Szolnok Megyei Néplap, 1975. január (26. évfolyam, 1-25. szám)

1975-01-26 / 22. szám

6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1973- Január 26. a Ludas Matyi-ban A jelent meg a kö- 8 vetkező rajzos § tréfa. Hazaérke­­■**" zik este a huli­gán-fiú, vacso­rát kér. Szülei a szőnyegen hevernek, könyökükre tá­maszkodnak nyeglén és oda­­pöttyintik, hogy nincs va-( csora. Mert: „Mi is huligá­nok lettünk”. Én Horváthné vagyok, a fiam pedig Miki. Már any­­nyit kínlódtam Mikivel, hogy az említett rajzos viccet — noha az első pillanatban el­nevettem magam rajta — a továbbiakban nem értelme­zem tréfának. Komolyan fo­gom fel. ír Miki, mosd meg a kezed, három buszon jöttél, még fertőző betegséget is felszed­hetsz! — Miki. fekete a kör­möd, a tenyered, így akarsz uzsonnázni?! Moss kezet! — Ennek szükségességét, vagy hiábavalóságát magam dön­­teném el, tekintve, hogy nem vagyok már gyerek. Tehát ott kezdődik, hogy én se mossak kezet. Miki a haját is ritkán mossa, emiatt a haja több­nyire zsírszagú. Számos in­ge, pulóvere van, de több­nyire egyet hord. Emiatt a pulóvernek van bizonyos halvány iliaia__ — Ki-ki éljen a saját kedve, gusztu­sa szerint, jóanyám! Hopplá, ebben felparázs­­iík némi filozófia. Nekem tehát nem okvetlenül kell mosatlan hajjal, egyetlen pu­lóverben járnom. Az is elég jelen esetben, ha Mikit bé­kén hagyom. Hallgattam rá, békén hagy­tam Mikit. Az eredmény ? A helyzet nem javult, nem romlott. Én. azonban dühö­sebb lettem, mint voltam ezelőtt. Mivel nem adtam ki. csak cyeltem-nyeltem a mérget Hivat a fiam tanára. Szo­rongok Megyek, akárha mű­tétre kóvályognék. Amit kö­zöl: hagygán. Kezdem a tar­tásomat visszanyerni. Észre­­veszem, hogy feszeng. Inga­dozik: mondja — ne mond­ja. — Elnézést, kedves asz­­szonyotn: van önöknek für­dőszobájuk? — Nincs — fe­lelem — nincsen, még lavó­runk sincs, földkunyhóban lakunk, esténként a tetvek szétpattintásával szórako­­runk, már amennyire gyer­tyafénynél elkaphatjuk a férgeket, nenj mindegyiket látjuk A fiam tanára azt hiszi) megzavarodtam. fokozódó nehézségek Széles rosszkedvemben fel­keresek egy másik kiváló pevelesi szakembert, hogy konzultáljunk. — Jaj, drága Horváthné, maga elmulasz­totta a nélkülözhetetlen t anyai pofont —• Azt bi­zony elmulasztottam, ellen­kezik a felfogásommal. — Legalább egyszer, az üdvös sokk-hatás miatt. Már köz­helyesen ismert, hogy még Makarenko is... — Ide figyelj, Miki, réti­dét csinálunk. Elég volt, édes gyerekem! Ezentúl ahogy belépsz, első utad a fürdőszobába! És az ingeidet felváltva hordod és ... — A tervezett akciókhoz énrám is szükség van. — Amit mond­tam, ' azt teszed! — Durva egy fogalmazás.., Még rútabb szavakban sincs hiány. , Lendül a ka­rom. Mikié is lendül. Mind­két kar megdermed a leve­gőben. De azért Miki nyu­godtan szól: — Én nem kez­dem. De aki üt. azt vissza­ütöm. bárld legyen is. Is­métlem: bárki. Ez mindenesetre elvnek rémlik. Önérzet is van benne. El ne felejtsem, arról volt szó. hogy mi, szülők is hu­ligánok leszünk. Átgondoltan azonban ki­derül. hogy a kellemetlen kö­telezettségek láncolatát kel­lene a nyakamba vennem. Ezt a külsőségek ügyében már láttuk. Egy kicsit bel­jebb is hatolhatunk. Elém járul a szomszéd, a fogorvosunk, a kislány any­ja: — Hogy ez a Miki mi­lyen aranyos! Milyen char­meur! Milyen barátságos! Eleinte azt hittem: csúfol­nak. De nem, az arcukon meghatott mosoly. — Te Miki, ne használj velem ilyen hangot! — Mi az, hogy hang házon belül? — Ugyanaz, mint házon ki-LÁSZLÖ ANNA: amelyben Miki és Gábor él — családi védettségben. Ak­kor én, legalább időlegesen, kitapasztalnék egy galerit is. Amennyiben sikerülne beve­rekednem magam. Ha sikerülne, mindjárt megkérdezném: miért éppen Iksz a vezér? Mert nagyobb a testi ereje, mint az enyém? Avult szempont. Ásatag volt már Toldi Miklós öregkorá-Mi huligánok lettünk vüL — Menj már, azt kí­vánnád tőlem, hogy színész­­kedjek?! A tárgyalás során feltárul a furaság. Kedves­nek lenni: dögfárasztó pro­dukció. Mindemellett — ezt ma­gam is tapasztalom — Miki eléggé udvariasan veszi fel a telefonkagylót. Megcsikor­­dítja a fogát, azután vállal­ja a produkciót Nem min­denki vállalja. Hívom Esztert, gyerekko­romtól barátnőmet. Gábor jelentkezik. — Hogy vagy, nagyfiú ? — lelkesedem. Nem válaszol, nem is mor­dul. Szünet. — Anyád nincs otthon, Gábor? — Nincs!!! Düh, vá­gás, kis híján gyűlölet. — Mikor jön haza? — Honnan tudjam?! A hangban a fel­háborítóan hülye és a vér­lázi tóan tolakodó személy elhárítása. — Sürgősen be­szélnünk kell, mondd meg, hogy kerestem. — Ha eszed­be jut Báj-báj. Mit tegyek, rosszul vagyok. Ez így a dzsungel szava. Mi lehet az oka? Ilyen helyzet­ben csak a fiatalok legrikí­­tóbbjaira gondolhatok. A legrikítóbbak úgy hiszik: a szülői korosztály halmazati vétke a jelen-világ minden visszássága, egytől egyig.Szá­mukra nem létezett folya­mat, jóval korábbi tapadá­sokkal, századokra vissza­nyúló tévutakkaL Nem vol­tak külső körülmények. Ami hibás: ők akarták. Nem élt közöttük áldozat csakis me­rénylő. Bizony, dühítő ilye­nek között forogni. Ilyenek­kel telefonálgatni. Bűnösök­kel ne bánjunk kesztyűs kézzel! Kérdezem Esztertől. Gá­bor így véli-e. Eszter mér­ges: mit képzelek! — Tálán egyszer megsértettem Gá­bort? Nem tudhatjuk, szán­dékunk ellenére hol és mi­vel ... — Soha nem sértet­ted meg. — Hát akkor? — Ha faggatsz, kénytelen va­gyok megmondani... Nem szeret téged. — Miért nem szeret? — Zavarja, hogy túl sokat mosolyogsz. — A te­lefonban nem láthatta. Kü­lönben, ha egyáltalán nem mosolyognék, akkor szeret­ne? — Nem valószínű. Rend­kívül érzékeny: a morcos, zord emberek megsebzik. — Meg kellene határozni a mosoly kívánatos mértékét. Óránként minimum kettő, maximum három. A száj­­széthúzódás minimum más­fél centi, maximum négyes negyed centi. Stimmel ez, Eszter? — Nem tudom Gá­bort megváltoztatni — feleli fásultan. Nos, ha a szó kiterjesztett értelmében huligánná akarok válni, nagyon utálatosnak kell lennem és nagyon ér­zékenynek. Utóbbival sem­mi gondom. Az érzékenység magától is sikerül, megy, mint a karikacsapás. Annál bajosabb az előbbi. Kérve kérem önöket, bocsássanak meg: én csak akkor érzem jól magam, ha barátságos le­hetek! De akkor, az istenért, ho­gyan leszek huligán?! Kötetlenseg — kötöttségek Egyébként, ha én huligán lennék, nem elégednék meg azzal az úgy-ahogy, alig­­alig huligán-állapottal, ban is. Tehetségesebb, mint én? Esetleg például jobb szónok. Én viszont például szebben rajzolok, vagy íze­sebben főzök. Ha éhes a társaság, mindjárt kérdéses­sé válik, melyikünk a hasz­nosabb, aki forró szónokla­tokkal, vágy, aki meleg étel­lel lakatja jól őket. Nem fogadom el Iksz-et Hallom: hathatós oktatás­ban részesül, aki így véle­kedik. Megvárom, míg begyógyul­nak zúzódásaim, azután je­lentkezem. Fogalmazásom most már némileg óvatos. Hangom sem zengően ma­gabiztos. — Tévedés történt, én nem Iksz ellen lázadtam, én csak úgy hiszem, ha tö­kéletes kötetlenségben élünk, nincs szükségünk vezérre, egyáltalán. Nem ijedősek, de most megijednek tőlem. A tébolyultaktól ők is félnek. A vezér Oly alapvető köve­telmény, hogy... hogy cél­szerű lesz beköltöznöm az elmegyógyintézetbe. Hasonló a helyzet • kü­lönböző szabályokkal is. A szabály, ás szabály. Mint volt a K. u. K.-ban. Vagy az egykori javítóintézetek­ben. _ i , Állvány — Miki, ml M%m váltunk be egymás számára, a galeri és én. Emiatt muszáj itthon megvalósítanom teljes kötet­lenségemet. Mivel apáddal együtt otthagytuk állásun­kat, az a kérdés, miből él­jünk? —■ Egyelőre kölcsön­ből, rövidesen keresek, ak­kor visszafizetjük. Miki jó­szívű gyerek és akar dol­gozni. Már jeleztem, hogy alig-alig huligán. Azelőtt gyakran intettem, hogy ta­nuljon, ném ártana, ha va­lamire vinné. — Hogy én tülekedjem?! Köpedelmes! Inkább esetleg tanulnál. Erre felmondta a „Gyorsu­ló idő” téziseit. Körülbelül tízévenként elavul a szak­mai tudás, elölről kell kez­deni. Tíz év miatt nem töri magát. — Mi szeretnél len­ni? •— Nyugdíjas bácsi a parkban. — Az erőpróbák öröme... — Nekem nem öröm, mondhatni: nyűg — Képességeink kifejlesztése... — Minek? Ha kifejlesztem, nem a koporsóban végzem? — A munka, mint az emberi lét... — Almás, fárasztó. — A munka alapvető, eleve... — Eleve kitaláltátok jó­anyám és görcsösen ragasz­kodnátok hozzá. — Hát ak­kor?^— Pénzre szükség vau. A szénhordó ember klasszul keres. Pedig sokkal keve­sebb iskolát végzett, mint én. Én majd könnyebbet ta­lálok. A lehántás után a meg­maradó csutka: a pénz. A nihilizmus: filozófia. A sem­minek lehet filozófiája. Pusz­tán a pénznek nemigen. Amint bekapta a vacso­rát, Miki készülődik. — Ho­vá mégy? — Toronygombot aranyozni. — Szép és arány­lag ritka foglalkozás. Hány­ra jössz meg? — Kapuzárás után. Házmesterünk nincs, kapukulcsunk van. de csak egy, most a férjemnél, ma sokáig dolgozik — Gyere ka­puzárás előtt. — Nem ígér­hetem. — Akkor legalább ne sokkal kapuzárás után, figyelünk az erkélyről. CONCORDIA CLAAR: TELEFON Figyeljük az erkélyről, fel­váltva, hol a férjem, hol én. Fél tizenkettő, éjfél, három­negyed egy, negyed kettő. Előbb sokat beszélünk, az­után egyáltalán nem beszé­lünk. Előbb a tárgyak csúsz­nak ki az ujjaink közül, az­után a parkett és az erkély köve szeretne kicsúszni a lábunk alól. — Telefonál­junk a rendőrségre? — kér­dezi a férjem. — Ne tele­fonáljunk — válaszolom. — Inkább legyünk huligánok. Rántsuk meg a vállunk és aludjunk. A sötétben a másik ked­véért mindketten alvást ját­szunk. Mozdulatlanságunk: feszültség. Elvész az időér­zékünk. Lehet: öt perc telik el így, lehet; másfél óra. Az erkély felől nehéz test hup­­panása. Felpattanunk. Miki már a nyakamban. össze­vissza csókol. Azután az ap­ját. Cseveg, mesél, vidám, parttalan, önként aranyos, természetes módon charmeur. Csupa szeretet, csupa ra­gaszkodás, istenien mula­tott. Máskor már bekövet­keznék az olvadás. De most nem enged ki szorításából a rémület. — Hogy jöttél?!... — Hát az állványon. Köny­­n^edsége leírhatatlan, jelző nem közvetítheti. Az állványt a tatarozó kő­művesek hagyták Itt, hóna­pokkal ezelőtt. Eredetileg sem látszott kősziklának. Azóta nagy esőzések voltak. Éppen tegnap olyan vihar, hogy mint hallom: háztetőket sodort lei. Az állványtól az erkélyün­kig keskeny párkány vezet. Üvöltök az életveszélyről. Kiüvöltöm magamból a hosz­­szú éjszaka szorongásait és mímeléseit. — Itt vagyok, ép vagyok, minden egyes porcikám a helyén, még varrás sem re­pedt fel a nadrágomon! Mi­ki már nem charmeur. Fél­reérthetetlenül érzékelteti, hogy agyalágyult rémüldö­zésnek, sipítozásnak tekinti az egészet. Sőt, ami rosszabb: nyárspotgárinak. Mikiből pörköl a fölény. A huligánok nem nyám­­polgárolc Mit éreznek a hu­ligánok, ha a harmadik eme­letről lezuhan egy test és a földhöz ütödik? Számomra akkora iszony, hogy nem fér el rémképeim között sem. Számomra a gyógyíthatatlan, a megválthatatlan. A vég, ami után nincs tovább. Ha mégis összeszedem magam él elképzelem a halálomat kö­vető létet, akkor abban a létben felelősségre vonnak. — Mi juttatta Horváth Miklóst az állványra?! Hogy rá se bagőztak! Ennyire nem törődött a gyerekével?! S ha azt felem: — Kérem, én... én törődtem volna, de úgy alakult, hogy... hogy kényszerítő okok következ­tében én is huligán lettem... Ha ezt felelem, akkor ma­gam ellen búszítem a bíró­ságot. Az se számít, mind­egy, mekkoj-a a büntetésem, mert a büntetésem ítélet nélkül is életfogytiglan. ALEX KÜTT: HAJÓGYÁR Iván Pejcrev: Á nyomok Kicsi és nagy lépések nyomait áruló jelként tartja a homok, de itt a sárga áthevült dűnákon megtorpannak kicsi és nagy nyomok ... Most itt állunk és szólni se tudunk, kövülten a kikötő hallgat messze, egy árva felhő ring, aranyhajó, a látóhatárba horgonyt eresztve. Fölgyújtja a partot a nap halála, kigyúl az ég, a levegő kigyúl, sirályok égnek, s a kéklő vizekre lángoló szárnyak özöne borul. Könnyű tengeri szél vonul, s fejemben támad a gond: tán végérvényesen a válás irányát húzza meg köztünk fehér cipőd az omló fövenyen. Előttünk sötét karéjban a tenger, rajongva hívja magára az éjt, de szótlanságunkban az ő beszéde oly igátlanul szilaj, oly sötét, hogy hirtelenül felállsz. Meglegyinti orcád a szél, a kezem leszakad erőtlenül a váltadról a mélybe, egyenest vállad ormáról —- szavak többé már nincsenek, de van vonítás, a végtelen tenger beszéde ez, szétdarabolva árnyaink dűnákon feküsznek el, s már rend, irány se lesz távozásunkban, léptek tűnnek el, bepergi őket lassan a homok, fekete homály előttünk, utánunk, és nem látszanak többé a nyomok. Nagy László fordítása ír Ivan Pejcsev (1919—) bolgár költő és drámaíró. Nevét hat verseskötete és Minden őszi estén című drámája tette jOeoOOOOGOOO©0©©0©00©00»0©0©©©©fi000009000©0©00000«>dOOO»0®000000000©00»Ot J38000«00®00e®00eörJ00ö0ö©t)ööc#öOo0ööóOa»0t>0öüoot>00&0o0«K

Next

/
Oldalképek
Tartalom