Szolnok Megyei Néplap, 1975. február (26. évfolyam, 26-50. szám)

1975-02-23 / 46. szám

. 1975. február 23. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 ü nép tulajdonéban (1.) Első a szénuagyon Megemlékezések, koszorúzások a Vörös Hadsereg születésnapján Látszólagos ellentmondás, hogy a népi demokrácia út­jára lépő Magyarország gaz­dasági fejlődése a felszaba­dulás után szinte tisztán tő­kés keretek között indult meg. „Honfoglalás” című cikkében erről a következő­ket írja a Szabad Nép: „Ma­gyarország számára 1945- ben, az újrakezdés pillana­tában csak a polgári terme­lési rendszer volt az egyet­len járható út... A nép első igénye nem a „rendszer” volt, hanem az, hogy élni akar, s ehhez bányászatra, közlekedésre, működő iparra volt szüksége. A kérdés tehát így állott előttünk: mondjunk-e le a termés ugrásszerű emelésé­ről, sőt az újjáépítésről, csak azért, mert ezzel a profit is ugrásszerűen nő és nagyrészt a magántőkét építjük újjá?... A Magyar Kommunista Párt­nak teljes erővel a termelés, az újjáépítés oldalára kellett állnia...” Az idézett cikk-részletből kiderül, hogy a gazdasági feladat is valóban politikai volt: politikai harc kérdése volt, mennyire sikerül az újjáépülő ország gazdasági életét a nagytőke kezéből a nép tulajdonába átadni. Ezért a gazdasági célokért vívott csaták minden eset­ben politikai küzdelmekkel fonódtak össze, amelyeknek gyakran csak a reakció egy­­egy harcba dobott szárnyá­nak teljes megsemmisítése vetett véget. A szegedi program Már a Függetlenségi Front első szegedi programjában szerepelt a követelés, hogy a „föld méhének kincseit” a nép tulajdonába kell venni. Nem véletlen, hogy csak ennyi szerepelt a kezdeti programban az államosítá­sokból. Abban az időszak­ban, amikor a nemzeti erők­nek a fasizmus elleni teljes összefogása volt napirenden, amikor még a nagytőke egyes német és fasisztaelle­nes csoportjaival, sőt a nagy­­birtokos osztály bizonyos képviselőivel is együtt kel­lett haladnunk, minden szé­lesebb körű államosítás'! ja­vaslat felvetése egyenesen zavarkeltőleg hatott volna. Az 1945-ös választások előtt a Magyar Kommunista Párt ezt, az addig megvalósulat­lan követelést ismét napi­rendre tűzte, majd prog­ramja nyomán az egész Füg­getlenségi Front is felvetette a bányák köztulajdonba vé­telének kérdését: „Államosí­tani a föld méhének kin­cseit, valamint az erőműte­lepeket, hogy biztosítsuk ipa­runk számára a legfontosabb anyagokat és ezeknek leg­gazdaságosabb felhasználá­sát a nemzet javára.. Budapest kéri a bányászokat Elsősorban természetesen a szénről volt szó, egész ipa­runk nekilendülésének fő akadálya a szénhiány volt. A reakció, amely akkor még teljes nyíltsággal nem mert színre lépni, tudta, hogy a széntermelés az a gazdasági kulcspozíció, ahonnan arány­lag veszélytelenül szabotál­hatja az újjáépítést. A ter­melés, amelyet az éhezve és rongyosan dolgozó bányá­szok szeptemberig máris na­pi 1700 vagonra emeltek, es­ni kezdett és novemberben napi 1300 vagonos átlaggal a mélypontra zuhant. Ráadá­sul a kitermelt szén nagy ré­sze az üzérek, spekulánsok martaléka lett. „A mai súlyos helyzetben — jelentette ki a Kommu­nista Párt — csakis az álla­mosítás segíthet.” Ez annyira nyilvánvaló volt, és a tömegek, elsősor­ban a Magyar Kommunista Párt mögött felzárkózó bá­nyamunkásság annyira az államosítás mellett állt, hogy a reakció nem is merte nyíl­tan felvenni a harcot és a nemzetgyűlés december 6-án egyhangú határozattal elfo­gadta az MKP-nak a bányák államosításáról benyújtott javaslatát. 1946 január 1-én a szénbá­nyák állami kezelésbe kerül­tek. A magyar bányászság­­nak, de az egész magyar de­mokráciának is feledhetetle­nül dicsőséges napjai követ­keztek ezután. Nagy-Buda­­pest üzemeinek dolgozói fel­hívásokat intéztek a bánya­munkásokhoz: adatszerűén felsorolták, milyen üzemeik tudnának megindulni, mi­lyen iparcikkek gyártását vállalhatják, ha szenet kap­nának. Nógrádi Sándor elv­­társ, akkor iparügyi állam­titkár vezetésével megindult a széncsata, kezdetét vette a széntermelés állandó emelé­se, amelyet nyomon követett az iparcikkek termelésének növekedése is. Ennek kö­szönhető, hogy néhány hó­nap múlva sikerült biztosí­tani az inflációt megfékező stabilizációhoz szükséges árumennyiséget. A dolgozókat sújtó pénz­romlás 1946 elején követhe­tetlen iramot vett és az MKP átfogó gazdasági tervet dol­gozott ki megállítására. Két­ségtelen, hogy az ország szá­mára a legnagyobb veszélyt nagy nehézipari gyáraink helyzete jelentette. A gyárak tulajdonosai, vagy azok megbízottéi a termelés fokozása és olcsób­­bítása helyett az alacsony termelés mellett igyekeztek nagy hasznukat megkeresni és az állam, amely rájuk volt utalva, kénytelen volt hallatlanul magas áraikat megfizetni — a bankóprés igénybevételével. Így tehát az állam számára dolgozó és az állam pénzével újjáépült nagyüzemekből a tőkések óriási hasznot préseltek ki és ráadásul szabotázscselek­ményekre is alkalmuk nyí­lott, a termelés növelését is akadályozhatták. Ebben a helyzetben a Kom­munista Párt felvetette ne­­házipari kulcs-üzemek álla­mosításának kérdését. 1946 február 16-án, a Sportcsar­nokban ismertette ezzel kap­csolatos álláspontját: „Ami a termelés fokozását illeti, nincs serkentőbb valami a munkás számára, mint az államosítás. A Weiss Man­­fréd, a Rimamurányi ózdi üzeme, a különböző Ganz gyárak a következő eszten­dőkben jobbára állami meg­rendelésre dolgoznak majd és ezért természetes és he­lyes, ha ezeket a gyárakat az állam saját kezelésébe veszi át...” ft Baloldali Blokk A hallgatóság ezt az in­dítványt lelkes tapsviharral fogadta. A Kisgazdapártban ekkor már egyre nyíltabban fellépő reakció viszont kije­lentette, hogy egy tapodtat sem enged tovább az álla­mosítások terén és a közfi­gyelem elterelésére interpel­lációk pergőtüzével támadta a feladata magaslatán álló demokratikus rendőrséget. A Kommunista Párt ekkor a népet hívta segítségül. Az ország minden részét elöntő népmozgalom egybeková­csolta a tevékeny, demokra­ta tömegeket és megterem­tette a Baloldali Blokk párt­jait. Ezek és a Szakszerveze­ti Tanács nyilatkozatban tet­ték magukévá az MKP kö­vetelését. A nyilatkozat ki­mondja: „A reakciós szabo­tázs letörésére, a termelés fokozása és jóvátételi köte­lezettségeinek teljesítése ér­dekében szükségesnek tart­juk a magyar nehézipar leg­fontosabb üzemeinek sürgős állami kezelésbe vételét...” Kőszegi Frigyes Következik: Harc a ne­héziparért A Vörös Hadsereg meg­alakulásának 57. évfordulója alkalmából tegnap Szolno­kon koszorúzási ünnepségeket tartottak. A temetőben dél­előtt 9 órakor kezdődött a koszorúzás. A himnuszok hangjai után Szabó Zoltán, a Munkásőrség városi zász­lóaljának parancsnoka mon­dott emlékbeszédet. A szovjet hősök emlékmű­vénél az első koszorút a szolnoki városi pártbizottság és a KISZ-es fiatalok nevé­ben Brezvai István, Turóczi Ferencné, a pártbizottság tit­kárai és Kanyó Sándor, a KISZ városi bizottságának titkára helyezte el. Ezután a A Tisza Cipőgyár csákózó műhelyében csak emelt han­gon lehet beszélgetni, úgy, mintha veszekedne az em­ber. Szavakra persze itt alig­ha van szükség, inkább gyors, gyakorlottan ügyes mozdula­tokra. A szabászok a gépe­ken gumihoz hasonló mű­anyag lapokból cipőtalpakat vágnak ki. D. Nagy István, mielőtt beszélgetni kezdünk, a fé­lig kiszabott anyagra krétá­val felír egy számot. — Tudni kell, hogy egy­­egy táblából mennyit vág­tunk ki. Szoros a norma, de igyekszünk még annál is többet kihozni belőle. Fazekas Sándor harmadik éve a brigád vezetője Most rövid ismertetés kö­vetkezik arról, hogy mit je­lent az utalványozott anyag­érték, a felhasznált anyagér­ték. illetve a kettő különb­sége. Megtudom, hogy bri­gádjuk, az Április 4. szocia­lista brigád tavaly 100 ezer forintos anyagmegtakarítást ígért. Szerények voltak, hi­szen év végéig több mint két­szerese, 230 ezer forint jött össze. Ez is része annak, amit a kongresszusi verseny­ben vállaltak — és teljesí­tettek. — Miből? Nehéz vála­szolni — mondja Szabó Já­nos szabászmester, segédmű­vezető —, hiszen apró dol­gokról van szó. Akik a nor­mát diktálják, megtervezik, kirajzolják pontosan, hogyan lehet a legkisebb anyagvesz­teséggel a legtöbb talpat ki­vágni. De ha a szabász ügye­sen manipulál... Szóval eb­ből. — Ha meglátja egy idő­sebb — teszi hozzá Fazekas Sándor, aki szintén sza­bász —, hogy a gyakorlatla­nabb fiatal nem úgy forgat­ja a kést, ahogy kell, oda­megy, megmutatja. Van sok fogás, felsorolni se lehet. Kü­lönösen a természetes talpak szabásánál kell észnél lenni. Nem egyenletes a bőr vas­tagsága, nem mindegy, hon­nan, hogyan szabja az em­ber. A csákózó műhely néhány éve még arról volt ismert, hogy ide helyezték azt, akit büntetni akartak. Most már mosolyogva mesélik, hogyan lett a „büntetőtáborból” az­óta háromszor is szocialista városi tanács dolgozóinak nevében Bíró Boldizsár el­nökhelyettes koszorúzott. A város társadalmi szerveinek és fegyveres testületéinek képviselői és Szolnok lakói is elhozták a megemléke­zés virágait. A koszorúzás 10 órakor a Hősök terén folytatódott. — Ünnepi köszöntőt Léder László, a járási-városi rend­őrfőkapitányság vezetője mondott. Az emlékmű ta­lapzatára az első koszorúkat a megyei pártbizottság ne­vében Szekeres László és dr. Majoros Károly, a megyei pártbizottság titkárai, a vá­rosi pártbizottság koszorúját munka üzeme. Az újkort ná­luk 1968-tól számítják. Ak­kor az itt dolgozó kétszázöt­ven emberből mindössze há­rom volt szakmunkás. A brigádmozgalom is inkább tesséklássék módon döcögött, habár... — Habár az üzemrész bri­gádjai közül már akkor is kivált az Április 4. — mond­ja Erdei Sándor főművezető. — Főleg a tanulásban. Ak­kor kerültem ide, s ez már csak azért is feltűnt, mert tizenhármuk közül felinél is több, inkább az idősek kö­zé számított. És a munká­ban, abban, hogy ezt a mű­helyt igazán rendbeszedjük, nos, abban is leginkább rá­juk tudtam támaszkodni. Ez a kis közösség sokat segí­tett, részük van abban, hogy ma már kiegyensúlyozott légkörben dolgozunk itt. Szó­val a kollektíva egysége ... így szoktuk ezt mondani. Az Április 4. brigádból 1964-ben, amikor megalakult, mindössze négy munkásnak volt általános iskolai vég­zettsége. Szakmunkás is csak egyetlen akadt közöttük. Most a két legidősebb mun­káson kívül már mindenki befejezte a nyolcadikat, he­ten szakmunkás bizonyít­ványt is szereztek. Ketten ci­pőipari technikusok, de egyi­kük, a brigád egyetlen nő­tagja, Berta Erzsébet má­sodéves levelező hallgatója a Könnyűipari Műszaki Fő­iskolának. Négyen most szak­munkás továbbképzőbe, ket­ten levelezőként, szaközzép­­iskolába járnak. Ne feledjük: tizenhármán vannak. S a műhely fekete táblája — amelyre egyébként gyűlé­sek időpontját, egyéb köz­lendőket szoktak kiírni — az ebédszünetekben megtelt D. Nagy István, a brigád alapítója jelekkel, képletekkel, rajzok­kal. Magyarázták egymás^ nak az éppen soros tanulni valót. Mert nemcsak az oko­zott gondot, hogy a kor ha­ladtán az ember egyre nehe­zebben kényszeríti tankönyv mellé önmagát, de szinte mindahányan a környező községekből utaznak reggel­este munkába, munkából, így hát, idő híján mégin­­kább jól jött a segítség egy­­egy fogósabb számtanpéldá­hoz, egy-egy szakmai prob­lémához. Sándor László első titkár, Brezvai István és Turóczi Ferencné titkárok helyezték el. A megyei tanács nevé­ben dr. Hegedűs Lajos ta­nácselnök, dr. Soós István elnökhelyettes és Bárdi Imre a pártbizottság titkára ko­­szorüzott. Eljöttek a vállala­tok, üzemek, hivatalok és a termelőszövetkezetek dolgo­zóinak képviselői. Virágot hoztak az iskolások és a vá­ros óvodásai is. A szovjet hadsereg szüle­tésnapjáról a megye minden városában és községében ün­nepségeken emlékeztek meg és koszorúkat vittek a hősök emlékművére. Az idő ... Mégis mind­emellett jutott idejük arra, hogy közösen vállalt egyéb dolgaikat is rendberakják. Sportpálya a Martos Flóra általános iskolának, persze a többi brigáddal együtt. Az-Kiss Márton tapasztalt munkás tán épp egy kommunista szombat után vasárnapi pap­rikaszedés a Táncsics Tsz­­ben. Összekötő utat építenek, ismét a többi brigáddal együtt a buszmegálló kör­nyékén, segítenek egymásnak házat építeni — sorolják a tavalyiak közül a legfonto­sabbakat. Százhúsz órát ígért a brigád, dolgozott 240-et. — Férfiak, aztán mindig a fogósabb munkát vállalják — mondja Berta Erzsébet — nekem meg a vízhordás jut. Jók ezek a közös munkák. És mesélik tovább a kö­zös örömöket, gondokat. Hogy házat épít a Karcsi, arra is rá kell szánni egy­két szabad szombatot, hogy meg kell látogatni a nyug­díjasokat, akik innen mentek el, hogy megint véradás lesz, s a brigádban mindenki többszörös önkéntes véradó, hogy kapcsolatuk van a fóti gyermekvárossal, s hogy in­tézni kell, mert a nyáron onnan egy gyereket a brigád saját költségén üdültet... és így tovább. De arra a legbüszkébbek — ők jártak érte, utána —, hogy özv. Fehér Lajosné la­kást kapott. Férje munkatár­suk volt, míg egy sajnálatos baleset el nem vitte — s az asszony három apró gyer­mekével maradt magára. Azóta, évente többször is kis cipőkkel, csizmákkal, aján­dékokkal ők segítik a csa­ládot. Nagy élményük, hogy ta­valy az egész brigád család­tagokkal együtt öt napot töl­tött Erdélyben, — amit a kiváló címért kaptak, erre az útra költötték. Az idén, de erre gondolni is csak halkan mernek, szeretnének együtt eljutni a Szovjet­unióba ... A Tisza Cipőgyár csákózó műhelyének Április 4. szo­cialista brigádja tavaly a szakma kiváló brigádja lett. Közülük hatan A könnyű­ipar kiváló dolgozója, hár­man „A szakma kiváló dol­gozója” kitüntetés tulajdo­nosai. Tizenhármán vannak. Trömböczky Péter A ZAGYVARÉKASI Béke Termelőszövetkezetben az újvetésú lucerna alá 190 hek­táron szórják ki a szuperíoszfátot és a káli műtrágyát A műhely pillérei Kongresszusi versenyben a martfűi április 4 brigád

Next

/
Oldalképek
Tartalom