Szolnok Megyei Néplap, 1975. augusztus (26. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-31 / 204. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1975. augusztus 31. 4. II SZÁZADOS (Részlet Franz Fühmann: Oidipusz király című elbeszéléséből) M ásnap reggel, amikor visszaindultak, a pa­raszt'meg a lány tes­te már a piactéren lógott egy tölgyfa ágán. A katonák nem ismerték fel őket, hiszen tö­mérdek test himbálódzott az ágakon, így hát oda sem fi­gyeltek különösebben, meg aztán még álmosak is vol­tak, és hangosan, fesztelenül ásítoztak. Megint nyakon csíptek egy parasztot, felül­tették a kövekkel megrakott kordéra, s ily módon masí­roztak vissza szállásukhoz, minden említésre méltó in­cidens nélkül. A friss levegő elsöpörte fáradságukat, fel­szabadultan, ráérősen halad­tak, pihentnek, oldottnak érezték magukat, élénk be­szélgetésbe merülve cserélték ki emlékeiket az elmúlt éj­szakáról, amely eddigre épp­oly távolivá vált, mint min­den elmúlt éjszaka, és ha az út nem emelkedett nagyon meredeken, elharsogtak egy- egy vidám nótát. A levegő langyos volt és enyhe, a nap nem égetett, felhők gyüle­keztek az égen, de az eső nem esett, s a szél olyan szelíden fújdogált, ahogyan a mene­teléseknél éppen kívánatos. Keselyűk köröztek, a kaukk- fű illata betöltötte a levegőt, és messze, messze, a vakító déli fényben gyémántkorona­ként csillogott a csúcsok örök hava. N. százados ezúttal az élen lovagolt. Miután kezét sebes­re verte a lány arcán, még szörnyűbb undora támadt, mint amilyen előző nap a sá­torban fojtogatta torkát; úgy érezte, le kell vágnia kezét, amely ilyet cselekedett, este a szobájában váltig mosta és mosta, és közben arra gon­dolt: el kellene mennie a biz­tonsági szervekhez, és ott ki­jelenteni, hogy a lánynak 6emmi köze nem lehetett az aknamerénylethez, utóvégre önként tartott velük; sőt, mi­vel váratlanul rájött, hogy pusztán biztonsági okokból is kötelessége az igazságnak megfelelően ismertetni az esetet, már a csizmáját is fel­rántotta, hogy útnak ered­jen a város másik végébe, amikor egyszerre csak meg­jelent előtte egy ház, kapu­jában szürkésfekete egyenru­hás őr, és a házban egy szo­ba, és a szobában egy asztal, és az asztalban egy fiók, és a fiókban egy akta, és az ak­tán az ő neve, és a rég nem látott, hajdani beszélgetőtár­sak neve, és akkor megjelent előtte egy kéz, amint ezt az aktát előszedi a fiókból, és metsző hangot hallott: „Szó­val maga az a Neubert szá­zados!”, és hallotta, amint ez a metsző hang azt mondja: „aha, aha”, és egy jéghideg szempár nézett vele farkas­szemet, és akkor megint csak lehúzta a csizmáját, hangta­lanul mozgatta az ajkát, majd hirtelen hangosan kifa­kadt. „Ugyan már!”, mond­ta, felugrott, és elkezdett fel- alá járkálni a szobában, az­tán megpillantotta a mosdó­tálat a szappanos vízzel, amelyben annyi ideig moso­gatta a kezét, s amikor meg­állapította, hogy a víz nem lett vörös, egy kissé meg­könnyebbült. Leült az asztal­hoz, megtömte a pipáját, és azon tűnődött, hogy két ta­nítványának alighanem még egyszer és találóbban kell majd elmagyarázni az Oidi- posz-mítoszt, mivel, s ezt most már biztosan tudta, a sátorban folytatott beszélge­tés alkalmával egyáltalán nem sikerült meggyőzni ^ket; egy kis ideig fontolgatta, mérlegelte, számba vette érc veit, mint a hadvezér csata előtt a csapatait, s ekkor, mintha egy már teljesen el­veszettnek hitt sereg érke­zett volna vissza váratlanul, hirtelen ismét eszébe jutott Bachofen egyik régi elfele­dett megjegyzése, amely, csak most döbbent rá, kezé­be adta az ősi monda igazi kulcsát, ez viszont olyan elégtétellel töltötte el, hogy nyomban visszanyerte nyu­galmát, és végül, miután át­gondolta, felülvizsgálta, és megtámad>l"t''fl'>r'nak találta új elméletét, sikerült enyhí­tő, vigasztaló álomba merül­nie, ami úgy felüdítette, hogy ezen az istenáldotta, gyönyö­rű reggelen felszabadult szív­vel lovagolt át a hegyeken, felszabadult szívvel és emelt fővel, emberei énekszavára meg a paták messze hangzó dobajára figyelve, egy alá­szemerkélő patakocska mor- molásától, csillanó fényétől elragadtatottan. Jóindulata átterjedt a törzsőrmesterekre és őrmesterekre is, nem há­borgatták a katonákat, és meglehetősen sok szabadsá­got engedélyeztek nekik, az idő nagyszerű volt, a hangu­lat remek, Jupiter kegyes, így hát olyan jókedvvel vonultak be kedélyes szálláshelyükre, mint még soha. A százados oszoljt ve­zényelt a századnak, leszállt lováról, és elindult sátra felé, a katonák nyüzsögve rohangáltak, a szegeit csizmák kopogása hangos emberi beszéddel, 6zajkórikácsolással kevere­dett; a tábori konyha kémé­nyein füst és sültek-főttek il­lata szállt fel, a százados bandukoltában lehúzta fehér lovaglókesztyűjét, és a kezé­re nézett, és ebben a másod­percben meglátta S. tizedest, amint kiugrik a ketrecből, és üdvözli barátját, P. őrvezetőt, aki tüstént és nagyon élén­ken beszélni kezd hozzá, és a százados meglátta tulajdon kezét, és közben dübörgést hallott a föld mélyéből, és meglátta őket kettejüket, és meglátta a szállásokat, ket­receket, és egyszerre meglát­ta azt is, amit talán mindig is látott, mióta itt táboroztak, de ami még soha nem jutott el a tudatáig: meglátta, hogy a ketreceken táblák lógnak, német, latin és görög feliratú táblák, és hogy ezek a táb­lák a ketrecek hajdani lakói­nak fajtáját tüntetik fel — KÖZÖNSÉGES FARKAS, ol­vasta a százados annak a ket­recnek a táblájáról, amely előtt S. és P. álldogáltak, és látta ezt, és hallotta a dü­börgő morajt, a föld gyom­rának morajlását. KÖZÖN­SÉGES FARKAS, olvasta és látta embereit bent ülni a ketrecben, amelyen ez a táb­la fügött, KÖZÖNSÉGES FARKAS, meg CSÍKOS HIÉ­NA, ez a szomszéd ketrecen lógott, és abban a főtörzsőr­mester lakott, kabátujján a dugattyúgyűrűkkel, és éppen az asztalnál ült, és a fogát piszkálta, és a mellette lévő ketrecen ez állt: SAKÁL, és ott meg három őrmester he- verészett és kártyázott; KE­SELYÜK, olvasta a százados, DÖGKESELYŰK, és SASKE­SELYÜK és a madárház rá­csa mögött tulajdon röhög- csélő katonáit látta locsogni és csámcsogni, RÖKA, olvas­ta, és MEDVE és NYEST és GÖRÉNY, és megint FAR­KAS és megint HIÉNA, és látta csapatát, a német kato­nákat, és látta a lányt, és látta a felakasztottakat, lá­tott minden felakasztott, agyonlőtt, meggyötört, meg­kínzott, megalázott, megbé­lyegzett embert, és látta tu­lajdon kezén a vért, és tud­ta, hogy ő a legbűnösebb. Ö a legbűnösebb; a többieket elvakították, neki azonban megadatott, hogy lásson, hogy lássa: az országot go­nosztevők kormányozzák, a háború Németország gyalá- zatatát és pusztulását jelen­ti, és dögvészként fog ural­kodni a népeken mindaddig, míg ezek a gonosztevők ha­talmon lesznek, és látta ket­tejüket, amint ott állnak ket­recük, a farkasodú mellett, ahova valók, mindketten, Iokaszté és Oidipusz, még mit sem tudón, még látó szemmel, még akasztás előtt, ó, Oidipusz, Oidipusz, bol­dogtalan! És ezt akarta el­mondani nekik: Oidipusz az emberiség két nagy korsza­ka közötti összeütközést, az anyajogú társadalom ősi, vad rendszerét jelképezi, ahol az apagyilkosság még nem volt bűn, hiszen az apa-individum fogalma még nem is létezett, és ahol a vérfertőzés még nem ütött el a közösülés töb­bi fajtájától, következéskép­pen az anya megbeosteleníté- sének vétkéről szó sem le­het, Oidipuszt az emberiség két korszakának összecsapá­sa morzsolta össze, felőrölő- dött, amikor az anyajog ösz- gzeütközött az apajoggal, amely kardcsörtetvé, ádázul törekedett sírba kényszeríte­ni egy túlhaladott korszakot, melyhez tartozni már önma­gában is kártékony bűnt je­lentett; egy új korszak köve­telte a maga új jogait, a szo­kás bűnné vált, az általános vétekké, ami eddig normális volt, gyalázattá, új korszak született, 6Írba taszította a bömbölő régi korszakot, és jaj az embereknek, akik kor­szakok közé kerül! Történel­mileg szükségszerű, hogy ez az átmenet az individuum szempontjából fájdalmas, gyötrelmes, véres és tragikus, Oidipusz a példa erre, Oidi­pusz, a Dagadtlábú, és a szá­zados nézte a fiatalember kék szemét, a fiatalemberét, aki maga volt Oidipusz, csak éppen nem tudott erről, és a százados elgondolta, hogy mi mindent kell ennek a szem­párnak egyszer még látnia, hogy vezéreinek vélt, hóhé­rok; hogy a Birodalom, ame­lyet őszinte hittel csodált, fegyverrel védelinezett, bör­tön és kínzókamra, hogy hős­tettei bűntettek, . kegyetlen, gyilkos, förtelmes, pokoli bűntettek, és a százados lát­ta, mint tágul majd ki a fiú szeme szégyenében, iszonya­tában, mint ég majd gödré­ben a borzalomtól, és látta a másiknak nyakán a köte­let, amelyet maga hurkol ma­gára, ez biztosan nem, ame­lyet tehát a bosszúállók hur­kolnak nyaka köré, az új korszak fiai és leányai, a har­madik korszaké, amely most kardcsörtetve, ádázul törek­szik egyszer, s mindenkorra sírba taszítani a háborúk, a szolgaságok véres korszakát, ezt a réges-rég túlhaladott, rothadó, bűzlő, korhatag rendszert, amelyben egy ma­roknyi gazember uralja, szi- polyozza, csizmáival tiporja a földet, valaha az anyajog uralkodott, és aztán az apa­jog, és most az emberi jog új korszaka tör fel a fényre a Balkán mély szakadékaiból, a maquis berkeiből. Lengyel- ország szelíd síkjairól, gör­dül dübörögve Oroszország végtelen messzeségei felől, hogy véget vessen a régi korszaknak, ahol az embe­rek még túlontúl közel áll­nak az állatokhoz, s a termé­szetük inkább farkas-, med­ve-, meg rókatermészet, és inkább sakáltermészet és hi­énatermészet, mint emberi természet, de útban van már az új kor, hogy eltemesse a régit, melyhez tartozni már önmagában is bűn. r E s a százados látta tu­lajdon kezét, látta a ketrecrácsokat, látta a táblákat, és látta kettejü­ket, Oidipuszt és Iokasztét, és önmagát: Teiresziászt, aki mindent tudott, és nem mert beszélni, félelemből, az eljö- vendőktől való siralmas, gyá­va, gyomorúságos félelemből, és akkor arra gondolt, hogy az ő sátra a disznóól, és táb­lát kellene akasztani rá, ami­lyen a disznóólak ajtaján szokott lógni, és egy pilla; natra átvillant az agyán, hogy odalép a két katonához, és beszél velük, de aztán le­intette magát, leintette, üres, fáradt mozdulattal, és be­ment a sátrába, és golyót rö­pített a fejébe, és mivel a keze remegett, a golyó a két szemét ütötte át. Mindez valóban megtör­tént. . Sárközy Elga fordítása MOLNÁR JÓZSEF: BALATONPART BOGLÁRNÁL A közművelődés eleven áramába MINT KÖZTUDOTT a köz­művelődés nagyrészt intéz­ményekre épül. Az intézmé­nyek közül talán a legfon­tosabb a művelődési ottho­nok hálózata, tekintettel ar­ra, hogy sokrétű tevékeny­ségével többféle igényt is ki tud elégíteni egyszerre. A művelődési otthonok egy ré­sze jól szolgálta -az elmúlt időszakban a látogatók kü­lönböző rétegeit. Korszerű­södött tartalmi munka, gaz­dagabb művelődési lehetősé­gek tanúi lehettünk, fejlő­dött a klubmozgalom, meg­szaporodtak a nagy tömege­ket aktivizáló formák, a fó­rumok, vetélkedők. Több művelődési otthon megújult, korszerűsödött kívül-belül, s épült néhány új is. Veszprém Dunaújváros, Kecskemét büszkélkedhet például kor­szerű, új művelődési otthon­nal, hogy csak a nagyobbak közül említsek néhányat. A megelégedésre és a meg­nyugvásra azonban az emlí­tett eredmények ellenére sincs okunk. „Magunk alatt vágnánk a fát”, ha csak ezt látnánk, csak erre építve vé­geznénk a további munkát. Mert sok még a korszerűt­len, az egyre jobban és szebben berendezett lakások­ból az embereket „elcsábíta­ni” nehezen tudó, gyakran anyagi gondokkal küszködő művelődési otthon is. És akad példa jócskán — sajnos — a szinte már évtizedek óta a megszokott rendezvényeket szervező, a ma már kisebb hatású formákat ismételgető vagy éppen a kihasználat­lan művelődési otthonokra is. Az egyik alföldi község­ben két héten belül külön- külön hirdetett népdalestet a művelődési ház és a terme­lőszövetkezet. (Az utóbbi a saját, napközben ebédlőnek használt kultúrtermébe.) Mindegyik meghívott orszá­gosan elismert népdaléneke­seket is. Mindkét helyen kö­rülbelül félig töltötte meg a termet a közönség, aszerint, hogy melyik szervezőtől vett jegyet. A takarítás és a vil­lanyszámla költsége, a meg­hívott énekesek tiszteletdíja persze attól még nem csök­kent a felére, hogy csak „fél­ház” volt a rendezvényen. Közösen összehangolt mun­kával, csak az egyik estet megtartva sok energiát és pénzt megtakaríthattak vol­na ebben a faluban. A PELDÄT csak azért mond­tam el — hozzá tehetnék még sok hasonlót —, hogy lássuk: nagyon is indokolt egy-egy adott helyen az erő­források ésszerű, közös, üsz- szehangolt kihasználása. Különösen fontos, hogy a termelőszövetkezetek az ed­diginél nagyobb mértékben járuljanak hozzá a közmű­velődés fejlesztéséhez. Még mindig kevés helyen vesz­nek részt a művelődési in­tézmény fenntartásában, holott a legtöbb esetben er­re lenne lehetőségünk. Kívá­natos továbbá, hogy az üze­mi, szakszervezeti művelődé­si intézmények mindenütt segítsék a lakóhelyi közmű­velődést is — erre egyéb­ként egyre több jó példát mondhatunk —, ugyanakkor a művelődési otthonnal nem rendelkező üzemek, válla­latok munkásainak kulturá­lis ellátásáról gondoskodja­nak a tanácsi közművelődési intézmények . SOKAT TEHETNEK a mű­velődési otthonok az isko­larendszerű felnőttoktatás si­keréért is, korrepetálások, megfelelő szakköri foglalko­zások, filmvetítések és ha­sonlók szervezésével. Ugyan­csak segíthetik — és szintén közös összefogással! — a be­járó munkások művelődését, a munkásszállók lakóinak közművelődési életét. Nem sorolom tovább a tennivaló­kat, szakképzett és lelkiisme­retes népművelőink nagyon jól ismerik azokat, s ha a fenntartók részéről maximá­lis segítséget kapnak, meg is valósítják őket a művelő­dési intézmények keretében. Közös, összehangolt tevé­kenységgel, a spontán műve­lődési formákra is építve bi­zonyára sikerül még több olyan embert bevonniuk a közművelődés eleven áramá­ba, akik eddig még kimarad­tak belőle. Mátyás István Fecske Csaba: Van nékem Rubintos ág csöndöl csillagos madaras Hold nyálaz gyümölcsöt pirosát hullaitót Féreg-rágta éjten galagonya vére ■ holdas kökény bokra őszölög a dérben Harmatban mosdottál szélben törülköztél aj tőled álmaid messzibbre délebbre Virágok keszkenyők citerás fű rittok kiürült madarat szél űz a lombból mán Van nékem énnékem csöndölő ágaim huszonhat őszemben __ nem hajt ki nem hajt ki A megyei tanács vb meg­bízásából a Damjanich János Múzeum adta ki a Szolnok megye című képeskönyvet. Joggal nevezhetjük talán történelmünk képes albumá­nak is, hiszen az elmúlt há­rom évtized építő munkáját és eredményeit dokumentál­ja a kötet — sőt emlékezte­tőt kapunk belőle a felszaba­dulás előtti szomorú valóság­ról is. A 170 oldalas nagy méretű album, amelyhez dr. Gergely István, az MSZMP KB tag­ja, a megyei pártbizottság el­ső titkára írt veretes szavú előszót, körülbelül másfél száz fotót tartalmaz. Nem lehetett könnyű a szerkesztő bizottság dolga — elnöke: Sípos Károly, tagjai: Jakatics Árpád, Kaposvári Gyula, Révész Ferenc, Tóth Tibor, Valkó Mihály és Zá- dor Béla — hiszen a jellem­zőkből kellett kiválasztani­uk a legjellemzőbb képeket. De nemcsak a „bőség zava­rára” gondolunk, hanem a dokumentumkötetek szer­kesztésének állandó dilem­májára is: a jelenlegi helyze­tet tükröztessék, avagy az adott valóságot fejlődéstör­ténetében mutassák be. A szerkesztők — jól érez­hetően — ez utóbbi megol­dást választották, a megye gazdasági, politikai és kul­turális fejlődését, a korabe­li fotók gondolati folyama­tosságával mutatják be. Ez a megoldás színvonalbeli egyenetlenséget okozhat — gondolunk elsősorban a ré­gi, technikailag nem tökéle­tes képekre — és okoz en­nél az albumnál is, de a hite­lesség ereje — általában — többet nyom a latba, mint a képek minősége. A kiadvány tervezője a Kossuth- és Gutenberg-díjas Lengyel József, a képszer­kesztő Tabák Lajos, a Fotó­művészek Nemzetközi Szö­vetsége kitüntetettje. Az al­bumban olvasható rövid — talán túlontúl is szűkre sza­bott — történeti rész Ka­posvári Gyula munkája. A képeskönyvet dr. Majo­ros Károly és dr. Soós István lektorálta. A fotóanyagot Boross Gás­pár, a budapesti VI. kerületi FÉNYSZÖV, Garai Csák György, Kaposvári Gyula, Kónya Kálmán, Kölcsényi Zoltán, a MÁV Tervező In­tézet, az MTI. Nagy Zsolt, Nemes Árpid, Novák Ká­roly, Szabó László, Szlankó István, Tabák Lajos és Tóth István készítették. A kétezer példányban meg­jelent reprezentatív album a Szolnoki Nyomda igen szép terméke. i r Három évtized képeskönyve

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom