Szolnok Megyei Néplap, 1975. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-20 / 169. szám
© SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1975. július 2t. Új könyvek Életrajzok, naplók SZILVÁSY NÁNDOR: HOLDNÉZÖK Harcainkra emlékezünk Visszaemlékezések a munkásmozgalom Szolnok megyei történetéből Egy hete, hogy meghalt, egy hete hogy nincs, hogy eltemettük Simon Istvánt, és már itt az új hír, az arató halál most az élő magyar irodalom egy másik hallha- tatlanját, a sokkal idősebbet, e századot máig végigélő nagy öreget, Lengyel Józsefet kaszálta le. ö is költőnek indult, első verseit Kassák folyóiratai hozzák. De nem lírikus, mert sorsa belesodorta a XX. század viharzó történelmébe, és ez számtalanszor újjá teremtette az alkotót is, kinek kerek éleműve így — néhány vaskosabb kötetbe férve — a XX. századi magyar irodalom egyik legsúlyosabb életműve volt. 1896. augusztus 4-én szü- letétt Marcaliban. Pest és Bécs után, ahol bölcsészetet tanul, a Vörös Újság munkatársa lesz, egyike a kommunista párt alapítóinak, a Tanácsköztársaság idején agitál, röplapokat terjeszt és ír, és ezek egyikében írja le máig érvényes mondatát: „Szépszerével, de ha kell, erővel is meg kell tanítani mindenkit arra, hogy saját hasznának az útja csak a közösségnek való használás útján vezet, és más út nincs.” A Tanácsköztársaság bukása után az ifjú forradalmárnak emigrálnia kell. Bécs- ben az Írók Könyvtára sorozat szerkesztője, 1927-ben Berlinbe megy, aktív bekapcsolódása a fasizmus elleni propagandában természetes, dramaturg egy filmvállalatnál, a Film und Volk című folyóirat szerkesztője 1930. Moszkvában találja, itt jelenik meg Kun Béla előszavával a „Visegrádi utca” első kiadása, melyben a forradalmi morál líraian megfogalmazott tételei közül határozottan emelkedik ki a helytállás dicsérete. Moszkvában aktívan részt vesz a magyar emigráció irodalmi életében. Hozzákezd Prenn Ferenc vöröskatona történetének megírásához, de két fejezet elkészülte után letartóztatják, koholt vádakkal vizsgálati fogságban él évekig, később a norilszki körzetbe száműzik, innen 1953- ban szabadul, 1955-ben rehabilitálják, s még abban az évijen hazatér. Itthon új és nagy korszaka kezdődik. Novelláiban — elsősorban az Igéző című kötetben — fogalmazza meg a szocialista társadalmi rendtől idegen, szörnyű helyzet természetrajzát, a személyi kultusz megpróbáltatásainak törvénytelenségeit. Ám ezekben a keményen ítélő kritikai írásokban is mindig jelen van a konstruktív mozzanat, amely az emberi lét törvényszerű folytonosságának gondolatát, a feloldás lehetőségét, az újrakezdés ígéretét tartalmazza. Mindig jelen van az írónak, az. a meggyőződése, hogy a szocializmus lényege az alkotó munka, és ennek feltételei a személyi kultusz embertelenségének ellenére sem szűntek meg. Lengyel József életútja és életműve az erkölcsi helytállás tükre. Forradalmárként indult, az élét számtalan próbatételt állított elé, s ő minden próbát megállt anélkül, hogy világnézetében meghasonlott volna. Életművét, életében József Attila-díj, SZOT-díj, Kos- suth-díj fémjelezte. Humanizmusának, szocialista tartalma társadalmi igazságérzetének izzó szenvedélyessége, kommunista művészi tisztasága, életművét állandóan olvasandó, gyönyörű példává emeli. Szalontay Mihály „Egy árnyékember feljegyzései 1938—1945” alcímmel jelent meg Ruth Andreas- Friedrich szívet szomorító, lelkesen antifasiszta könyve, könyve, a Berlini napló. Drámai sorsa volt magának a kéziratnak is, mert — kon- spirációs okokból, álnéven mutatva be a Hitler-ellenes mozgalomban részt vevő társait — úgyszólván napról napra, tehát közvetlen közelből rótta naplójába az írónő a hét és fél esztendő borzalmait és a polgári humanista csoport akcióit. Becsületes és hiteles tanúságtétel az otthon maradt antifasiszta értelmiségiekről, akiket az üldözöttekkel vállalt szolidari tás késztetett cselekvésre, a történelem logikája pedig fegyveres ellenállásra és nemzetmentő koalíció keresésére. (Kossuth) Túlságosan szerény köntösben és szárazon politikus címmel (Internacionalisták Kirgizföldön) látott napvilágot Szabó János, memoárja, pedig sokunk érdeklődését érdemli meg. Fél évszázados történet bontakozik ki az elbeszélésből : azoknak a Csehszlovákiából áttelepült munkáscsaládoknak a sorsa, akik az első szocialista államban leltek új otthont, és segítettek felvirágoztatni Szovjet- Kirgizia gazdaságát. Az In- terhelpo szövetkezet alapítását és fejlődését mindvégig a maga ügyének tekintette Szabó János, s ebből adódik a visszatekintés módja is: az adatokban gazdag, konkrét és lelkes. Önmagáról alig ejt szót a szerző, s ezt őszintén fájlalhatjuk. (Kossuth) és csak aztán, maga előtt az egész kisasztallal jött be. És letette az anyám előtt. Ebben a pillanatban oda- ugrik az apám, és arcul üti. A legény elterült a padlón. Az anyám szólni se tudott, csak megrándult az arca. A vendégek úgy tettek, mintha semmit se látnának. Ehhez értettek. A neszesszer persze ott volt a kisasztalon. Anyám felkapta, kinyitotta, matatott, amíg magához jött, aztán si- etően beszélni kezdett a vendégekkel. Valami családi kép volt, úgy rémlik . .. — És a katona? — A katona ekkor már állt, keze a nadrágzsinórján. Várta, mit csinál majd az apám. — „Vidd vissza!” — parancsolta, és ő is úgy tett, mintha mi sem történt volna. Erre tanították egész életében. — És te? — Ültem a kisdíványon, és azt éreztem, hogy ha akkor hirtelen hívnak, nem tudnék a lábamra állni. De nerrv hívott senki. Anyám kiment egy percre, közben az apám foglalkozott a hölgyekkel. A kávét a szakácsnő hozta be. Nagyon hosszú volt ez a délután, nagyon hosszú. A nyám később kiderítette, és nekem is elmondta, hogy az új Jóska nem tudta, mi az, hogy „neszesszer”. Úgy szégyell- tük magunkat, anyám és én, hogy bocsánatot kérni se mertünk. Persze, azért megértettük vele, hogy ki akarjuk engesztelni. Anya szabadnapot adott soron kívül, én cigarettát loptam neki. — És apád? — Nem tudom. Soha erről nem beszéltek a házunkban. Ö a maga módján volt rendes, de ez, az ő módját, úgy hiszem, nem zavarta. — Te ezután? — Ezután. És nem is egyszerre. Azt hiszem, hogy nem is anyám segítsége nélkül. — És most? — Ügy tudom, nincs ok, amiért kérdezd. — Nincs. De az jó, hogy ezt is tudom. — Jó. A nap magasan állt az éggel fedett náddal határolt csónak felett. Az elmúlt évek során több kötet jelent meg a megye forradalmi múltjáról, melyek széles körű forrásfeltáró munka eredményeként születtek. A Szolnok megyei Lapkiadó Vállalat gondozásában most megjelent „Harcainkra emlékezünk” című kiadvány abban különbözik az előzőektől, hogy a múlt küzdelmes harcainak résztvevői maguk mondják el a mozgalomhoz kapcsolódó emlékeiket. A közreadott huszonhárom visszaemlékezés közel fél évszázad forradalmi küzdelmének dicső emlékét örökíti meg. A szerzők felelevenítik az első világháború okozta súlyos szenvedéseket, a Magyar Tanácsköztársaság dicsőséges napjait, a huszonöt éves fasiszta megtorlás megpróbáltatásait, a második világégés tragédiáját és a fasizmussal szemben ellenállók hőstetteit. Egyes visz- szaemlékezések felidézik a szabadság elnyerésének első napjait, s azt a küzdelemsorozatot is, amellyel a magyar nép legdicsőbb korszaka kezdődött. „A múlt értékeinek ismerete nélkül életünk szürkébb, érzelmileg szegényebb lenne. Különösen igaz ez a munkásmozgalmunk emlékeire, hiszen ezek szocializmusunk terebélyesedő fájának éltető gyökerei, igazi erőforrásai” — írja a kötet előszavában dr. Majoros Károly, a megyei pártbizottság titkára, majd valamivel később így folytatja: „Ajánlom e könyvet időseknek és fiataloknak egyaránt, mert nemcsak értékes, de tanulságos olvasmány is. Minden sora helytállásra, .szocialista hazánk szeretetére nevel; biztatást ad a szocializmus megválót' sításáért folytatott mindennapi harcunkhoz”..” A kiadvány gazdag anyagát dr. Petrák Katalin válogatta — a szerkesztő Győri Tibor, a lektor Nagy Eta volt. A szép kötést és a borítólapot Vencsellei István tervezte. A könyv a szolnoki Ságvári Endre Megyei Művelődési Központ gondozásában a szolnoki Városi Tanács támogatásával jelent meg. H. D. Lengyel József: Neszesszer B eszélj magadról — szólt a fiú. A lány lehunyt szemmel feküdt a bölcsőforma kenu hosszában, nádszálak árnyéka legyezte a testét. A nádas, ahová beeveztek, csáklyának használva az evezőket, bezárult mögöttük, közrefogta őket, ám felettük nyílt és magas volt az ég. — Beszélj magadról. Ma reggel még azt se tudtam, hogy ilyen szép vagy, pedig régen ismerlek. Csak azt tudtam, hogy idegen vagy közöttünk. — Miért idegen? — kérdezte a lány. Haragosan nézett a kenu végén ülő fürdő- nadrágos fiúra. — Nem idegen, de nagyon messziről jöttél. — Így igazabb. A polgárságnál is távolabbról. De fontos ez? — Nekem fontos. Mert szeretlek, és érteni akarlak. — Egyszerűbb, mint gondolod. Legalábbis most úgy érzem. ^ — Mondd. — Az apám tiszt volt. Gar- nizonokban éltünk, különböző városokban. Hárman voltunk lányok; én a középső. Lányok. Verebek. Az idősebb nővérem meglehetősen közönséges, kicsit krumpliorrú. Én cingár veréb, a leginkább veréb. Húgom még kisebb, és irtózatosan szeplős. De a garnizon minden tisztjének kötelessége volt, hogy kezet csókoljon nekünk, taknyosoknak. El tudod képzelni? És mi nem voltunk buták. És ha valami banketten az apám bármit mondott, valamennyinek fel kellett ugrani: „Igenis, ezredes úr!” — Nagy zsarnok volt? — Dehogy. Rendes ember. Lehetőleg hallgatott és gyorsan otthagyta a bankettet, nem akarta feszélyezni a tisztjeit. — Fogalmam sem volt, milyen az az élet, ahonnan jöttél. — Olyan, ahova nem kívánok visszamenni. Amikor már egyetemi hallgató voltam és egy diák szeretője, Münchenben — mert az apám ekkor már nyugdíjas volt —. valaki elmondta szegénynek azt, hogy hallomása szerint én ... szóval... amire apám párbajra hívta az illetőt, „a rágalmazót”. — De hiszen ... — Persze! De csak nem hagyhatom, hogy az apámat lelőjék vagy megsebesítsék. És az izgalom is ártott szegénynek. Nem tehettem boldogtalanná élete utolsó éveit. Tehát azonnal felkerekedtem, elmentem ehhez az igazmondó disznóhoz. Ügy meglepődött, hogy azonnal fogadott. Félbe se birt szakítani, egyből elmondtam: „Az, amit ön mondott, szorul szóra igaz. Szeretője vagyok és maradok annak a bizonyos diáknak, akinek a nevét is tudja. Amit eddig valamilyen szóbeszédből hallott, tessék, kérem: most tőlem tudja. Ezek után pedig haladéktalanul felöltözik, előírásosan, ahogv az illik, elmegy az apám lakására, ha kell, megadhatom a ciánét. Odaáll elébe, és szabályosan, a tőle kívánt minden feltételt betartva, bocsánatot kér a félreértésből származó oktalan kijelentéséért, melyekről bebizonyosodott, hogy semmi alapjuk sincs.” — Megtette? — Egy félóra múlva ott volt az apámnál. — Ezóta? — Később. De volt egy és más, sokkal előbb is. — Elmondod? — Ezt már könnyebb elmondani ... Apám, nincs mé^t védenem, de nagyon rendes ember volt... a maga módján. A maga módján. Rendesen bánt tisztjeivel és a huszárjaival, lovászaival, tisztiszolgáival. Igaz, ebben nagy része volt az anyámnak: az anyám most is mindent tud rólam. A húgomnak — az is kommunista —, mikor börtönbe került, mindenben segített. Talán bennünk látja megvalósulni saját elfakult élete kívánságait. Nem jól mondom... De mindjárt megérted... Odahaza apám soha egyetlen goromba szót se mondott a legényének. Azt hiszem, különben se beszélt úgynevezett „kaszárnyastílusban”. Ezt értem azalatt, hogy rendes volt — a maga módján. Az anyám pedig ha a tisztiszolgához fordult, mindig „kérem, Jóska” vagy „legyen szíves, Jóska”, így kezdte. Szobalányszerepe volt nálunk ezeknek a Jóskáknak — mindet Jóskának keresztelte az apám. Kellettek, mert a ranghoz képest nem voltunk elég gazdagok; már a nagy-, apám elverte a nyírségi vagyont. Persze, ezt a szegénységet ne hasonlítsd ahhoz, ahogy mi vagyunk pénztelenek, de talán még rosszabb is volt bizonyos értelemben. Majd egyszer ezt is elmagyarázom. Éppen vendégek voltak, és az anyám, hogy valamiképp foglalkoztassa őket, helyre- tökkentse a megakadt társalgást, valamit mutatni akart. Arcképet, medaliont? Vagy valami levelet? Ez kitörlődött az emlékezetemből, mindjárt megérted... Anyám csengetett, és bejött a Jóskánk. „Legyen szíves, Jóska — mondta az anyám, hozza ide a neszesszeremet” — tovább foglalkozott a vendégekkel. Én kissé távolabb, a kisdíványon ültem, ott kellett ülnöm. Két perc múlva jött vissza a legény, nagyon piros az arca. „Méltóságos asszony, alázattal jelentem: nem találom.” Az apám éppen szivarral kínálta a férfiakat, szegény anyám se nézett Jóskára. Nagyon kellemetlen vendégeink voltak, úgy értem, bárdolatlanok, vagy hogy is mondjam. „Dehogynem, Jóska” — szólt az anyám. „Ott fekszik a kisasztalon, a szobámban.” A husjár sarkon fordult. Egy perc se múlt el, jötF vissza. Előbb kinyitotta az ajtót — erre figyeltem fel —. VAS ISTVÁN: Motorbicikli Kik fogják és fogják-e majd kinyitni A nyugtatások titkos ajtaját? Kék villanással, egy motorbicikli V ibrál, robog fekete parkon át. Ne hagyj el azon a holdtalan estén. Te is surranj be, tolvaj értelem. A dombok közt kék lámpa, ideges fény. Honnan? hová? minek is kérdezem? WEÖRES SÁNDOR: Hármas-egység Mikor a favágítón a halomba döntött egészséges törzset, reves féreglakta odvat, medúza-forma kérdő-fenyegető péterszeges szétágazó tövet éles goromba visítású fűrész, mintha heves sírással magzat kelne, darabolja, egykedvűen villog, semmire se les: nem érzi egyik és nem bánja másik hogy pusztul, pusztít; élősejt meg érc oly magasságot érint öntudatlan, hol a tett önnön hiányára ásít, cselekvés-szenvedés közös egész; favágó dolga, mit mért művel ottan. Az igéző ember Lengyel Józsefre emlékezve
