Szolnok Megyei Néplap, 1975. augusztus (26. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-20 / 195. szám

I

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1975. augusztus 20.

BIZTATÓ

Fontos kérdésnek szeretnék a végére járni.

Jók az emberek — vagy rosszak inkább?

Bízhatunk — úgy általában — embertársainkban, vagy okosabban tesszük, ha igen takarékosan osztogatjuk bizalmunkat?

Rögtön az elején megegyezhetünk valamiben: e kérdés vizsgálatából ki kell zárnunk a végleteket.

Nyilván nem igaz, hogy mindenki rosszindulatú, kártékony, tisztességtelen, a mások rovására akar élni, hiszen, aki netán így vélekednék, az is tesz legalább egy kivételt: magamagát nem számítja bele a romlott emberiségbe.

Másrészt az sem igaz, hogy mindenki becsületes, derék, jóakaratú, igyekvő — fölösleges volna bizonygatnom, hogy ez sem igaz.

E két végletes megítélés közt azonban igen sok fajta szemléletnek, magatartásnak, „attitűdnek” jut hely; az optimisták sok színű táborának is, azoknak, akik általában bíznak az emberekben, meg a pesszimisták sok árnyalatú táborának, azoknak, akik — általában — bizalmatlanok.

Az olvasó, természetesen, most arra gondol, hogy némi célszerű köntörfalazás után majd kardot rántok a bizakodók mellett. Hiszen a nyilvánosság előtt minálunk az optimizmus a „vonalas”, a haladónak minősülő — mondhatnám: a kötelező. A pesszimizmus legfeljebb is némely szűkebb körökben számít sikknek, modemnek — mondhatnám: kötelezőnek. Alig valószínű, ugye, hogy mellőzve az illendőt, a nyilvánosságnak előrecsomagolt optimizmus helyett holmi illetlen és csomagolatlan pesszimizmust fogok feltálalni.

Márpedig az olyan retorikus kérdést, amelybe jóelőre s körültekintően be van építve az egyetlen lehetséges válasz is, magam sem szeretem — tehát mivégre szaporítanám?

Legtisztább, ha én nem foglalok állást ez ügyben. Ráhagyom az ítéletet az olvasóra. (Tehát az ítéletet arról: bízhatunk-e jó lelkiismerettel az emberi tisztességben, becsületben, jóakaratban, vagy szapora rossz tapasztalatainkra hallgassunk inkább, mondván: az emberek nagy többsége végképp nem szolgál rá a bizalomra.)

Induljunk ki talán a garázdaság egyik igazán hétköznapi, meglehetősen gyakori fajtájából.

Régebbi újságcikkből idézi az adatokat egy friss újságlevél: „...a Tokaj expressz első osztályú kocsijainak a bőrüléseit csontig lenyúzták, az elektromos fűtőéi világító berendezéseket felaprították, az olvasólámpákat és a tükröket porrá őrölték, a WC-kagylót pedig nem kis technikai bravúr árán fejjel lefelé fordították a munka utáni pihenésüket élvező, hazautazó ifjoncok... Kétszáztíz darab izzót ütöttek szét...”

A Nyugati pályaudvar egy évi, műszaki veszteséglistája”: ...361 darab ablaküveg, 113 WC-kagyló, 170 tükör, 27 576 izzólámpa... stb.”

Mondom, nem a legfrissebb adatok: lehet, javult a helyzet, lehet, rosszabbodott azóta, de vizsgálódásunk szempontjából ennek nincs jelentősége. A rontás, a rombolás, a kártevés tíz éves, 6záz éves, vágy akár ezer éves esetei is tanulságosak lehetnek számunkra abból a szempontból, hogy olyan következtetésekhez, olyan jellemzőkhöz jussunk el, amelyek minden korban érvényesek voltak idáig. Olyanokhoz, amelyek holnapra is érvényesek maradnak.

Vegyük példának az említett tükröket.

Anélkül, hogy részletezném, hogyan készül a tükör, az üveghutától a táblaüveg csiszolásáig, — leszabás méretre, újabb csiszolás, foncsoro- zás, felszerelés a vagonokban, — azonnal belátható, hogy a készítés, a felszerelés munkálatainak eme sorozatához képest a szóban lévő tükröt sokkal-sokkal gyorsabban, eredményesebben, hatékonyabban lehet összetörni.

Hasonló következtetésre jutnánk, ha egy villanykörte gyártási folyamatait kísérnénk nyomon, egy villany- körtéét, amely egyetlen mozdulattal szétverhető.

Ami az első osztályú kocsik bőrüléseinek a lenyúzá- sát, elektromos fűtő- és világító berendezéseinek a felaprítását illeti, ezek a műveletek ugyancsak nem igényeltek túl sok ráfordítást, sem időben, sem fáradtságban, sem szorgalomban.

Egyáltalán: bármely történelmi korban vizsgálnánk meg a pusztítás, a rombolás, a kártevés, a gyilkolás műveleteit, a megszólalásig hasonló lenne az eredmény. A bőrüléseknél, a tükröknél, a villanykörtéknél, az utcai telefonfülkéknél milliószorta nagyobb értékek elpusztításában is.

Akik a háborút átélték, szerezhettek erről számolat- lan személyes tapasztalatot. Épületek, közművek, hidak, amelyek hosszú évekig épültek, a pillanat tört része alatt elpusztíthatok. Az évtizedes gonddal, szeretettel, törede- lemmel fölnevelt ember életét egyetlen golyó kiolthatja.

Világos ennyiből is a képlet: százak és ezrek munkáját egyetlen ember, az alkotás, áz építés évtizedeit a rombolás egyetlen perce megsemmisítheti. Százszor és ezerszer hatékonyabbak tehát a pusztítás erői, mint a teremtésé.

És lám, mindezek dacára mégis azt tapasztaljuk: gazdagodik a világ, gyarapodik az alkotásokban az építésben — kétségkívül előre megy,

Lehetséges' volna ez, ha nem> ezerszer annyi szándék, akarat, tehetség, erőfeszítés tömörülne az egyik fronton, a teremtésén, mint a másikon, a pusztításén?

Pedig még korántsem teljes az előbbi mérleg.

Hiszen nemcsak a szándékosan, a rosszindulattal okozott kár pusztítja az értékeket, hanem az is, amelyet nyilvánvalóan minden szándékosság nélkül az ostobaság, a hozzánemértés, a hanyagság okozott.

Eldobnak egy égő cigarettát — egyetlen hanyag mozdulat —, és leég a gyár, sokmilliós érték pusztul el. Vagy leég az erdő, és a fák ezreiben 60k évtized óta haimoi

zódó értékek semmisülnek meg.

Akár a hanyag mozdulat is elmaradhat, csak ne figyeljen oda. akinek oda kellene figyelnie, és máris indulhat ezernyi ember neki a Dunának a hideg víznek, hogy megpróbálja úgy-ahogy visz- szahalászni a vízbe bocsátott több millió forint értékű pakurát.

A sokat emlegetett környezet szennyezést sem tekinthetjük általában szándékosnak, és erre is érvényes a képlet: a levegőt, a vizet, a talajt, szennyezni könnyebb, mint tisztán megőrizni.

Törvényszerűnek fogadhatjuk el végtére hogy pusztítani százszor könnyebb, mint alkotni, teremteni — bár van az értékeknek olyan tartománya, ahol ezt a közhelytörvényt nem ilyen egyszerű bizonyítanom.

Ahol ugyanis nincs megbízható mérőeszköz az értékek megállapítására, mert ezek az értékek sem forinttal — és egyáltalán: számmal,

mennyiséggel — nem mérhetők.

Pedig a szellemi-érzelmi világ, s az erkölcs értékei is, a humán, az emberi együvé tartozás megmérhetetlen értékei is, a kultúra ember nemesítő, időtálló értékei is igen-igen lassan, évszázadok, sőt évezredek során, az egymást váltó nemzedékek legnemesebb törekvései, tevékenysége, áldozata révén halmozódnak fel, és — noha itt számokkal nem bizonyítható a képlet — igen valószínű, hogy érvényes ebben a tartományban is: szellemi, érzelmi erkölcsi, kulturális értékeket ugyancsak jóval nehezebben, sokszor — hosszabb ideig tartó, s nagyobb erőfeszítéssel lehet al- kotni-teremteni — a rontásrombolás iszonyú hatásfokához képesti.

Térjünk vissza ezek után az eredeti kérdéshez: jók az emberek vagy rosszak inkább?

Mondom, én rábízom a választ az olvasóra.

S ha netán arra a következtetésre jutna, hogy a százszor ezerszer hatékonyabb rontó erők ellenében is fejlődik, gazdagodik a világ és ez a fejlődés csak a százszor-ezerszer annyi — sőt még annál is több — tisztességgel, munkával, alkotókedvvel magyarázható meg —, ha erre a következtetésre jut, hadd kerekítsem ki ezt az egyenletet még valamivel. Valami olyannak, ami sokunkban növelné a bizakodást, ha úgy tetszik: az optimizmust.

Láttuk: mennyivel köny- nyebb értékeket pusztítani, mint értékeket teremteni.

Nos, hát amennyivel köny- nyebb, legyen a kártevőkre nézve annyival — veszélyesebb is.

A népművészet bűvöletében

Az elmúlt esztendőben a Damjanich Múzeum kiállítóhelyiségében élvezhettük Donáth Gyula színes linóleum metszeteit, kitűnő biztonsággal készített tus rajzait. Most a Helikon Galéria kamaratermében mutatkozott be.

Donáth Gyulát elsőként plakátjairól ismerjük. Művészetének legerősebb oldala mégis a színes linóleum metszet. A népművészet bű- .völetében fogant lapok nemcsak motívumkincsükben hordozzák hímzett szőttesek, faragások örökszép elemeit, de témájukban is szívesen nyúlnak népballadák, mesék világához. Ebben az ihletésben született a Márton Szép Ilona, amelyet már Szolnokon is megszerettünk, s az újabb művek közül a Fiat ád az Isten. Sárközi menyasszony, Jegyespár lapjain nemcsak a népviselet pompás gazdagságát adja vissza a művész, de az élet nagy pillanatának ünnepélyességét is. Ugyanígy a népi kismesterségeknek szentelt metszeteken a Fonók, a Fazekas, a Fafaragó munkáját megidéző tárgyak. Donáth Gyula hűen a pásztorfaragók, a pingáló asszonyok teljes felületet kitöltő díszítő hagyományához, lapjaink legapróbb részletét is beteríti virágokból, csillagokból, madarakból szőtt ornamen- seivel.

Donáth Gyula megyénk szülötte. Büszkék vagyunk is eredményeire.

—egri—

I. István neve a középkor folyamán messze a fnagyar határokon túl, Európa-szer- te ismert volt. Erről tanúskodnak a korai orosz egyházi évkönyvek, az angolszász krónikák, a német egyházi feljegyzések és a szinte napjainkig tovább élő népmondák. (Népszerűsítésében nagy szerepe volt az egyháznak, amely a nemzeti különbözőségektől függetlenül valamennyi szentjének legendáit terjesztette.)

Az államalapító király az angolszász és orosz évkönyvek mondáinak mellékszereplője csupán. Ezek a ltró- nikaszövegek mindössze köz- ismertségének bizonyítékai. Határozott — a mi közfelfogásunktól teljesen eltérő — karaktere van I. Istvánnak a német nyelvterületen elterjedt mondákban. A környező szláv népek szóhagyományában gyakran István a Mátyás mondakör főhőse.

MEGGYES LÁSZLÓ RAJZA

GARAI GÁBOR;

HON ALAPÍTÓK

István király lovas-szobra alatt,

a föld mélyén, a várfalak tövében,

ősi katona-csontok nyugszanak:

karok s lábak mészváza, koponyák,

és kéz- és láb-fejek ízekre hullott csonkjai;

és rozsdás ember-patkók:

a talpasoknak,

— kik az utak kövén lóhalálban kocogtak — kellett a bocskoron ily vasat hordani...

Így hát a szobor méltó helyen áll.

Mert még a végítélet harsonái sem terelhetnék össze a király hamvait úgy, hogy ráismerné bárki:

Íme, a honalapító — ő az, kétségtelen.

Da a bocskorosok csonthalma: bizonyossság. Általuk élt és rajtuk állt az ország, s holtukat túlélte a türelem, hogy megtartja majd, aki alapozta a hazát — házat rakván a romokra...

Fent a jelkép megrendülhet: lehet kiválasztott tehetség, hősiesség ■ szobra, bölcs szigor s változó szerep emlékműve, — istenült őrület — — de lent, kik az eszménynek testet adtak, testből csonttá lettek és fennmaradtak utódaikban; kik a lényeget őrzik, a megtartó titkok tudói, az örökös kezdeték folytatói, a hon folyton újjá-alapítói: rendületlenek a névtelenek.

I. ISTVÁN AZ OROSZ EGYHÁZI ÉVKÖNYVEKBEN. Az orosz évkönyvek krónikása 1224—1234 közötti eseményeket mond el, amikor V. István uralkodott. A szövegből azonban nyilvánvaló, hogy I. Istvánról van szó, „aki azután üdvözölt és szent lett a magyar földön”.

A legendában a hangsúly a szerb Szent Szabbas csodatételén van. István, a keményszívű hagyúr, próbára teszi a szentet, aki követségbe jön hozzá. „ ... a magyar király legkevésbé sem akarná meghallgatni. Június havában nagy forróság állván be. A magyar király pedig nevetve mondja a szentnek: — ’Nagyot merészeltél hozzám jöttéddel! Már előbb is hallottam, hogy csodatévő vagy, most tehát ha az Isten annyira hallgat rád, mutasd meg nekünk is, hogy magunk is látván, higyjük azt, amit rólad mondanak, s akkor mindent megteszek akaratod szerint. íme ma nagy a hőség, hozz le jeget az égből, hogy lehűtsük magunkat.” Az Ür pedig meghallgatta a szent imáját „egv nagy darab jeget bocsátott le, melyet a szent nagy ezüst tálra, azaz tepsire tévén, átküldött a magyar királynak ..." a király látván a jeget, hitt és mindent megtett a szent akarata szerint..

AZ ELSŐ MAGYAR KIRÁLY AZ ANGOLSZÁSZ KRÓNIKÁKBAN. I. István, más változatokban csak „egy magyar király”, aki akkor uralkodott, s korai angolszász és skót krónikákba is bekerült. A történeti mag, amely- lyel kapcsolatban Istvánt emlegetik, a krónikák ellentmondó adataiból szinte kibogozhatatlan. Az egymástól erősen eltérő változatok a szóhágyomány útján Való terjedésre mutatnak. A történet fő motívuma az angolszász folklórban évszázadokig fennmaradt, és azonos a Hamlet egyik epizódjával.

„Vasbordájú” - Edmund

1016-ban halt meg. özvegye két kisfiával maradt magára, Edmunddal és Edward- dal. Cnut-ot gonosz tanácsadója rá akarja venni, hogy a két gyermeket ölje meg, nehogy később trónkövetelőként lépjenek föl. Cnut nem akarta nevét gyermekgyilkossággal beszennyezni, ezért a kéf kisfiút Svédországba küldte féltestvéréhez, Ólaihoz, azzal a paranccsal, hogy ott öljék meg őket. Olaf azonban megborzadt a gyermekgyilkosságtól és a két gyermeket titokban elküldte Magyarországra. I. István udvarába.

A NEMET nyelvterület MONDÁI. Változatos és kiterjedt mondaköre van Szent Istvánnak a németeknél. Emléke a német folklórban évszázadokig tovább élt. Nagy hagyományköre volt Ausztriában, Stájerországban és Csehország németajkú lakói között. A vallásos népéletben mint temető-szent és az állatok pat- rónusa szerepelt.

Bajorországban István személyéhez egy gazdag, számtalan variációban élő mondakör fűződött. Mondanivalója: a németek áldozatot nem kímélő térítő tevékenysége a pogány, barbár Kelet- Európa népei között.

Szent István alakja itt, a hazai közfelfogástól (és nem a népitől, amelyben karaktere elmosódott) teljesen eltér. Mint pogány, lovasharcos jelenik meg, akit II. Szent Henrik térít meg és tesz szövetségesévé, feleségül adva hozzá húgát, Gizellát. A mondakör minden bizonynyal Bambergben és környékén volt a legintenzívebb, de átvándorolt még néhány bajór székesegyház mondakörébe is. A bambergi dóm előtt egy ismeretlen eredetű lovasszobor áll, amely a nép- hagyomány szerint Szent Istvánt ábrázolja. A néphagyomány I. István megkeresz- telését és esküvőjét önkénye- sen Bambergbe helyezte UŰ

Dobos Ilona:

I. Istvánról szóló mondák Európában