Szolnok Megyei Néplap, 1975. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-13 / 163. szám
e SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1975, július 13. n csillag haailokú költő Hetek óta szállong a hír,. szorongó szomorúságot okoz- • va — s most itt a bizonyosság. Meghalt. A felszabadulás utáni irodalom — a mi életünk irodalomtörténeti korszakának egyik legismertebb alakja, élő testével kilépett a sorból. Oly hirtelen jött ez az elmúlás, még itt állt, járt, nevetett, beszélt, kezet fogtunk. „Küldök verset. Megint írok, meglátod milyen jókat!” És. aztán a hirtelen elhamarkodott hír: beteg! és a ráduplázó. Súlyosan az, menthetetlenül! Hihetetlennek tűnt. És most meghalt. Itt hagyott minket. 49 éves volt. Költő, a „Száll a rosta” költője, a népből jött, a népért élő költő, akiben a szó és a tett egysége alkatilag, csontosodott meg és aki nem tudott, nem is törekedett» másra, mindig csak a valóság szülte szó igazára. Törékeny alkat. Kamaszost fej. Áttetsző égkristály szemek, kisfiús mosoly. Szelíd szomorúság és szigorú szelídség. Mesezengésű verssorok költője. Nemzedékem, a.;, háború utáni kamaszok köl-‘ tője: Simon István. Mi minden volt e 49 év alatt. Szerkesztő, az írószövetség vezetője, országgyűlési képviselő, műfordító, okos szavú, higgadtan szóló mindig segítő. Legnemesebb népművelő. Irodalomtörténetében . egy ország bölcs tanára. Vagyis költő, köztünk élő ember, olyan, ki velünk együtt lép, de alkotásaiban mégis -utánozhatatlan, öntörvényű világot teremtő. Elbúcsúzni tőle? Búcsúztatni őt, hiszen itt az arca arcunk előtt, hangja fülünkbe cseng! Hogy nincs már? Hogy > nem él — el nem hihető! S kik ismerték — vagyis az egész ország — azoknak minden verssorára valahányszor csak felhangza- nak, minőig fel fog támadni arca, hangja. És sokszor fel fog támadni, mert Váci Mihály mellett eddig is a legtöbbet i szavalt élő költő volt. És biztosan nagyon sokáig az isi marad:'a legnépszerűbb élő költő — ő, a most már (visszavonhatatlanul halott! Simon István: r nézd, villám; a villám gyönyörű szép cikázása, s az éjféli ütést tornyok helyett elkongó döreje, f- a lapuló táj megzendül bele; ragyog a villám, suttyan, úgy szegi keresztül-kasul az éj dzsungelt fülledtségét, mint kaszahegy hajoló ki a föléje sodort rend alól; hallani, ahogy fűmagként pereg az eső, mert a zápor megeredt; t és csap a villám, csapdos fényesen, nem tudom róla levenni szemem, s mintha valami tiltott, ördögi kéjjel tűrném, hogy vonzza és löki reszketteti és gyönyörködteti bennem azt, ami még ősemberi, amit éreznek tán a gyerekek, ha babrálgatják a fegyvereket, s legyürhetetlen szenvedély miatt kockázatot vállaló férfiak és mind, akik a vak véletlenek esélyével néznek farkasszemet; ez a borzongás tarthat fogva most, hogy túléltem, hogy nem belém csapott, föllélegezve várom már az új ragyogását és hallom, elgurul a hangja, el, a semmibe zuhan, s átérzem, de ezt már szomorúan, hogy így vész el, mert amire leírnám hanggá foszlik csak távolba halóan az is, ami a tündökletes villám mása: a legfénylőbb gondolatom. H a valaki a foglalkozásom iránt érdeklődik, zavarba jövök: elpiru* lók, dadogok — én, akit egyébként magabiztos embernek tartanak. Irigylem azokat, akik azt mondhatják: kőműves vagyok. Irigylem a fodrászokat, könyvelőket és írókat, mert egyszerűen bevallhatják foglalkozásukat, hiszen ezek maguktól értetődnek és nem igényelnek semmiféle hosszadalmas magyarázkodást. Nekem azonban azt kell erre a kérdésre válaszolnom, hogy nevető T,agyok. Ez pedig magyarázatot kíván, mert a második kérdésre is, hogy: „És ebből él? — igennel kell válaszolnom, hogy hű maradjak a valósághoz. Igen, a nevetésemből élek, mert a nevetésem — hogy üzleti nyelven fejezzem ki magam — keresett cikk. Kitűnő, képzett nevető vagyok. Senki sem tud úgy nevetni, mint én. Sokáig színésznek mondtam magam, hogy elkerüljem a kínos magyarázkodást, de arcjátékom és beszédtechnikám olyan gyönge, hogy ezt a meghatározást nem találhattam igaznak. Én pedig szeretem az igazságot. És az igazság az, hogy nevető vagyok. Nem bohóc, és nem komikus, nem mulattatom az embereket, hanem hangot adok a derültségnek: nevetek, úgy mint egy római császár, vagy mint egy érzékeny érettségiző. A tizenhatodik századi nevetésben éppen olyan jártas vagyok, mint a tizenkilencedikben, és ha kell, végignevetek minden évszázadot, társadalmi osztályt és életkort. Hisz megtanultam, egészen egyszerűen úgy, ahogy cipőt talpalni tanul meg az ember. A mellkasomban szunnyad Amerika nevetése, meg Afrikáé; a fehér, a vörös, a sárga nevetés és — kellő tiszteletdíjért — valamennyit megszólaltatom, ahogy azt a rendező kívánja. Pótolhatatlanná váltam. Nevetek lemezen, nevetek szalagon, és a hangjátékren- dezők figyelmesen bánnak velem. Nevetek mélabúsan, nevetek tartózkodóan, nevetek hisztérikusan. Tudok úgy nevetni, mint egy villamoskalauz, röhögni, mint egy élelmezésipari tanonc. IsmeKönyvjelző Az idei könyvhét egyik újdonsága Bemard Mala- mud: Üj élet című regénye volt. A népszerű Európa Zsebkönyvek sorozatban megjelent könyvben az ötvenes évek jellegzetes amerikai kisvárosi világát mutatja be az író. Levin a főhős, aki valaha alkoholista volt egy szép augusztusi napon New Yorkból a Cascadia állambeli Marathonba utazik, mint a Cascadiai Főiskola újdosült tanársegéde Ahogy az író jellemzi megérkezésekor: „Szakállas volt, holtfáradt és magányos”. Ügy érzi a főiskola új értelmet ad majd, mind a köz-, mind a magánéletének. Elvégre már harmincéves, s még semmit sem valósított meg fiatalkori elképzeléseiből. Elfecsérelte az éveit, egymást követték a kudarcok egész életében. Az új élet azonban továbbra is csak vágy marad. A főiskola oktatási rendszere távol áll tőle. A hallgatókat, s a tanáraikat sem érdekli jóformán semmi — a rögbin kívül. Az angol nyelv tanszékén, ahol hősünk is tanít, ráadásul még belharcok is dúlnak. Egymásra intrikákat szórva vetekednek a tanszékvezetői tisztségért. Levin idegen ebben a világban. Űjabb kudarcait, csalódásait, küszködéseit csak fokozza, hogy a magánéletét sem sikerül rendbehoznia. Az álerkölcsös városban bezáródnak az ajtók a furcsa, eszményeit lankadatlanul kergető, szakállas, idegen előtt. Senki sem nézi jó szemmel az egyedülálló tanársegédet, csaknem minden kolléga kerüli, természetellenesnek találják a nőtlenségét. Levin pedig mohón keresi, s várja a szerelmet, amelyben eddig még soha sem volt része. Előbb egy tanítványával próbálkozik, de a nagy, nemes érzés még várat magára, míg végül beleszeret kollégája, jótevője feleségébe, Paulinba. Érzése viszonzásra talál, ez némi lendületet ad a munkájához is. Ám a kisvárosban elkezdődik a suttogás, s elkerülhetetlen a botrány. Az annyira kívánt új élet csak most kezdődik el. Levin ekkor már világosan látja helyét, feladatát a körülvevő világban. Malamud hol ironikusan, gyúnyosan, hol meg érzelmesen, hősével együttérez- ve vezeti a cselekmény szálait. A magyar olvasók Szilágyi Tibor remek fordításában ismerkednek meg az emberi lélek minden rezdülését kitűnően ábrázoló író új regényéveL S zomorú buckák futóhomokja kergetőzött a szélben, a kiaszott partvidék apály szárította hajlásaiban milliárd szúnyogfészek. Ezen a tájékon épült fel estére a sátortábor. Reggelre megélénkült a környék. Bennszülöttek kacagva alkudoztak, megrázták a felkínált csengőket, átnéztek a kristályüvegen, kicsavarták a kendő végéből az elrejtett aranyszemecskét, zöld vagy vörös követ, s mire a katona utánakapott — ők már sisakjára, kardjára mutogattak. így tartott a vásár délig, amikor követek jöttek, s jelentették, hogy a nagyúr, Teuhtitle, gondoskodik sápadt arcú barátairól, s holnap, .napkelte után saját személyében megnézi, nem szenvednek-e valamiben szükséget? Feltámadás estéje volt. A katonák kukoricakenyéren böjtöltek. Mire megerősítették a tábort — Krisztus már feltámadott. Szurokba mártott fáklyákat vittek, lemeztelenítették fejüket, s a tengerpart fövenyén énekelve, ágakat lengetve megindult a húsvéti processzió. Cortés leszúrta a vastag gyertyát, kezébe véve a hatalmas tálat, saját személyében szolgált a katonáknak, mint ezt megkívánta a kegyes szokás. Estére csend lett, az emberek megbékéltek, s a tisztek osztozkodásra hívták a korona hivatalnokait. — Húsz lányt kaptunk a tabascóbeliektől. A főkapitányt illeti egyötöd, ergo négy lány, négy marad a koronának, a többi megoszlik a kapitányok és az emberek között. — Vajon ki mondhatná meg egy leánynak az árát, amin osztozunk? — El kellene őket árverezni... — Ajánlanék húsz aranyat egyért-egyért... — Urak, főkapitányi jogomnál fogva magam számára csak egyet igényiek, akinek megnyitotta a Szentlélek tüzes nyelve a száját. Azt, akinek Marina a neve. Támaszt-e ezellen valaki kifogást? Alvarado mosolygott1 — Kegyelmességed nem választ épp behunyt szemmel ... A tisztek nevettek, feloldódott az alkuvás feszült hangulata. A jegyző írásba szedte a haditanács határozatát. A tisztek természetben választhatnak, aki lemond róla — pénzben kapja meg, ami reá esik. Ordaz és Öli legyintettek: nem kell nőzsákmány. Sandoval felnézett: — Mit fog szólni Olmedo atya? ♦ — Jobb, ha a lányok urakhoz kerülnek, mintha mindenki prédájára lennének... katonaringyóknak. Aguilar összeterelte az indián nőket, s tolmácsolta a maga módja szerint. — Akinek vállára ráteszi ura kezét — azt követi, és annak engedelmeskedik. Ha nehéz sorotok — tűrni fogtok, ha nem tudnátok elviselni, a jó atya segít rajtatok ! Cortés vette át a szót. A z Ür, nekünk spanyoloknak egyaránt mérte ki jogainkat, s azzal arányos kötelességeket. Kegyelmetek ne feledjék, hogy a szolgálólányok leikéért felelniük kell az ítéletkor. Ajándékportékák ezek, nem szerecsenpiacon vett rabszolgák, úgy jutottunk hozzájuk, az Ür akaratából. Azért mindnyájan védelmem alatt maradnak, aki bűnökre fertőzi őket — nem méltó arra, hogy birtokában maradjon. Hátuk megett egyszerre megszólalt Olmedo halk, szomorú hangja. — Még csak az imént támadott fel Megváltónk, s ti már úgy osztozkodtok ezeken' az ártatlanokon, mint latrok Krisztus köntösén. Én tehetetlen és gyenge vagyok ahhoz, hogy titeket szelídítselek, tagodom, hogy kisebbik rossz az, ha csak egy ura van egy lánynak, s nem kerül ki martalóc katonák közé. Ez a ti katonaerkölcsötök. Az enyém azt mondja az örök írással: ne paráználkodj! Vagy talán azt hiszitek, hogy nem bűn- az, ha indián-lánnyal vétkeztek, s könnyebb a test esendősége, ha rézbőrű nővel követed el? Kívánom, ne váljon valóra a jóslatom, de ezek a lányok még átkot és rontást fognak hozni, viszályt szítanak embereink között. A királyi jegyző vette át a szót. — Atyánk hívta fel figyelmünket arra, amit a törvény ereje is bizonyít. A szolgalányok, mihelyt beléptek a Szentegyházba — személyükre szabadok, s rendelkeznek sorsuk felett. Bár erre a mostani esetre nem intézkedik hazai jogunk ... itt az történt, hogy idegen, pogány törzsfőnök a saját törvényes jurisdictiója szerint ajándékozott nekünk . .. rableányokat, tehát az ő joguk szerint az ajándékozás ténye már konstituáltatott... mégis esetleges jogi vitának elejét veendő tolmácsolja Aguilar testvér a leányoknak mindazt, amit mondani rendelünk. Lares, a számtartó közbeszólt : — Vajon nem téved-e kegyelmed? Hiszen a rabnök kiskorúak, s nem jogosultak az Institutiók szerint sem saját személyükre nézve dönteni! De ki rendelkezik a kiskorúval, ha nem lelhetők fel szülei...? Valójában csak ura tehetné ... Ha meg ő rendelkezik, akkor nincs is szükség itt külön aktusokra... Cortés hallgatta egy darabig a csűrő-csavarókat. Sala- mancában érezte magát, amikor a kis Gaspare-val vívtak meg heves jogi csatákat. — Kegyelmetek szertehasogatják a szőrszálakat... De az Úristen azért adta nekünk, spanyoloknak az értelmet, hogy ésszel és karddal is hadakozzunk ... A fráter a lányoknak magyarázta: a szó olyan, mint a madár: elrepül, nem tudja 'ftfé'gfogfíi 4séhki sem. „Atyáitok képekben fogták meg az eltűnő gondolatot. A spanyolok jelt adnak a hangnak. Ez az írás. Minden embernek neve van, és ezt a nevet le szokták írni. Ha leírja, ami felette állt, az ő akaratéval történt. Mind- hogy ti nem tudtok írni: én írom a .ti neveteket erre a papírra, értettétek?” Marina megfogta karját. — Engem atyám tanított gyermekkoromban ... mint kell lemetszeni a fák kérgét, és színes festékkel belevésni a jelemet. Megmutatta, miként kell rajzolni az agave- lapra . .. Akarod, hogy megpróbáljam? A jegyző kalamárisában friss, bogyókból préselt, lila színű tinta állt. Marina belemártotta a lúdtollat — gyors és biztos kezevonásá- val szépen kis virágcserepet rajzolt, liliomokkal, felettük kapuformát, tetején madárral, melynek szétnyíló farka leér a földig. Letette a tollat. A tisztek értetlenül bámultak a csodajelre, mintha démon játéka lenne. — Mit jelent ez, Marina? — Ez az én jelem. Virágos Kapu leánya, Malinalli, azaz egybekötözött virágoscserép. C ortés magára maradt, nézte a protocollum alján már feketévé lett különös rajzot. Ügy feküdt a fehér lapon a két egymástól elütő jel, minikét idegen világ, mely egymást nem értheti meg soha. (RÉSZLET) Passuth T.&vzló 1975. július 15-én 75 éves. Mexikóról írt könyve első történelmi regénye. Ma már hatalmas könyvtárak fogják össze — főként Amerikában — a majdnem áttekinthetetlenné bővült pre- kolumbián irodalmat, de a prekolumbián kultúrákkal és viszonyokkal foglalkozó tudomány a regény születésének idején, a harmincas években még csak néhány tudós szű- kebb körű, a közérdeklődésre alig számító munkaterülete volt, s így Passuth László regényét nemzetközi síkon fs az úttörő munkák közt tartják számon. T. G. rém a reggeli nevetést, meg az estit, az éjszaka és a szürkületi órák nevetését, egyszóval akárhol és akárhogyan kell is nevetni — rajtam nem múlik. Elhihetik, megerőltető az ilyen állás. Kivált, mert — és ez a specialitásom — ragályosan is tudok nevetni. így aztán nélkülözhetetlen vagyok a harmad- és negyed komikusoknak, akik joggal reszketnek poénjaikért. Majd minden este varietébe ülök, afféle klakőrként, hogy a program gyenge pontjainál rogályo- san felnevessek. Finom, míves munka ez. A szívbőljövő nevetés nem csattanhat fel sem túl korán, sem túl későn, éppen a megfelelő pillanatban kell kirobbannia, akkor aztán pontosan, időzítve tör ki belőlem, az egész közönség elkapja, kacag, bru- haházik, és a poén meg van mentve. De én utána fáradtan ván- szorgok ki a ruhatárba. Fölveszem a kabátomat és örülök, hogy végre szabad vagyok. Otthon többnyire táviratok várnak: „Sürgősen kell a nevetése. Felvétel kedden”. Néhány óra múlva egy túlfűtött gyorsvonaton gubbasztok és átkozom a sorsomat. Megérthetik, hogy munka után, vagy szabadságon nincs kedvem nevetni. A fejő is örül, ha elfeledkezhet a tehenekről, a kőműves akkor boldog, ha nem gondol a habarcsára, és az asztalosoknál rendszerint nem csukódnak otthon az ajtók odahaza és a fiókokat csak nehezen lehet kihúzni. A cukrászok pedig jobban szeretik a kolbászt, mint a kenyeret. A torreádorok előszeretettel tenyésztenek galambokat, a bokszolok pedig elsápadnak, ha gyereküknek elered az orra vére. Én mindezt nagyon jól megértem, mert munka után soha sem nevetnek. Halálosan komoly ember vagyok, és az emberek pesszimistának hisznek. Talán joggal. Házasságunk első éveiben még gyakran mondogatta a feleségem: „Nevess már egy kicsit!” De aztán rájött, hogy ez nem megy nekem. Boldog vagyok, ha kimerült arcizmaimat, elnyűtt kedélyemet mély komorsággal üdíthetem fel. Még a másik nevetése is idegesít, mert túlságosan emlékeztet a szakmámra. így aztán csöndes, békés házaséletet élünk, a feleségem is lassan elfelejt nevetni. Egyszer-egyszer mosolygáson kapom rajta, és ilyenkor én is elvigyorodok. Halkan beszélünk egymással, mert gyűlölöm a varieték lármáját, meg a stúdiókban uralkodó zűrzavart. Azok, akik nem ismernek jól, zárkózott embernek tartanak. Talán azért, mert túl gyakran kell nevetésre nyitnom a számat. A magánéletemet viszont merev arckifejezéssel élem végig, csak hébe- hóba engedek meg magamnak egy-egy szelíd mosolyt. Gyakran gondolkodom azon, vajon nevettem-e valaha — csak úgy maszk nélkül. Nem hiszem. A testvéreim legalább is úgy emlékeznek, hogy én mindig nagyon komoly gyerek voltam. Raáb György fordítása Heinrich Böll: A NEVETŐ PASSUTH LÁSZLÓ: Esőisten siratja Mexikót
