Szolnok Megyei Néplap, 1975. április (26. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-04 / 79. szám

1975. április 4. SZOLNOK. MEGTEI NÉPLAP 13 Három évtizede alakolt a Magyar írók Szövetsége A felszabadulás — mint minden téren — irodalmi éle­tünkben is teljesen új kor­szakot nyitott. A jó művészi közérzetnek, az alkotói sza­badságának azonban nem­csak szubjektív, de szervezeti feltételei is voltak, ezért szá­míthatjuk fordulópontnak az írószövetség 30 éve történt megalakulását. Hogyan kez­dődött, miért tekinthetjük korszakváltásnak ezt a pilla­natot? — kérdem Simon Ist­vánt, a Magyar Írók Szövet­ségének helyettes főtitkárát. — Óriási vérveszteség után éledt újra irodalmi életünk, hiszen egy nemzedék a hábo­rúban pusztult. A későbbi író- szövetség magva nagy léleg­zetvétellel kezdte szervező munkáját; Bálint Lajos, Bcfc- ross Elemér és Gergely Sán­dor vezetésével. Az első szék­házat Budapest varosparancs­noka, Zamercev tábornok utalta ki, az akkori Vilma ki­rálynő úton, a mai Gorkij fa­sor 10-ben. Hallomásokból tudom, hogy a szovjet pa­rancsnokság irodalomszere- tetből fakadó ügybuzgalma, segítőkészsége nagyszerű ha­tással volt az emberekre. — Milyen irányzatok kép­viselőiből tevődött össze az írószövetség tagsága az első időkben? — A két háború közötti ha­ladó magyar irodalom — mint köztudott — nem volt egységes, irányzataiban eltért egymástól. Három jelentős erőt képviselt: a szocialista irodalom, a népi írók s a ha­ladó polgári irányzat táborát. E háromszámyú irodalom képviselőiből alakult a Ma­gyar Írók Szövetsége. Végre napvilágot láthattak a fasisz­ta megszállás ellen tiltakozó verses és prózai naplók, elíté­lően vallott a fasiszta barbár­ságról a líra és a novelliszti­ka. Előtérbe került a Horthy- rendszer — világnézetileg kü­lönbözőképp árnyalt — kriti­kai ábrázolása. — Hallatlan gyorsasággal, néhány hónap alatt új köny­vek kerültek a romos Buda­pest utcáira, az Írószövetség szervezésében már 1945-ben könyvnapot tartottak. Meg­jelent Nagy Lajos Pincenap­Gizi egy pillanatra magá­hoz tért: közvetlen közelről meglátta a katona nagy kék szemeit. Ilyen kék szemeket eddig csak a samponrekla- mokon látott. Aztán újból el­veszítette az eszméletét. A katona a maga sebét is bekötözte. Arrafelé nézett, ahol hű baj társa a földre zuhant, de már csak a ma­radványait látta. Az éhes pestiek már fejszével dara­bolták a lótetemet. — Hé, emberek! kiáltott oda nekik. Hanem ezzel csak meg­ijesztette őket, visszabújtak a pincékbe. Egyedül egy sildes sapkás fiú maradt ott. A katona nagy nehezen ösz- s; »szedte néhány szavas ma- r„T tudását és me-kérdézte te.iő: j — Hol lakni kislány? A fiú az Apponyi tér felé mutatott. Gizi az anyjával és a nagy­anyjával lakott a pincében. A nők megrémültek, amikor a katona belépett, karjában a kislánnyal. — Ez a ruszki kötözte be — mondta a kisfiú. A katona is megszólalt a maga nyelvén: — Minek engedik egyedül az utcára?! Hiszen har. ok folynak! . lója, Illyés Gyula Egyéb című verseskötete. Déry Tibor Al­világi játékok című írása. Hamarosan utcára került Tersánszki Józsi Jenő teljes Kakukk Marcija, Gelléri An­dor Endre elbeszélései, Ve­res Péter Gyepsoron című novelláskötete és Pályamun­kások című önéletrajzi re­génye, Déry Tibor Befejezet­len mondata, Gergely Sándor Dózsája... Az írószövetség szerepe akkor főleg abban nyilvánult meg, hogy a'ha­ladó irodalom elhatárolhatta magát a fasiszta és más gon­dolati eltévelyedésektől, ame­lyek utórezgásekben még megmaradtak, s amelyek el­len harcolni kellett. A gyó­gyítás és a rendtétel volt te­hát az elsődleges szerepe az Írószövetségnek. Rendezte az írók sorait. — Mennyiben változott ké­sőbb az írószövetség szere­pe, feladatköre? — A személyi kultusz éveit, a dogmatizmust, a torzuláso­kat. az Írószövetség a maga módján jól átvészelte. A fia- talpkat nagyszerűen segítetté 'szárnypróbálgató időszakuk­ban — ezt a magam bőrén is tapasztaltam. Óriási élmény volt számunkra, hogy megis­merhettük Szabó Pált, Veres Pétert, Illyés Gyulát. Érde­kes volt Szép Ernő mellett ülni, aki az Ady-nemzedék- hez tartozott, vagy hallgatni Heltai Jenőt, amint elmeséli, hogyan ballagott Arany Já­nos koporsója után. Hiszen még egy kézfogás és már Vö- rösmartyéknál vagyunk. — Ez akkoriban csak az írószövetség keretein belül volt lehetséges. Szerepe te­hát gjDban az időben többek között az volt, hogy az új nemzedéket az életművük nagy részét már megteremtett régebbiekkel "kapcsolja össze. Számomra legalább is ez na­gyon fontos volt. Azon kívül beláthattunk az Írószövetség kertéin belül a politikai és irodalompolitikai élet olyan kulisszái mögé is, mint a sematizmus vita, az 1952-és Felelet-vita, a folyóiratok körüli viták. A közéletbe kap- csolódottan éltünk ezáltah Az 1960-as évektől a párt mű­A két nő egyszerre kez­dett beszélni, ám a katona nem tudott annyi magyar- szót. Csak akkor értette meg, mit beszélnek, amikor a nagymama megcsókolta a kezét. A katona indulni készült. Odakint egyre sűrűbben lö­völdöztek. Az asszonyok megpróbálták visszatartani, de hiába. vészetpolitikája lehetővé tet­te, hogy minden nem ellensé­ges írói szándék teret kapjon az írószövetség keretein be­lül. Ez felszabadította az al­kotó erőket; nagyon sokszínű, gazdag irodalmat eredménye­zett. — Hogyan fogalmazhat­nánk meg ma a harmincas Írószövetség szerepét, jelen­tőségének lényegét? — Érdekvédelmi, társadal­mi szervezet. Nem szakszer­vezete az íróknak, de majd­nem az. Célja és feladta: tá­mogatni az írói alkotó mun­kát. Mint tanácsadó szerv segíti a kulturális törvények megszületését, képviseli az írótársadalmat az őket érintő szerzői,, jóléti, és pénzügyi kérdésekben. Felépítése is rendeltetésének megfelelő: a legszélesebb bázis, amin a- szövetség nyugszik, a szak­osztályok : szépprózai-, köl­tői-, drámái-, műfordítói-, gyermek és ifjúsági- s a kri­tikai szakosztály. A választ­mányt, amely 45 tagú, a köz­gyűlés választja, a választ­mány pedig az elnököt, a fő­titkárt és a titkárokat. Dar­vas József halálával az élnöki szék a legközelebbi közgyű- 'ésig üres maradt. A választ­mány beszámoltatja a szak­osztályokat, jóváhagyja a munkaterveket, s a tagfel­vételi kérelmeket. Ma 243 tagja van az Írószövetségnek. — Munkatervet említett. Milyen főbb feladatok szere­pelnek az ideiben? — A költői szakosztály pél­dául József Attila hetvenedik születésnapjának jegyében készítette idei tervét, a prózai szakosztály Jókai születésé­nek 150. évfordulóját ünnepli meg. Irodalmunk természete­sen méltó módon kívánja megünnepelni a felszabadulás évfordulóját. Testvérszövetsá* geinkkel, a kilenc szocialista ország íróival, közös munka­terv alapján tanulmányuta- kat, nyelvtanfolyamokat szer­vezünk, s ezektől a kapcsola­toktól is irodalmunk és Szö­vetségünk további fejlődését várjuk. Ónody Éva :. .Az Apponyi téren lakik a kis Gizi, szemei szombrú kis fekete mazsolák. Az ágya fölötti samponreklám­ról nagy kék szemek néz­nek le rá. Gizi csak meg- mentője nagy kék szemére emlékszik. Igazi fénykép nem maradt a katonáról. (RÉSZLET) R eggel fél kilenc után néhány perccel ala­csony katona sétált be az udvarra, hátán ke­resztbe átvetett géppisztoly- lyal, kerek kucsmáján ötágú vörös csillag. Kényelmesen lépegetett, minden hivatalos merevség nélkül, kíváncsi­an forgatta fejét, nézelődött, mint egy külföldi utas, aki valami érdekes épületet ta­lált, aztán fesztelenül meg­állt az udvar közepén. A ház népe egy perc alatt körülvette. Húszán is tola­kodtak, hogy a közelébe ke­rüljenek, keze után kapkod­lak, megérintették ruháját, fegyverét, .kucsmáján a vö­rös csillagot. És kézzel-láb- bal magyaráztak, kiabáltak neki, szlovákul, ruszinul, né­metül, románul, franciául, még\görögül is: ki mit tu­dott. A lakók másik része nem mert elöbújni a pincé­ből. Sinkovicsot, a keresz­tény kereskedőt küldték fel, nézze meg, mi van. Az öles termetű férfi előbb csak az orrát dugta ki, de amikor látta, hogy a világ nem dőlt össze, ő is odamerészkedett, egész a közelébe furakodott, és hatalmas, ■ vörös öklével verni kezdte a mellét: — Kommuniszt, kommuniszt! A katona csak állt az em­bergyűrű közepén, állt, ko­molyan csöndesen, mit is vá­laszolt. volna, hiszen e sok­nyelvű zűrzavarban egy szót sem érthetett. Ferde, keleti metszésű szeme meg-megpi- hent valakin, vékony, barnás arcáról azonban nem lehe­tett leolvasni, mire gondol. Nyugalom ült ezen az arcon, s szemhéjain a fáradtság, amelyet, ki tudja, mióta hor­doz — de karcsú, inas testé­nek" tartása könnyed és fia­talos volt: minden mozdula­tában a készség, hogy ha kell, rögtön harci állásba ugorjék. Hallgatása lassan a többieket is lecsöndesítette. — Nyemet katona?... — kérdezte végül, lágyan fel­húzva a szó végét. Két kézzel is bizonygatták, hogy nincs, nincs, nincs né­met. Egy asszony nevetve a tenyerébe fújt, úgy mutatta: elszeleltek. A katona lássan megindult, nyomában a la­kók kis csapata: féllépés tá­volságban követték, akár egy előkelő vendéget, aki a házat jött megtekinteni. Pin­tér Zoltán addig a pince le­járatnál állt, nem akart kö­zelebb lépni. ajtd, mindnyájan a közeledő lépéseket figyelték. Az ide­gen súlyos léptekkel jött le­felé a lépcsőn. Margit oda­bújt a bátyjához, Szaniszló félreállt az ajtóból. A csinos Erikát a vaságy alá bújtat­ták. Lépcsőhyikorgás. Csizma­talp dobogása. Zseblámpa fé­nye hasít a bunker sötétjé­be. Elsőnek Attila kelt fel a vaságyról, utána sorban a többiek. Maguk sem tudták, miért tesznek így. A szürke köpenyes kato­na figyelmesen végigfür­készte a pincét, aztán mon­dott valamit. Senki sem ér­tette, és egyszerre sajnálni kezdték, hogy már nincs itt a zsidó Schneider-úr, aki nyolc nyelven beszélt. A katona újból mondott valamit. A bunker hallga­tott. Ekkor az ajtóra- muta­tott, a beáradó fényre, az­tán intett, mintha elköszön­ne, és elment. Megértették, hogy vége a szenvedésnek. Az orosz katona kitárta a bunker ajtaját. Zahemszky László fordítása * Enver Bikcsentáj szovjet- baskír író. 1913-ban született Ufában. Irodalmi főiskolát vég­zett. Részt vett Magyarország felszabadításában. Elbeszélései­ben, regényeiben a szovjet ka­tonák hősiességéről, valamint a munkások életéről ír. — Ha száz évig élek is.. — morogta halkan maga elé, s olyan könnyű, forcsa ér­zés volt, hogy ez a múló pil­lanat, amelynek mindjárt vé­ge: a börus reggel, a törme­lékkel telt szűk udvar, a kiabáló, mutogató emberek most már örökössé váltak benne, és elkísérik, amíg lé­legzik. Mikor a katona el­ment mellette, kinyújtotta felé kezét, és megérintette a könyökét, mintha arról akar­na meggyőződni: valódi-e? Amaz ránézett, de nem cso­dálkozva, inkább elgondol­kozva, aztán tovább indult. Végigjárta az óvóhelyet, sehol nem állt meg. A pin­ce egyik helyiségében tizen­hét magyar katona tanyá­zott: két nappal ezelőtt ug­rottak meg, hogy ne kelljen Budára vonulniok, s behú­zódtak az első házba, ahol nem láttak németet. Nem is voltak ezek igazi katonák, csak, zenészek, ezüst lanttal a hajtókájukon, sok fekete hangszeres, ládával, amelyet most sem hagytak el, s mindössze egvetlen ócska puskával. Az orosz a puskát rögtön kettétörté a kőpad­lón, -a zenészeket pedig fel­vitte az udvarra. Még az emeleteken is körülnézett, de csak Markóék laktak most fent./ Amikor a szobába lépett, a fiúk egyszerre fölálltak. Vár- konyi elvörösödött és kö­högött, Verébnek, a hallga­tag Verébnek könnyek foly­tak le mozdulatlan arcán. Markó a hideg kályhának dőlt, ajkába harapott, és vádolta magát, miért nem tanult meg oroszul. — Sze- reda Gábor — mondta hal­kan. Ez volt az igazi neve. G azsó felült az ágy­ban, és megbűvöl- ten nézte a katonát, olyan kimeredt szemmel, hogy abban is földerengett valami, és lassan közelebb lépett. Gazsó elkapta az brosz bal kezét, újra érezte a tenyér érdes tapintását: a kisujj utolsó íze hiányzott. — Ugye, hogy ő az! Tud­tam! ö az a ruszki! — kiál­totta, és hangosan nevetnie kellett; két karral magához húzta a kezet. E pillanatban a katona is rájött, hogy ez csak az a sebesült magyar fiú lehet, akit az ostromlott banképület lépcsőjén látott. Ferde vágású szeme fölcsil­lant, örömében ő is hango­san, gyerekesen elnevette magát, és kutatni kezdett vattás zekéjének zsebében: mit is adhatna neki? A há­borúban ritkán szokott az ember ismerőssel találkozni, fcsak egy megkezdett csomag kekszet talált: letette Gazsó lába mellé az ágyra, két ép sor foga villogott. — Nyem ruszki, kirgiz! — mondta, és csonka kezével a mellére ütött. — Turumbek! A zenészek közben az udvaron vártak ládáikkal. Ütött-kopott, szomorú kül­sejű lgeények voltak, sová­nyak, piszkosak, szakállasok; ócska, foltos, lerongyolt egyenruhában, ‘ s cigarettát kunyoráltak mindenkitől. Később egy szovjet tiszt is bejött, egy őszülő, de egyébként fiatal, borotvált arcú főhadnagy: Turumbek parancsnoka. Kérdezgetni kezdte a katonákat, hogy kicsodák, hová tartoztak, miképpen kerültek ide, de azok nem tudtak válaszolni, csak hangszereiket mutogat­ták. Tolmácsra volt szükség, s most már senki sem akart jelentkezni: Zoltán vérvörös arccal előre lépett. — ön beszél oroszul? — kérdezte a tiszt, rávetve szürkéskék szemét. — Beszélek, kicsit — felel­te Zoltán is oroszul, halkan. A főhadnagy arcát a levegő pirosra, egészségesre edzette, annál meglepőbb volt őszülő haja a ránctalan halántéka fölött. Szemöldöke is szür­kült. — A fronton tanulta? — Nem voltam a fronton. Diák vagyok. — Önöknél a diákok ta­nulnak oroszul? — Nekem a munkámhoz kellett. A magyar nyelvben sok a szláv szó... — ön nyelvész? —f Igen — mondta Zoltán még jobban elvörösödve. A tiszt újra megnézte szürkés­kék, acélszínü szemével, de nem kérdezett többet, csak a zenészek parancsnokát hall­gatta ki néhány kurta szó­val. Bólogatott, valameny- nyiüket Turumbekra bízta, s már sietett is tovább. Az alacsony szovjet kato­na szétosztott a zenészek között egy doboz hosszúszo- pókás orosz cigarettát, és ki­vezette őket az utcára: olt sorba álltak a kocsiúton. Turumbek hangosan magya­rázta, aztán a két kezével is mutogatta, hogy szedjék elő a hangszereiket. — Muzika! — kiáltotta. — Szabad te, magyar!.1.. A katonák vállukat vono- gatva, immel-ámmal kiszed­ték a trombitákat, sípokat, a fényes cintányért, Turum­bek nevetve, szemmel-kéz- zel biztatta őket, hogy raj­ta, csak rajta! — De mit játsszunk? — Hiszen kottánk sincs..." A rongyos, éhes zenészek fejüket összedugták, tana­kodtak. Az egyik kürtös, aki­nek vastag, 1 piszkos kötés volt a nyakán, a Himnuszt ajánlotta, de leszavazták, mert az istennel kezdődik, még baj lehet belőle. A Kos- suth-nótát nem tudták hang­jegyek nélkül; a dobos, egy kis cingár, cigányképű őr­vezető bizonygatta, hogy ugye ő mióta mondja, meg kellett volna tanulni az In- ternacionálét. Végül is a Rákóczi-indulóban egyeztek meg. A szakállas karmester — valaha kövér, vörös fickó' lehe­tett, de most csak lötyögött rajta a zubony — kiállt a sor élére, botját magasba emelte: a menet síppal-dob- bal, eget földet hasogató csinadrattával megindult az Apponyi tér felé. A trombi­ták a hosszú hallgatásban berekedtek, hamisan szóltak, a dob is elrepedt, de azért csak fújták és, verték, mint­ha az életükért muzsikálná­nak. Kiégett üzletek és szét­robbantott betontorlaszok, lu- dögök, szakadt huzalok kö­zött vonult, a tépett, sánti- káló kis csapat a szürke, hi-, deg téli reggelben, egy le­dőlt házat a túlsó járdán kerültek meg, de a hang ma­gasan szállt, és csattogó, har­sogó dallamokkal töltötte meg a Belváros gyászoló ut­cáit. Az emberek kibújtak a pincékből, fázva, soványan, piszkosan a kapuk alá áll­tak, kihajoltak a vakszemű ablakokon. Olyan rég nem szólt itt zene: nézték hall­gatták ezt a' csodát, férfiak és nők a szemüket törölget- ték, nevettek és sírtak. Karinthy Ferenc: Budapesti tavasz A katona kitárja a Mer áltálát Margit azelőtt a negyedik emeleten lakott, Attila a másodikon. A környező há­zak lakói a tűz után költöz­tek le a bunkerbe. Cementfalali. Pelenkaszag. Gyertyája csak Margitnak van. A bunker kilenctized része sötét, csupán a sze­mek fehérjének sápadt fé­nye látszik. Minduntalan egyről folyik a szó: — Mikor lesz már vége? Már megszokták a robba­nások zaját. Már az a ször­nyű, amikor csönd van. — A József körúton a né­metek felrobbantottak egy házat — tárgyalták suttogva az asszonyok. — Mindenki odaveszett a pincében. Attila, aki az ostrom előtt egy tölténygyárban dolgo­zott, a robbanások hangjáról már szakszerűen meg tudta állapítani, ki lőtt. I— - Német... Orosz... Né­met. .. Orosz.., — sorolta egymás után, mialatt a töb- biék a robbanások nyomán aláhrlló kövek zajára fú­lt'hk. Reggelre egyre távolabb­ról hallatszottak a robbaná­sok. Senki sem tudta, kik jön­nek: oroszok, németek? Dél­ben Szaniszló, ’ Margit fivé­re óvatosan felmerészkedett a lépcsőn. Néhány perc múl­va már hozta is a hírt: — Oroszok! Nem tudták, mitévők le­gyenek : örüljenek-e vagy féljenek. Túlságosan hosszú ideig ijesztgették őket az oroszokkal. És ekkor hirte­len megnyikordult a pince-

Next

/
Oldalképek
Tartalom