Szolnok Megyei Néplap, 1975. május (26. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-01 / 101. szám

© SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1975. május 1. Felfedeziútoa a szomszédban A város főterén, a Szabadság téren hangulatos eszpresz- szókban pihenhetnek a turisták II Magyar Munkásmozgalmi Múzeum kiállítása a Budavári Palotában Régi szokás a Bécs—Prá- - ga—Budapest háromszöget úgy emelgetni, mint a jelleg­zetes, évszázados közép-euró­pai kulturális közösség mag- vát. Aki ismeri e három fő­várost, tudja, mennyire ta­láló e gondolat. De mégsem egészen igazságos, mert ki­maradt belőle Pozsony Az a város, amely szerényebb méretekben, de önmagában egyesíti a bécsi könnyedséget, a prágai racionalizmust és a budapesti dinamizmust. Az utóbbi fél évszázad sorsfor­dulói után Pozsonyban most is három nép ad egymásnak állandó randevút: a szlovák, a cseh és a magyar. Nem vé­letlenül. A várost valaha az ősök, úgy kétezer éve, gye­pük szegletén, a népek or­szágútidnak kapujánál, a ké­sőbbi Dévény-Divinnél, ha­tárvonalak összefutásánál alapították. A háromirányú kölcsönhatás formálta a vá­ros arculatát egészen 1918-ig, amikor előtérbe került a Fő­nix-ként feltámadó szlovák szellem, amely végül, ponto­san ötven év múltán, 1968- ban ölthetett végleg testet, így Pozsony, amely mélyen őrzi színes, sorkétű, vitalitás­sal teli történelmi múltját, ma Szlovákia fővárosa, Bra­tislava. Aki tegnap járt Pozsony­ban, ma alig ismer rá. Amióta az ezüst színű „pozsonyi pe­likán” felemelte fejét, a Ma­gyarország felé vezető szép, fényes új híd a két part kö­zött feszül, eltűnik az egykori Pozsony nemes ívű belvárosa. Hiába, az élet nem áll meg. A lebontott házak helyén im­már autósztráda kanyarog, közelebb hozza egymáshoz Prágát, Brnót, Budapestet és Belgrádot. Kellett ez a híd, amelynek tervezésében ma­gyar mérnökök is ott voltak. A vár töve ódon házainak el­tüntetésével pedig megnyílt a távlat. Előkerült az eddig Iáhatatlan Mátyás-kapu, sze­rencsére helyén maradt és megújult, tündököl a közép­európai rokokóépítészet gyöngyszeme, „A jó pásztor­hoz” címzett házacska. Még a híres Koronázó-templom is újnak látszik. Pozsony azonban nemcsak történelmi város, sőt, ma már elsősorban nem is az, hanem Európa élvonalában is a leg­dinamikusabban fejlődő vá­rosok egyike. Amikor har­minc éve a Szovjet Hadsereg felszabadította, 139 ezer la­kosa és 7890 lakóháza volt. Ez utóbbiból a négynapos harc­ban teljesen elpusztult 242. A pozsonyiak lélekszáma ma már nincs messzé a 300 ezer­től és felejthetetlen látványt nyújtanak a hegyek koszo­rújában az új lakótelepek, amelyek már félkörbe fog­ják a várost amelyeken negy­venezernél több új lakás épült. 1990-re háromnegyed­Tegnap a Mező Imre úti temetőben ünnepélyes kül­sőségek között felavatták Veres Péter író síremlékét, Somogyi Árpád szobrászmű­vész alkotását. A kegyeletes ünnepségen az emlékműnél az MSZMP Központi Bizott­sága nevében Komidesz Mi­hály, a tudományos, közok­tatási és kulturális osztály vezetője és Agárdi Péter, a KB munkatársa, a Kulturá­lis Minisztérium képviseleté­ben dr. Marczali László mi­niszterhelyettes és Tóth Gyula, az irodalmi osztály vezetője; a Honvédelmi Mi­nisztérium részéről Csémi Károly altábornagy állam­titkár és Horváth Dezső ve­zérőrnagy; a Magyar írók Szövetsége nevében Dobozy Imre főtitkár és Cseres Ti­millió lakossal számol a vá­rosi tanács. Elbúcsúzunk a pozsonyi pe­likántól, cseh és morva föld felé vesszük utunkat. Juhász Gyula nyomodokában járunk, aki itt, a Morva folyó mentén tanároskodván úgy érezte, hogy „a szabadság és a jó­szomszédság igénye össze­melegíthet két olyan törté­nelmi szomszédot, minő a cseh és a magyar”. Bmóban a derűs morva szellem ejt ra­bul. Fényes üzletek, tisztaság, rend. A „Jó hóhérhoz” cím­zett ivóban bort is, sört is isz­nak, de ez már a borhatár: a nemes nedű innen északra és nyugatra átadja a helyét a komló levének. A morva fő­városban járván el ne feled­jünk felmenni a Spílberkre, Kazinczy-kazamatájába, a magyar jakobinusok múzeu­mába. Az őrök a magyar lá­togatót külön is elvezetik a magyar forradalmárok egy­kori senyvedésének zord pincéjébe, ahol soha nem hervadnak el a kegyelet virá­gai. Elhagyjuk Brnót és a ka­nyargós, dimbes-dombos szer­pentinen teljes gázzal Prágá­ba! A száztornyú városban mintha csak Budára, vagy Pestre érkeztünk volna. Prága A kis, piros prágai villa­mos egyet kanyarodik a Ven- cel-tértől, s máris a történe­lembe érekezünk. A mintegy félszáz meseszép torony egyi­kénél vagyunk. Tövében kül­földi turisták Az idegenveze­tő fennhangon magyaráz. bor, a titkárság tagja helye­zett el koszorút. Családtagjain kívül kegye­lettel adózott Veres Péter írói nagyságának a Hazafias Népfront Országos Tanácsa, a Magyar Pen Klub, a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia iro­dalomtudományi intézete, a Művészeti Alap irodalmi szakosztálya, s koszorút he­lyeztek el volt képviselőtár­sai nevében is. A síremlék avatásánál — amelyen ott voltak barátai, írásművésze­tének tisztelői, alkotóművé­szek, irodalomtörténészek, kulturális és művészeti éle­tünk ismert személyiségei — Sőtér István akadémikus méltatta Veres Péter emberi, társadalmi és írói útját. — Hölgyeim és uraim, a hí­res, maholnap fél évezredes Lőpor-toronynál állunk. E to­rony két dologról nevezetes, az egyik az, hogy e kövek annakidején már látták a hadba vonuló Ulászló király katonáit, a másik a hozzá fű­ződő néphit. Eszerint ahány­szor szűzlány halad át kapuja alatt, dús díszítéséből le-le- hull egy darabka. Ha pedig az ártatlan lány 18 évnél idő­sebb, úgy összedől a torony. Nos, hölgyeim és uraim, mint mondottam, e torony mahol­nap fél évezredes... A száztornyú aranyvárosba toppanó külföldit rendszerint meglepik Prága barátságos, emberközeli arányai. Prága lakosainak száma ma 1,1 mil­lió, s 1990-re sem lesz több 1,3 milliónál. A lakáshelyzet hajszálnyival jobb a budapes­tinél, ámbátor az igények is nagyobbak. A műemlékek felújítása és a lakásépítkezés mellett mo­numentális középítkezések folynak. Felépült a meglepő szerkezetű, skandináv típusú új Parlament, a Nemzeti Mú­zeum szomszédságában, a Moldva-parton pedig az In­tercontinental szálló. Meg­nyílt a szupermodern Vas­macska Áruház — és készen áll a több kilométeres nuslei viadukt, amely alatt a három- emeletes házak gyufaskatu­lyának látszanak; ezen fut már a Budapest—Prága— Berlin autópálya, s az autóút alatt, a viadukt belsejében, a tavaly tavasszal indított met­ró. (Részlet a Szomszédunk: Csehszlovákia című kötetből) Onnepi műsor a legjobb brigádoknak A kongresszusi munkaver­senyben kiváló eredménye­ket elért szocialista brigá­dok számára ünnepi műsort rendeztek tegnap este Kisúj­szálláson. A város élenjáró kollektívái a fesztiválokon, kulturális seregszemléken legjobban szerepelt kisúj­szállási művészeti csoportok színvonalas műsorát nézhet­ték meg. Kiállítás Karcagon Negyvenkét alkotásával mutatkozik be a karcagi kö­zönségnek Szabó László szobrászművész. A szolnoki művész kiállítását Zagyi Já­nos, az MSZMP karcagi bi­zottságának első titkára nyi­totta meg tegnap délután. HAZÁNK felszabadulásá­nak 30. évfordulóján ünne­pélyes keretek között nyitot­ták meg a Magyar Munkás- mozgalmi Múzeum impozáns állandó kiállítását a Buda­vári Palota „A” épületében. A kiállítás, amelynek meg­nyitóján Nemes Dezső, az MSZMP Politikai Bizottsá­gának tagja mondott ünnepi beszédet, nemcsak új látvá­nyosságot jelent a hazai és a külföldi múzeumbarátoknak egyaránt, hanem azt is je­lenti, hogy a Budavári Palo­ta épületegyütteséből ismét átadtak egy frissen helyre­állított részt, amelyben — annyi sok költözés és ván­dorlás után — végleges he­lyet kapott a nemzeti törté­nelmünk utolsó száz eszten­dejét a munkásmozgalom szempontjából feldolgozó és tanulmányozó, gazdag tár­gyi és dokumentációs anyag­gal rendelkező múzeumi részleg. A palota korábban helyre­állított részeihez hasonló ki­képzésű az új múzeum belső tere. Itt is vörös műkőbo- rításúak a falak, ugyanilyen anyagból készült a föld­szinti előcsarnokból felfelé vezető, középen futó lép­csősor, s ezzel fedték az időszaki kiállítási résznek szánt, boltíves oszlopsorral zárt körfolyosót is, ahol az ünnepélyes megnyitó része­ként a „Szocialista képzőmű­vészek a két világháború között” című nagyszerű anyaggal vették birtokba a múzeum munkatársai a ki- állítócsamoknak ezt a ré­szét. A központi kiállításrende­ző csoport munkatársai is­mét kitettek magukért. Az elmúlt évek évfordulós idő­szaki kiállításai (A Nagy Októberi Szocialista Forrada­lom 50 éve, a Magyar Ta­nácsköztársaság 50 éve, fel- szabadulásunk 25 éve alkal­mából szervezett jubileumi bemutatók) kitűnő ujjgya­korlatnak bizonyultak e több évre szóló bemutató megren­dezéséhez. Hiszen az ott ki­kísérletezett és sikerrel al­kalmazott kiállítási megol­dások — természetesen egy más anyagon alkalmazva — variációiban rendre előbuk­kannak. Olyan kiállítási fo­gásokra gondolunk itt, mint a terem közepén elhelyezett egykorú utcai hirdetőoszlop, rajta a korabeli plakátokkal, falragasz különlegességekkel, vagy a korábban is több változatban alkalmazott kis- és nagyméretű fotók háttér­ként és dokumentumként fel­használt megoldásai. Ez utób­biak közül talán az egyik legsikerültebb a budapesti munkáslakás enteriőrjénél alkalmazott, a konyha üveg­ajtaja mögött elhelyezett háttérfotó, amely azt a ha­tást kelti, mintha a bérla­kásból valóban a komor hangulatú bérkaszárnya ud­vari körfolyósójára és lép­csőházára nyílna kilátás. ÖTLETESEN és jól alkal­mazták az eredeti képzőmű­vészeti alkotásokat is a ki­állításon, megbontva velük a fotók, dokumentumok okoz­ta egyhangúságot. Hiszen Be- rény Róbert, Pór Bertalan mozgósító erejű 1919-es pla­kátjaival találkozni mindig élményt jelent. S mindig csodálkozásra késztetnek ezek az alkotások hatalmas, a reprodukciók alapján ne­hezen elképzelhető méreteik­kel. A kiállítás az 1848-as sza­badságharctól kezdődően kí­séri végig a magyarországi munkásságnak és mozgal­mainak történetét. Bemutat­ja, milyen rétegekből ala­kult, tevődött össze ez az utolsó 100 év történelmét formáló osztály Magyaror­szágon. Különösen a kiala­kulás, rétegződés bemutatá­sát tartjuk sikerültnek és ki­állítási szempontból is meg­oldottnak. Hiszen itt — amennyire a kiállítás a rész­letezést lehetővé teszi — sor­ra megjelennek előttünk a céhes ipari munkások, a pa­rasztok, agrárproletárok és bányászok, majd a gyáripari munkások, s egy-egy hangu­latos enteriőr segítségével nemcsak minden magyarázó szöveg nélkül ismerünk rá azonnal az illető csoportra, hanem egyszer munkahelyü­kön (bányarészlet) egyszer lakásukon (agrárproletár la­kás), s egyszer szórakozás, művelődés közben (olvasó­köri szoba) találkozunk ve­lük és a rájuk vonatkozó gazdag fotó-, tárgyi és do­kumentumanyaggal. Kár, hogy ezt a kiállítási eszközökkel sikeresen adott társadalomrajzot a kiállítás 1919-cel, illetve közvetlen előzményeivel foglalkozó ré­szében nem folytatja. Itt a legújabbkori, hagyományos dokumentumkiállítás egy íz­léses és szép változatával ta­lálkozunk. Ide viszont fel­tétlenül többnyelvű felirat szükséges majd, amelyről — úgy látszik — a rendezők a munka hevében megfeled­keztek. AZ ÜJ KIÁLLÍTÁSI csar­nok még egy következő szin­ten kialakított kiállító helyi­séggel is rendelkezik, ahol jelenleg egy hazánkat 30 éves fejlődésében, változá­sában bemutató, országos gyűjtésre alapozott fotókiál­lítás szép kivitelű művészi darabjai láthatók. rasztpárt tagjai, a MADISZ- fiatalok, s hosszú-hosszú me­netben Mezőtúr lakossága. Az „R”-gárda egyenruhásai sorfalat álltak. A menet ele­jén aranyhímzésű hatalmas égővörös selyemzászló lobo­gott. A Tanácsköztársaság óta őrizgették féltőn vala­melyik félreeső tanyán. „Hej, munkások megfordult a vi­lág” — zúgott a dal. Es a másik: „Nem ismerünk ágas- bogas koronát / Szerszámot a naplopóknak, ásót, kapát boronát / Legyen kérges an­nak is a tenyere, / Aki miatt nincs a népnek kenyere..” Nagy kerülőt tett a menet a városban, de annyian vol­tunk, hogy az eleje már be­ért a Kossuth térre, s a vé­ge még mindig nem indult el. Horváth Miklós cigányzene- kara játszotta az Intema- cionálét. Délután kultúrmű­sort rendeztünk a ligetben, ott, ahova a felszabadulás előtt be sem léphetett a pa­rasztember. Nekünk csírázott a mag — A felszabadulás előtt háromezer mezőtúri kubikos bolyongott az országban munkát keresve — idézi a múltat Fuzson Menyhért. Jó­magam négyszer gyalogol­tam fel Budapestre ... Nagy volt itt a szegénység. Azon a tavaszon földet kaptunk. Mértük lánccal, kötéllel, lábbal, műveltük ahogy tudtuk. Nem voltak jó szerszámok, igavonó álla­tok — az urak meg a né­metek mindent elvittek. Ásó forgatta a határ jó részét, vagy támolygó tehén vonta eke. Voltak, akik magukat fogták a hámba ... A felvo­nuláson már „új birtokosok’’ hada menetelt. Valóság lett, amiről hosz- szú évekig csak álmodoz­tunk: nekünk csírázott a mag. T. Katón» László A Tanácsköztársaság ide­jén ünnepelte első ízben a magyar munkásság szaba­don május elsejét, a nem­zetközi munkásosztály ünne­pét. Az utána következő évek terrorja csírájában fojtott el minden tömeges megmozdulást A mezőtúri kubikosok illegálisan szerve­zett „csendes” május elsejei összejövetelének a Körös­parti füzesekben nem egy­szer bikacsök és csendőr­pofon vetett véget — a be­súgók „dolgoztak”. Vörös zászlók vászonból — Rendkívüli volt — em­lékezik Magda Árpád, aki akkor az újjászervezett rend­őrség kötelékében szolgált. — A Kossuth téren egy gom­bostűt nem lehetett volna le­ejteni. Lehettünk vagy hét­ezren. Nem látott még any- nyi örömtől viruló arcot az öreg városháza. Diadalkapuk álltak, csupa virág, csupa zöld volt minden. Előző nap kocsiszámra hordtuk a leve­Hodos János volt akkor a város párttitkára. — Már hetekkel az ünnep előtt összejöveteleket tartot­tunk. Mozgalmi dalokat ta­nultunk, agitáltunk, szervez­tünk — azt akartuk, hogy az első szabad május elseje mindenkinek emlékezetes maradjon. A párttagok jár­tak élen a szervezésben; Busi Vince, Molnár János, Ác§ János, Patkós István, Kötél Imre és a többiek. Túl voltunk már akkor a föld­osztás nehezén. Ezért mon­dom — s talán nem túlzók —, hogy az ünnep egyben az „ezeréves pör”, a föld pő­rének befejezése volt. Uj­jongott a mezőtúri nép, mint még soha. Vöröscsillagos katonák hozták a szabad májust Me­zőtúrra. A város főterén ez­rek ünnepelték 1945-ben a munkásság nemzetközi ün­nepét A kommunisták — az ünnepi felvonulás előkészí­tői ma már nyugdíjasok. Ap­ró részletek villannak fel; a szovjet városparancsnok ar­ca, barátok, sorstársak alak­ja. Aztán az emlékezet csordogáló forrásból duzzad széles patakká és magával ragadja az emlékezőt les ágakat a Körös-partról. Még egy fúvószenekart is si­került összehozni. Postások, vasutasok, katonák fújták a trombitát Pompában nem vetekedett az a mostani fel­vonulásokkal, nem voltak transzparensek, suhogó új ruhák. De volt lelkesedés, öröm, dalolás olyan, hogy remegtek az ablakok. Vá­szonból készítettük a vörös zászlókat... — Már együtt volt a tö­meg a piactéren, amikor megérkezett egy autó. Révai József szállt ki belőle, a kommunista párt központi vezetőségének tagja. Nem Mezőtúrra készült, Szarva­son vagy Gyomán járt az­nap. Kérésünkre beszédet mondott. A meg-megújuló tapsorkán százszor jobban zúgott a templom harangjai­nál. • • • Boros Zsigmond az első sorokban menetelt. — A pártbizottság a régi Hohe-féle házban volt. On­nan indultunk hatos sorok­ban, elöl a kommunisták, utánuk a szociáldemokra­ták, majd a Nemzeti Pa­Firon András Felavatták Veres Péter síremlékét Szabó István Szabad május Mezőtúron Eldclt az „ezeréves por"

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom