Szolnok Megyei Néplap, 1975. április (26. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-20 / 92. szám

1975. április 20.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

T

Virág Jutka, a táltos

augusztus 8-án először és nem' ■ is utoljára súlyos büntetést szabott ki a tekintetes kalocsai érseki úriszék. A szigorú bírák Virág Jutka táltost „csalárd és gonosz cselekedeteiért” feje vételére ítélték. A lefejezett táftosasszony perének irataiból első látásra egy kétszáz évvel ezelőtti nagystílű szélhámos tűnik elénk, aki „hamis praktikáival” sorra megkárosította áldozatait. Ha azonban alaposan szemügyre vesszük a vallomások szövegét és a magyar néphitkutatás eredményeinek ismeretében olvassuk a régen papírra vetett sorokat, őseink kereszténység előtti pogány hitvilágának sok kései emlékére bukkanunk. Az önmagát táltosnak nevező fiatalasszony vallomásában és a megkárosítottak panaszaiban számos olyan mondat található, -amely jó bizonysága az ősi sámánhit rejtett továbbélésének XVIII. századi parasztságunk körében.

A magyar néphit táltos képzete keleti hozadékunk. Közép-Európában idegen hiedelemkor. A magyarsággal szomszédos népeknél nem akadt nyomára a néprajzi kutatás. A magyar néphit táltosa, hasonlóan rokonnépeink sámánjához, érzékeny Idegzetű, eksztázisra hajlamos, rendkívüli képességű ember, aki születésétől fogva a tált&ságra hivatott. Általában foggal, vagy „fölösleges csonttal” jön a világra. Emiatt környezete már eleve táltos jelöltnek tartja és T éves kora után el is kezdődik próbatételeinek so» rozata. Elrabolják, eltűnik, huzamos alvása alatt testét szétdarabolják, utána összerakják, majd a világfa megmászásával megtörténik táltossá avatása. A táltos legfontosabb tevékenysége a szellemek indulatszókkal és énekkel való idézése, befolyásolása. E mások érdekében végzett cselekedetet önkívületi állapotban viszi véghez. A fölfokozott érzékenységű látnoki állapotot RÉVÜLETNEK vagy REJTE- ZÉSNEK nevezi a magyar néphagyomány. Miközben a táltos révül, illetve rejtezik, gyakran bika vagy csődör alakban megvív más táltosokkal Mivel nem bízik a saját erejében, legtöbbször megkéri ismerőseit, hogy segítsenek neki. A viaskodás után legtöbbször fáradt, beteg, összetört

A Kalocsán elítélt táltos- asszony pere néprajzi és művelődéstörténeti szempontból azért jelentős emlék, mivel jó képet ad a táltoshit egyes maradványainak XVlII. századi eleven életéről, és a népi világkép ekkori állapotáról. Az utókor számára elsősorban nem az a lényeges, hogy Virág Jutka rendelkezett-e a táltosok képességeivel, vagy pedig közönséges szélhámosként csalta áldozatainak pénzét, hanem az a körülmény, hogy az 1760-as évek első felében még jelentős számú magyar ember keresztény világképében hely jutott az ősi sá- mánisztikus képzetek töredékeinek. Ezek az emberek oly komolyan vették a hiedelemmondák táltosról szőlő történeteit, hogy hittek az önmagát táltosnak nevező Virág Jutkának, jelentős anyagi áldozatokat is vállalva várt anyagi gyarapodásuk misztifikált megvalósulási útjának egyengetése érdekében.

A Rusinka melléknevű ifirág Jutka a per idején 32 esztendős, pápista hiten levő, férjes asszonynak mondta magát. A per iratai között található egyik igen szakadozott levél tanúsága szerint bőre szeplős vólt, jobb lábára sántított, fél szemét hályog fedte. Alkati adottságai tehát már eleve kiemelték az átlagos nők sorából és elősegítették táltos tudatának kialakulását. Különösen jelentős a sántasága, hiszen a magyar néphit több Bánta táltos emlékét őrzi, pkik a hagyomány szerint a

világfát jelképező létráról leesve váltak sántákká.

Virág Jutkát Kalocsán fogták el, mivel „ámításával” megkárosított két embert. A per során a bíróság megállapította, hogy a „PÉNZNÉ- ZO” asszony előzőleg a Veszprém megyei Palotán és a Tolna megyei Fálfán is tevékenykedett és több embernek kárt okozott. Mindenütt „pénznéző” táltosnak adta ki magát és rávette az embereket, hogy meghatározott helyen ássanak. Alapos ásás után egy fazekat vett ki a földből, de a jelenlévőknek megérinteni sem engedte, mondván, hogy az „öregapja” engedélye kell az edény felnyitásához. Azt állította, hogy az engedélyért Budán 17 templomban 17 misét kell szolgáltatnia. A misék pénzbe kerülnek, a temploíhokba pedig nem lehet elmenni akármilyen ruhában. így az ásásra rávett személyektől jelentős meny- nyiségű pénzt és ruhát kért kölcsön, természetesen azzal, hogy hamarosan visszaadja. Máskor arra hivatkozott, hogy egy viaskodásban megsérült vitéz táltos megsegítésére gyűjt adományokat. Azért kért például Pálién különböző textíliákat, mivel „BUDÁN SEBBEN FEKSZIK EGY TÁLTOS TISZT, ÉS AZT MEG KELLETIK FÖRÖSZTENI ÉS ÜGY JÓ AGYBA FEKTETNI”. Kapott is a pálfai emberektől jelentős pénzösszeget, valamint ágyi és testi ruhákat, amelyeket a pálfai- ak föl is szállítottak Budára, remélve, hogy küldetésük sikerrel jár, és Virág Jutka ígéretéhez híven a „SEBES VITÉZ TÁLTOS” meggyógyulván, házukhoz jön elősegíteni boldogulásukat A pálfai emberek köny- nyű adakozásának okát elsősorban abban kereshetjük, hogy hitvilágukban elevenen élhetett az a képzet amely szerint a viaskodó táltosnak segítőkre van szüksége, a pénznéző táltos pedig rendszerint előzőleg pénzt kér kölcsön azoktól, akiknek érdekében tevékenykedik.

V

irág Jutkát a per Irataiban többször „pénznézőnek” nevezik. Szinte úgy használják a kifejezést, mint valami becsületes mesterség megnevezését. Ennek magyarázatát az elrejtett pénz képzetének elevenségével és a kincskereső mondák nagy elterje- dettségével magyarázhatjuk. Ebben az időben lépten-nyo- mon szó esett az emberek között régen elrejtett pénzekről és az ezekhez kapcsolódó történetekről. Közismert volt az a vélekedés, hogy az elrejtett pénz hétévenként tisztítja magát. Ilyenkor lángot vet, és akinek szerencséje van, megtudhatja, hol kell utána nyomozni. így természetes, hogy sokan első szóra hittek az önmagát táltosnak nevező, pénzt ígérő asszonynak, hiszen a magyar táltos történetének fontos motívuma a pénznézés. A XX. században is több helyen feljegyezték azt a képzetet, miszerint a táltos tudja, hol lehet megtalálni az elásott kincseket.

Figyelemre méltó a perben többször emlegetett fazék vagy rézedény, amely a pénzásás során Virág Jutka kezébe került és melyet „csalárdul” nem adott az áská- lók birtokába. A magyar regős énekekben és a néphitben gyakran szerepel a fazék vagy szita a régi egy- fenekű táltosdob maradványaként.

Virág Jutka sokat bolyongott. Szállásadó gazdájának vallomása szerint többször hosszú időre is eltűnt. Ilyenkor valószínűleg „RÉVÜLT” es „VIASKODOTT”, miként a magyar néphit többi táltosa. Legalábbis így hitték kortársai. Előfordult, hogy pénzzel jött haza, amelyről azt mondta, hogy „A TÁLTOSOK ADTÁK NÉKI A VIASKODÁSBAN”.

A per szövegében szép példáját láthatjuk a táltosok hierarchiájának. A vallomásokban öregapa néven megjelenik a Kalocsa környéki néprajzi gyűjtésekből ismert, de természetesen más tájakon is előforduló öreg táltos, akiről Virág Jutka azt vallja, hogy „ESZIK, ISZIK, MINT AKÁR MELY EMBER, 360 ESZTENDŐSNEK MONDJA MAGÁT, S Ö PARANCSOL NEKÜNK MINDNYÁJUNKNAK”. A táltos ranglétra előkelő fokán foglalhatott helyet az a sebesült „TÁLTOS TISZT” vagy „SEBES VITÉZ TÁLTOS” is, aki viaskodása után a budai hegyek között feküdt betegen és akinek Virág Jutka igyekezett1 segítségére sietni.

Az egyik kalocsai tanú vallomása szerint, Virág Jutka azt ígérte, hogy ha a • talált pénzt már fel lehet használni, tehát ha az öreg táltosról erre megkapta az engedélyt, „AKKOR EÖ FÉRFIÚ KÉPÉBEN FOGH MEG JELENNI”. A táltosasszony utolsó vallomásában pedig e szavakat találjuk: „CSAK MAGAM... VÁLTOZTATTAM A SÖTÉTBEN A SZAVAMAT, MINTHA ÖREG EMBER BESZÉLNE”. E kijelentéseket olvasva önkéntelenül is a szakirodalmi leírásokból megismert altáji török és más ázsiai sámánok jutnak eszünkbe, akik szellemhívó szertartásuk alatt, hangjuk megváltoztatásával közvetítették a hívott szellem válaszát, és eksztázis állapotukban teljesen a megjelenő szellem megtestesítőivé váltak, annak a nevében beszéltek. Halvány jelekből ítélve úgy látszik, hogy a XVIII. századi magyar parasztság még hét évszázadnyi keresztény élet után is igényelte a jót ígérő pogány szellem-hatalmasságok megjelenítését és megszólaltatását. A pálfai parasztok naiv várakozással hitték, hogy Virág Jutka a megígért napon, vecsemye tájban megjelenik házuknál, a sebeiből felgyógyult „vitéz Táltossal”. Valószínűleg több alkalommal sor is kerülhetett ilyen „látogatásra” természetesen úgy, hogy hangját elváltoztatva a táltosasszony maga szólt misztikus dermedtségében figyelő hallgatósága előtt a megjelenített vendég nevében.

Sajátos vonást kölcsönöz Virág Jutka táltosságának az a körülmény, hogy hitvilágában a pogány eredetű elemek és a keresztény tanítások keverednek. A pogány szellemeket idéző és önmagát táltosnak nevező nő azt mondja, hogy 17 budai templomban 17 misét kell szolgáltatnia ahhoz, hogy a talált pénzt fel lehessen használni. Máskor úgy biztatja a pálfaiakat, hogy az „ÜR ISTEN BOLDOGÍTJA FELVETT MUNKÁJÁBAN”, visszakapják az ügy sikere érdekében tett anyagi hozzájárulásukat. Az utóbbi tulajdonképpen csak a helyzethez nem illő elszólás lehetett, de az előbbi adattal együtt jól mutatja a XVIII. században is elevenen élő sámánisztikus képzetek keresztény eszmékkel való át- itatottságát

A kalocsai táltosasszony pere nem volt egyedülálló a XVIII. századi Magyarországon. Ebben a korban még gyakran támadtak Virág Jutkák, akiket a környezetük hagyományvilágából sugallt és a gyenge idegzetük által serkentett elhivatottság tudata arra ösztönzött, hogy vállalják a táltos nevet és a vele járó életformát. Tevékenységüket a korabeli társadalom jelentős része igényelte és méltányolta. Olyan társadalmi igényt elégítettek ki, amely a nehéz paraszti hétköznapok javulást váró világában született, és amelyet a kereszténység előtti ősi magyar hitvilág sok megőrzött emléke fordított a pogány szellemek egyre ködösebb világa felé.

Barth Janos

Buda Ferenc műfordításai:

JÓKÍVÁNSÁG

Kívánunk mi eme háznak

/

Eső fiad Dzsajnak legyen; ~3

többet, mint tőszomszédának,

másod fiad Tajlak legyen.

békességet a gazdának,

Gyapjasak legyenek juhaid,

tenger jót gazdasszonyának.

tüzesek hátaslovaid.

Karikás cölöpé hosszú legyen,

Jurtád falán tömlő függjön,

kantárszíja feszes legyen.

friss tejfölből ki ne fogyjon

Házad tája gyarapodjék,

forró teád illatozzon,

szolgáid száma szaporodjék.

énekünk szerencsét hozzon.

SZEGÉNY PÁSZTOR DÁLÁ

Nem élet az én életem,

Hogy élhetnék, szegény árva*

ostorom sincs, csak a kezem,

őrködök idegen csordára.

apám nincsen, bátyám sincsen, hazátlan árva a nevem.

Nincs otthonom, nincs udvarom, se jő lovam, se ostorom.

Hurrognak rám — csak hallgatok, sem ehetek, sem alhatok,

KiehüR gyomrom

legeltetvén más jószágát

bocskorom is széjjelszakadt.

legyengülök, elszáradok.

Csorda nyomán csujjogatok,

Nagy vétek nincstelenségem, sorsom elől nincs mentségem.

lábuk alatt felfordulok.

Gyalog az úttalan pusztán csujjogok a csorda nyomán.

Műfordítások a kirgiz népköltészetből

Útipoggyász Kolozsvártól Párizsig

(Résziét)

„Tudom, hogy az élmények pontosan olyanok, mint a madarak: minél határozottabban — minél egyenesebben — közeledsz feléjük* annál bizonyosabban elröppennek a felhőkbe vagy a szomszéd jegenye csúcsára. Akkor járulnak hozzád, ha mozdulatlanul, behunyt

szemmel fekszel* mintegy halottnak tettetve magad” — írja Illyés Gyula a Szíves kalauzban. Igen, az űtiélmé- nyek elröppenő madarak. Csak a szárnyuk suhogását halljuk. Máskor pedig észrevétlenül közel kerülnek hozzánk. Nem félnek. A váltunkra szállnak.

Sokfelé jártam Kolozsvártól Párizsig. Olykor szabályos útiélményeket gyűjtve bédekkert vittem magammal. Máskor pedig látszólag gondtalan nyaralóként napoztam a tengerparton, figyelve a sziklás adriai köveken a sós víz hullám játékát. Egyszer vonattal végigutaztam Ausztrián, s a vonatablakból figyeltem a szeszélyesen elém- villanó és gyorsan eltűnő képeket. Ennek az esetlegességnek is megvan a maga varázsa. S megőriz az ember valamit ezekből a pillanat- felvételekből is. Ma is magam előtt látom a végtelen magasból alázuhanó víztömeget, ahogy ezerfelé porzott a hegyoldal szikláin. Máskor korábban már ismert versek kísértek el utarnra. Igaza van Csoóri Sándornak, aki arról irt, hogy bárhová utazik az ember, versek, költők kísérik el. Üres lenne az útipoggyászunk verseskötet nélküL

Ha Párizsban járunk, nem tudunk’ szabadulni a közismert Ady-verstől a Szent Mihály útján. És azt hiszem, nem én voltam az egyedüli Párizsban bolyongó magyar, ki Radnóti versét ismerve elzarándokoltam a Rue Cujas sarkára, ahol „egy kissé lejt a járda”. Radnóti verséből ismertem először a párizsi metróállomásokat: „Chatelet—Cité—St. Michel—Odeon —Denfert—Rochereau”. (Rónay Gyögy Radnóti emlékezetére írt Párizs című versében állapítja meg: „A boulevard Saint—Michel s a rue Cujas sarkan valóban lejt

kissé a járda...”) S nem volt üres szólam Garai Gábor párizsi versének két sora az én számomra sem: „Ez Párizs, mégsem álmodom! Kenyéren élek és boron...” Valóban csak a csőlakóknak való olcsó vörösborra jutott Párizsban. Másra nemigen. De mégsem ez volt a fontos. Hanem Párizs varázsa: az impresszionisták színei, a különös mozgó szobrok, az aszfaltra festett krétarajzok, a Latin negyed zugszállodái, a Szajna-parti könyvárusok — mint az Illés Endre-novellában. Ady szavát idézve: az *,ámulat” talán akkor ejtett rabul legjobban, amikor egy este a Sacré Coeur lépcsőin egymással versengve éneklő fiatalok közé kerültem. S alattunk ott kavargóit, fénylet az egész Város.

Egy-egy utazás pontos útvonala később elhomályosodik bennünk. Talán a leghíresebb várromra sem emlékszünk eléggé élesen. De mi magyarázza azt, hogy egy-egy váratlan pillanatban agyunk, emlékeink szakadozó filmtekercse elénk villant egy tájrészletet? Hirtelen megelevenedik egy félig elfeledett erdélyi utca, egy adriai sziklapárkány a tengerrel enyelegve, egy londoni utcai jelenet a Tower mellett, egy király- helmeci borospince, egy sváj- ei ködös hegyorom — nemcsak Babits Messze, messze című verse miatt —, az omi- si szálloda terasza, a moszkvai Kalinyin sugárút. Hemingway ír arról, hogy nem sokat változtat az, ha ide vagy oda utazunk. „Akárho- vá utazik az ember, mindenüvé magával cipeli magát”. Az ember egyénisége színezi, mássá formálja ugyan azt a tájat, várost Egyik legkedvesebb versem Illyés Gyula „Amikor az Óceán partjára jutottam” című alkotás. Ebben arról vall a költő, hogy a francia tengerparton akkor érezte magát igazán otthon, amikor egy gyermekkori emléke felvillant benne. „Jött kutunk fölül szinte, oly nyugodtan” a „Hold, társává törpítve a földet”,... Igen ez a különös, bárhol vagyunk a világon, mégis a „hajszálgyökerek” erősebbek mindennél, odakötnek gyermekkorunk vagy* fiatalságunk emlékeihez, s a nagyobb közösség, a magyarság sorsához. Párizsban is magyar vers zsongott bennem, Moszkvában is a magyar irodalomról vitatkoztunk.

Be kell vallanom azt, hogy minden utazáskor a tájélményeknél erősebbek voltak a baráti találkozások, az irodalmi kapcsolatok. Ko-, lozsvárott, a Napoca-szálló halijában az erdélyi emlékiratokról beszélgettünk, s akkor elénk tette Balogh Edgár Veress Pál „Kalapács, könyv, muzsika” című könyvét, melynek kiadásáról ö bábáskodott. A Görögtemplom utca hirtelen emelkedik, s ott lakik az erdélyi líra egyik nagy öregje: Bartalis János, kit még Kosztolányi fedezett fel. Ki nem emlékezne egyik régi versére: „Az erdőről hazatérő favágók nagy újságot hirdetnek. Azt beszélik, hogy tavasz van, mert kinyílott a hóvirág”. Nekem a tavasz ezt a verset is jelenti mindig, Bartalis János versét. Kolozsvár felsorolhatatlanul sok irodalmi emlékkel él bennem. Nem műemlékeivel. Nem holt köveivel. Hanem élő és holt íróival. Hisz kevés olyan szép délelőttöm volt, mint amikor egyszer Herédi Guszti barátunk elkísért a házsongárdi temetőbe.

De lehet-e elfeledni ismeretlen és ismerős, már korábban elhunyt, vagy ma is élő írók arcának „tömlő földi mását”? Szervátiusz Ady- szobrát? Gy. Szabó Béla Pe- tőfi-képét? Benczédi szellemes Űtunkszéli íróportréit? De szabad-e tékozlón elfecsérelnünk életünk szép emlékeit, s nem kellene-e töredező tükörcserepeket összeilleszteni, megmenteni valamit elröppenő beszélgetésekből, visszaadni valamit a baráti kézszorítások melegéből?

Hétköznapok és ünnepnapok követik egymást. Süres kézzel, üres tarisznyával, emlékek nélkül sivár lenne haladnunk az életben. Kedves barátom Fehér Ferenc, az Újvidéken élő költő ír a *,hamuba sült pogácsáról”, az útra magunkkal vitt eleség- ről, melytől csak akkor kapunk erőre, ha „másnak is törünk belőle”. — „Álmod- ni-merésünk zsarátja a hamuban sült pogácsa.”

L. Szekér Ends« í