberrel, aki sohasem nevet, de rajta mindenkor nevetnünk kell, a handabandázó 'Ben Tur- pinnel, a gyermek, vagy még inkább gyermeteg szí­vű felnőttel, Harry Langdon- nal és a felülmúlhatatlan Charlie Chaplinnel — már csak ő van az élők sorában közülük — s nemcsak jól szórakozhattunk, hanem a mértéktartó és okos kísérő­szöveg jóvoltából egy film­műfaj, a filmbohózat sajátos vonásaira figyelhettünk rá. Hézagot is pótolt ez a talál­kozás a filmtörténet klasszi­kusaival, hisz hányán van­nak, elsősorban a fiatalabb korosztályból, akik más mó­don szinte nem is ismerhe­tik meg a huszas évek film- történetének nagy nevette- tőit. Az elmúlt hét kellemes meglepetései közé tartozott az operabarátok kellemes, szellemes tartalmú tévéma­gazinja. Jóllehet a magazin középpontjában egyetlen opera állott Bizet Carmenje, a műsorvezető Baranyi Fe­renc, aki alanyi költő létére adta fejét, szívét a muzsika népszerűsítésére, mégis meg­találta a módját, hogy szí­nes legyen, azaz magazint nyújtson át a nézőnek, öt­letesen, ügyesen kötötte cso­korba azokat a kritikai véle­ményeket, a különböző Íté­szek vélekedését is, ame­lyekből a bukással induló, majd fényes sikerbe torkol­ló opera pálya jól kirajzoló­dott. Jó ötletnek bizonyult az irodalmi alapanyag, — Merimée regényének és az operaváltozatoknak az össze­vetése. Lamberto Gardelli olaszos „prózaáriája” is jól illett eredeti színként a ma­gazin színes szőttesébe. És Baranyi Ferencet sem láttuk még soha olyan természetes­nek, őszintének és elegán­san kellemesnek, mint ezút­tal. Láthatóan most már érzi a kamerát, és azt is jól tud­ja, mi kell hozzá, hogy a né­ző és az előadó — a két beszélgetőpartner — között igazi kapcsolat szülessék. Van azonban, amit kár lenne megőrizni az eddigi gyakorlatból. Például miért nem lehetséges, hogy az el­hangzó operarészletek ma­gyarul szólaljanak meg, hogy ezáltal még a kevésbé jára­tos néző is tudja, értse, hogy valójában mit is hall. És egy másik szeplő. Mi szükség volt a képernyőn ar­ra, ahogyan a műsorvezető Palcsó Sándor esetében el akarta hitetni velünk, hogy a produkció ott születik meg a műsoron belül és nem pe­dig egy előre felvett jele­netben lesz majd részünk? A hét egyetlen hazai gyártmányú tévéjátéka egy megalázott, félreértett, sőt meg nem értett festőről ké­szült, aki a századforduló idején „magányos cédrus­ként” dacolt idővel, korral, kortásakkal, s ha kellett vízióit szegezte szembe ko­rának szellemi törpeségével. Jelenések egy festő életéből címmel Csontváry Kosztka Tivadar emberi-művészi tra­gédiáját kívánta képer­nyőre méretezni Kovásznál György forgatókönyve alap­ján Várkonyi Gábor rende­ző. Maga az a tény, hogy eredetileg is öt részre da­rabolják a drámát, hogy összefüggő egész helyett je­lenetekre aprózzák a monda­nivalót, mutatja, hogy fel­adták annak a lehetőségét, hogy egységes, és magas ívű dráma szülessék. A kü­lönböző stílusú részletek — a stiláris különbség elsősor­ban rendezői munka ered­ménye, talán Várkonyi Gá­bor így akarta alátámasztani az írói megoldás létjogosult­ságát — nem a Csontváry- tragédiát, hanem egy tra­gikus élet képi illusztráció­ját nyújtották. Hagyomá­nyos felépítésével leginkább az első darabja, a Tréfa tet­szett; az, ahogyan az érzé­keny lelkületű művészt egy ostoba tréfával — a kabinet- iroda főnöke keresi — pá­lyatársai lélekben szinte ha­lálra sebzik. Itt a drámává kibontott tömör anekdota kimondta a könyörtelen igazságot: sokan még kor­társai, művésztársai közül sem becsülték tehetségéhez méltóan. Az eklektikus, kü­lönböző fajtájú elemekből ' épített tévéjáték további részei már csak ezt az igaz­ságot ismételték más-más oldalról közelítve, de mélyí­teni nem tudták a tragi­kum szakadékét. Végül is ha vérbeli drá­mát nem is láthattunk a képernyőn, Németh Lajos kitűnő bevezetőjével kép- zeletnyitogató játékot azért igen. S öze Lajos is a ter­hét többnyire szótlanul, né­mán viselő Csontváryt illu- ziókeltően állította elénk / V. M. A KODÁLY KÓRUSSAL AZ HDK-BAN H A szabad időt „aktív pihenéssel” töltik a Kodály kórus tagjai. Most éppen a móriczburgi kastély­hoz igyekeznek. A barokk stílusú épület Móricz, szász választófejedelemről kaptak nevét, aki 1542-ben kezdte építeni a vadászkastélyt. Hal­ban, vadban igen gazdag te-< rület lehetett ez a nagy tó övezte, erdő szegélyezte hely. S nem is kellett sokáig ku­tyagolni, Drezdától mind­össze 13 kilométerre van. Lombos fák övezte út ve­zet a tavon át a várszerű kastélyba. A sima víztükrön egy újság himbálódzik. Für­ge vadkacsa úszik mellé, gondosan szemügyre veszi, s odébbáll. Pillanat műve a felismerés: ez nem kacsa! A kastélyban antik búto­rok tömege, de a látogató­kat inkább a trófeák kötik le. A torzul fejlődött agan­csok különleges látványt nyújtanak. Érdekesek a fal- magasságú bőrtapéták, me­lyek előállításához borjú, írni- és kecskebőrt használ­tak a helyszínen kezünkbe nyomott magyar nyelvű is­mertető szerint. Móriczburg után rövid lá­togatás Meissenben. Kár, hogy a vármúzeum korán zár, s a katedrális gondno­ka a tv-adás kezdetére el­fordítja a kulcsot az ódon székesegyház kapujában. A híres porcelángyár nem sze­repel a programban. Ennyit Meissenről. Kár volt a ben­zinért. Az utolsó hangverseny La.isitzban van. Száz kilo­méterre lehet Drezdától. Az út mentén végtelen fenyve­sek, lankás dombok, tenyér­nyi gyümölcsösök. Itt még csak most érik a meggy. Lansitzban katonák előtt lép fel a kórus. Az egyik tiszthelyettes kedvesen, ma­gyarul köszönti az együttest, öt éve nősült, magyar lányt vett feleségül. — Örülök, hogy meghallgathattam önö­ket — mondja —, hiszen más így, mint a rádióban. Más, persze, hogy más — ezt a kiskatonákon is le le-' hét mérni, akik között a kó­rus hölgyeinek üdesége leg­alább olyan sikert arat, mint az együttes produkciója. A búcsúest szónoklataiból 6zép mondatokat lehetne idézni, dehát az természetes. A vendéglátók kedves gra­tulációjánál örömtelibb a mérleg: sikeres volt a Ko­dály kórus NDK-beli útja. Kétszeresen is sikeres volt. Egyrészt bebizonyította, hogy a mai fiatalok beat-kedvelő világában is tiszteletre mél­tó helye van a kórusmuzsi­kának, másrészt szűkebb pát­riánk jó hírét is gyarapí­totta. A szolnokiak számára ez ezért is örvendetes, mert a biztató kezdetet látják eb­ben — és még sajnos csak néhány tényben — annak a célnak elérésében, hogy me­gyeszékhelyünk kilencszáz éves léte után ne csak tran­zitforgalmat bonyolító cso­mópont, vagy csak szépülő városképpel rendelkező ipari központ legyen, hanem mész- szesugárzó szellemi javakban is bővelkedjék. A Kodály kórus tőle tel­hetőén mindent megtett ezért. Gazdag repertoárral vonult fel, NDK-beli útján hivatástudatának magasla­tán állt. (Vége.) Simon Béla Emlékeztető az NDK-ra: Berlini mellékutca Megjelent a Szovjet Irodalom augusztusi száma Az irodalombarátok egyre nagyobb érdeklődéssel for­gatják e népszerű folyóirat lapjait. Erre vall az a tény, hogy a kidobott példányok hónapról hónapra teljesen elfogynak. Az új szám ugyancsak színvonalas írá­sokat közölj J Az emberért való küzdés, ha kell a részvét, ugyanak­kor mindennemű érzelgős­ség kerülése — ez a legjel­lemzőbb Jurij Nagibin írá­saira. Az e számban közölt egyik elbeszélése is ezt pél­dázza. Ugyancsak a próza rovat­ban olvashatjuk Eduard Sim elbeszéléseit „Az olva­só és a kritikusok egyaránt figyelnek írásaira... az író sokat tud, jól érzékeli az életet” — írja róla egy kri­tikusa. Szergej Jeszenyin új ver­seit is olvashatják a vers­szeretők Nagy László, Ve­ress Miklós és Weöres Sán­dor fordításában. Megismer­kedhetnek az olvasók Ol- zsasz Szüle jmenov kazah költő verseivel, Rab Zsuzsa fordításában.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom