Szolnok Megyei Néplap, 1975. március (26. évfolyam, 52-76. szám)

1975-03-23 / 70. szám

T975. március 23 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP DONÄTH GYULA RAJZA „Mi Szeghalmi János és Tamás... adjuk értésére kinek kinek ez leveliinket rendiben A tiszafüredi jobbágyok földvásárlási i XVIII. században ?* Tiszafüred a török harcok, a szabadságmozgalmak, a meg-megújuló járványok ha­tására a hódoltság idején többször elnéptelenedett, de nagy határa, az itteni tiszai átkelőhely, a falun átvezető kereskedelmi út minden idő­ben nagy vonzerőt gyakorolt a 'népesebb északi megyék mozgékohyabb lakosságára. A falu többszöri elnéptele­nedés után 1691-ben népe­sült be utoljára, amikor fő­ként borsodi kálvinisták tele­pültek ide, akik a vallásüldö­zés következtében kénysze­rültek előző lakóhelyeik el­hagyására. Az itteni földes­urak református vallása sza­bad. vallásgyakorlásukat a földesurak erdélyi lakóhelye pedig a viszonylag zavartalan gazdálkodást tette lehetővé. Az új telepesek a XVIII. szazad elején ritka kísérlet­re szánták magukat. Erdély­ben élő földesuraikkal egyet­értésben szerződést kötöttek a tiszafüredi határ megvásárlá­sára. A fennmaradt doku­mentumok révén nemcsak az adásvétel feltételeit, hanem a vásárlók nevét és egyénenként a vásárlásra fordított pénz összegét is ismerjük. A jobbágyok részéről tel­jesen érhető a földterület megvásárlása: így akartak a földesúri kötöttségektől men­tesülni. De vajon miért szán­ták magukat birtokuk eladá­sára a földesurak? Joggal feltételezhetjük, hogy a szerződés a földes­urak indokait nem tartalmaz­za a valóságnak megfelelően. A fő ok — és ezt a szerződés nem is foglalhatta magába — a török kiűzése utáni, az ad­digi magyar történelemben teljesen szokatlan helyzet le­hetett. A Habsburg-udvar ugyanis a felszabadított terü­leteket új szerzeményként (neoaquistica), mint fegyver­rel meghódított területet ke­zelte. A visszafoglalt terüle­tekre igényt tartó nemesség­nek a birtokhoz való jog iga­zolása mellett fegyverváltsá- got (jus a rí nevűm) kellett fi­zetni, mely az egyes birtokok , értékének kb. 10 százalékát jelentette. A birtokok vissza­váltási kísérlete azonban nem hozta meg az osztrákok által várt eredményt. A tiszántúli birtokosok közül 1690—1700 között senki sem jelentkezett, hogy birtokait visszaváltsa Ebben az időszakban a volt hódoltsági területen a neme­sek birtoklási joga nem volt biztosítva. Logikusnak lát­szik, hogy bizonytalan birto­kaikért pénzt akartak sze­rezni. Így kerülhetett sor 1701-ben, majd 1702-ben a tiszafüredi jobbágyok és föl­desuraik közti adásvételi szer­ződés megkötésere. „Mi Szeghalmi János és Tamás fiainknak, és mind Két ágon lévő maradékink- nak... adjuk értésére kinek kinek ez leveliinket rendiben. Hogy mi.. Füred nevű fa­lúnknak és Köcs nevű prae- diumunknak... lakó helyünk­nek távulvaló lételétől visel­tetvén, akarván jobb és közel való hasznosabb jószágot sze­rezni, adtuk el, ugyan azon Füred nevű egész falunkat és Kócs nevű puszta praediu- munkat.„ ugyan mostani fő bíró Erögh István uramnak, és közönségesen ott lakos uraiméknak.„ 2100 idest Két ezer száz forintokon, örök áron, és megh másolhatatla- nul.„" A vásárlásban 159 jobbágy vett részt, akik 1701-ben és 1721-ben a vételár több mint kétharmadát kifizették. A vá­sárlásban sok olyan család vett részt, kiknek leszárma­zottjai még napjainkban is Tiszafüreden élnek, pl. Szö- vetes, Tapasztó, Fazekas, Csontos, Csala, Tarjányi, Sol­tész, Nyíri, Deák, Csorna, Bajza, Fodor, Dögéi, Mohácsi, Hajdú stb. A szerződést a fürediek ré­széről Lajos István főbíró (a szövegben Erögh István né­ven szerepel), Szoboszlói Pé­ter jegyző, Hadi János, Szö- vetes György és Tarkos Já­nos esküdtek kötötték meg. A frissen szerzett földön azonban nem gazdálkodhat­tak sokáig zavartalanul. 1706- ban Rabutin vezetésével a rá­cok pusztították el a falut, a közeli borsodi falvakba me- | nekült lakosok csak 1710 után térték vissza. 1733-ban az el­adók egyik leszármazottja, Veres László perbe fogta a jobbágyokat, és a vármegyei törvényszék ítéletének értel­mében Tiszafüred ismét föl­desúri joghatóság alá került. Az addig sajátként használt földért ezután évi 300 forintot fizettek a jobbágyok, majd miután az egész határ Veres László kezére került, évi 1000 forintért adta bérbe a füre­dieknek. A XVIII. század kö­zepétől már kilenceddel adóz­tak a jobbágyok. A hajdani vásárlók köré­ben azonban apáról fiúra szállt az a hagyomány, hogy a füredi határ az itteni em­berek tulajdona. Többször fellázadtak, majd peresked­tek elveszett jogaikért. 1852-ben, a Bach-korszak nemesellenes hangulatát ki­használva hitelés levéltári másolatot szereztek a XVIII. századi szerződésekről, de a pereskedésben részt vevő községi vezetőket részben ■ megfizették, részben bebör­tönözték — minden maradt a régiben. Ezeket az embereket ne­vezi a tiszafüredi hagyo­mány Kócskeresőknek. Az idős füredi emberek az egyik pereskedőt is ezzel a ragadványnévvel emlegetik: Kócskereső Katona János. Dr. Füvessy Anikó Thiery Árpád: Egy hölgy Venezuelából A szokása szerint koráb- A ban érkezett. Moszk­vai mérnökvendégéi várta. A hallban hátradőli egy kékhuzatú plüsszéken, lábait átvetette egymáson. A homályos terem sarkaiban elvesztek a barátságtalan bú­torok, a tapétús falak meg­fakultak, mint egy század- eleji színmű díszletei. Bodnár nem értette, hogy a moszkvaiak miért szeretik ezt a szállodát. A nő egy oldalajtón lé­pett a hallba. A rossz vi­lágításban kivehetetlen volt az életkora, a rövid szőrme­kabátban és bokáig érő szarvasbőr szoknyájában testformájával együtt eltűnt a járása. Idősebb pincér érkezett a nyomában. A teát hozta. Bodnár örült a fordulat­nak. Egyedül érezte magát a hatalmas, kietlen terem­ben. A nő leült szemben, a há­romágú falilámpa alá. Arca a gyönge fényben maga volt a megtestesült múlandóság, Bodnár arcfigyelő ember I volt. A nőre pillantott futó­lag: Kissé megpróbálta az idő, állapította meg magá­ban. A nő arca gondolkodó­ba ejtette, mégis a mozdu­latot ismerte föl: ahogy meg­fogta a teáscsészét, megemel­te, és a szájával föléje ha­jolt. A lány a szemben levő házban lakott albérletben, egy katonatiszt hozta át ma­gával egy erdélyi nyilvános- házból, de sorsára hagyta. Magányosan élt, türelemmel várta a háború végét. Az es­téket náluk töltötte. Körül­ülték az asztalt, és a szacha- rinos teát szürcsölgetve a havasokról, Tusnádról, Te­mesvárról és a Bégáról be­szélgettek, ahol Bodnár any­ja fiatal korában többször megfordult. Bodnár tizen­hat éves villanyszerelő inas módjára ült esténként a lánnyal szemben, arcán egy kis erőltetett szemtelenség­gel, és anélkül, hogy az any­jának fogalma lett volna er­ről: magába fogadta a lány elválasztott, sima haját, kis­sé elálló kagylófüleit, vas­tagszélű, csüggedt száját, csontos, ikonformájú arcát. A pincér szolgálatkészen meghajolt. — Uram? Bodnar felpillantott. — Ki az a hölgy odaát? — kérdezte. — Egy özvegy Venezuelá­ból. — Aha... — bólintott Bodnár helyeslőén, mint aki ezt a választ várta. A pincér úgy állt, mint egy leeresztett szárnyú, öreg madár, mégis valamiféle re­ménnyel. Sőt repülésre ké­szen. — Tetszik neki üzenni va­lamit? — kérdezte. B odnár a nőre nézett, és megpillantotta azt, aminek a megértésé­hez sok évvel ezelőtt még gyönge volt: a távolban ta­nyák füstölögtek, a kemény­re fagyott szántóföldről ha­talmas, fekete varjak reb­bentek föl, a lány arca meg­nyúlt az utazástól, és bekor- mozódott a vonat tetején, a lábai idegenül, már-már szá­nalmasan mozogtak a ma­gasszárú cipőben. Mindket­tőjükben feltámadt a kétség, hogy lesz-e majd, aki befo­gadja őket, vagy pedig az idők végezetéig bolyongnak a fagyos tájon álmosan, és tiszta ágy után vágyakozva, amikor a tanyaudvaron ész­revették őket a komondorok, és csaholni kezdtek. A lány megszorította Bodnár kezét: — Azt fogjuk mondani, hogy az öcsém vagy ... A pincér meghajolt a túl­só oldalon. — Az a kopaszodó úr ér­deklődött ön után — mond­ta. A nő Bodnár felé fordult, a hosszú idő után visszatérő ember pillantásával, amikor mindenkit ismerősnek érez, de ezzel az érzelgősséggel együtt megszületik benne a gyanakvás is. — Ki az a férfi? — kér­dezte. A pincér is Bodnárra pil­lantott. Felhúzta a vállát. — Fogalmam sincs, ké­rem — mondta, és magá­hoz vette az üres teásedé­nyeket. A nő leakasztotta a nya­kában függő miniatűr töltő­tollat, a retikül mélyéből kis noteszt húzott elő, kité­pett belőle egy lapot, ráfir- kantott valamit, majd gyors, elégedetlen mozdulattal, mint aki egy pillanat műve alatt megbánta: összegyűrte a pa­pírt. Átnézett Bodnárra. Arca figyelmes volt, mintha egy megfejtésre váró dalt hall­gatott volna. A férfi áliáig [ növesztett ősz oldalszakálla, a feje tetején fehér lő ko­pasz folt, az évek folyamán kihegyesedett orr idegen volt, de a tekintet furcsa szigorú­sága, mely megmaradt a múltból: kétséget támasztott benne. Töredékek bukkan­tak fel. Egy régies szoba el­mosódó tárgyai, a tehervo­nat kormos, fojtogató füstje, egy kis fiatalember, aki min­den áron villamosmérnök szeretett volna lenni, hatal­mas, fehér kutyák csaholása, kehely alakú teáscsészék és valamiféle kényszer s féle­lem egy ostoba kis levél miatt. Gyötrően töredékes volt. Hiába próbálta egymás­hoz illeszteni: szétestek és tehetetlenül visszahullottak. Oldalt fordult. A fény úgy esett az arcára, hogy az or­ra mellől kilátszott a kis szemölcs. A nő bizonytala­nul elmosolyodott, de tudta: öreg már az ilyen mosoly­hoz. Bodnár most már minden­re pontosan emlékezett Az anyja este megtalálta Klári céduláját; ..Holnap Szolnokon az állomásnál vá­rom ...” — Mi ez? — kérdezte döb­benten. Bodnár nem mert válaszolni. Anyja kicsoma­golta a hátizsákot, lefeküd­tek aludni. Éjszaka Bodnár felkelt, mindent óvatosan visszarakott a hátizsákba és megszökött. Kora reggel a szolnoki állomáson az orosz katonai járőr igazoltatta. A lebombázott állomás mögé kísérték. Százan lehettek. Szuronyos őr vigyázott rá­juk, a bajusza minden kér­désre elmosolyodott: — Kicsi robot... Egész nap lőszeres ládákat hordtak a cukor­gyárban. Kegyetlenül nehéz, kemény ládák voltak. Ren­des ebédet kaptak, alkonyat után, amikor befejezték a napi munkát, vacsorát is. Este visszakapta hátizsákját. Aliig felfegyverzett katona kísérte vissza az állomásra Nehéz, fénylő díszkard ló­gott az oldalán, géppisztoly a vállán, pisztolyok és kézi­gránátok az övében, a háti­zsákban kenyér és konzerv helyett lőszert cipelt. Kamasz volt ő is, de erős karjai, mellkasa valósággal feszül­tek a vászonzubbonyban. Nyugtalan vizslaszeme, sző­ke dróthaja volt. Keveset beszélt, ha mégis: krákogva, legtöbbször azonban hallga­tott, s bujkáló mosollyal fi­gyelt. Az arcában volt vala­mi, ahogy Bodnárra nézett, s az övében is lehetett va­lami kölcsönös. F ény alig volt az állo­máson. Az egyetlen ép­ségben maradt vágá­nyon tehervonat vesztegelt. Bodnár a vagonok mellett mászkált s izgatottan kérde­zősködött. S akkor az egyik vagon tetejéről Klári kiál­tott. Felkapaszkodott mellé­je. A hátizsákot és a lány kofferjét felhúzott lábuk alá szorították. A lány kabátja összegyűrődött, a nyúlszőr prémnek vonatfüst szaga volt. Egymás mellett kupo­rogtak a zsúfolásig telt va­gon tetején. Bodnár úgy érez­te; nem több az egész élete, mint a saját óriási szívdo­bogása. Maga előtt látta a lányt, ahogy látni szokta ott­hon : pongyolában, kissé bor­zasán, filmszínésznő módjá­ra, lassan nyújtott lépések­kel, mintha egy palota lép­csőjén haladt volna lefelé, olajfényű szemében a ször­nyű mélységgel, amibe min­den alkalommal belezuhant és elveszett. A vonat tetején kuporogva biztos volt: nő soha többé az életben ilyen közel nem lesz hozzá. • A lány magához húzta. — A legközelebbi állomá­son leszállunk, és keresünk valahol egy ágyat, mert ál­mos vagyok — mondta. Kinyílt a liftajtó, és Bod­nár moszkvai mérnökvepdé- ge lépett ki. Szélesen, tárt mozdulatokkal közeledett. — Jánosom!... Jáno­som !... — kiáltott messzi­ről örömmel. Bodnár mielőtt felállt, fu­tó pillantást vetett a vene­zuelai nőre, s okosan úgy gondolta: olyan volt ez, mint egy bonyolult pályaud­var, ahol minden a sínek és váltók acélszorításán múlik. A moszkvai mérnök ka- maszosan sugárzó arcára pillantott, majd tekintete le­csúszott a vodkásüvegre, amely úgy dudorodott ki a zsebéből, mintha a legutóbbi találkozásból maradt volna meg. Bodnár arca felderült. Megfeledkezett a gyomor- bántalmairól: sültek szagát és italok nemes ízét érezte. A mérnök fehér ingéből, nyakkendőjéből s az arcáról kesernyés mandulaillat áradt, Megölelték egymást, RÉVÉSZ NAPSUGÁR RAJ ZA A mozdulat olyan volt, amilyenre ritkán sike­rülnek az üdvözlések. Benne volt a rájuk váró tel­jes nyolc nap: a feszültsé­gekkel telt hétfő, a kedd, a szerda, a csütörtök, benne volt, hogy ezen a négy na­pon annyi idejük sem lesz, hogy eszükbe jussanak a fia­tal évek, amikor még min­den vaskosan és elérhetetle­nül állt a távolban, de ben­ne voltak a negyvenbe éves férfiakhoz nem illő komoly­talanságok is, a fáradt, rossz órák, és az esti társaságok, amikor szó sem esik majd a villamosiparról, csak él­nek, élnek.,.

Next

/
Oldalképek
Tartalom