Szolnok Megyei Néplap, 1975. január (26. évfolyam, 1-25. szám)

1975-01-14 / 11. szám

SZOLNOK MEGVET NÉPLAP 5 1975. január 14. fi0&óZez4t, Gondohipanelek Valaki arról beszél a rá­dióriporternek, hogy nem szereti a közmondásokat. Nem szereti, mondja, mert előregyártott igazságaik tu­lajdonképpen féligazságok, s aki lépten-nyomon alkal­mazza, az- leszokik arról, hogy saját véleménye legyen. A kényelmesebb nem min­dig jobb, kivált a gondolko­dásban. Ez a néhány szó ön­kéntelen jutott eszembe, amikor az elmúlt hét két egymástól csak látszólag messze eső rádióműsoráról készülök írni. Mindkettő az emberi gondolkodás zsákut­cáiba vezet el, s emellett, más-más szempontból az ön­álló gondolatok hiányára is utal. Osgyáni Csaba riportja, a Húszéves vénlányok olyan vidéken szólaltat meg fiata­lokat, ahol ha egy lány 18— 20 éves koráig nem megy férjhez, már „vénlánynak” számít. A nyolcadik általá­nos után sokan csupán arra várnak, hogy férjhez men­jenek, önálló elképzeléseik, terveik nincsenek. Illetve ... Illetve halványan feldereng valami egyik-másik megszó­laló szavaiból, de gondolko­dásukat évszázados „hagyo­mányok” kötik gúzsba. Amit elmondanak, jórészt gondo­latpanelekből áll össze. Ké­szen kapott és elfogadott életelvek ezek, arra, hogy önállóan felülvizsgálják a megcsontosodott nézeteket, s ha keli ellent mondjanak — arra már nem vállalkoznak. Osgyáni Csaba visszafogott, halkszavú. de lényegre törő kérdései, s a bár őszinte, de bizonytalankodó, lépten-nyo­mon szinte közhelyszerű gondolatokba kapaszkodott válaszok teszik szuggesztív­­vá a műsort. Míg a riport épp az önálló gondolkodásra szinte képtelen mentalitás leleplezésével hat, Klimits Lajos Szúnyogpuszta című hangjátéka azért nem tud igazán hatni ránk, mert sé­mákból, gondolatpanelekböl építkezik. Ami ott bennün­ket, hallgatóikat a dolgok továbbgondolkodására kész­tet, itt éppen a kifejező erő hatását rontja. A fejlődő ipar eléri azt a csendes Duna menti vidéket is, ahol. egykori szülőházá­ban, immár nagymamakor­ban él Johann néni. El kell hagynia a kedves tájat, a házat, s ebbe végül is nem tud belenyugodni. A téma s nemcsak az alapkonfliktus, hanem a cselekmény többi szála is, érdemes lenne arra, hogy igaz drámává érjen. Hogy mégsem érzünk igazán feszültséget, annak alapjá­ban az az oka, hogy a darab figurái túl- sok unásig tu­dott igazságot vagdalnak egymás fejéhez, s ettől szin­te mondvacsinálttá válik a konfliktus. Pedig Cserés Miklós dr., a rendező igyekezete és a rangos szereposztás még se-* gít is valamelyest, hiszen Sulyok Mária, Öze Lajos, Latinovits Zoltán, de még az epizódszerepet játszó György László is igyekeznek tudá­suk legjavát adni. Mégis, az igazi döbbenettel, a drámá­val adósunk marad a hang­játék. Gondolatpanel az is, hogy egy-egy rádiójátéknak na­gyobb a rangja mint a ri­portnak. Jóllehet a párhu­zam — az, hogy most e két műsor egymás mellé került — esetleges, mégis azt lát­szik bizonyítani: ha egy . hangjátéknak nincs igazán élményalapja, a jó riporttal ■ nem tud versenyezni. — trümböezky — j Szakmunkástanu’ók a pódiumon A Petőfi Sáiidor-szavalóverseny megyei döntőre József Attila, Juhász Fe­renc, Váci Mihály kötetek­kel indult vasárnap „iskolá­ba” huszonnégy leendő szak­munkás, hogy két percre — tíz percre pódiumra lépjen — a Petőfi Sándor-szavaló­­verseny megyei döntőjén. — Nekem a versmondás, a versolvasás több mint hob­by, több mint egyszerű idő­töltés. A versek nélkül sze­gényebb, üresebb, szomorúbb lennék — mondja Szitás Vil­mos, másodéves elektronikai műszerész. — Nagy László és Koszto­lányi a kedvencem, s néha egy-egy verset meg is zené­sítek. A közelmúltban Kis­újszálláson, a Móricz Zsig­­mond Gimnázium klubjában léptem fel. Szavaltam, éne­keltem, gitároztam.... — folytatja Bakó József, aki nyomdásznak készül. A verseny győztese Szitás Vilmos, a második helyezett Bakó József lett. De a szol­noki bemutatón egy kicsit győzött minden pódiumra lé­pő. A karcagi, a kenderesi, a kunhegyesi versenyző ugyanúgy, mint a nagydíjjal jutalmazott szolnoki kettős. Győzött, mert részt vett. Mert Adyval. Tóth Árpád­dal és persze mindenekelőtt Petőfi Sándorral ismerke­dett. Itt-ott talán döcögött a ritmus, talán elveszett né­hány szóvég, ám a lényeg: a találkozás. Találközás olyan versekkel, melyek gaz­dagabbá, teljesebbé teszik életünket. — Valószínűleg a Tisza­menti Vegyiművek dolgozója leszek — tervezget Szitás Vilmos. — Ez jó, hiszen ott van a „Híd” együttes. Per­sze megpróbálom a főisko­lát is... No nem a színmű­vészetit, hanem a Kandót, a villamosiparit. Levelezőn Vagy nappalin? Még nem tudom__ Bakó Jóska is döntött már, leérettségizik: — Az irodalomtól nem fé­lek, de a matematika! Nos, a matematikával bi­zonyára ugyanúgy megbir­kózik majd, mint Nagy Lász­ló meseszép, ám hihetetlenül nehéz, „Rege a tűzről és a jácintról” című versével. A huszonnégy versenyző egyébként újabb feladatra készül, a debreceni területi, később az országos döntőre. — Szeretnénk az iskola rangjához méltóan szerepel­ni, s szerintem elcsípünk egy-egy jobb helyezést — bizakodik Holavicz Magdol­na, a verseny harmadik he­lyezettje. — A hátralévő né­hány hét alatt még „átgyú­rom” a verset. Szerencsére a zsűri tanácsai sokat segí­tettek. Neki is, másoknak is. Bor József, a szolnoki Szegligeti Színház rendezője ugyanis nem sajnálta a fáradságot, s a verseny utáni konzultá­ciót feszült figyelemmel hall­gatta minden versenyző. Mert igaz ugyan, hogy első­sorban a részvétel a fontos, de... H. D. 900 év 900 pereben Tegnap elkészült a „900 év 900 percben'- című me­gyei honismereti vetélkedő középdöntőjének sorsolása. Február 3-án a jászberényi és a kunszentmártoni járás, február 17-én Törökszent­­miklós és Szolnok, március 3-án pedig Karcag és Kis­újszállás csapata mérkőzik egymással. A győztesek leg­közelebb már a döntőben találkoznak. Ember és természet Orosházán a Petőfi Mű­velődési Központ hangver­senytermében vasárnap Po­gány Ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató­ja nyitotta meg a Kolozsvá­ron élő Gy. Szabó Gyula „Ember és természet” című gyűjteményes kiállítását. A Román Szocialista Köztársa­ság Állami-díjas festőművé­szének tárlatán a Magyaror­szágon alkotott százhúsz pasztelképe és fametszete látható. Műveltség és köznapi tudat Ju Ili lehet az oka annak, hogy szocialista vi­szonyok között is, a min­dennapi tudat ennyire szí­vósán ellenáll a reá gyako­rolt pozitív hatásoknak? A kérdésre nem könnyű válaszolni. Mert bár igaz, hogy a munkamegosztási vi­szonyok, illetve az anyagi­gazdasági viszonyok is lehet­nek melegágyai a köznapi­­ságba* beleragadt életfelfo­gásnak és életvitelnek, de hogyan ítéljük meg azoknak a mentalitását, akik a kí­nálkozó lehetőségek felhasz­nálása érdekében még igen kicsi erőfeszítésre is alig kap­hatók? Kulturális forradal­munk eredményei ország-vi­lág előtt is elismerést és tiszteletet váltanak ki. De az eredmények közepette sem feledkezhetünk meg arról, hogy felnőtt lákosságunk egy része még ma sem végezte el az általános iskola nyolc osztályát, s ezzel akarva­­akaratlanul kizárja magát egy sor érvényesülési lehető­ségből. Vagy itt van olvasó­mozgalmunk. örvendetes, lelkesítő, örömre gerjesztő tény. De megfeledkezhe­tünk-e közben arról, hogy az olyasók ezrei mellett ott van­nak az „egykönyvesek”, vagy a semmit sem olvasók. Szin­te nevetséges összegért, évi három forintért — ennyi a közkönyvtárak beiratkozási és használati díja — annyit olvashat valaki, amennyit csak tud, illetve amennyit érdeklődési köre és szellemi igénye lehetővé tesz, s mégis akadnak olyanok, akik még ezt az összeget is „sajnálják maguktól”. Nem akarunk a tudásból, vagy akár a tudományból mítoszt csinálni, s további fejlődésünk egyetlen ténye­zőjének kikiáltani. Ezt annál kevésbé tehetjük, mivel tisz­tában vagyunk azzal, hogy eáy bizonyos fajta tudás bir­tokában, sőt a tudományok művelői körében is, előfor­dulhat a mindennapi élet­ben (s nekik éppúgy köznapi életük, mint bárki másnak), hogy nem mindenütt for­gatják kellő biztonsággal a máshol jól alkalmazott isme­reteiket, s ilyenkor a tudat­ban, a gondolkodásban szin­tén „fészket rak” a köznapi tudatra jellemző egyik-má­sik tulajdonság. Ami persze még szembetűnőbbé teszi azt a tényt, hogy a tudomány eredményeit, a cselekvésben hasznosítandó tudást rend­szeresen és tudatosan kell beépíteni az emberek min­dennapi életébe, életük min­den megnyilvánulásába, mert csak így válnak a helyes is­meretek az ember formáló­jává. Hol van hát mégis a meg­oldás kulcsa? Minden bi­zonnyal valahol ott kell ke­resnünk, ahol a társadalom­építés és emberformálás köz­ben minden jó és reális el­képzelés valósággá válik vagy meghiúsul: a gyakorlatban, a széles értelemben vett társa­dalmi tevékenységben. Nem elég — mondja Marx —, ha életünk egyik-másik jelensé­ge a fejlődés folyamán elvi­selhetetlenné válik a fejünk­ben, ehhez még az is kell, hogy a valóságban is elvisel­hetetlenné váljék. Tehát a felismerést mindig cselek­vésnek kell követnie, még­pedig olyan cselekvésnek, amely változtat is a dolgok állásán. Viszont az ilyen fel­ismeréshez és cselekvéshez nem elég az elmaradt közna­pi tudat kínálta perspektíva. Itt kell a tudománynak a köznapi tudat, a mindennapi tudat segítségére sietnie, s közbelépnie, hogy előmoz­dítsa a tudatos felismerést és a tudatos cselekvést. Vajon hol lehet e feladat elvégzéséhez szükséges leg­megfelelőbb terep? Feltehe­tően ott, ahol az élet min­dennapjai folynak: a mun­kában, a művelődésben, a széles értelemben vett köz­életben. Elsősorban a mun­kahely, s ennek is szocialista légköre lehet a legalkalma­sabb „gyakorló terep” a köz­napi tudat még meglévő ne­gatív elemeinek leküzdésére. Ha a munkahely „mikroklí­mája” kedvez a szocialista köznapi élet és tudat kibon­takoztatásának. Az ilyen lég­körben a köznapi tudat ala­csony színvonalán megre­­kedteket is szüntelenül rá­döbbentik arra: akarjanak többet tudni, akarjanak „ki­törni”, előbbre lépni, értel­mesen, hasznosan élni. Ahol ez az ösztönző, serkentő erő hiányzik, ott ideig-óráig még erősödhetnek is a negatív tendenciák. A szocialista társa­dalmi viszonyok megteremté­séhez annak idején elenged­hetetlen volt a zocialista for­radalom győzelme és megszi­lárdulása a „nagy dolgok­ban”. Most viszont a munka hétköznapjaiban és a hétköz­napok munkáiban kell szoci­alista forradalmat végigvin­nünk. „Csak” éppen arra a lenini értelemben vett kul­­túráltságra van most szük­ségünk, amely a mindenna­pokban is kiterjeszti, meg­honosítja a szocialista gon­dolkodást és 7 cselekvést. Gyakran ismételjük, de ta­lán nem gondoljuk mindig eléggé végig LenlnneK art a gondolatát, hogy a tudat nemcsak visszatükrözi, de te­remti is a valóságot. Nos, ha azt akarjuk, hogy szocialista életünket teremtő folyamat­ban az eredmények gyorsab­ban és főleg a kívánt irány­ba, a szép, tartalmas és ér­telmes szocialista életet ki­bontakoztatva fejlődjenek, úgy azt a gyakorlatot kell most tökéletesítenünk és jobban működtetnünk, amer lyen keresztül nemcsak a va­lóságról alkotott tükörké-; pünk, azaz ismereteink lesz­nek egyre pontosabbak éa megbízhatóbbak, hanem ezek összeállnak cselekvéseinket befolyásoló olyan egységes tudományos világnézetté, amely meggyőződéssé válva irányítja, szabályozza, aktí­van alakítja életmódunkat* életformánkat. H. G. (VÉGE) Hivalkodó, ha egy föld­szintes ház emeletes­nek akar látszani. Ez a díszes, vaskapus olyan volt: kikönyöklő oromzatai­val, hivalkodóan vastag ke­retbe foglalt ablakaival, víz­köpőt utánzó ereszcsatornái­val úgy nézett ki, mint egy agyonfestett, púdérozott öreg­­lány. A díszes kapu mindazon­által szaporán nyikorgott. Munkaruhában, olajosán, malterpettyesen adták egy­másnak a kilincset a vendé­gek, osontak át a kerten a feszülő drót labirintusban, melyre szőlőindák kapasz­kodtak görcsösen. Az udvar végében a kis konyha min­den ajtónyitásnál vastag pá­rafelhőt okádott Bent a tűzhelyen hatalmas üstben Totyogott a moslék. A házigazda, a szederjes arcú férfi fényes bőrkötény­ben trónolt az asztalfőn. Időnként a csatos üvegért nyúlt, és az eléje tartott po­harat teleöntötte. Azaz. de­hogyis öntötte; töltötte. Haj­szálnyira a hitelesítésig. Az­az majdnem addig. De ezért senki nem szólt. Aki hitelbe iszik, az hallgasson — így voltak vele az embe­rek. Az iszogatok halkan be­szélgettek, szaporám kor­tyoltak, koppanás nélkül helyezték le a poharat a vi­aszos vászonterítőre és siet­ve távoztak. Gyászos volt a hangulat. Amikor beléptünk, a gazda gyanakvó tekintete szinte megfagyasztotta a le­* Egyedül, mint az ujjam vegőt. A kísérőm zavartan dörzsölte össze a kezét. — Semmi vész Tóth úr, az elvtárs újságíró. Nyugod­tan önthet az édesebb ka­darból. Eddig úgy tudtam, hogy egy zug borkimérésben nem a legkedvesebb vendég a tollforgató ember. Ezúttal azonban csalódnom kellett. A lárva arcba élet költö­zött. A megkövesült vonáso­kat viharos erózió gyúrta szemlátomást barátságo­sabbá. — Az újságírás. Szép fog­lalkozás — mondta elisme­rően a hústorony ember. Nekem is lenne problémám az újsággal. Bár hát nem is olyanformán, hogy tán belekívánkozna ... De talán mennénk beljebb — invitált és már nyitotta is az ajtót., Felmentünk néhány lép­csőt a terraszra, ahonnan az ajtó nyílt a szobákba. A redőny résein besurranó su­gárkévékben porszemek tán­coltak. A fotelből néhány ruhadarabot dobott a házi­gazda a vetetlen ágyra. — Foglaljon helyet, mind­járt hozok is valamit. Az asztlról felemelte a csipketerítőt. A horgolás fi­nom rajzolata ott maradt a megülepedett porban. Né­hány perc múlva egy kan­csó borral tért vissza. Még egyszer fordult, és szikkadt házikolbászt, céklát rakott az asztalra. Reccsent a fotel, ahogy hátradőlt. — Válaszoltam én egy hír- ' detéáre — kezdte körülmé­nyesen. — Egy középkorú asszonyka kínálta magát fe­leségnek Férjet keresett, olyat, aki társa lenne. Lát­ja, ez fogott meg engem. A társ. Válaszoltam neki, az­tán leveleztünk. Egy félévig jöttek-mentek a levelek. Egyszer azt írta, hogy ide­költözik Megismert, írta eléggé, meg a hűségemben, a kitartásomban is megbi­zonyosodott. Takarító asz­­szonyt hívtam. Felforgattam a házat a pincétől a pad­lásig. —1 Aztán megjött. Fekete volt. És gömbölyű minde­nütt. A természete, akár a tűz. Tíz perc sem telt bele, és körbeszaladta a házat. Mindent kikérdezett. Hogy tudnánk-e kocsit venni? Mi­ből élek? Mennyi pénzem van a takarékban? De leg­inkább azt kérdezte, a te­mérdek bor láttán. hogy szoktam-e inni? Mert ha igen. akkor egy percig se marad tovább! — Este már hangosan szólt a tévé. A fürdőszobá­ban csobogott a víz. Aztán hallottam, hogy fújja ma­gára a szagtalanítót. —- Beszélnünk kell — mondtam neki később —, mert van. amit nem írhat meg az ember. Aztán elso­roltam az 55 évemet. az operációt, egyszóval mindent tisztán előtártam. De ő csak nevetett. „Nem vagy te olyan öreg ember, amilyennek hiszed magad. Nagy a pocak apus­­kám, majd leadod és meg­fiatalodsz.” — Korán reggel már hi­deg vízzel sikáltam magam. Napközben csak egyet gon­dolt: „Apuskám szaladj már ki a szőlőbe, hozz egy fiatal tököt. Most meg egy kis zöldséget felejtettem el...” — Volt úgy, hogy három­szor is lebicikliztem a tizen­öt kilométert napjában. Fél kezét a vetetlen ágy­ra ejtette, ott matatott té­tován. — Magányos voltam. Tud­ja mi az? Magányos ... Még könnyebben mozdultam, csak kimentem az' állomásra, je­gyet váltottam és vitettem magam a vonattal. Mindegy, hogy merre csak emberek közt. Sokszor úgy nyüszítet­tem az egvedülléttől. akár egy kutya. Ha hiszi, ha nem, ezt a borkimérést sem csak a haszonért csinálom. Nem egy vendég lép meg ami­kor összejön neki nóhíov "záz forintos adósság. Az ilyet aztán kerestethetem rendőrrel, még engem bün­tetnek meg. Mérem a bort, mert így azért néha nyílik az ajtó. — Jómódú kőműves vol­tam, segédekkel. Van sző­lőm, szép házam. Csak ép­pen magam mint az ujjam. Fénylő kezelőjével megtö­rölte az orrát. — Zsófika — mert így hívták — soha nem vesze­kedett. Csak néha igen-igen furcsán nézett. Kérleltem, érezze jól magát, hisz min­den az övé lehet. Én ugye operálva voltam... Megér­tette. Többet a szőlőbe se küldött. A végén azt is mondtam, — de ezt már csak kétségbeesésemben —■ hogy hát féltékeny termé­szet sem vagyok ... Ide meg éppen annyi mindenféle em­ber jár... — Nem szólt ő egy szót sem. Csak egyik reggel üres volt a helye. Azóta, látja, nem ágyaztam el az ágyne­műjét. Este néha még ér­zem az illatát. — Maga ú jságíró ember..* hiszen a hirdetésen át is­merkedtünk meg egyi ássaL Az újság által. Tennie kell valamit. Itt a címe, megta­lálhatja. Beszélje rá, hogy jöjiön vissza. Nyikorgóit a díszes vas­kapu. Két vasutas óvakodott be raíta A gazda csak ült, és nézett maga elé. Kezét bőrköténves hasán tétován összekulcsolta. Palágyi Béla

Next

/
Oldalképek
Tartalom