Szolnok Megyei Néplap, 1975. augusztus (26. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-17 / 193. szám
4 SZOLNOK MEGTEI NÉPLAP 1975. augusztus 17. VERES PÉTER Vihar a tarlón „...a te alkotásaid tovább élnek“ Emlékezés Kisfaludi Strobl Zsigmondra A z utóbbi években már hozzászoktunk, hogy aratás idején soha nincs eső. Ha a nagy hőség után meg is változik az idő, legtöbbször porvihar van, vagy szél, amely felborogatja a kereszteket, kicsépeli a búzát, de utána még nagyobb lesz a szárazság, mert kisová- nyodik a levegő, és még harmat sincs. Egyszer-másszor már rimánkodtunk is az esőért, hogy csak jönne már, mert ha szárazban takarítjuk be a búzát, nem lesz tengeri. És főleg hogy csak csinálna már az eső egy kis munkaszünetet, hogy kialudhatnánk magunkat, mert hétszámra nem jutottunk hozzá. No, az idén erre nincs panasz. Még itt, a legsivárabb szikvidéken is olyan esők vannak, hogy bizonyára még hosszú évek és évtizedek után is emlegetni fogjuk a gyerekeinknek, mint a kilencszáz- hatos, kilencszáztizenkettes és huszonötös esztendőket. Annak, hogy „valami idő lesz”, , már egy nappal előbb sok jele volt. Megérzi az időváltozást az idegrendszer. Fejfájás, bágyadtság, levertség, álmosság előzi meg a vihart. De még jobban megérzik az ember köröl lévő állatok, helyesebben a rovarok. Előző este a szúnyogok már meg akarták enni az embert. Meleg és fülledt volt az éjszaka, párás déli szél fújt, harmat nem hullt, és nem nyomta el őket. Egész éjjel nem hagytak békét az embereknek. Ha betakarta a képét, izzadt és fulladozott a takaró alatt, ha kidugta, felmarták a szúnyogok. De a bolhák sem maradnak el az időjárás megérzésében. Ezek túltesznek mindenféle Síriuson. Megérzik a legkisebb hősüllyedést is, és ilyenkor menekülnek a földről, a száraz porból, ahol kikelnek és tanyáznak, a várható sár és nedvesség elől, fel az emberre. S aztán pár órával a vihar előtt egészen megzavarodtak a legyek. Elleptek embert, állatot, élelmiszert, minden ízes és szagos dolgot. Délben, amikor ebédeltünk, erőszakkal kellett leseperni őket a kenyérről, s a kanál szélére, amíg az ember bográcsból a szájához vitte az ételt, rászálltak. Ügy kellett újjhegy- gyel lefricskázni őket, mert egyszerű fúvásra és hessege- tésre nem mentek el. Aludni persze nem tudtunk tőlük. Orrunkat, szánkat úgy dongták körül, mint méhek a kaptárnyílást. Általában az aratóembernek nemcsak az a baja, hogy sokat dolgozik, hanem az is, hogy keveset alszik, mert a legyek, szúnyogok ki akarják szívni a megmaradt kevés vérét is. M ár ahogy a nap feljött, mindjárt hőség lett. A nap felforralta a levegőt, a levegő meg az ember vérét. Kilenc óra tájban már fürödtünk az izzadságban. Homlokunkról piszkos patakokban folyt a víz. Mindenki elhányt minden felső ruhát, ingre-gatyára vetkőztünk. Csak azok nem, akik nagyon szégyenlősek. Esetleg azok a régifajta gőgös parasztok, akik azt mondják: rossz birka az, amelyik nem bírja el a gyapjút. Inkább főnek, szenvednek, izzadnak, de nem adják meg magukat. . A vizet literszámra ittuk. Déltájban a hőség még fokozódott. Szerencsére már jöttek a fellegek, s egy-egy percre eltakarták a napot. Ilyenkor egy kis lélegzethez jutott az ember. Délután, amikor munkába állottunk, már kezdett borulni. A nap ereje nem érvényesült, de azért főtt, izzadt az ember. A szél csavargott. Reggel délkeletről indult, azóta már minden irányból fújt, néha pedig egészen elállott. Ilyenkor mindig más irányba fordult. Négy óra tájban a „Bundi-zug”, a „rohadt sarok” ahogyan a délnyugatot nevezik, elkezdett sötétedni. A fellegek színe nem fekete, és nem ólomszürke, mint a porviharoké, hanem sötétkék. Víz nézett ki belőlük. De azért még jó pár óra telt el, amíg felkészült. Itt-ott egy- egy felhődarab megzendült, pár szem eső esett, de aztán megint eloszlott, széthígult. Már-már ráfogtuk, hogy úgy lesz, amint szokott ezen a tájon. Készül-készül, de nem lesz belőle semmi. Másutt lesz az eső, itt meg csak a szele. Egyszer aztán északnyugatról kemény kis hűvös szél kerekedett. Szembevágott a lassan gomolygó fellegekkel. A nagy meleg után fázni kezdtünk, és kabátot szedtünk magúnkra. Közben a kis szél hatása alatt a fellegek rohamosan nőttek, terjedtek, höndö- rödtek. Lent, délnyugaton már zengett, villámlott, sötétedett. A fellegek mint óriási fodros, felfújt hurkák gomolyogtak lenn, a föld színén, de egyelőre nem felénk, hanem keleti irányba. Már úgy látszott, kimaradunk, nekünk csak a szárnyából jut, a vastaga, mint szokott, elhúzódik a Nyírbe. Igaz, lassan terült északnyugat felé a hátunk mögé, de az nem látszott veszélyesnek. Már csapkodott is az eső, a félben lévő munkákat hirtelen összecsaptuk, a kévéket bekötöttük, bekereszteltük, a kereszteket lekötöztük, de a marokszedőknek már kiabáltunk, hogy szedjék a tarisznyát, és szaladjanak befelé a tanyába, az üres hodályba. Akik távolabb dolgoztak, azok meg kinn maradtak, és a keresztek alá húzódtak. Bemehettek volna, de az embernek annyi a poggyásszá, hogy alig bírja. Meg aztán nem is hisz az ember az esőben, amíg nem esik, sokszor becsapódott, hogy betörekedett messze földről fedél alá, s mire beért, megállt az eső. Már zuhogott az eső, kopogott a tengeri- és tökleveleken, suhogott a száraz kalászokon, és még mindenfelől futkostak be az aratók a tanyába. Ekkor a fellegek és a szél hirtelen délkeletre fordult, s aztán a következő pillanatban már úgy pustólt, szinte sodródott, hömpölygött a földön, hogy 20—30 lépésen túl nem lehetett látni. A szél felborogatta a gyengébb lábon álló kereszteket, lebuktatta a boglyák tetejét, és kezdte a hodályról a nádat és cserepet szórni. Az asszonyok a tanyában sopánkodtak. — Jaj istenem, micsoda Ítéletidő! — Jaj, most agyonveri a csirkémet! — Jaj, vajon hol lehetnek a kislibák? — Vajon a csürhe merre van? — Jaj, a háztető! — Jaj az állatok — míg csak nem csendesül. Jó félóráig zuhogott, hömpölygött a földre szakadt felhőkből a víz, aztán ahogy csöndesedett a szél, átváltozott bugyboré- kos záporesővé. A földön mindenütt áradt a piszkos, szürke víz. A tengeri a földig hajolt, s beleragadt a kovász- szá ázott földbe, a búza lefeA mester munka közben küdt, a még zöldes zab és a csalamádé meg úgy lesimúlt, mintha lehengerelték volna. Mi csak megvoltunk, mert szárazon maradtunk, a gyerekek már tocsogtak a jó meleg tócsákban, de azok, akik künn maradtak, bizony jól eláztak. Nemsokára már vánszorogtak vizes gúnyáikkal, elázott tarisznyájukkal, ki a falu, ki a tanyák felé. Hiába bújtak a keresztek alá, nem ért semmit, bőrig áztak. De elázott a tarisznyában az élelmiszer is, ami még nagyobb baj. Az eső minden búvóhelyre bezúdult, akár a téli hófúvás. Az ember végül nem tehet egyebet, lekucorodik, maga alá veszi az élelmiszert, hogy legalább azt mentse. De most alulról is felvetette a víz őket. Tíz perc múlva már bokáig érő vízben guggoltak. S a kenyér elázott, a tészta csirízes lett, a só felolvadt és a paprika meggaluskásodott a zacskóban. Tele a határ aratóval, de nincs egy ember, akinek szűre volna. Hajdan, ha szegény volt is a földmunkás, gyerekkorában az első keresetéből szűrt vettek neki. Vőlegénykorában szintén minden legény vett újat, s ez elég volt öregkoráig. A szűr pedig páratlan jó dolog. Nemcsak az embert védte, nemcsak takaróul szolgált, de ha úgy fordult, megfért alatta a tarisznya és a marokszedő is. Utoljára, amikor elnyűtt, csiz- mafényesítőnek használták. Most ócska, nagyújjas — akinek az is yan — és ócska nagykendők volnának a felsőruhák, de ezek nem visszatartják, hanem csak megszűrik a vizet. Annyit magukba szednek, hogy alig bírja őket Augusztus 14-én hunyt el Kisfaludi Strobl Zsigmond kétszeres Kossuth-díjas szobrász- művészünk, a Magyar Nép- köztársaság Kiváló művésze, a Munka Vörös Zászló Érdemrendjeiének kétszeres, a Munka Érdemrend arany fokozatának tulajdonosa. 1969-ben megjelent életrajzi visszaemlékezéseit gyermekkora falujának megidé- zésével kezdi. Egy nagyivű, gazdag, csillagokig emelkedő életpálya kezdetéig lapoz vissza, hogy az indulás kamasz-élményeitől, vágyaitól vezessen bennünket legutolsó munkáiig. Az idős művész megáll a jól ismert, hatalmas tölgyfa előtt, s képzeletbeli beszélgetést kezd a szintúgy megöregedett fával. „— Meddig élür\k? — kérdezi az idős mester végül. S hallani véli amint a tölgy halkan súgja. — A sors útjai titokzatosak, egy napon átlépünk az örök ismeretlenbe, de a te alkotásaid tovább élnek — talán. ..” Kilencvenkét éves volt, mégis mindannyiunkat váratlanul ért halála. Aktív, tevékeny élete úgy éreztük elválaszthatatlanul tartozik művészeti közéletünkhöz. 1884-ben született, s szinte az egész világot bejárva dolgozott. Mintázott honvédeket, államfőket, lordokat, munkásokat, politikusokat, történelmi nagyságokat, művészeket, kollegákat. Női aktjai a „nőiesség esszenciáját” örökítik szoborba, arcmásai a modell legnemesebb tulajdonságait emelik ki erős pszichologizáló készséggel. Híres modelljei közül idézzük Bemard Shaw-t, aki a művész 1935- ben, a White Állom Gale- ries-ben rendezett kiállításához írott előszavában fogalmazza meg legtalálóbban Strobl Zsigmond portretis- ta kiválóságait. „ . . egyik modellnek sem volt oka arra, hogy képmása miatt szégyenkezzek. Ha valami finom, nemes vonás volt berfnük — és mindenkiben volt valami — azt kiragadta a művész és a forma igaz költészetében fejezte ki.” Emlékezetes munkái közül említsünk néhányat: elsősorban is a Felszabadulási emlékművet, a Milleneumi emlékmű Kossuth és II. Rákóczi szobrát, a budapesti Kossuth emlékmű főalakját. Mintázott Petőfit és mártír emlékművet Marcaliba, Bajor Gizi, Rákosi Szi- di portréját, Mányoki Ádám és Széchenyi István domborművét. S természetesen barátait, akik között számunkra legizgalmasabb szolnoki művésztelepi kollegáinak arcmása. Például Ivá- nyi Grünwald Béláé, Zádor Istváné. Ö maga is járt a telepen, ami természetes, ha figyelembe vesszük közeli barátságát Pólya Tiborral, akivel .együtt utaztak Amerikába 1927-ben mint „Kossuth zarándokok”. Az első világháborúban Strobl Zsigmond hadiszobrászként járta a lövészárkokat ugyanúgy, mint Med- nyánszky László rajzolóként. A fiatal szobrász le is rajzolta az idős festőművészt „ .. .az olasz fronton, amint az ellenséges lövészárokkal szemben nyugodtan rajzol”. 1918-ban pedig megmintázta az őszirózsás forradalom katonáját. Ennek a szobornak egyik bronz példánya 1975-ben került a Damjanich múzeum birtokába. Kisfaludi Strobl Zsigmond évtizedekig tanította a fiatal szobrásznemzedéket, s alkotott fáradhatalanul nyugdíjba vonulása után is. Egyike volt legnagyobb szobrászainknak. Búcsúzzunk tőle saját szavaival, művészetének ars poétikájával. „Teremtsétek meg az alkalmat, szeressétek a szépet, mert csak a szép nemesíti az emberi lényt, ez hozza a jót, a békét... . Az élet rövid — a művészet örök.” — egri — Új könyvek Irodalom - tudomány - művészet az ember. L assan cammognak befele az uradalmi aratók is, csúszkálva a bokáig érő sárban-vízben. Az asszonyokhoz hozzátapadt a ruha, fejükön lelapult a kendő. Arcuk a víztől murcos. Most át kellene öltözniük, de nincs száraz ruhájuk. Majd benn a hodály előtt tüzet gyújtanak, megszárítkóznak. Aztán az éjjel majd megszárad rajtuk. De ez nem használ a testnek, s nem csoda, ha olyan sok a beteg földmunkás. A Gondolat Könyvkiadó újdonságai között szerepel „A jel tudománya” című antológia, amelynek anyagát Horányi özséb és Szépe György válogatta, s ugyancsak ők látták el a kötetet bevezető tanulmánnyal. A nem szakemberek számára is haszonnal forgatható az „Általános kémia”. Nyilasi János tollából. Az UNESCO felkérésére és annak gondozásában látott napvilágot R. F. Dasman rendkívül érdekes könyve, az „Óvjuk meg bolygónkat!” A kötet a környezetvédelem legaktuálisabb problémáit taglalja, világosan, mindenki számára közérthetően. Az Európa Könyvkiadó A szovjet irodalom könyvtára sorozatban jelentette meg szovjet-orosz írók 1920—1940 között született elbeszéléseinek válogatását. „A forró fejű Andron” című antoló- lógiát Elbert János szerkesztette. A Modern Könyvtárban jelent meg az a versantológia, amely „Jelzések” címmel mai osztrák költőkkel ismerteti meg a versbarátokat. Az értékes kis kötet anyagát Hajnal Gábor válogatta, s ő írta az utószót, valamint a jegyzeteket is. A krimi élő klasszikusától, Agatha Christie-tól is megjelent egy új bűnügyi regény, a „Gyilkosság Mezopotámiában”. Sok érdekes és hasznos könyvet jelentetett meg az elmúlt hetekben a Műszaki Könyvkiadó. A legfontosabbak közül hívjuk fel a figyelmet a „Karbantartási kézikönyvre”, Eduard Karg nemzetközi hírű munkájára, a Számjegyek vezérléstechnikai ABC-re; Nógrádi Mi- hál” művére, a „Bevezetés a sztereokémiába” című könyvre. Az „Egyenáramú hálózatok analízise" Herendi Miklós és Tarnay Kálmán közös műve. A háziasszonyok is haszonnal forgathatják Gaáí Ferenc kis kézikönyvét; a „Hűtés a háztartásban” sok hasznos tanácsot ad a különböző típusú hűtőgépek karbantartásához, gazdaságos üzemeltetéséhez is. Űj, javított kiadásban jelent meg Walter Bartsch munkája, a „Szerszámok, gépek, munkamódszerek”, továbbá az Ipari Szakkönyvtár egyik keresett kötete, a „Fémek gyalulása, vésése és üregelése”. A modem algebrai módszerek felhasználása a műszaki kémiában Blickle Tibor és Seitz Károly közös munkája. Megjelent Mihály- fi Pál könyve, a, „Gépipari gyárfejlesztés'’, A. G. Szobol- jevszkij munkája, a „Rádióvevőkészülékek tervezése”, Cornides István tollából a „Gyakorlati tömegspektroszkópia” és Krajcsovits Mártontól az „Elektronikus adatfeldolgozási rendszerek Adatkezelés, programcsomagok, rendszertervezés”. A Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata gondozásában látott napvilágot a Mai magyar művészet sorozatban három monográfia: Nagy Ildikó Kiss Nagy András művészetével, Vadas József Z. Gács György életművével ismertet meg, míg Katona Imre Németh Jánost és munkáit mutatja be. A Zrínyi Katonai Kiadó két újdonsága: „A rakétakozmikus védelem eszközei", I. I. Anurejev tollából és a „Tüzes nyilak az égbolton”, szerzői Király Ernő és Kle- novszky László. (Utóbbi a Haditechnika fiataloknak sorozatban került a könyvesboltokba.) A közelmúltban több érdekes könyvet jelentetett meg — a magyar—román közös kiadás keretében — az erdélyi Kriterion Kiadó. Földes Mária: „A séta” című műve érdekes visszaemlékezéseket tartalmaz. Ebbe a műfajba tartozik Nagy István önéletrajzi írásainak IV. kötete, a „Szemben az árral”; ez a híres erdélyi munkásíró 1935 és 1944 közötti életének fordulatokban rendkívül gazdag szakaszáról ad hiteles vallomást. A „Gólya szállt a csűrre” Szabó Gyula novelláit, emlékezéseit, vallomásait tartalmazza. Weöres Sándor: Tündérkert Tündérkertben jártam, körülveszi bodza, kerítése kristály, mint jég behavazva, egy napi járóföld minden szélte-hossza, nem is tudom kié, nincsen benne gazda. Bent magas fenyőfák gyantát illatoznak, sövények, bozótok szépen virágoznak, nagy fűben fácánok, özek játszadoznak, fölöttünk madarak égen sátoroznak. > Közepében fakad tiszta forrás habja, árjának sudarát négyfelé fölcsapja, majd tizenkét ágra bomlik áradatja, mely az egész kertet harmattal itatja. Bizony nem is tudom, hogy kerültem ide, hol minden napsütött, mégis habtól üde, hol ijedtség nélkül sétálgat a csibe, kár, hogy el kell mennem a föld közepibe.
