Szolnok Megyei Néplap, 1975. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-20 / 169. szám
1975. július 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP ~7 és megmondom, ki vagy. ügy is mondhatnánk a közmondás parafrázisaként: madarat a tolláról; embert a (barátaivá vált) könyveiről lehet megismerni. Aki ezt tudja, az látogatóba érkezvén rögtön a könyvespolcot vizitálja. Még megsértődni sem lehet érte: szereti a könyveket. Valóban, ha nem szeretné őket, nem értene a nyelvükön. A házi könyvtár felettébb beszédes. A könyv mindig dekoráció is volt, a lakás dísze, hiszen szép kivitelben műtárgy is, meg aztán a könyvvel bélelt otthon egykönnyen elhiteti a tájékozatlan szemlélővel, hogy itt „tudós emberek” laknak. Ám, aki kevésbé hiszékeny, nyomban felfedezi, hogy újgazdag lakáscsinosítóval, vagy a könyvek szerelmesével van-e dolga? A túlzott rend elve gyanút kelt. A katonás glédában sorakozó könyvek, melyeket nem tartalmuk, vagy műfajuk, esetleg íróik betűrendje szerint csoportosít a tulajdonos, hanem külső formájuk szerint, aligha szolgálnak olvasásra. (Ez ugyanis sohasem lesz a keresés szempontja, tehát aki így rendez, eleve tudja, hogy nem fog keresni semmit.) Felettébb gyanús az, akinél sok és teljes sorozat egyenruhájában sorakozik a könyvregiment. Az igazi olvasó darabonként válogat. Nem sokat, nem „mutatósat”, s főként nem régimentet, hanem annak a műveit gyűjti, akit szeret. Olyan ruhában, amilyenben éppen hozzá lehet férni. Azután: az olvasó ember asztalán és fekhelye körül mindig van egy-két halom olvasásra szánt, esetleg könyvjelzőkkel megtűzdelt, vagy éppen nyitva felejtett könyv. A halom sohasem fogy: amennyivel végzünk, annyi le is rakódik újra kíváncsiságunk sodró folyamának hordalékaként. Az élő és használt könyvtár nemcsak személyünkről vall, de életrajzunkról, belső fejlődésünkről is. Mivel a tér korlátozott, idővel határoznunk kell: mit akarunk gyűjteni. Van, aki a verset, más a regényt, vagy a kis-epikát részesíti előnyben a szépirodalomból, van, aki kedvenceinek minél több művére vágyik, más gyermekeire gondol: találják meg otthon minden nagy írónak néhány fontosabb művét; Mivel változunk az időben, az is érdekes, hogy életünk melyik korszakában kit éreztünk lélekrokonnak. Egy-egy nagytakarítás, lakásfestés alkalmával így kerülünk szembe tegnapi önmagunkkal: naplót sem kell írnunk, a könyvek eszünkbe juttatják, mit éreztünk, gondoltunk akkor, amikor őket olvastuk. Igen fontosak, mind az általános, mind a szakmai kézikönyvek, amelyeket köny- nyebb eligazodás céljából ajánlatos külön polcon tartanunk. Ide tartoznak a szótárak, enciklopédiák, lexikonok, történelmi összefoglaló művek, atlaszok stb. Bármilyen kérdés merül föl beszélgetés, olvasás, munka vagy tv-nézés közben, ha van lexikonunk, mindjárt megkereshetjük rá a választ. Gyermekek is szívesen lapozgatják, hasznukra válik, s igen célszerű, ha korán megtanulják a lexikon használatát, az eligazodást. A szaklexikonok közül is kell néhány a házikönyvtárba: irodalmi, művészeti, zenei és természettudományi lexikonra — éppen, mert az ismeretek sokasodnak —, minden művelődő családban szükség van. Könytárunkban még egy részleget ajánlatos elkülönítenünk: kedvtelésünk, hob- bynk, szenvedélyünk könyveit. Ez még akkor is ajánlatos, ha nem olyan magától is elkülönülő témáról van szó, mint pl. a horgászat, bélyeggyűjtés, autózás stb., hanem máshová is besorolható művekről, mint a zene, vagy a képzőművészet, mert ha történetesen muzsikálni szeretünk szabad időnkben, akkor a zenei könyvekre is többször lesz szükségünk, mint más ismeretterjesztő munkákra. Láthat U a könyvtár elárulja gazdája foglalkozását, szenvedélyét, belső fejlődését; jellemzi ízlését, logikus, rendszerező készségét, mellyel a gyors és könnyű megtalálás érdekében csoportosít. De ezenkívül még azt is megvallja: lesz-e folytatása könyvgyűjtő buzgalmunknak? örzi-e majd valaki híven, ránk emlékezve a könyveinket? Mert ebben csak akkor reménykedhetünk, ha idejekorán megalapozzuk gyermekünk saját kis könyvtárát, amit ő fejleszt tovább, az ő ízlése, érdeklődése alapján. De ez már őróla fog vallani. Bozóky Éva REICH KÁROLY Az élő magyar képzőművészet egyik legsajátosabb vonalvezetésű rajzolója Reich Károly 1922. augusztus 7-én született Balatonszemesen. Előbb az Iparművészeti Főiskola grafikai osztályát végezte el, majd a Képzőművészeti Főiskolán Konecsni Györgynél tanult. Önálló grafikai lapjain kívül — tervezett falképeket a Fóti Gyermekvárosba, a miskolci gyermekkórházba, a zalaegerszegi óvodába — elsqy soi-ban mint könyv-illusztrátor ért el jelentős eredményeket. Egyéni bájú, vará- zsosan világos kompozíciói mese és ifjúsági művek díszítő elemeiként nemzetközi sikert is értek el, az 1965- ös nemzetközi lipcsei könyvkiállításon aranyérmet nyert, de rajzai — különösen az antikvitással, Devecseri Gábor műveivel találkozva — olyan átütő népszerűségre tettek szert a felnőttek világában, hogy mára a legnépszerűbb magyar könyvillusztrátor grafikusként tarthatjuk számon. Reich Ká- rolynak, — akit kormányunk érdemes művész címmel, Munkácsy- és Kossuth- díjjal tüntetett ki — 1964- ben a Dürer teremben, 1972- ben pedig a Műcsarnok kamaratermében volt kiállítása. —J—J Vidéki operaegyiitteseiiM A zenekritikus feladatához természetszerűleg tartozik hozzá, hogy ne csak a főváros, hanem az egész ország zenei életét figyelemmel kísérje. Sőt, ha a zenekritikát a közművelődési helyzet vizsgálatának fórumaként is tekintjük: talán fontosabb azt figyelni, mi történik vidéki városainkban. Negyedszázada alakultak a vidéki operaegyüttesek: Szegeden — ahol már 1945-ös kezdeményezéseket élesztettek újjá —, Debrecenben, Pécsett és Miskolcon. A miskolci együttes rövidesen feloszlott, a másik három ma is ' működik. A kezdeti lendületnek, lehetőségeknek és sikereknek már csak töredékeivel találkozhatunk ma. Talán mondanunk sem kell, hogy nem a szegedi, debreceni és pécsi operatársulatok tagjain és vezetőin kell számonkér- nünk a fejlődést. Az együttesek élén ma is kitűnő szakemberek állnak: Vaszy Viktor, Pál Tamás, Breitner Tamás, Szabó László, mint karmester. Kertész Gyula, Horváth Zoltán és alkalmanként Eck Imre, mint rendező. Ök mindent megtesznek az ügy érdekében és működésüket a közönség érdeklődése, a telt házas operaelőadások igazolják. Ne beszéljünk most a zenekarok betöltetlen hegedfls- és brácsás-posztjairól — ez olyan országos méretű probÄ felelet az Állami Operaház kulcspozíciójában rejlik. Valamennyi zenei intézményünk közt az Operaház kapja a legnagyobb erkölcsi és anyagi támogatást. így többek között vezető dalszínházunk már a Zeneművészeti Főiskolán kiválogatja á fiatal énekes-utánpótlás javát, s ezt annál is könnyebben teheti, minthogy az Operaház igazgatója és főrendezője egyben a Főiskola énektanszakának is vezetői. Másrészt, ha vidéken egy-egy jobb énekes feltűnik, esetleg ott már gyakorlatot is szerez, kinevelődik, az rövidebb-hosszabb idő után az Operába szerződik. Sem a Főiskolát végző fiataloknak, sem pedig a vidéki énekeseknek nem tehetünk ezért szemrehányást. Hiszen ki tudna ellenállni a főváros és az operaházi tagság csábításának? Viszont az sem kétséges, hogy így nem tudhat ott kialakulni stabil színvonalú operatársulat. Ugyanakkor csak a legfeltétlenebb elismerés hangján szólhatunk vidéki együtteseÉvtizedek óta járom az országot és figyelem vidéki zenei életünk és benne a vidéki operajátszás küzdelmeit, mert küzdelemről van itt szó, s ha a jelenlegi adott helyzetet vesszük figyelembe: egyre nehezebbnek látszó küzdelemrőL Essék most erről szó; léma, amelyről már sok szó esett. De hiányos a kórusok létszáma és az énekesgárda. Nem tudok pontos számadatokat mondani, csak azt tudom, hogy a vidéki színházak kórustagjai nem valami magas fizetéssel rendelkeznek, ugyanakkor nemcsak az operaelőadásokon kell részt- venniük, hanem az operett-, sőt statisztaként a prózai produkciókban is. így hát egyáltalán nem csodálatos, ha nem tolongnak a jelentkezők egy-egy kórus-státuszért. A három város ugyanakkor kitűnő koncerténekka- • rokkal rendelkezik, de ezeknek vezetői mintha elzárkóznának a színházzal való együttműködés elől. Ez a szituáció önmagában lehetetlenné teszi a nagykórusok operák előadását. A magam részéről nem hiszem, hogy a három város hangversenyénekkarainak kárára válnék, ha például évadonként néhány előadásban résztvenné- nek. Sőt, talán még hasznot is hajtana a Borisz Godunov vagy a Peter Grimes nagy kórusainak betanulása Egyszer már eí kellene dönteni: a valóságban, vagy pedig csak szavakban és statisztikai adatokban akarunk- e országos operakultuszt teremteni. A kezdeti években egészen más volt a helyzet: a vidéken működő operaegyüttesek tagjait évekig hallhattuk ugyanabban a színházban, mód és lehetőség volt igazi együtteskultúrát teremteni. És ugyanekkor működött még a Gördülő Opera is, tehát kisebb és nagyobb vidéki városaink igazán magas színvonalú opera- előadásokat kaptak. Ma, a közművelődés általános' szituációját tekintve is előnytelen, hogy Budapest centralizált helyet kap a kulturális életben. Ezt csak súlyosbítja, ha ezeket a vidéki együtteseket, amelyek amúgy sem rendelkeznek elsőrangú erőkkel, a fentemlített módon időnként még gyöngítik is. Ilyen helyzetben csak a statisztikai jelentések adatai rózsásak. ink munkájáról. Bár a „szegény ember vízzel főz” mondás vonatkozik rájuk, heroikus harcot vívnak, amely önmagában is csak a legnagyobb dicséretet érdemli. De miért kell harconlni? Miért kell minden bővítésért külön vért izzadni, miért van szükség arra — mert ez is előfordult —, hogy a vidéki színházak egymástól csábítsák el az énekeseket és muzsikusokat? Hogy mi a megoldás? Csak arra tudjuk felhívni a figyelmet, hogy minek nem szabadna lenni. Szűnjék meg a lefölözés, a csábítás — ez a legfontosabb, érdemes legyen vidéken énekelni. Akár leutazással, akár helybenlakással meg lehetne oldani bizonyos számú énekes vidékre irányítását is. Háttérbe szorítás helyett, fokozott támogatást! Talán csak egy példát a háttérbe szorítottságból: az Állami Déryné Színházét. Gondolom, nem szükséges elmondani, mi a jelentősége ennek az együttesnek, mit jelent az, hogy a lekisebb falvak színházat, sőt operát is kapnak. Az operaéneklés olyan feladat, amely fizikailag is, szellemileg is megerőltető. Teljesen jogos az a rendelkezés, melynek értelmében az operaénekeseknek egy-egy fellépés több szolgálatnak számít és így kevesebb fellépéssel teljesítik szerződésüket, mint a prózai színészek. Igazságtalan megkülönböztetés De vajon miért, hogy a Déryné Színház operaegyüttesének tagjait a többiek kettes, sőt hármas szorzószámú kedvezménye helyett csak más- félszeres illeti meg, azaz csak illette, mert még ezt is megvonták tőlük. Összevetve az Operaház és a Déryné Színház-beli fizetéseket, még kirívóbb, még igazságtalanabb ez a megkülönböztetés. Természetes, hogy nem a kiemelt intézmények sokmilliós támogatását, általában kiemeltségét kifogásoljuk. De ha tudjuk, hogy a vidéki zenei életre múlhatatlanul szükség van, ha valljuk, hogy a zenei közművelődés hatása hatalmas jelentőségű, valóban élő, mozgékony és köz- művelődési feladatát teljesítő vidéki zenei intézményeket akarunk, akkor nem elég beszélni erről, hanem tenni is kell. Várnai Péter II kezdet: évek sikerei flz út az operába vezet Fokozott támogatást! A z irodalmi ter- “ mék a múlt század közepéig szabad préda volt, a szerzői jogot nem ismerték. Bárki bármit eredeti, vagy megváltoztatott szöveggel újranyomtathatott, átdolgozva saját neve alatt kiadhatott. Hogy ez mennyire így volt, ezt hazai viszonylatban legjobban talán a Lúdas Matyi vándordíja bizonyítja. Fazekas Mihály 1804-ben fejezte be híres költeményét, a hexameterben írt „eredeti regét”. Kéziratát elküldte Kazinczy Ferencnek, de midőn kedvezőtlen bírálattal kapta tőle vissza, nem adta ki nyomtatásban. Szerencsébe barátainak megmtßlatta, s ezek nem osztották a széphalmi mester szigorú és igazságtalan ítéletét. Közülük többnek annyira megtetszett, hogy leírta és másoknak is odaadta a Lúdas Matyi szövegét. Egyre több másolat járt az országban kézről-kézre, s egy ilyen — meglehetősen elrontott szöveggel — a Bécsben tanuló Kerekes Ferenchez is eljutott. Kerekes nem tudta, hogy ki az írója, s ezért 1815-ben név nélkül kinyomatta, anélkül, hogy Fazekas beleegyezését megkapta volna. ) A bécsi kiadással kezdődött el a parasztnyúzó földesúr megbüntetése vidám históriájának diadal- útja. Megismerték az egész országban, negyven további kiadásban nyomtatták ki. Megtetszett Balog István színiigazgatónak is, aki 1815-től 1839-ig önálló társulattal járta be p.z országot. Társulata szegényes repertoárját több átdolgozott darabbal bővítette, így darabot írt Csokonai Dorottyájából is. A siker lehetőségét látta a Lúdas Matyiban, 1838-ban átformálta színművé, teletűzdelte énekes betétekkel, a szereplők számát tündérekkel és manókkal szaporította meg. Fazekas pompás humora kimaradt az átdolgozásból, de a vidék közönsége így is megtapsolta, sőt , később a Nemzeti Színház is előadta. Medve Imre Tatár Péter álnéven számos hosszú, de érdektelen népies verset írt, s ezeket a vásárokon a ponyván árulta. Balog tündér játékát ő „fogadta örökbe”, az elrontott színpadi változatot elég híven követve, ismét verses elbeszéléssé gyúrta át Lúdas Matyi történetét. Terjengős, 86 lap terjedelmű költöiet- len feldolgozását azáltal próbálta élvezhetőbbé tenni, hogy kb. 150 sort szószexint átvett Petőfi Szilaj Pistájából és János vitézéből. V. M. A „Lúdas Matyi” vándorú íja Az olvasás iskolája Mutasd meq a könyvtárad!
