Szolnok Megyei Néplap, 1975. június (26. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-22 / 145. szám
1975. Júnhis 22. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP T Darabka drága föld I rodalmi, művészeti összeállításunkkal az Észt SZSZK legnagyobb nemzeti ünnepét köszöntjük, azt az évfordulót, amikor győzött a szocialista forradalom Észtországban. 1940. június 21-én a Kommunista Párt vezetésével negyvenezer ember tüntetett Tallinnban a Győzelem terén és a város legmagasabb pontjára, a Hosszú Hermann bástyára kitűzték a vörös lobogót. A forradalom győzelme után Észtország, mint az Észt Szovjet Szocialista Köztársaság, csak egy esztendeig élt békében. 1941 nyarán elérte a háború, kétszer vált hadszíntérré az ország. A'háború befejezése után megkezdődött a békés építőmunka, s ennek eredményeként az ipari termelés 1940- hez képest hússzorosára nőtt és a mezőgazdaság is vezető helyet foglal el a Szovjetunió köztársaságai között. Kimagasló eredményeket ért el Szovjet-Észtország kulturális felemelkedésben is. A tízezer főre eső egyetemi hallgatók számát tekintve háromszor annyian tanulnak felsőoktatású intézményekben, mint Angliában, Franciaországban, vagy a Német Szövetségi Köztársaságban. A könyvek átlagos példányszáma kb. húszezer, de a népszerűbb műveknél ez a szám néha eléri a 40—50 ezret is. Az észt nép művészete nem ismeretlen számunkra. Testvérkapcsolataink jegyében megrendezett számos kiállításon gyönyörködhettünk az észt alkotók műveiben. A képző- és iparművészet kincsestára Szolnokon, Jászberényben maradandó élményekkel gazdagított bennünket. Mostani összeállításunk épp ezért csak szerény tükre a sokszínű, nagyra becsült művészetüknek. Avo Keerend: Építkezésen Juhan Sütisker A földgolyó keletnek fordul Versmontázs Négy világrész felől szél tört ránk, csalfa, aord. Sziget lettünk, elszakítva mindenkitől, nappal a tenger ringatott, éjszakánként a hold. Egyszercsak felreppent a héj, az ösztönök magasra [csaptak, ámulva látja, ki felébredt: új világra tárult az ablak. Csak türelem — türelem, énekes keserű verse, lázadó formák és száguldó lendület! Hisz földgolyónk forog, közeledik Kelet s a szabad ritmusok hulláma Hirtelen parttalanul kitágul messze, messze, Már a téren vagyok. Átélem újra: a napforduló mély lélegzetét. Egyre feszül még érzékeim húrja, rohanva pereg két) után a kép. Így kezdődött, elmondom hát: Reggel. Nap. És a tenger hánykódott, mint. a zöld epe. Zúdul a Rövid Lábon át a nép — az új nap így dereng feL Lapul a megrémült miniszter, csámpázik a pap. Akkortájt az ős várhegy mögül egyre közelebb jött a régi harcos ének: Fel, fel ti rabjai a földnek!... A júniusi égre, mely kéken parázslóit, erős kezek emelték a forradalmi zászlót De fehérre meszelt templom tövében, a fák mögött, a járdán isten szolgája éppen hervadt fülét hegyezi: Lám, lám! Nagyfenekű kofák szimatolva vakarják combjukat. Újgazdag nő viszi korcs mopszliját, az meg úrnője hóna alól kiugat. Az ő szemükben mindez1 játék, ostoba, durva: nemsokára kifullad s akkor majd újra csend lesz. Nem tisztelt szépség + kiskutya farka, véglegesen le vagytok verve. Próbáljátok megérteni lassan: az igazság rálépett fejetekre. Értsétek meg a küzdő embert, aki eddig még szólni sem mert. A gondolat áramlik és dagad. A szóból mintha villám csapna ki, A levegő remeg a nyers daltól s a napfénytől: vidáman ints neki! (Képes Géza fordítása) Az észt nép művészete Az ősi észt települések nem ismerték az utcákba sorakozó házak alkotta faluformát. Nyugat- és Észak-Észtország- ban a rendezetlenül elszórt házakból összeálló falutípus volt az uralkodó, amelynek közepén vagy az egyik szélén volt a társadalmi élet megnyilvánulásaira szolgáló tér. A másik települési forma az utak egyik oldalán húzódó sűrű házsorból vagy egymástól távolabb álló házak láncolatából kikerekedő falu. Ezek a települési formák már az idegen hódítás előtti időkben is megvoltak az észteknél, s egészen a XIX. század második feléig uralkodó jelleggel meg is maradtak. Az égjük oldalával rendszerint délnek forduló lakóház tágas, füves udvar közepén állt, körülötte helyezkedtek el a melléképületek: csűrök (többnyire a ház felső vége felől), tehánistálló (a ház alsó végénél), a kút közelében a nyári konyha, a kovácsműhely, ha ez is volt, s gyakran távolabb, lehetőleg vízparton, a szaunafürdő. Mind a tanyaépület, mind a falu összképében jelentős szerepet kaptak a fából rótt vagy kőből rakott kerítéseit. A kőkerítéseket a jégkorszakból maradt gránittömbökből vagy a szántóföldről évtizedek, évszázadok alatt összegyűjtött mészkőpala-lapokból rakták. Észtország nyugati vidékein és a szigeteken ilyen kőkerítések veszik körül a szántóföldeket is. A legfőbb építőanyag a fa volt, éppen ezért á legrégebbi falusi éDÜletek is legfeljebb a XVIII. század végéről valók, a régebbi Időkre nézve csak írásos feljegyzések maradtak fenn. A fa mellett kiegészítő anyagként használták a követ, agyagot, szalmát, nádat stb. Az épületeket rendszerint faragatlan szálfákból (3) rótták össze. Az alsó „boronafát” tartó gerendát, amihez lehetőleg jó gyantás törzset választottak ki, ráhelyezték egyszerűen a földre vagy sarokkövekre állították, s a földfelszín és a szálfagerendák közti rést kővel és mohával töltötték ki% majd agyaggal betapasztották A fűtött helyiségek falán ugyancsak mohával tömték be a rönkök között tátogó réseket. Az esős, szeles időjárásra való tekintettel az észtek nagy gondot fordítottak a tetőépítésre. Legáltalánosabb a rozsszalmából készülő zsuptető volt, a szigeteken és a partvidékeken viszont nádat használtak. Az ajtó rendszerint kicsi volt, széle- hossza egy. Küszöbnek egy vagy két szálfaderelrat is meghagytak, úgyhogy néha 40—60 cm magas volt Az első üvegezett albakok a XVIII—XIX. század fordulóján jelentek meg. Korábban állatok hólyagját, gyomrából vagy nyers irhabőrből készült áttetsző hártyát használtak az ablaknyílás befö- désére. A nyílást mégiehstő- sen kicsire vágták, hogy ne gyöngítsék vele a falat. A padló gyakran döngölt agyagból készült, vagy egyes vidékeken mészkőpala-lapokból. Az az észt lakóháztípus volt a legelterjedtebb, amelyben egy tágas, 30—50 négyzetméter nagyságú helyiség volt egyidejűleg a lakószoba és a gabonaszárító csűr. Ezt a helyiséget egy hatalmas, téglalap alakú kemence melegítette. Mellette volt egy nagy, fűtetlen fészer, ahol a gabonát csépelték s a szerszámokat tartották. A csűrszoba mennyezete alatt rudak voltak keresztbe rakva, ezeken száradtak a gabonakévék.. Hogy az emberek já/hassa- nak-kelhessenek a rudak alatt, legalább 180—200 centiméter magasan kellett lenniük, s fölöttük is maradt még 1—2 méternyi hely a mennyezetig. A férfiak által készített használati eszközök leg?onto-, sabb anyaga a fa volt, beleértve ebbe a nyírfakérget és a hársfaháncsot is. Észak- Észtországban különösen a nyírkéregnek volt fontos szerepe. Nemcsak bogyószedéshez készítettek belőle különféle puttonyokat, stb., hanem ebből készültek a különböző bödönök, dobozok és mindenekelőtt a tejesedényék. Dél- Észtországban viszont a hársfaháncs került széles körű felhasználásra: kosarakat, lá- dikókat készítettek belőle különleges hajlítási és varrási eljárással. Kelet-Észtország- ban bocskort is fontak hársfaháncsból. Igen korlátozott volt a cserépedények használata, ezeket mind a fa helyettesítette. A ládikókat egyszerű, mértani vagy vonalas mintájú faragás díszítette, s gyakran az évszám és a tulajdonos neve is bele volt vésve. A XVIII. századbeli ládikók faragásos díszítésűéit, az égetett minták az 1800-as években jöttek divatba. A fa felhasználásáról szólva meg kell említeni a különböző fűzfavesszőből és erdei- fenvő-gyökérből vagy -forgácsból font kosarakat. A nagyobb, dongás faedények készítésében az észtek alig térnek el a többi északeurópai néptől. Elsősorban a söröskancsók alakjában és díszítésében találunk helyi sajátságokat. Különösen a nyugati észt vidékek tűnnek ki szép söröskancsóikkal, melyeknek főként a füle van nagy gonddal kifaragva. Gyakori a küllős kereket utánzó faragás, a kancső egész’ felületét viszont gazdag, égetett minta borítja. A fát nemcsak az edények készítésénél használták ilyen nagy mértékben, hanem mindenhol, ahol csak alkalmazni lehetett. Fából faragták a tányért, kanalat, levesmerői és minden lehetséges háztartási eszközt, s ráadásul csekély kivétellel mindezt otthon, saját erőből, a legegyszerűbb szerszámok, fejsze, kés, vonókés, stb. segítségévek Az egyes darabok felületét tiszta, fejlett ízlésre valló díszítéssel borították. Mindez nem jelenti azt, hogy a fémek megmunkálása ismeretlen lett volna. Az ásatásoknál előkerülő leletek azt bizonyítják, hogy az észtek ősei ügyes kovácsok voltak. A későbbi időkből származó értesüléseink is arról tanúskodnak, hogy á vas kovácsolása régi, népi hagyományokon alapszik. Hivatásos falusi kovácsok nem nagyon voltak, a szükséges kovácsmun- kát a parasztok maguk végezték el. Nyugat-Észtország- ban, de különösen a szigeteken a paraszti porták mellék- épületei között gyakran ott találjuk a kovácsrpűhelyt is. De ha műhely nem volt, az egyszerűbb kovácsmunkákat a nyári konyhában is elvégezhették. Sok jel mutat arra, hogy az ősi népi ötvösművészet, amelyről az ásatásoknál előkerült nagy számú, remekbe készült fémékszer tanúskodik. folyamatosan fejlődött a vaskortól a középkorig. Persze tömegesen kerülnek ékszerek Kösép-Európából is Észtországba, a városi mesterek is sokat készítenek, de mellettük ott vannak a helyi, vidéki mesterek, akiknél a középkor folyamán is gyakran felbukkannak az ősi, történelem előtti formák. Az észt iparművészet legfejlettebb ágai, melyeknek egyszerű, ízléses termékei széles körben népszerűek, a bőrdíszművesség és a szőnyegkészítés, de elter jedt a keramika és a fémmegmunkálás (ékszer, plakett, stb.) is. Ez a jellegzetes, egyéni hangú iparművészet az 1937-es párizsi világkiállításon nemzetközi elismerésben részesült. » * * A Corvina Könyvkiadó az idei könyvhéten jelentette meg Rácz Endre—Bereczki Gábor Rokonaink földje című könyvét. Az itt közölt írás szemelvényeit a nagjr sikerű kötetből idéztük.
