Szolnok Megyei Néplap, 1975. január (26. évfolyam, 1-25. szám)

1975-01-05 / 4. szám

6

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1975. Január 5.'

\EMES r.l ÖRGY;

Megrezzent, ami.kor észrevette, hogy meglógták a cipőjét. A kisfiú a földön ült; nem játszott, mint a többiek. Bámult előre, nem tudni, hová, jobb keze hüvelykujja a szájában, bal kezével ragadta meg a magasszárú fehér fűzős cipőt, csak egy futó pillanatra, de már el is engedte, s látszólag elmerült az ujjszopásban.

Azt hitte, rálépett:,a gyerek kezére. Lehajolt hozzá. — Hogy hívnak?

A kisfiú nem felelt. Ránézett nagy fekete szemével, de egy szót se szólt.

— Nem tudsz beszélni? Erre se kapott választ.

— Na jól van, majd megtanulsz. — Végigsimította a gyerek rövidre nyírt fejét. — És csak szopd az ujjad, ha jólesik.

Másnap a jelenet megismétlődött. A kisfiú mintha csak megérinteni akarta volna, mást nem, hirtelen elkapta a kezét. A kezdeményezés, nyilvánvaló, a gyerektől indult ki. ö most úgy tett, mintha semmit se vett volna észre. Lekucorodott egy kis székre a kisfiú mellett, s mindjárt egy sereg gyerek vette körül. Az egyik kislány az ölébe kéredzkedett, simogatni kezdte meztelen karját, majd megpróbálta kibontani kontyba tűzött hoszszú szőke haját; nem engedte.

— Gyerekek, akartok megtanulni egy szép dalt?

— Akarunk! — kiáltották kórusban. A kisfiú, aki a földön ült, csak nézett, ő nem kiabált.

— Nahát kezdjük. A tücsök és a légy lagzijáról lesz szó. Tudjátok, mi, a lagzi?

— Tudjuk! — kiáltották.

— Nos?

— Lakzi.

— Na jó. Mondjuk, lakodalom, vagy esküvő, azt tudjátok, mi? Mikor egy lány meg egy fiú összeházasodik. Tehát kezdjük. — És szép, csengő szoprán hangján énekelni kezdett:

Zöld erdőben a tücsök } házasodni készül, / ölelgeti a legyet, / kéri feleségül.

A kislány, az ölében nevetni kezdett:

— Csücsök.

— Nem csücsök, Szilvi (ennek a gyereknek már tudta a nevét), hanem tücsök. Mondj átok: tücsök.

•— Csücsök — hangzott kórusban, bár volt, aki csüköcsöt mondott, sőt akadt egy gyerek, aki világosan így ejtette: tücsöcs.

— És te, hogy mondod, te feketeszemű? — A kisfiúhoz fordult. A kisfiú ránézett, de nem felelt.

A kisfiú nem tudott beszélni.

Bella, a főnővér tudta a kisfiú nevét: Falu Ferkónak hívták.

— Nézd meg, Kati, a doszsziéját, ha annyira érdekel — mondta.

Ä bölcsőde irodájában ez az irat tartalmazta Ferkó rövid életének történetét.

A megyei gyámhatóság a gyilkosság és ifjúság elleni bűntett miatt nyolcévi szigorított börtönre ítélt Vanczár Vendel építőipari segédmunkás és élettársa, a kényszerelvonókúrára rendelt, s ugyancsak ifjúság elleni bűntett miatt fölfüggesztett háromévi börtönre ítélt Boros Júlia mind a három kiskorú gyermekét állami gondozásba utalta. Az izgága, alkoholista apa, élettársa közreműködésével, megfojtotta a legkisebb, négyhónapos gyereküket. A többi gyereket az anyával együtt állandóan

MAMA

ütötte-verte. — Zsigmond: 18 hónapos, még nem áll, beszélni nem tud. Súlyos pszichés trauma hatásával magyarázható testi és szellemi . visszamaradottsága. . Nagy szeretettel kezelendő. Űj neve: Falu Ferenc.

A feljegyzés óta hét hónap telt el, ezek szerint a kisfiú elmúlt kétéves. Kati egyik éjszakás műszakján bement a hálóterembe, és figyelte az alvó Ferkó arcát. Most, hogy nem fénylett nagy fekete szeme, a terem kék megvilágításában az arcocska halottsápadtnak tetszett. Lehajolt, s csak leheletszerűen megcsókolta a gyerek homlokát. A kisfiú nem ébredt föl. Ettől fölbátorodott, s fölhajtotta a gyerek takaróját. Mindjárt észlelte, hogy a kisfiú bevizelt. Tiszta pizsamát hozott és átöltöztette az alvó gyereket, aki erre se ébredt föl. Szerette volna, ha Ferkó átöleli a nyakát, de hiába. Még egyszer megcsókolta. most az arcát, aztán eligazította a takarót.

Az érettségi még elég jól sikerült, de az egyetemi fölvételi a magyar—könyvtáros szakra már kevésbé. Pedig elképzelte, hogy ül majd a városi könyvtárban, lehetőleg a gyerekkönyvtárban, ő hozzá jönnek tanácsért a kisfiúk és a kislányok, szabad idejében végigolvassa a meséskönyveket meg az ifjúsági könyveket, hogy könnyebb legyen a tanácsadás. Az elképzelésből csak a fehér köpeny maradt és a gyerekek. Ezek a gyerekek ugyani kisebbek, mint amilyeneket maga köré képzelt. De lehet ő még könyvtáros, vagy tanár, egy tizenkilenc éves lány még mindent elérhet. Saját gyerekei is lehetnek. Banditól? Miért ne? Ha elég türelmesen szeretik egymást. Ez persze távolabbi dolog. Elébb le kell, hogy teljék Bandi külföldi ösztöndíjas ideje, menynyi is? Meg másfél év. jobb róla nem beszélni. Bandinak szép nagy fekete szeme van. Mindig magán érzi a tekintetét.

A bölcsőde vezetősége is hozzájárult, anyu se törődött vele (különben se látja egész nap anyut), hogy erre az' egy hét szabadságra kihozza Ferkót. A kisfiú már nemcsak állt, de valamit tipegett is. A mackónadrágban, a kék anorákban, s a füles sapkában nagyszerűen festett: a hideg kicsípte az arcát, a tekintetében

kisfiúhoz, szándékosan megállt közvetlenül mellette. Óriásnak látszhatott, ha a földön kuporgó törne fölnéz a magasba. Ferkó rátette a kezét a cipőjére. Csaknem ugyanazzal a mozdulattal, mint hónapokkal ezelőtt, de mégsem ugyanazzal. Ez is gyöngéd volt, mint az az első. de valahogy bensőségesebb, bizalmasabb — az öszszetertozás mozdulata. Kis kezével próbált a lábához férkőzni, ott. ahol a saroknál hézasos volt a cipő. Most is lehajolt hozzá, mint akkor, amikor a gyerek először fölhívta magára a figyelmet.

— Mi van, Ferkó? Akarsz valamit mondani?

A gyerek csak nézett, rá, nem felelt.

Odahúzott egy kis széket, közvetlenül Ferkó mellé, s leült rá.

— Gyerekek, ne énekeljünk egy kicsit?

Nyolcán—tízen is odarohantak. A legszemfülesebb, Szilvi, már kapaszkodott is, hogy az ölébe kuporodjon. De Ferkó megelőzte. Mint a magáét, mint jogos tulajdonát vette birtokba az ölében, a térdén azt a helyet. Az az igazság, hogy mikor észrevette a kisfiú mozdulatát, ő segített is: ne Szilvi, hanem Ferkó foglalja el ölében azt a helyet.

— Most elénekeljük a tücsök és a légy lagziját. Ezt már jól tudjátok. Jó?

— Jó! — kiáltották a gyerekek egyszerre.

Egy pillanatra megborzongott, mert azt érezte, hogy az ölében ülő gyerek két karja a nyaka köré fonódik, de nem úgy, mint mikor a havas úton hurcolászta. Ferkó lehelete, mely szapora és szabálytalan ritmusú lihegésnek tetszett, forróságával szinte sütötte a fülét. Egy picikét feléje fordította fejét, s biztatóan rámosolygott. Ferkó suttogva, rekedten, egyenest bele a fülébe lehelve élete első kimondott szavát, megszólalt:

— Mama — s karjának szorítása görcsös lett.

így ült, nyakában mint egy faág a csüngő gyümölcscsel, Ferkóval, s vidáman, meghatottan, maga is rekedten mondta:

— Akkor kezdjük, gyerekek: Zöld erdőben a tücsök..»

KflXYYJELZg

ERDEI FERENC:

Emberül

élni

Erdei Ferenc a halála előtti hónapokban látott neki, hogy írásait és beszédeit csoportosítva felidézze életének főbb állomásait és a kort, amelyben élt. Fennmaradt tervezete szerint régi írásait kommentálni is szerette volna, hogy a történelmi változást is érzékeltesse. A vállalkozás a szerző korai halála miatt torzó maradt. Csupán mintegy hatvan kéziratoldal. . az előszó és a munka gondos tervezete készülhetett el. A kiadó, Erdei testvéröccsének és két történésznek a segítségével, . a tervezet szerint haladva igyekezett összefoglalni a szerteágazó és mennyiségileg is hatalmas életművet.

A kötet az író egyes életszakaszaira jellemző érdeklődési témák köré csoportosítja anyagát. A szerkesztők nemcsak a könyvekből, hanem a tanulmányokból, újságcikkekből is válogattak jellemző részeket. Ez, és a szigorú • időrend elhanyagolása lehetővé tette egy-egy téma különböző korokban keletkezett megközelítésének összevetését, a gondolatmenet fejlődésének bemutatását.

A kötet a kiadói előszó és Erdei Ferenc bevezetője után hét részre tagolódik. A Paraszt beszél a parasztokhoz című rész a magyar parasztság és a szövetkezetek háború előtti helyzetével foglalkozik. A szabadság politikája cím alatt sorakozó írások a falukutató mozgalom kezdeteitől az 1943-as szárszói konferenciáig terjedő szakasz paraszti gondjait veszik számbá. A harmadik részben a szerző ä felszabadulás, a földosztás és népdemokrácia első éveinek történelmi jelentőségéről vall. A termelőszövetkezeti mozgalom és a közös gazdaságok problémáit 1952-től 1957-ig

taglalják a következő írások. Az ötödik rész a magyar mezőgazdaság felszabadulás utáni fejlődését elemzi. Az élet egészében cím alatt különböző témájú cikkek, előadások kaptak helyet, mintegy kiegészítésként a válogatásból összeálló szellemi portréhoz.

VÉSKI E\DUE

Fák

országa

Ez itt a fák országa már, kúszó előhadaRhal, szilfák, gyertyánok, juharok között egy lombos angyal, gyík csíkozású kérgeken fény-árnyék mozi-műsor, kék vasfazékban forr a nap s a láthatár fölé forr —

ez itt a fák országa már, akácok és ecetfák, bérházi fák, kőből fakadt zölden lobogó gyertyák, emlékeink gyárudvarán sovány kis lomb-csoportok, ínséges kerületi fák, viszik a teliholdat —

ez itt a fák országa már, a sok-sok zöld sorompó nem őriz semmilyen határt, nem kötöző, de oldó; képzeletemnek humuszát átszövik gyökerekkel, ezen a kitárt ioml apun jön a nagyhajú reggel! —

ez itt a fák országa már,

polgára voltam én is,

ott álltam, mint a többi fa,

az ígéret hegyén is,

most már a völgyhe haladok,

elkísér tízezer fa,

és annyi fény, mely belefér

kezembe, karjaimba!

• 11

MEGGYES LÁSZLÓ RAJZA

mintha volna valamicske fény. Két foltéit összetolt — ez volt egy hétig Ferkó ágya a magáé mellett^ Fölment vele a városszéli hegyre, ölében vitte a havas úton. A gyerek a nyakába kapaszkodott, de érezhetően csak biztonsági okból. A padlásról leszedte régi szánkóját, s nagy szán-túrákat tettek. Ferkó ügyesen ragadta meg a szánkó fogóját, ő meg szaladt, csizmája meg-megcsúszott a havon. Otthon meséskönyvekből olvasott föl a gyereknek, aki szinte döbbenten figyelt két nagy szemével, s csak időnként vette ki szájából egy pillanatra a hüvelykujját.

— Tetszik? — kérdezte.

Ferkó nem válaszolt, de a szeme elárulta, hogy érti a kérdést.

■— Nem baj, majd egyszer válaszolsz, ha már tudsz beszélni. Szopd csak az ujjad, én egy olyan mama vagyok, aki nem bánja, hogy szopod az ujjad.

Letelt a hét, Ferkóval együtt tért vissza a bölcsődébe. A gyerek a játékok között totyogott, de szívesebben szeretett a földön ülni és bámulni. Odament a

^Greene | A

z iíríilíla

tto

k

Hiba volt, hogy magammal vittem Lolát. Abban a pillanatban tudtam, amikor kiszálltunk a vonatból a kis vidéki állomáson. Őszi estéken az ember gyakrabban emlékezik a gyermekkorára, mint az év bármely más szakában, és Lola ragyogó arca, az apró táska, amely nem is próbálta elhitetni magáról, hogy elfér benne az egy éjszakára való holmink, sehogyan sem illett a régi gabonaraktárakhoz a kis csatornán túl. a domboldali lámpákhoz, egy ősrégi film plakátjaihoz. De Lola mondta, hogy vidékre menjünk, és persze Bishop’s Handron neve jutott először az eszembe. Már senki sem ismer itt, az pedig fel se ötlött bennem, hogy én leszek ez. aki majd emlékezik.

Már az öreg hordár is érzékeny húrt pendített meg. — A bejáratnál lesz egy fiáker — mondtam; és volt is, bár először nem vettem észre; csak a két taxit láttam, és arra gondoltam, még ez az ósdi fészek is fejlődik. Nagyon sötét volt, és a vékony őszi köd. a nedves falevelek és a csatornavíz szaga mélven ismerős volt.

— Miért választottad ezt a helyet? — kérdezte Lola. — Olyan komor. — Hiába magyaráztam volna, hogy nekem miért nem komor, és hogy a homokdomb a csatorna mellett mindig ott volt (amikor hároméves voltam, azt hittem, erre gondolnak az emberek, amikor a tengerpartot emlegetik). Átvettem a táskát (mondtam már. hogy könynyű volt, a tiszteletreméltóság hamis útlevele), és azt mondtam, menjünk gyalog. Átmentünk a kis görbe hátú hídon, és elhaladtunk a menhelyek előtt. Amikor ötéves voltam, láttam, hogy egy középkorú férfi berohan az egyik épületbe, hogy öngyilkosságot kövessen el: kés volt nála; a szomszédok rohantak utána, föl a léccsőn. — Sose hittem volna, hogy ilyen a vidék — mondta Lola. Csúnya menhelyek voltak, kis szürke dobozok, de úgy ismertem őket. ahogyan semmi mást. Ez az egész séta olyan volt, mintha zenét hallgattam volna.

De mondanom kellett valamit Lolának. Nem az ő hibája volt, hogy nem tartozott ide. Elmentünk az iskola

előtt, a templom előtt, és elérkeztünk a régi, széles Főutcára; az életem első tizenkét évéhez. Ha nem jövök el, nem tudom meg. milyen erős ez az érzés, hiszen azok az évek nem voltak különösebben boldogak vagy különösebben boldogtalanok; közönséges évek voltak: de most a fából rakott tűz szaga miatt, a sötét, nedves kockakövekből áradó hideg miatt úgy éreztem, tudom, mi az, ami belém kapaszkodik. Az ártatlanság illata.

— Jó fogadó — mondtam Lolának —. és tudod, itt nem lesz semmi, ami miatt fönn kellene maradnunk. Megvacsorázunk, iszunk valamit, aztán bebújunk az ágyba. —• De az egészben az volt a legrosszabb, hogy valamiképp azt kívántam, bár egyedül volnék. Annyi év óta nem jártam itt, nem is gondoltam volna, hogy ilyen jól emlékszem a városra. Elfelejtett dolgok jutottak eszembe, mint az a homokdomb, és az emlékezést pátosz és nosztalgia kísérte. Nagyon boldog lehettem volna azon az éjszakán, amolyan mélabús. őszi módon: mászkáltam volna a kisvárosban, kerestem volna azoknak az éveknek a nyomait, amikor akármilyen boldogtalanok vagyunk is. várunk még valamire. Ha ismét visszajönnék, már nem volna ugyanaz, mert Lolára emlékeznék, és Lola egyszerűen semmit sem jelentett. Véletlenül ismerkedtünk össze előző nap egy bárban, és megtetszettünk egymásnak. Lola rendben volt. nem volt senki, akivel inkább eltöltötte volna az éjszakát, de nem illett ezek közé az emlékek közé. Maidenheadbe kellett volna mennünk. Az is vidéken van.

A fogadó nem egészen ott volt, ahol az emlékeimben. A Városháza állt még. de építettek egy új, mór kupolás mozit, egy kávéházat, és volt egy garázs is, ami az én időmben még nem létezett. És elfelejtettem, hol kell balra kanyarodni a meredek, villákkal teli dombra.

— Nem hiszem, hogy ez az út megvolt az én időmj bén — mondtam, I