Szolnok Megyei Néplap, 1975. február (26. évfolyam, 26-50. szám)
1975-02-23 / 46. szám
1975. február 23. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP *7 Ä mostohafiú BORISZ VIISZIUEV: (Készlet) fl hajnalok itt csendesek Kovács Imre szobrászművésznél 1— Nem mondom, hogy szép vagy csúnya város, olyan amilyen. Az első húsz évemet ott töltöttem, szüleim laknak ott, szeretem Karcagot. Hiába, a gyermekkor. E kornak nagy élménye a vassal való találkozásom: Mátyus Feri barátom kovácsmester apjának műhelyében szerettem bele ebbe az anyagba. Érettségi után először kitanultam a vasesztergályos szakmát, s utána mentem az Iparművészeti Főiskolára. 1961-ben végeztem szobrász szakon, de közben sok minden mást is kipróbáltam, festészetet, ötvösséget... Kovács Imre 1962 óta aktív szobrász. Alkotásait az ország sok városában láthatjuk: Székesfehérvárott kilenc négyzetméteres térelválasztó-rács, tűzzománc díszítéssel, a veszprémi megyei pártbizottság tanácstermének falán tizenegy négyzetméteres tematikus vörösréz-domborítás, a nádudvari Vörös Csillag Tsz-ben rézdomborítás-kompozíeiő, a szombathelyi vérellátó alközpont előtti vízmedencében tíz négyzetméteres alumínium-plasztika, a váci zeneiskola előtt rézplasztika, Kecskemét és Kisstabil kompozíciót. Az emberek előtte járnak gyalog, villamossal, autóval: nézik. S a kompozíciót úgy akarom megcsinálni, hogy bár stabil, az emberek mozgása által mozogjon, vagyis mobil legyen. Nem lehet leírni. Az anyagok rettenetesen izgatnak. Az alumínium jellegtelen, a réz engedelmes akárcsak a vas, a rozsdamentes acél szörnyű, de gyönyörű. Csak akkor bírok velük, ha kiváló szakmunkás vagyok. Mindegyiknek természete van mint a nőknek. Tizenegy éve vagyok nős, monogám vagyok, de tagadhatatlanul vannak bennem poligám hajlamok. Nos, ezeket a művészetben élem ki: egy anyagot legyűrök, születik valami szép, de már megtetszett egy másik anyag, abba lettem szerelmes. Most éppen a műanyagokba. Ez a szerelem, sajnos — a kezeim miatt — most még csak plátói. A 39 éves szobrászművésznek nagysikerű kiállítása volt Moszkvában, az NSZK-ban, Jugoszláviában ... Nézegetem a kiállítási katalógusokat. Megakad a szemem egy szép Ikarosz figurán. KOVÁCS IMRE: FIÜ HÁRFÁVAL kunfél egyháza között, az Aranyhegyi csárdánál tíz méteres, oszloprendszerre felépített hatalmas szélkakas, rozsdamentes acélból... — Igen, arrafelé sok a szélkakas, sok volt a szélmalom ... ott sokat tanultam a munkásoktól. Én is tudok hegeszteni, de ahogy ők csinálták, az már művészet. Milyen csodálatos dolgokra képes egy munkáskéz ... Nincs nála balszerenesésebb szobrászművész. 1974 januárjában egy ismerősének kocsijában autóbaleset érte, agyrázkódást szenvedett Kovács Imre. Hosszú-hosszú idő után rendbejött, akkor három helyen eltörött a lába. Amikor hazaengedték a kórházból és óvatosan botorkált le a lépcsőn lábát figyelve, jobb kézzel a korlátot keresve, akkor beakadt a keze a korlát vascirádái közé és eltört a kézfeje. Még most is orvoshoz jár. Egy éve nem dolgozott, s ki tudja mikor tudja ismét rendesen megmarkolni a kalapács nyelét? Tenyere, mint a munkásoké. — Azért dolgozom, de nem a kezemmel, hanem a fejemmel. Tele vagyok ötletekkel, ezeket. megvalósítom, amint meggyógyulok. Nehéz elmagyarázni: egy épülethomlokzatra például készítek egy — Ha képzeletben a ti} fölé emelkedik, milyennek látja a szülőföldet madártávlatból? — Miután onnan Jön belőlem a friss vér, hát persze, hogy szeretem. Már az ottaniak beszédmódja is micsoda élmény nekem. Szeretem Karcagot, mert bennem van, s önmagámból nem tudok kifordulni. Egy életre megfogott a szik. Ha elszakadok a tájtól, az a pusztulás számomra: Karcagon vannak a gyökereim. 1972-ben voltam az Egyesült Államokban. Tartóztattak, maradjak kint, vagyont kereshetnék. Mit kezdenék vele? Nem vagyok otthon, és gondolkodni én csak magyarul, „kunul” tudok. És ugye gyökerek nélkül... — Karcagon van-e szobra? — Egyetlen egy, a Kálvin n. 2. számú iskolában, Györffy István mellszobra. Azt is régen csináltam. Valahogy nem érzem, hogy a város édesfia lennék, inkább érzem magam mostohafiának. Vagy kitagadott fiának? Pedig, ha kimondom a szót: otthon, az nekem nem Budapest, Móricz Zsigmond u. 74-et jelent, hanem Karcagot. Rita tudta, hogy sebe halálos, és gyötrően keserves lesz a halála. Egyelőre szinte alig érzett fájdalmat, csak valami mind erősebben égett a hasában, és nagyon szomjazott. De nem ihatott, ezért csak egy kis rongyot mártott be a pocsolyába, és azzal nedvesítette meg az ajkát. Vaszkov egy kidőlt fenyőfához rejtette, beborította ágakkal és elment. Akkor még tartott a lövöldözés, de hamarosan minden elcsendesedett, mire Rita sírni kezdett. Hangtalanul, egyetlen sóhajtás nélkül sírt, csak arcán patakzottak a könnyek. Megértette, hogy Zsenyka nincs többé ... Azután a könnyei is elapadtak. Meghátráltak az elől a hatalmas valami elől, amely most előtte állt, amélylyel számolnia kellett, és amelyre fel kellett készülnie. Hideg, fekete szakadék tátongott a lábánál, s Rita keményen és férfiasán nézett a mélyére. Nem sajnálta magát, életét, fiatalságát, mert egész idő alatt arra gondolt, hogy ezeknél sokkal fontosabb dolgok is léteznek. Fia árván marad, teljesen egyedül, beteges anyjára bízva, és Rita most azt találgatta, hogyan éli majd túl a fia a háborút, mint alakul azután az élete. Vaszkov csakhamar visszajött. Ledobálta Ritáról az ágakat, hallgatva leült mellé, és sebesült karját tapogatta. — Zsénya elesett? A férfi bólintött, azután ígv szólt: — Nincsenek meg a hátizsákok. Se a zsákok, se a puskáink. Vagy magukkal vitték, vagy eldugták őket. — Zsenya azonnal... meghalt? — Azonnal — hangzott a válasz, de Rita érezte, hogy nem mond igazat. — Azok elmentek. Nyilván a robbanóanyagért ... — Vaszkov elkapta Rita fénytelen, mindent értő tekintetét és hirtelen felkiáltott: — Nérh győztek le bénhünket, érted? Én még élek, engem még le kell gyűrniük!... Elhallgatott és fogát csikorgatva, támolyogva himbálta sajgó karját. — Fáj? — Itt fáj — bökött a mellére. — Itt sajog, Rita. De hogy sajog!.,. Feláldoztalak benneteket, mind az ötöt feláldoztam, és miért? Azért a tíz fritzért? — Ne beszélj így... hiszen érthető ... háború van... — Amíg háború van, érthető. De aztán, mikor béke lesz? Megértik majd, miért kellett meghalnotok? Miért nem engedtem tovább ezekét a fritzéket, miért határoztam így? Mit felelek, ha majd megkérdezik: hogy lehet az, hogy ti, férfiak, nem tudtátok megvédeni anyáinkat a golyóktól? Hogy lehet az, hogy a halállal házasították össze őket, és közben ti épen maradtatok? A kirovi utat „védtétek, meg a fehártengeri csatornát? Hiszen ott is van őrség, ember meg sokkal több is akad, mint öt lány és egy törzsőrmester - a pisztolyával! — Hagyd el — mondta csendesen a lány. — A haza nem a csatornáknál kezdődik. Egyáltalán nem. Mi pedig a hazát védtük. Elsősorban a hazát és csak aztán a csatornát. — Igen ... — Vaszkov nagyot sóhajtva elhallgatott. — Feküdj csak nyugodtan, körülnézek egy kicsit. Különben még ránk akadnak, és akkor végünk. — Fogta a pisztolyát, és Zubbonya uj iával különös gonddal letörölte. — Fogjad. Igaz, csak két töltény maradt benne, de mégis nyugodtabb lehetsz, ha itt hagyom. — Várj még! — Rita elnézett a férfi arca mellett az ágak közül előtűnő égre. — Emlékszel, mikor a kitérŐállomásnál találkoztam a németekkel? Anyámnál jártam akkor a városban. Nála van a kisfiam, hároméves. Aliknak hívják, Albértnek. Anyám nagvón beteg, biztos nem él sokáig, aoám pedig nyomtalanul eltűnt. — Ne aggódj, Rita, mindent értek. — Köszönöm neked. — Vértelen ajka mosolyra nyílt. — Teljesíted az utolsó kérésemet? — Nem — mondta a férfi. — Esztelenség, hiszen úgyis meghalok, így csak tovább gyötrődöm. — Végrehajtom a felderítést és visszajövök. Éjjelre odérünk a mieinkhez. — Csókolj meg — kérte hirtelen Rita. A férfi esetlenül lehajolt, és félénken megérintette ajkával a homlokát. — Szúr ... — mondja Rita alig hallhatóan, és lehúnyta a szemét. — Menj. Takarj be ágakkal és menj. Beesett, szürke arcán lassan peregtek a könnyek. Fedot Jevgrafics csendesen felkelt, gondosan betakarta Ritát gallyakkal, és gyors léptekkel elindult a patakhoz, a németek elé. Zsebében súlyosan himbálózott a gyutacs nélküli gránát. Egyetlen fegyvere. Inkább megérezte, mint hallotta a gyenge, ágak közt élhaló lövést. Megállt, hallgatózott az erdő csendjében, és csak aztán szaladt vissza a hatalmas, kidőlt fenyőfához. Félt élhinni, amit úgyis tudott. Rita, halántékon lőtte magát, alig vérzett. Kékes lőporszemek sötétlettek sűrűn a lövés helyé körül, és ezt Vaszkov valamiért különösen sokáig nézte. Aztán Odébb vitte Ritát, nekifogott gödröt ásni azon a helyen, ahol a lány idáig feküdt. Itt puha volt a föld, könynyen engedett. Bottal fellazította, majd kézzel kihányta, a gyökéreket késsel vágta át Gyorsan kiásta, még gyorsabban visszahányta a földet, és anélkül, hogy pihenőt engedett volna magának, odament ahol Zsenya feküdt. De a karja kibírhatatlanul sajgott, pokolian sajgott minden mozdulatnál, így aztán Kómelkovát rosszul temette el. Egész idő alatt bántotta ez, s kiszáradt ajakkal suttogta: —* Bocsáss meg, Zsenyka, bocsáss meg ... Imbolyogva és botladozva tartott a Szinyuhin-dombvonulatón át a németek felé. Kezében görcsösen szorongatta a pisztolyt az utolsó tölténnyel, és már csak azt akarta, hogy minél előbb találkozzék velük, hogy még egyét sikerüljön megölnie. Mert ereje már elfogyott. Nem maradt ereje — csak a fájdalom, amely egész testét átjárta... Fehér fények úsztak lassan az áttüzesédett kövek felett. A köd már összesűrűsödött a mélyedésekben, a szél elült — és a szúnyogok felhőként keringtek a törzsőrmester körül. Ebben a fehéres homályban újra és újra megjelentek előtte a lányok, mind az öten, és ő egyre csak suttogott, és szomorúan ingatta a fejét. De a németek csak nem jöttek. Nem kerültek elé, nem tüzeltek, habár lassan, fedezetlenül ment, szinte kereste ezt a találkozást. Ideje volt már befejeznie ezt a háborút, ideje volt már pontot tenni utána, és ézt az utolsó pontot pisztolyának kékesszürke csöve rejtette. Igaz, volt még egy gyutacs nélküli gránátja. Egy darab vas. Ha megkérdik, miért hurcolja magával ezt a vasdarabot, nem tudott Volna mit felelni. Csak cipelte magával; törzsőrmesterként megszokta, hogy a harci felszerelést meg' kell őrizni. Most nem volt célja, csak kívánsága. Nem tért le az útról, nem keresett nyomokat, egyenesen, gépiesen haladt élőre. De a németek csak nem jöttek... Már elhagyta a kis fenyvest, és most az erdőben ment, minden percben közelebb érve Legont remetélakához, ahol reggel olyan egyszerűen szerzett magának fegyvert. Nem is gondolt rá, hogy miért megy éppen oda, de csalhatatlan vadászösztöne éppen ezen az úton vezette, és ő engedelmeskedett neki. Aztán megint csak ösztönösen hirtelen lelassította lépteit, hallgatózott, majd a bokrok közé siklott. Száz méterre tőle kezdődött a tisztás, a korhadt kútkávával és a földbe vájt kunyhóval. Ezt a száz métert Vaszkov hangtalanul lopakodva tette meg. Tudta, hogy ott vart az ellenség, tudta pontósan és megmagyarázhatatlanul, ahogy a farkas tudja, hogy a nyúl honnan ugrik majd eléje. A tisztás szélén a bokrok közt megállt. Sokáig állt mozdulatlanul, tekintetével végigfürkészve a kútkávát, amely mellett már nem feküdt ott a halott német, a dűledező remetélakot és sarkainál a sötét bokrokat. Nem volt ott Sémmi különös, semmi feltűnő, de a törzsőrmester türelmesen várt. Amikor a kunyhó sarkától alig észrevehetően elvált égy zavaros folt, nem csodálkozott. Már tudta, hogy pontosan ott áll az őr. Sokáig tartott, amíg odament hozzá, végtelenül sokáig. Lassan, mintha álmodna, emelte fel a lábát, és észrevétlenül engedte vissza. Nem is lépkedett, apránként helyezte át a súlyt, nehogy egyetlen ág is megrezdüljön. Ilyen furcsa tojástáncot járva megkerülte a tisztást, és a mozdulatlan őr háta mögé jutott. Még lassabban, még óvatosabban indult e felé a széles, sötét hát felé. Nem is mént — szinte lebegett. Egy lépésre tőle megállt. Sokáig visszatartotta a lélegzetét, és azt várta, hogy a szíve megnyugodjék. A pisztolyt már régen eltette, most kését tartotta jobb kezében, és — miközben az idegen test nehéz szagát érezte — lassan, milliméterenként emelte finn kését áz egyetlenegy, döntő döfésre. Még mindig erőt gyűjtött, mert éréje alig volt már bal karjával pedig semmit sem tudott segíteni. Minden erejét összeszedte ehhez a döféshez, mindet, az utolsó cseppig. A német szinte nem is kiáltott, csak furcsán, elnyújtottad sóhajtott, és térdre esett. A törzsőrmester félrántotta a ferdén álló ajtót, és égy ugrással a kunyhóban termett. — Hände höch!... Azok meg aludtak. Jól kialudták magukat az utolsó roham előtt. Csak egy nem aludt, haném a sarokba ugrott, a fegyverekhez, de Vaszkov észrevette ézt az ugrást, és majdnem közvetlen közelről eresztett golyót beléje. A lövés thegreszkettette az alacsony mennyezetét, és a németet ä falhoz vágta. A törzsőrmester pedig hirtelen elfelejtette a német szavakat, és rekedten csak ezt kiáltozta: — Legt euch!.... Legt euch!... Legt euch!... És kegyetlenül káromkodott hozzá, a legocsmányabb szavakkal, amelyeket Csak tudott... ... Nem, nem a kiabálástól ijedtek meg odabent, nem is a gránáttól, amelyet a kézében lóbált. Egyszerűen nem tudták elgondolni, elképzelni meg' különösen nem, hogy egyedül van sok-sók versztnyi távolságban, egyes-egyedül. Ez nem fért bele a fasiszta fejükbe, és ezért maradtak fekve a földön. A képükkel lefelé, ahogy parancsolta nekik. Ott feküdt mind a négy, az ötödiket, aki a legfürgébbnek bizonyult, már a másvilágon vették nyilvántartásba. Azután megkötözték egymást a derékszíjukkal, nagyon alaposan, az utolsót Fedot Jevgrafics személyesen kötözte meg. És elsírta magát. Piszkos, borostás arcán patakzottak a könnyek, rázta a hideg, sírt, nevetett, kiabált egyszerre. — Mi az, elfogtak benneteket?... Elfogtak, igen?... Őt kislány, öt lány volt öszszesen, összesen öten voltak! ... És nem jutottatok át, sehova Sem jutottátok el, hanem itt fogtok megdögleni, mind itt fogtok megdögleni!... Magam végzek mindegyiketekkel, személyesen, ha a parancsnokság megkegyelmezne! Ott már élítélhetnek érte! El is ítélhetnek! A karja egyre sajgott, anynyira sajgott, hogy forróság borította el, és összezavarodtak a gondolatai. Ezért különösen félt, hogy elveszti az eszméletét, és görcsösen vigyázott, utolsó erejét megfeszítve, nehogy ez megtörténjék ... Arra az utolsó útra soha többé nem tudott Visszaemlékezni. Elől imbolyogtak a német hátak, egyik oldalról a másikra dőltek, legalábbis neki úgy tűnt, mert Szédült, és mintha részegen látta volna a sort. Semmi mást ném látott ezen a négy háton kívül, és csak egvre gondolt, hogv még le tudja lőni őket, ha elveszti az eszméletét. Mert ez egy hajszálon múlt, olyan szörnvű fájdalom égette egész testét, hogy ordított tőle. Ordított és sírt, szemmel láthatóan teljesen elerőtlenedétt. És csak akkor engedte ezt a hajszálat elszakadni, amikor a jelszót kérték tőle, és megértette, hogv az övéi jönnek velük e/omiwii Oroszok ... * < . MEGGYES LÁSZLÓ RAJZA Körmendi Lajos
