Szolnok Megyei Néplap, 1975. július (26. évfolyam, 152-178. szám)

1975-07-13 / 163. szám

1975. július 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 M lengyel kultúra harminc éve . Dr. Wladyslaw Loranc, kultúr- és müvészetügyi miniszterhelyettes nyilatkozata Az olvasás iskolája Az édenből kiűzőitekért Karolva könyvem keblemre, nevet­...................................ve nézek ellenemre — Ily­lyés Gyula mondja e szavakat Haza a ma­gasban c. versében. íróink sokszor és sok­féleképpen vallottak már a könyv iránti Szerelmükről, és nevezték a könyvet ba­rátnak, vigasztalónak, gondűzőnek, ma- gánykergetőnek, fegyvernek, gyógyszer­nek, munkaeszköznek és még sok minden­nek, ami színesebbé, szebbé teszi az életet. Mindezt átgondolva döbbenünk meg iga­zán a ténytől: felnőtt lakosságunknak csak­nem fele anélkül éli le az életét, hogy egy­általán ismerné az olvasás gyönyörűségét, harmada pedig csak hébe-korba olvasgat, korántsem rendszeresen. Ma, amikor a fiataloknak több mint 80 százaléka tovább tanul az általános iskola után, itt állunk az új kérdés előtt: ha egyszer megvan a belépőjegyünk a gyönyörűség kertjébe, mi­ért vonakodik annyi ember átlépni a kapun? Vajon megfelelő nevelés esetén, olvasó­vá válhat-e mindenki? Mintegy évtizede Veres Péterrel beszél­gettem erről, ö tagadta ezt a lehetőséget. Úgy vélte, boldogok lehetnénk, ha minden kis közösségnek volna egy-két olvasó em­bere, aki mások helyett is művelődvén, közvéleményformáló erőt jelentene. Csakhogy ő nagyon magasra tette a mércét. Az igazi olvasó kategóriájába nem sorolta bele azokat, akik csak szórakozást, feledést keresnek a könyvekben, akik szürkének érzett hétköznapjaik világából akarnak menekülni, de még csupán szak­könyvek iránt érdeklődő „szakbarbárokat” sem. Az igazi olvasó szerinte az, aki az emberi lét igazságát keresi, aki azért for­dul „az emberiség kollektív emlékezeté­hez”, hogy megértse természet és társada­lom bonyolult dolgait, s ne csak a maga röpke életének pillangó-távlatából szem­lélje a világot. Ne legyünk olyan szigorúak. Bár Veres Péternek voltaképpen igaza volt, mégsem tudhatjuk, hogy a „nem igazi olvasót” mi­kor, milyen célból kézbevett könyv indítja el az igazivá válás útján? Varga Domokos másképpen csoportosít: „Vannak tevékeny (gyakorlati) és fogé­kony (elméleti) típusú gyermekek. A tevé­kenyek jobban szeretnek játszani, mester­kedni, kézzelfogható alkotásokat produkál­ni, mint olvasással tölteni az idejüket. A fogékonyak viszont képesebbek az elvo­natkoztatásra: őbelőlük lesznek már 8—9 éves koruktól a szenvedélyes olvasók”. (Köznevelés, 1973. jún.) Az alkati okokon kívül adódónak az olvasóvá válásnak egyéb akadályai is. Például az annyi emberre jellemző nyug­talanság. A könyvekkel bensőséges kap­csolatot nem tartó emberek jobban elme­rülnek mindennapi gondjaikba, bajaikba, kis dolgokon idegeskednek, s közben nincs türelmük olvasni. Időhiányról panaszkod­nak, de szabadidejüket könnyedén áldoz­zák fel a tv-nek, mert az nem kíván kon­centrált figyelmet, aludni is lehet előtte, ha éppen unalmas a műsor. Aki pedig rég elszakadt az iskolától, s azóta sem vett könyvet a kezébe, az las­sanként a betűktől is elszakad. Amikor az­tán élete delén túl, már higgadtabban megpróbálna koncentrálni, akkor szemben találja magát az olvasás technikai nehéz­ségével. Ezekre a felnőttekre gondolva kel­lene minél több olyan könyvet kiadni, me­lyeknél a nagybetűs nyomás, a sok il­lusztráció és a lebilincselő tartalom meg­könnyítené a könyvvel való barátkozást. A n«m niuaisók többnyire nem az nem OlvaSOK irodalomtól, ha­nem a könyvtől rettennek vissza1. Gondol­junk csak arra, hányán hallgatták annak idején a vak Homéroszt, később az igrice- ket, lantos deákokat, vagy a mesélő fa­lusi öregeket; s hányán hallgatják ma is szívesebben a versmondókat, a rádiót, mintsem hogy könyvet vegyenek a ke­zükbe. Ahhoz,i hogy a könyv, mint tárgy ne álljon az irodalom és az ember közé, ahhoz, hogy nemcsak az érdeklődés fel­keltése kell, hanem az idegrendszer nyu­galma, az olvasási technika fejlettsége, és a beleélő fantázia: mindezek pedig a gyer­mekkorban alakulnak ki. Első és legfonto­sabb gondunk tehát, hogy megfelelő nyu­galmas gyermekkort biztosítsunk utóda­inknak, és úgy próbáljuk őket az irodalom és könyv szeretetére nevelni. Bozóky Éva Á váci Duna-műhely Vác; összetett valóság. A természet heggyel és a Du­nával övezi az ipari környe­zetet, s azzal ötvöződve új látványt eredményez. A fej­lődő ipar nemcsak találkozik a Maszállyal, hanem át is alakítja a vidéket. Füstporo­sak a fák, gyárkémények emelkednek a völgyben, ha­jók szántják a folyó vizét. A képzőművész itt egyszer­re találkozik a táj felemelő látomásaival és a munkás­hétköznapok sokszínűségével, — s ha igazi festő, szobrász, grafikus, — akkor ezt a komplexitást szükséges meg­ragadnia. Itt alakult a Duna-műhely 1967-ben azzal a szándékkal, hogy egyaránt ápolja a helyi tradíciókat, művekben egye­síti a táj és a társadalom ajánlatait, figyeli az európai eredményeket. Megfogalma­zást nyert ekkor az, hogy „a nagyarányú iparosodás következtében fontos misszió lehet a környék ipari mun­kásságának, elsősorban a ro­hamos ütemben fejlődő Vác városnak a képzőművészeti nevelése”. Államunk több váci műteremlakás építésével és festők, szobrászok meghí­vásával cselekvő szövetsége­se volt a Duna-műhely több­rétű feladatvállalásának. Ami a helyi tradíciókat il­leti, komoly fejlődés tapasz­talható az alkotómunka mennyiségi és minőségi ér­telmében. Igaz, hogy a Du­na-műhely tagsága néhány alkalommal átrendeződött (a a szentendrei Pirk János és Csíkszentmihályi Róbert ki­vált a csoportból), de a váci központú Duna-műhely őriz­te és növelte Dunabogdány, Zebegény, Sződliget és Főt, Nagymaros hagyományait is az ott élő és alkotó Kristóf János, Hock Ferenc, Dániel Kornél, Iglay József, Lőrincz Vitus és Bertalan Ferenc közreműködésével. Emellett természetesen a váci valóság festői, szobrá- szi értelmezése is felgyor­sult. Felgyorsult, hiszen Péti­kért Károly, Lipovniczky László életművéhez társult a minőségben gyorsan fel­ívelő Mizser Pál, Hídvégi Valéria művészete — és Cs. Nagy András, Mohos József, Sáros András Miklós, Gyiíz­esek Ferenc, Blaskó János, Nagy B. István személyében új alkotók érkezték, akik új szemlélettel, friss energiák­kal egészítették ki a már ré­gebben itt festő Gaál Imre, Mikes István működését. Egy ideig tagja volt a Duna- műhelynek id. Pál Mihály, Szabó Edit, ifj. Pál Mihály, akik erősségét képezték a csoport szobrászi tevékeny­ségének, s komoly szerepük van abban, hogy a plasztikai térnyerés is megindult eb­ben az ipari környezetben. A hagyományok ápolása rendszeres figyelemmel az indulástól mindmáig szerves folyamat, mely éppen sok­rétű eszménye és minősége révén az új képzőművészet új közönségét neveli. Sikerült-e a táj és a szo­cialista embereszmény ötvö­zése az új művekben? Ha a válasz nem is teljes, de biz­tató. Megnövekedett az em­berábrázolás, előrehaladás történt a művelődéspolitika és a művészet találkozásá­ban — egymást támogatják. A társadalmi szervek azzal, hogy megrendelésekkel lát­ják el a művészeket, s a köz­terek szobrászi benépesülé­sét szorgalmazzák. Ennek keretében Vác Kiss István, Kerényi Jenő, Mikus Sán­dor, Marton László, Varga Imre, Csikai Márta plaszti­káival gazdagodott, s kijelöl­ték Gyurcsek Ferenc Dózsa- szobrának a helyét is. Ezzel új folyamat indult el, amely a Duna-műhely alkotásait ebben a környezetben kíván­ja elhelyezni. A jövő feltét­lenül sürgeti a maecénatúra és a munkásábrázolás, a vá­ci hétköznapok festői meg­örökítésének együttes fel- gyorsulását, reálisan ez ké­pezheti a csoport munkájá­nak és céljainak maradék­talan megvalósulását. örvendetes, hogy a szob­rászi, grafikai alkotások mi­nősége Gyurcsek Ferenc és Sáros András Miklós mun­kásságában felzárkózott a festészet eredményeihez, me­lyet elsősorban Cs. Nagy András, Mizser Pál, Hock Ferenc, Hídvégi Valéria és Nagy B. István művészete reprezentál. Fejlődik az üze­mi tárlatok rendszere, me­lyet elsősorban a Forte gyár­ban és Dunakeszin szorgal­maznak. E tekintetben lük­tető társadalmi mozgás fi­gyelhető meg — a Mechani­kai Laboratóriumban szinte az üzem minden dolgozója megtekinti a kiállításokat, s a vendégkönyvbe jegyzi vé­leményét. A Duna-műhely évente mutatkozik be váci tárlaton, de 1974-ben már Szolnokon is hírt adtak tevékenységük­ről. Egyenletes fejlődés ered­ménye, hogy Hock Ferenc pannója Kiskunhalasra ke­rült, Lőrincz Vitus tűzzo­máncainak Bécsben volt je­lentős sikere. E művészcsoport szellemi izomzata lassú, de szívós tér­nyeréssel tölti be egyre in­kább hivatását. Ápolja a ha­gyományokat, merteremM a munkásközönség és a művé­szet kapcsolatát. A művek gondolati gyarapításával arra törekszik, hogy a hazai él­vonal elnyerésével párhuza­mosan —a vásárhelyi, szent­endrei, vasi, nyírségi, pécsi, közösen európai rangon ad- jo- vizuális hírt népünk és szocialista kultúránk termő erejéről. — Az eltelt 30 évre visszatekintve, melyek a lengyel kultúrának azok a jelenségei, amelyeket különösen jelentőseknek és értékeseknek tart? — Azzal kezdem, amiben a háború utáni lengyel kul­túra virágzásának fő forrá­sát látom: a művészeti kép­zés rendszerét minden ed­diginél jobban kifejlesztet­tük. Lengyelországban jelen­leg 230, alsó- és középfokú zenei- és képzőművészeti is­kola, 16 művészeti felsőokta­tási intézmény és 620-nál több, társadalmi erőből fenn­tartott zenei és képzőművé­szeti oktatókor működik. Ami a művészeti jelensé­gek értékelését illeti, igen nehéz lenne bármiféle sor­rendet meghatározni. Véle­ményem szerint — nemcsak hazánkban, hanem határain­kon kívül is — a lengyel zene, színház és film kelti a legélénkebb érdeklődést. Hogy csupán néhány évre szorít­kozzam: Witold Lutoslawski, Krysztof Penderecki és Ta- deusz Baird zeneművészete, Jerzy Grotowski, Adam Ha- nuszkiewicz, Henryk Toma- szewski és Tadeusz Kantor színpadi tevékenysége, vala­mint Andrzej Wajda filmjei a legkiemelkedőbb művésze­ti alkotások közé tartoznak. S ami az új, szocialista érté­kek döntő meghatározója, az a hagyományokhoz való kö­rültekintő, s egyben önálló viszony. A háború utáni len­gyel kultúra teljes fejlődési folyamatában szembetűnő a kötődés a nemzeti művészeti örökséghez. Ezzel párhuza­mosan művészetünk a jelen problémáit is tükrözi. A há­ború után a legjelesebb len­gyel művészeti alkotások nagy része szembefordult a nyugati kultúrában jelent­kező áramlatokkál, amelyek az egyén fokozatos társa­dalmi elszigetelődését, el­idegenedését hirdetik. Az a tény, hogy a lengyel művé­szet felmutatta a pozitív modellt: a bonyolult valósá­got a maga összetettségében vállaló embert — szerintem a legutóbbi harminc év len­gyel kultúrájának legjelen­tősebb jellemzője. — A kultúra terjesz­tése a szocialista Len­gyelország kultúrpoliti­kájának egyik fő célja. Hogyan értékeli ön az e téren elért eredmé­nyeket? Déryné Színház or­szágjáró társulata most készül a jubileumi, huszon­ötödik évadjára. Az előké­születek közben az együttes tagai sok derűs históriát ele­venítettek fel az elmúlt ne­gyedszázad történetéből. Szántó Margit, a színház alapító tagja egy alkalommal Nyírbátorban a János vitéz gonosz mostoháját alakította. Az előadás után az ifjabb korosztályú nézők sokasága várakozott autogramra. Sor­ban nyújtották át blokkjai­kat, füzeteiket az öltözőasz­talnál ülő szereplőknek. Az egyik kislány éppen Szántó Margithoz ért, s a művésznő készséggel nyúlt a füzet után. A lányka azonban ki­kapta kezéből, s ráförmedt: — Magától nem kell alá­írás, szégyellje magát gonosz, vén boszorkány! * * • A színház az első időkben nem tartott gyermekelőadá­sokat. (Később már erre is tellett erejéből, s ma már évi 400—500 alkalommal ját- zrra-ri „ 7- nézők előtt.) A gyermekműsorok bevezetése előtt az esti előadások ren­des velejárója volt a műve­lődési otthonok köré sereglő gyermekek hada. Hiába re­— Ezen a vonalon szintén jelentős sikereket mutatha­tunk fel. Lengyelországban 70 hivatásos drámai szín­ház, 10 opera. 9 operettszín- ház és 19 filharmónia mű­ködik, amelyek nézőinek ill. hallgatóinak száma min­den évben 10 millió körül mozog. S a 355 lengyel mú­zeumot évente felkereső 19 millió látogató szintén so­katmondó tény, igazolja, hogy az átvett kulturális ha­gyaték bekerült életünk vér­keringésébe, hogy népünk közkincsévé vált. Ezt jelzi a lengyel városokban fennál­ló 5700 klub és a falvakban tevékenykedő 15 500 külön­böző jellegű kultúrlétesít- mény. Mondhatnók, hogy ez szép szám, — de még min­dig kevesebb a kívántnál. Hazánkban a falvak száma közel 40 000, — tehát már a puszta számok összevetése is igazolja, mennyi itt még a tennivaló. A legnagyobb hallgató-, nézőtábora a rá­diónak és a televíziónak van. A rádió- és tévéelőfize­tők száma hatmillió körül mozog, a vevőkészülékek száma azonban ennél sokkal magasabb. A kulturális érté­kek terjesztésében ezek a legjelentősebb eszközök, fej­lődésük örvendetes, de — más országokhoz hasonlóan — nálunk is újabb problé­mákat tűz napirendre. Mi is keressük a megoldást, amely­nek révén pl. megállíthat­nánk a hangversenytermek látogatottságának csökkené­sét, s megteremthetnénk a feltételeket a zenével való eleven, közvetlen kapcsolat- teremtésre. ' — Hogyan látja a len­gyel kultúrának a nagy­világban elfoglalt he­lyét? — Ezen a téren örvendetes eredményeket értünk el. Je­lenleg több mint 80 ország­gal tartunk fenn kulturális kapcsolatokat, közülük 42- vel kulturális együttműkö­dési szerződést írtunk alá. Hadd emlékeztessek arra, hogy a háború előtt Len­gyelországnak csak 9 ilyen szerződése volt. Lengyelor­szágból mindennap 2 mű­vészegyüttes és 3 szólómű­vész utazik külföldi fellépés­re, minden nap 1 kiállítást rendez Lengyelország kül­földön. 1945-től 1973-ig a világ 39 országában 4417 szépirodalmi művet fordítot­tak le és adtak ki. Ugyan­ebben az időben Lengyelor­ménykedtek azonban a be­jutásban, az esti előadások látogatása általános iskolá­soknak tantestületileg tilos! Száraz Laci bácsi, a színház Pest megyei titkára egy esti bemutató előtt szorgalmasan terelgette félre a bejárótól a kis színházrajongókat, ami nem volt könnyű feladat szá­mára, mert ő közismerten gyermekrajongó ember. Ám észrevette, hogy az egyik fiúcska a hűvös őszi estén mezítláb toporog az előcsar­nok kőpadlóján. A fiúcskát magához intette és bevitte a nézőtérre. Amikor visszatért, meglepve látta, hogy a kint maradt csoport változatla­nul együtt van, csak most már valammennyien mezít­láb. • • • Kissé naturális felfogás­ban rendezett előadás lehe­tett az, amelyről így emlé­keznek a színház „törzsgár­da” tagjai: Egy kis bakonybéli falu­ban paraszti tárgyú darab szág szépirodalmának 9856 alkotását jelentettük meg lengyel nyelven. Ma már rendszeressé váltak a Len­gyel Kultúra Napjai, ame­lyeket a testvéri szocialista és számos nyugati országban egyaránt megrendeznek. El­mondhatjuk tehát, hogy a lengyel kultúra eljut a világ minden földrajzi-politikai te­rületegységére, itt azonban a legnagyobb súlyt a szocia­lista közösségen belüli köl­csönös kultúrcserére helyez­zük. A szocialista országok­ban aratott sikerek különö­sen nagy örömet jelentenek számunkra. — A lengyel—magyar kulturális kapcsolatok sokévszázados múltra tekintenek vissza. Ho­gyan alakultak ezek a kapcsolatok a háborút követő 30 esztendőben? — Az első lengyel—ma­gyar kulturális együttműkö­dési szerződést kormányaink 1948-ban írták alá. Éz le­hetővé tette, hogy népeink jobban megismerjék egymás nemzeti kultúrájáít. Ennek köszönhető, hogy Magyaror­szágon jól ismerik a lengyel filmművészet és a mai len­gyel zene alkotásait. Ha­zánkban a magyar zene a legismertebb, de sok tényt idézhetnénk még, amelyek a lengyel—magyar kultúrkap- csolatok kedvező fejlődését tükrözik, az eddigi eredmé­nyek felett érzett elégedett­ségünk ellenére azonban nem mondhatjuk el, hogy ezen a téren minden lehető­séget kihasználtunk. Még igen sok a tennivaló, az iro­dalmi, színházi és filmcsere vonalán egyaránt. Az utóbbi két esztendőben e téren érezhető javulás következett be, ami kapcsolatban áll a kulturális és tudományos együttműködéssel foglalkozó lengyel—magyar vegyesbi­zottság 1973-ban történt megalakulásával. E bizottság kezdeményezésének köszön­hető egyebek között, hogy a fordítógárda képzése ma már jobb feltételek között folyik. Véleményem szerint a leg­közelebbi öt esztendőre, az 1976—1980-as időszakra elő­készületben lévő szerződés újabb, jelentős lépést jelent majd az egymáshoz különö­sen közel álló két szocia­lista ország kulturális együttműködésének fejlesz­tésében. H. Bukowski pergett. A díszlet falusi ház egyszerű szobája volt. Jó ne­gyedórája tartott már az előadás, amikor egy öreg né­ni szólt fel a nézőtérről: — Lányom, mikor jönnek már a színészek?! * * * Á nógrádi Homokterenyén o Bújócskát, Csizmarek Má­tyás komédiáját adták elő. A befejező jelenet végén a színfalak mögül fel szokott csendülni az arany-ezüst ke­ringő, s a zene varázsára az idős párt megszemélyesítő két színész finoman össze- fogódzva kitáncol a színről. Csakhogy a csipkekönnyű melódia helyett egy dráma „hangkulisszája”: utcazaj, gyárduda, vonatrobogás har- sant fel. A két színészben meghűlt a vér, de egy vad vonatfüttyre az öreg bácsi­ka, Gerbár Tibor feltalálta magát, s karonkapta part­nernőjét: — Gyere Berta, elutazunk a 6.25-össel... Csorna Béla Derűs históriák a Déryné Színházból

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom