Szolnok Megyei Néplap, 1975. január (26. évfolyam, 1-25. szám)
1975-01-14 / 11. szám
SZOLNOK MEGVET NÉPLAP 5 1975. január 14. fi0&óZez4t, Gondohipanelek Valaki arról beszél a rádióriporternek, hogy nem szereti a közmondásokat. Nem szereti, mondja, mert előregyártott igazságaik tulajdonképpen féligazságok, s aki lépten-nyomon alkalmazza, az- leszokik arról, hogy saját véleménye legyen. A kényelmesebb nem mindig jobb, kivált a gondolkodásban. Ez a néhány szó önkéntelen jutott eszembe, amikor az elmúlt hét két egymástól csak látszólag messze eső rádióműsoráról készülök írni. Mindkettő az emberi gondolkodás zsákutcáiba vezet el, s emellett, más-más szempontból az önálló gondolatok hiányára is utal. Osgyáni Csaba riportja, a Húszéves vénlányok olyan vidéken szólaltat meg fiatalokat, ahol ha egy lány 18— 20 éves koráig nem megy férjhez, már „vénlánynak” számít. A nyolcadik általános után sokan csupán arra várnak, hogy férjhez menjenek, önálló elképzeléseik, terveik nincsenek. Illetve ... Illetve halványan feldereng valami egyik-másik megszólaló szavaiból, de gondolkodásukat évszázados „hagyományok” kötik gúzsba. Amit elmondanak, jórészt gondolatpanelekből áll össze. Készen kapott és elfogadott életelvek ezek, arra, hogy önállóan felülvizsgálják a megcsontosodott nézeteket, s ha keli ellent mondjanak — arra már nem vállalkoznak. Osgyáni Csaba visszafogott, halkszavú. de lényegre törő kérdései, s a bár őszinte, de bizonytalankodó, lépten-nyomon szinte közhelyszerű gondolatokba kapaszkodott válaszok teszik szuggesztívvá a műsort. Míg a riport épp az önálló gondolkodásra szinte képtelen mentalitás leleplezésével hat, Klimits Lajos Szúnyogpuszta című hangjátéka azért nem tud igazán hatni ránk, mert sémákból, gondolatpanelekböl építkezik. Ami ott bennünket, hallgatóikat a dolgok továbbgondolkodására késztet, itt éppen a kifejező erő hatását rontja. A fejlődő ipar eléri azt a csendes Duna menti vidéket is, ahol. egykori szülőházában, immár nagymamakorban él Johann néni. El kell hagynia a kedves tájat, a házat, s ebbe végül is nem tud belenyugodni. A téma s nemcsak az alapkonfliktus, hanem a cselekmény többi szála is, érdemes lenne arra, hogy igaz drámává érjen. Hogy mégsem érzünk igazán feszültséget, annak alapjában az az oka, hogy a darab figurái túl- sok unásig tudott igazságot vagdalnak egymás fejéhez, s ettől szinte mondvacsinálttá válik a konfliktus. Pedig Cserés Miklós dr., a rendező igyekezete és a rangos szereposztás még se-* gít is valamelyest, hiszen Sulyok Mária, Öze Lajos, Latinovits Zoltán, de még az epizódszerepet játszó György László is igyekeznek tudásuk legjavát adni. Mégis, az igazi döbbenettel, a drámával adósunk marad a hangjáték. Gondolatpanel az is, hogy egy-egy rádiójátéknak nagyobb a rangja mint a riportnak. Jóllehet a párhuzam — az, hogy most e két műsor egymás mellé került — esetleges, mégis azt látszik bizonyítani: ha egy . hangjátéknak nincs igazán élményalapja, a jó riporttal ■ nem tud versenyezni. — trümböezky — j Szakmunkástanu’ók a pódiumon A Petőfi Sáiidor-szavalóverseny megyei döntőre József Attila, Juhász Ferenc, Váci Mihály kötetekkel indult vasárnap „iskolába” huszonnégy leendő szakmunkás, hogy két percre — tíz percre pódiumra lépjen — a Petőfi Sándor-szavalóverseny megyei döntőjén. — Nekem a versmondás, a versolvasás több mint hobby, több mint egyszerű időtöltés. A versek nélkül szegényebb, üresebb, szomorúbb lennék — mondja Szitás Vilmos, másodéves elektronikai műszerész. — Nagy László és Kosztolányi a kedvencem, s néha egy-egy verset meg is zenésítek. A közelmúltban Kisújszálláson, a Móricz Zsigmond Gimnázium klubjában léptem fel. Szavaltam, énekeltem, gitároztam.... — folytatja Bakó József, aki nyomdásznak készül. A verseny győztese Szitás Vilmos, a második helyezett Bakó József lett. De a szolnoki bemutatón egy kicsit győzött minden pódiumra lépő. A karcagi, a kenderesi, a kunhegyesi versenyző ugyanúgy, mint a nagydíjjal jutalmazott szolnoki kettős. Győzött, mert részt vett. Mert Adyval. Tóth Árpáddal és persze mindenekelőtt Petőfi Sándorral ismerkedett. Itt-ott talán döcögött a ritmus, talán elveszett néhány szóvég, ám a lényeg: a találkozás. Találközás olyan versekkel, melyek gazdagabbá, teljesebbé teszik életünket. — Valószínűleg a Tiszamenti Vegyiművek dolgozója leszek — tervezget Szitás Vilmos. — Ez jó, hiszen ott van a „Híd” együttes. Persze megpróbálom a főiskolát is... No nem a színművészetit, hanem a Kandót, a villamosiparit. Levelezőn Vagy nappalin? Még nem tudom__ Bakó Jóska is döntött már, leérettségizik: — Az irodalomtól nem félek, de a matematika! Nos, a matematikával bizonyára ugyanúgy megbirkózik majd, mint Nagy László meseszép, ám hihetetlenül nehéz, „Rege a tűzről és a jácintról” című versével. A huszonnégy versenyző egyébként újabb feladatra készül, a debreceni területi, később az országos döntőre. — Szeretnénk az iskola rangjához méltóan szerepelni, s szerintem elcsípünk egy-egy jobb helyezést — bizakodik Holavicz Magdolna, a verseny harmadik helyezettje. — A hátralévő néhány hét alatt még „átgyúrom” a verset. Szerencsére a zsűri tanácsai sokat segítettek. Neki is, másoknak is. Bor József, a szolnoki Szegligeti Színház rendezője ugyanis nem sajnálta a fáradságot, s a verseny utáni konzultációt feszült figyelemmel hallgatta minden versenyző. Mert igaz ugyan, hogy elsősorban a részvétel a fontos, de... H. D. 900 év 900 pereben Tegnap elkészült a „900 év 900 percben'- című megyei honismereti vetélkedő középdöntőjének sorsolása. Február 3-án a jászberényi és a kunszentmártoni járás, február 17-én Törökszentmiklós és Szolnok, március 3-án pedig Karcag és Kisújszállás csapata mérkőzik egymással. A győztesek legközelebb már a döntőben találkoznak. Ember és természet Orosházán a Petőfi Művelődési Központ hangversenytermében vasárnap Pogány Ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyitotta meg a Kolozsváron élő Gy. Szabó Gyula „Ember és természet” című gyűjteményes kiállítását. A Román Szocialista Köztársaság Állami-díjas festőművészének tárlatán a Magyarországon alkotott százhúsz pasztelképe és fametszete látható. Műveltség és köznapi tudat Ju Ili lehet az oka annak, hogy szocialista viszonyok között is, a mindennapi tudat ennyire szívósán ellenáll a reá gyakorolt pozitív hatásoknak? A kérdésre nem könnyű válaszolni. Mert bár igaz, hogy a munkamegosztási viszonyok, illetve az anyagigazdasági viszonyok is lehetnek melegágyai a köznapiságba* beleragadt életfelfogásnak és életvitelnek, de hogyan ítéljük meg azoknak a mentalitását, akik a kínálkozó lehetőségek felhasználása érdekében még igen kicsi erőfeszítésre is alig kaphatók? Kulturális forradalmunk eredményei ország-világ előtt is elismerést és tiszteletet váltanak ki. De az eredmények közepette sem feledkezhetünk meg arról, hogy felnőtt lákosságunk egy része még ma sem végezte el az általános iskola nyolc osztályát, s ezzel akarvaakaratlanul kizárja magát egy sor érvényesülési lehetőségből. Vagy itt van olvasómozgalmunk. örvendetes, lelkesítő, örömre gerjesztő tény. De megfeledkezhetünk-e közben arról, hogy az olyasók ezrei mellett ott vannak az „egykönyvesek”, vagy a semmit sem olvasók. Szinte nevetséges összegért, évi három forintért — ennyi a közkönyvtárak beiratkozási és használati díja — annyit olvashat valaki, amennyit csak tud, illetve amennyit érdeklődési köre és szellemi igénye lehetővé tesz, s mégis akadnak olyanok, akik még ezt az összeget is „sajnálják maguktól”. Nem akarunk a tudásból, vagy akár a tudományból mítoszt csinálni, s további fejlődésünk egyetlen tényezőjének kikiáltani. Ezt annál kevésbé tehetjük, mivel tisztában vagyunk azzal, hogy eáy bizonyos fajta tudás birtokában, sőt a tudományok művelői körében is, előfordulhat a mindennapi életben (s nekik éppúgy köznapi életük, mint bárki másnak), hogy nem mindenütt forgatják kellő biztonsággal a máshol jól alkalmazott ismereteiket, s ilyenkor a tudatban, a gondolkodásban szintén „fészket rak” a köznapi tudatra jellemző egyik-másik tulajdonság. Ami persze még szembetűnőbbé teszi azt a tényt, hogy a tudomány eredményeit, a cselekvésben hasznosítandó tudást rendszeresen és tudatosan kell beépíteni az emberek mindennapi életébe, életük minden megnyilvánulásába, mert csak így válnak a helyes ismeretek az ember formálójává. Hol van hát mégis a megoldás kulcsa? Minden bizonnyal valahol ott kell keresnünk, ahol a társadalomépítés és emberformálás közben minden jó és reális elképzelés valósággá válik vagy meghiúsul: a gyakorlatban, a széles értelemben vett társadalmi tevékenységben. Nem elég — mondja Marx —, ha életünk egyik-másik jelensége a fejlődés folyamán elviselhetetlenné válik a fejünkben, ehhez még az is kell, hogy a valóságban is elviselhetetlenné váljék. Tehát a felismerést mindig cselekvésnek kell követnie, mégpedig olyan cselekvésnek, amely változtat is a dolgok állásán. Viszont az ilyen felismeréshez és cselekvéshez nem elég az elmaradt köznapi tudat kínálta perspektíva. Itt kell a tudománynak a köznapi tudat, a mindennapi tudat segítségére sietnie, s közbelépnie, hogy előmozdítsa a tudatos felismerést és a tudatos cselekvést. Vajon hol lehet e feladat elvégzéséhez szükséges legmegfelelőbb terep? Feltehetően ott, ahol az élet mindennapjai folynak: a munkában, a művelődésben, a széles értelemben vett közéletben. Elsősorban a munkahely, s ennek is szocialista légköre lehet a legalkalmasabb „gyakorló terep” a köznapi tudat még meglévő negatív elemeinek leküzdésére. Ha a munkahely „mikroklímája” kedvez a szocialista köznapi élet és tudat kibontakoztatásának. Az ilyen légkörben a köznapi tudat alacsony színvonalán megrekedteket is szüntelenül rádöbbentik arra: akarjanak többet tudni, akarjanak „kitörni”, előbbre lépni, értelmesen, hasznosan élni. Ahol ez az ösztönző, serkentő erő hiányzik, ott ideig-óráig még erősödhetnek is a negatív tendenciák. A szocialista társadalmi viszonyok megteremtéséhez annak idején elengedhetetlen volt a zocialista forradalom győzelme és megszilárdulása a „nagy dolgokban”. Most viszont a munka hétköznapjaiban és a hétköznapok munkáiban kell szocialista forradalmat végigvinnünk. „Csak” éppen arra a lenini értelemben vett kultúráltságra van most szükségünk, amely a mindennapokban is kiterjeszti, meghonosítja a szocialista gondolkodást és 7 cselekvést. Gyakran ismételjük, de talán nem gondoljuk mindig eléggé végig LenlnneK art a gondolatát, hogy a tudat nemcsak visszatükrözi, de teremti is a valóságot. Nos, ha azt akarjuk, hogy szocialista életünket teremtő folyamatban az eredmények gyorsabban és főleg a kívánt irányba, a szép, tartalmas és értelmes szocialista életet kibontakoztatva fejlődjenek, úgy azt a gyakorlatot kell most tökéletesítenünk és jobban működtetnünk, amer lyen keresztül nemcsak a valóságról alkotott tükörké-; pünk, azaz ismereteink lesznek egyre pontosabbak éa megbízhatóbbak, hanem ezek összeállnak cselekvéseinket befolyásoló olyan egységes tudományos világnézetté, amely meggyőződéssé válva irányítja, szabályozza, aktívan alakítja életmódunkat* életformánkat. H. G. (VÉGE) Hivalkodó, ha egy földszintes ház emeletesnek akar látszani. Ez a díszes, vaskapus olyan volt: kikönyöklő oromzataival, hivalkodóan vastag keretbe foglalt ablakaival, vízköpőt utánzó ereszcsatornáival úgy nézett ki, mint egy agyonfestett, púdérozott öreglány. A díszes kapu mindazonáltal szaporán nyikorgott. Munkaruhában, olajosán, malterpettyesen adták egymásnak a kilincset a vendégek, osontak át a kerten a feszülő drót labirintusban, melyre szőlőindák kapaszkodtak görcsösen. Az udvar végében a kis konyha minden ajtónyitásnál vastag párafelhőt okádott Bent a tűzhelyen hatalmas üstben Totyogott a moslék. A házigazda, a szederjes arcú férfi fényes bőrkötényben trónolt az asztalfőn. Időnként a csatos üvegért nyúlt, és az eléje tartott poharat teleöntötte. Azaz. dehogyis öntötte; töltötte. Hajszálnyira a hitelesítésig. Azaz majdnem addig. De ezért senki nem szólt. Aki hitelbe iszik, az hallgasson — így voltak vele az emberek. Az iszogatok halkan beszélgettek, szaporám kortyoltak, koppanás nélkül helyezték le a poharat a viaszos vászonterítőre és sietve távoztak. Gyászos volt a hangulat. Amikor beléptünk, a gazda gyanakvó tekintete szinte megfagyasztotta a le* Egyedül, mint az ujjam vegőt. A kísérőm zavartan dörzsölte össze a kezét. — Semmi vész Tóth úr, az elvtárs újságíró. Nyugodtan önthet az édesebb kadarból. Eddig úgy tudtam, hogy egy zug borkimérésben nem a legkedvesebb vendég a tollforgató ember. Ezúttal azonban csalódnom kellett. A lárva arcba élet költözött. A megkövesült vonásokat viharos erózió gyúrta szemlátomást barátságosabbá. — Az újságírás. Szép foglalkozás — mondta elismerően a hústorony ember. Nekem is lenne problémám az újsággal. Bár hát nem is olyanformán, hogy tán belekívánkozna ... De talán mennénk beljebb — invitált és már nyitotta is az ajtót., Felmentünk néhány lépcsőt a terraszra, ahonnan az ajtó nyílt a szobákba. A redőny résein besurranó sugárkévékben porszemek táncoltak. A fotelből néhány ruhadarabot dobott a házigazda a vetetlen ágyra. — Foglaljon helyet, mindjárt hozok is valamit. Az asztlról felemelte a csipketerítőt. A horgolás finom rajzolata ott maradt a megülepedett porban. Néhány perc múlva egy kancsó borral tért vissza. Még egyszer fordult, és szikkadt házikolbászt, céklát rakott az asztalra. Reccsent a fotel, ahogy hátradőlt. — Válaszoltam én egy hír- ' detéáre — kezdte körülményesen. — Egy középkorú asszonyka kínálta magát feleségnek Férjet keresett, olyat, aki társa lenne. Látja, ez fogott meg engem. A társ. Válaszoltam neki, aztán leveleztünk. Egy félévig jöttek-mentek a levelek. Egyszer azt írta, hogy ideköltözik Megismert, írta eléggé, meg a hűségemben, a kitartásomban is megbizonyosodott. Takarító aszszonyt hívtam. Felforgattam a házat a pincétől a padlásig. —1 Aztán megjött. Fekete volt. És gömbölyű mindenütt. A természete, akár a tűz. Tíz perc sem telt bele, és körbeszaladta a házat. Mindent kikérdezett. Hogy tudnánk-e kocsit venni? Miből élek? Mennyi pénzem van a takarékban? De leginkább azt kérdezte, a temérdek bor láttán. hogy szoktam-e inni? Mert ha igen. akkor egy percig se marad tovább! — Este már hangosan szólt a tévé. A fürdőszobában csobogott a víz. Aztán hallottam, hogy fújja magára a szagtalanítót. —- Beszélnünk kell — mondtam neki később —, mert van. amit nem írhat meg az ember. Aztán elsoroltam az 55 évemet. az operációt, egyszóval mindent tisztán előtártam. De ő csak nevetett. „Nem vagy te olyan öreg ember, amilyennek hiszed magad. Nagy a pocak apuskám, majd leadod és megfiatalodsz.” — Korán reggel már hideg vízzel sikáltam magam. Napközben csak egyet gondolt: „Apuskám szaladj már ki a szőlőbe, hozz egy fiatal tököt. Most meg egy kis zöldséget felejtettem el...” — Volt úgy, hogy háromszor is lebicikliztem a tizenöt kilométert napjában. Fél kezét a vetetlen ágyra ejtette, ott matatott tétován. — Magányos voltam. Tudja mi az? Magányos ... Még könnyebben mozdultam, csak kimentem az' állomásra, jegyet váltottam és vitettem magam a vonattal. Mindegy, hogy merre csak emberek közt. Sokszor úgy nyüszítettem az egvedülléttől. akár egy kutya. Ha hiszi, ha nem, ezt a borkimérést sem csak a haszonért csinálom. Nem egy vendég lép meg amikor összejön neki nóhíov "záz forintos adósság. Az ilyet aztán kerestethetem rendőrrel, még engem büntetnek meg. Mérem a bort, mert így azért néha nyílik az ajtó. — Jómódú kőműves voltam, segédekkel. Van szőlőm, szép házam. Csak éppen magam mint az ujjam. Fénylő kezelőjével megtörölte az orrát. — Zsófika — mert így hívták — soha nem veszekedett. Csak néha igen-igen furcsán nézett. Kérleltem, érezze jól magát, hisz minden az övé lehet. Én ugye operálva voltam... Megértette. Többet a szőlőbe se küldött. A végén azt is mondtam, — de ezt már csak kétségbeesésemben —■ hogy hát féltékeny természet sem vagyok ... Ide meg éppen annyi mindenféle ember jár... — Nem szólt ő egy szót sem. Csak egyik reggel üres volt a helye. Azóta, látja, nem ágyaztam el az ágyneműjét. Este néha még érzem az illatát. — Maga ú jságíró ember..* hiszen a hirdetésen át ismerkedtünk meg egyi ássaL Az újság által. Tennie kell valamit. Itt a címe, megtalálhatja. Beszélje rá, hogy jöjiön vissza. Nyikorgóit a díszes vaskapu. Két vasutas óvakodott be raíta A gazda csak ült, és nézett maga elé. Kezét bőrköténves hasán tétován összekulcsolta. Palágyi Béla
