Szolnok Megyei Néplap, 1975. május (26. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-24 / 120. szám
1975. május 24. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 NEMZETKÖZI GYERMEKNAP Kék a hajnal, kék harmat hinti még. Éledező tarka mező tavaszi csokra szép! Kék fönn az ég! Kék fönn az ég! Tavaszi szellő fújja hátunk, ragyog a : kikelet, örül a lég! Nóta meg ne állj, szállj le, szállj le, szállj! Fütty kanyarul, arc kipirul, szapora móka vár. Zeng, zsong a táj! Zeng, zsong a táj! Viola kedvünk, szöcske lábunk röpül a cinege, dalol a száj! Vedres Sándor Eleiünk a gyermek Gyermekeinket ünnepeljük holnap, május utolsó vasárnapján, a nemzetközi gyermeknapon. Kedves, szép hagyomány immár, hogy megsokasodnak ilyenkor a bűbájos gyermekfotók az újságokban, a plakátokon, s gyarapodik a vásárlók serege a játéküzletekben is. Fűt mindenkit az őszinte, szívből jövő adakozó kedv, a szülői szeretetnek az az örök velejárója, hogy tőlük semmi jót, semmi szépet nem sajnálunk. Ha az egyéni törődések, meglepetések, őrömet szerző pillanatok tömegét felmérhetnénk, már roppant mennyiségű, gyermekeinknek adott öröm gyűlne össze. A mai társadalmunkban azonban a gyermekeknek szánt ajándékok áradata egész évi, szüntelen folyamat — már hosszú ideje. Törvények és intézkedések, a segítségnyújtás ezerféle formája, a törődés megnyilvánulásai, végső soron mindmind azért, hogy gyermeknemzedékek, korosztályok növekedjenek körünkben — a tegnapinál sokkal többet adva nekik, s 8 mai ajándékainkat holnap sokszorosan túlszárnyalva. Szinte példátlan mértékű társadalmi őszszefogás bontakozott ki például a gyermekintézmények gyorsabb ütemű fejlesztése érdekében. A negyedik ötéves terv során megyénkben kétezer-háromszázzal bővült az óvodai férőhelyek száma, szépültek, korszerűsödtek az általános iskolai tantermek, sportudvarok, játszóterek tucatjai létesültek. Mindez jelentős mértékben az üzemek, a szövetkezetek, az intézmények segítségével valósult meg. S az eredmény? Az UNESCO tizenhét országban végzett reprezentatív felmérésének tanúsága szerint a magyar tizennégy évesek a természettudomány területén — nem a legkiválóbbak, hanem az átlag! — a világon a legelsők között vannak. Következésképpen nem lehetnek rossz iskolák azok, amelyek ilyen képességeket fejlesztenek ki a tanulókban. Mi, Szolnok megyeiek különösen büszkék lehetünk. Gyermekeink évről évre sikerrel szerepelnek a különböző országos pályázatokon, s nagyszerűen megállják a helyüket a középiskolákban, 1 majd a főiskolán és az egyetemen is. De elegendő-e az ajándékok tömege? Dehogyis végződhet ezzel a sor. Ami ennél sokkal több: a gyermek önnön életünkből is kér, követel magának. Jó szót és simogatást, okos, szerető tanácsot és figyelmeztető szót; jó példát majdani felnőtt életére, figyelmet kis gondjaira, problémáira — s időt, időt, nagyon sok időt. Azt amiből a felnőtteknek — sajnos — kevés van, amivel korunk gyorsuló életvitele szűkmarkúan bánik. S amit még sem szabad tőlük, a kicsinyektől megvonnunk. Ez az, ami semmivel sem helyettesíthető, s amit pótolni soha többé nem tudunk; ahol mulasztásaink és türelmetlenségünk, elfordulásaink és sietségeink visszaütnek. Adjunk gyermekeinknek többet önmagunkból. A család melegéből, az együtt töltött órák oldott, bizalmas hangulatából. Napjaik és bajaik értő figyeléséből, a közös sétákból és a jóízű együttnevetések- ből; édesség játék ezek nélkül szegényes pótlék csupán ... Holnap gyermeknap lesz. Ilyenkor övék az állatkert, a vidámpark, velük népesülnek be a művelődési házak, a mozik. Mert most őket köszöntjük, a kicsinyeket — akik majd folytatják azt, amit mi elkezdtünk. Lehet, hogy egyszerűbben, könyeb- ben — lehet, hogy olykor nehézségekkel küszködve, de folytatják. A gyermek a holnap felnőttje. Erre gondolni, s mindenekelőtt ezért tenni, cselekedni azonban nemcsak a gyermeknapon kell. Édesapám házat épít Kormos Mihály, a jászalsószentgyörgyi általános iskola tanulója . Kilenc ember, kilenc szarvas Volt egyszer egy város, de az akkora volt, de még az akkoránál is akkorább, hogy kilenc ház is elfért benne. Pedig mind a kilenc háznak fala volt, kapuja is, ablaka is, teteje is, a tetején kémény, a kéménynek füstje, füstje is olyan, hogy nem lefele szállt, hanem fölfele, fölfele se csak úgy egyenesen, hanem kisze- kúszán, s éppen kilenc ember lakott, eggyel se több, se kevesebb abban a kilenc házban. Hát annak a kilenc embernek olyan jó dolga volt, egyikük se tudta, milyen az, ha rossz dolga van valakinek. Sült kolbászuk annyi, hogy a világ derekára tekerhették volna, de nem tekerték, megették inkább, el is fogyott volna, ha nem olyan hosszú, amilyen hosszú éppen volt, így hát el se fogyott soha. Kenyerük meg olyan, hogy meg se kellett sütni, kenyér volt az csak úgy magától, sü- letlen is pirosra sült, persze csak a héja, mert a bele fehér vqlt, de ha úgy kívánták, barna, sose száradt, morzsáit, egy szem morzsa, ugye, nem sok, annyi se maradt sohasem a kilenc ember asztalán. Italuk pedig? Hát a boruk olyan, de még a vizük is, ha teletöltötték a poharukat, ha csurig is, mind egy kortyig kiihatták abból a pohárból. Történt mégis, ahogy mondom': a kilenc ember közül az egyik: de nem a második, nem a harmadik, nem a negyedik, nem váz ötödik, nem a hatodik, nem a hetedik, nem a nyolcadik, de nem is a kilencedik, hanem az első, gondolt egyet,, s elment világot látni. Olyan korán kelt, előbb, mint a nap, előbb, mint a kakas ^torkában a ku- kuríkú, ilyen korán indult világot látni, hogy estére visszatérjen. Ö se tudta, a többi nyolc se, hogy mekkora a világ, de azt bizony észrevették, hogy amelyik ember reggel elment, még estére sem ért vissza. Ezért aztán másnap, a napkeltét se várva, de még a kakas torkában a kukuííkút se, így szólott a másik ember, a kilenc közül a második: — Elindulok én is Egyembert keresni, holnap együtt jövünk vissza. De nem jött sem az első, sem a második ember; mi mást tehetett a harmadik, ő is elindult, ő már nem Egyembert, hanem Kétembert keresni. Mikor aztán a három ember se külön-külön, sem együtt nem jött vissza, keresni őket útra kelt a negyedik. Azután az ötödik, aztán a hatodik, és aztán meg a hetedik, még aztán a nyolcadik, végül a kilencedik. Akkor pedig olyan kihalt lett az az akkora város, olyan üresj a kilenc ház, mintha ott se ' lett volna. De minek is lett volna, ha már senki ase lakta, minek akkor a fal, -.minek a kapu, minek az ablak, minek a kémény, minekva füst? Mi történt hát akkor? Történt, ahogy mondom: at kilenc ház, , de mind a kilenc egyszerre^ ahogy mondom: Na kilenc ház, de mind a kilenc egyszerre, kilenc erdővé változott. A kilenc erdőnek annyi/ fája, az se tudná megszámolni, aki számolni ’tud, mégis mind a kilenc erdőt, azzál a sok fával, kilenc szarvas lakja. De ők ott is, maradnak, amíg élnek, egyikük se indul világot látni, se fcülön-külön-, se együtt. Bolondok is volnának világgá menni, amikor olyan jó dolguk ivan, egyikük se tudja, milyen az, ha rosz- sza dolga van valakinek. Bolond volnék én is, ha megmondanám, pedig tudom, hogy van az a kilenc erdő, amelyikben a küenc szarvas lakik. Mert ha megmondanám valakinek, az a valaki talán éppen a vadásznak, a vadásznak pedig puskája van, a puskában golyó, a golyóban a szarvas halála, ezért nem mondom meg senkinek én, soha. Zetk Zoltán TRAN DANG KHOA* B fürj dalol Iskolából jövet rakétafedezékeket látok, hány rakéta lehet, de sok! Csövük zászlójelre forog. J A rét víg zajoktól zsibong, nyüzsög. Szél söpri a mezőt, az árnyék egyre nő... Megáll minden rakétacső. a sok sapka figyelni kezd, távol valami nesz: bambusz mögül a fürj dalol. Iskolánkba az út... Iskolánkba az út csúszós, síkos nagyon! Tanítónk egy napon, emlékszem, elesett. Dühöngtem, hogy lehet, mért oly síkos az út. Messze tűnt az a nap. Az utat, merre jár, kavics takarja már, tanítónk, érje bár vihar, nem botlik el. * A vietnami gyermekköltő Sárga lepke című verseskötetebol.
