Szolnok Megyei Néplap, 1974. december (25. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-22 / 299. szám

1974. december 22. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 A munkásosztály énekese HID IS AXIAL 75 LIES Olyan embert, olyan írót köszöntünk 75. születésnap­ján, aki tollát, tehetségét, teljes életét a magyar és a nemzetközi munkásmozga­lom szolgálatába állította. Sokgyermekes cipész sokat nélkülöző fiának született, s a gyakori nyomor korán megtanította arra, hogy ég­bekiáltó igazságtalanságok vannak ember és ember kö­zött, gazdag és szegény kö­zött, úr és polgár között. De ugyanolyan korán megtanul­ta azt is, hogy ezen csak harccal, a megváltó forrada­lommal lehet fordítania El­vét, hitét, bátran megvallot­ta, s ezt az úri Magyaror­szág azzal torolta meg, hogy kicsapta a középiskolából. Előbb újságot árult Buda­pesten, majd különböző gyá­rak munkapadjai mellé állt. Ifjúmunkásként érte a Ta­nácsköztársaság kikiáltása. Félbeszakított tanulmányait a munkásegyetemen folytat­ta. A Tanácsköztársaság megdöntése után a féktelen terror földjéről menekülnie kellett. Csehszlovákiában ke­rült kapcsolatba a Kommu­nisták Magyarorzsági Pártjá­val, ekkor szólalt meg benne először a költő. Előbb az Új utak című folyóirat hasáb­jain jelentek meg versei, ké­sőbb jóformán minden szlo­vákiai munkáslapban. öt év múlva tért haza, s itthon írta a proletárforra­dalom emlékét idéző, meg­újulását óhajtó költeménye­it, amelyek előbb kézirat­ban, röplapokon, munkás­szavalókórusok ajkán terjed­tek, majd a?i illegálisan mű­ködő Kommunisták Magyar- országi Partja kiadásában — 1925 nyarán —, könyvalak­ban is megjelent. Ez volt Hi­das Antal legelső verseskö­tete. Letartóztatását meg­előzve, azonnal emigrált Bé- csen, Berlinen át a Szovjet­unióba. Jelentős munkát vállalt a Sarló és kalapács című fo­lyóirat megindításában, egyik vezetője lett a Moszkvában megalakult Magyar Forra­dalmi írók és Művészek Szö­vetségének, s a forradalmi írók nemzetközi sw’ folyóiratának is ő volt az egyik szerkesztője. . ... kezdve jelentek meg orosz nyelven versei, majd orosz és magyar nyelven novellái, regényei, verseskötetei. Forradalmi versei közül sok munkásdal, induló szö­vege lett és névtelenül haza is került. Ilyen például a hí­res Vörös Csepel, vezesd a harcot kezdetű induló, amelyről ma már tudjuk, hogy apósa, harcostársa, Kun Béla kérésére írta. 1938-ban a törvénysértések egyik áldozata lett, elítélték, börtönbe vetették, de reha­bilitálása után ott folytatta, ahol abbahagyta. Hazánk felszabadulása után még hosszú ideig nem élhetett hazai földön. 1959-ben, 34 éves távoliét után érkezett haza, ahol vég­re a teljes megbecsülés öve­zi. Munkásságát országunk Kossut-díjjal jutalmazta. Életművét szinte lehetetlen felsorolni. Csupán néhány verseskötete címe, a Moszk­vában kiadott: Folyik a pör, Sűrű csillagos az ég, A gyar­matok kiáltanak, itthon a Néném kertje és a Jázmin utca című kötetek. Jelentős helyet foglal el életművé­ben regénytrilógiája, a Ficek úr, a Márton és barátai, vala- lamint a Más muzsika kell. EPILÓGUS Nem akarok meghalni addig, amíg valamit meg nem látok, amíg meg nem szeretem újra ezt a — mégis! — szép világot. Amíg föl nem repül a sző a legszebb kelmére, ragyogva, mely az egész világot tavaszba, nem-húnyó-fénybe vonja. Amíg a Mount Everest vésője a Kordillerákba nem vágja: mi voltunk, vagyunk és leszünk a történelem csodája. Amíg szét nem dörrenti törvényét a halálon átlépő élet. — Micsoda ünnep lesz! Ezer asszonyba: talállak, anyám, téged. Küldöm majd a győztes ember dalát a robajló Óceánba... Nem akarok meg halni addig, mert akkor hiába éltem. Hiába. Hiába. Hiába. ÍŐM V.Ii;* KŐ * 1 * 3 * 1 * 3 T/’ Tiiv M la »Ir: * • Sí c Sla^'a, fioldfa Ladányi íyűjteményes kö­1 a kö > 10 9 és 1974 kö­‘ meg. lent nyolc köteté- verse't a ’ja közre (az eh 3 Az út kezdete, 19'9 — Ki! melt tollú szé! A . ; -ihbi gyűjtemé­e és ciklusai sze : t tagol ló kiadványban a ■ Ívesebb hazát című kötet korábban grafikai jelqk- :el tagolt — költeményei is címet kaptak. Ladányi költői pályája — a Tűztánc antológiában, el- -ö köteteiben — egy nosztal­gikus, emlékidéző témakör negszólaltatásával indult: a városba szakadt hajdani pásztorfiú szomorúsága, sze­líd lázadása hatotta át ver­seit (Pásztorgyerek, E vá­rosban). Hangját, következe­tesen vállalt költői szerepét a hatvanas évek közepére találta meg: a kihívó, dacos, magányos lázadó magatartást harsány és groteszk, frivol és érzelmes szálakból szőtt ver­sekben jeleníti meg. Néhány határozottan politikai verse :Lenin, Zene gitáron, Aki a söntésben ácsorog) mel­lett a szegények, a komfort- nélküliek, a talponállókban, italmérésekben tengődök vi­lágát megjelenítő költemé­nyeit is társadalmi indulat hatja át (Kocsmakertben, Nyugodtan üldögélünk). A düh, a fintor, a hol pátosz- szál, öntudattal, hol öngúny- nyal vállalt bohóckirály-sze- rep mellett ellágyuló érze­lemmel szelíd szeretetvágy és őszinte erotika szólal meg a szerelmes versekben (Utá­nad kószálok, Szeretők). A két utolsó kötet a költői sze­rep, s a lírai eszközök meg­újítására tett kísérletekről is tudósít: lázadása, magánya, tragikus, önirónikus megvi­lágításra törekszik Ladányi, egyre tömörebb versformá­ba szorítva mondandóját (Törzsíőnök esti éneke.) V alami tervezett kirándulás kap­csán (ami végül is elúszott a ködbe), Z. nagy gesztikulálások közepette kijelentette, hogy magnót is hoz. — Neked van magnód? — kérdezte G. A rádiósok előszeretettel ne­vezték a rádiót Sorvasztó- nak. G. már ezerszer, tíz­ezerszer hallotta, észre sem vette. De akkor hirtelen az jutott eszébe, hogv érdemes lenne az efféle elnevezések gyökereit kikutatni. Voltak egynémely tapaszta­latai. Vácon az egyik épületszár­nyat Lordok Házának ne­vezték a rabok. Semmi kü­lönös. Ugyanolyan cellák, ugyanolyan billenthető abla­kok, ugyanolyan rácsok, ugyanolyan szalmazsákok, ugyanolyan alumínium-lavó­rok, ugyanolyan kiblik, olyanolyan magaslábú, csepp­nyitetejű, semmire-nem-jó idétlen asztalok, elbarnult hokkedlik, ugyanolyan tömör vasalt ajtók, ugyanolyan ri­deg-fekete „kutyákkal”, ugyanolyan idegborzolóan cirpelő cirklikkel. Semmi kü­lönös. Csak éppen az itteni rabok halálraítéltek vagy életfogytosok voltak. Ök ma­guk nevezték el börtönrész­legüket Lordok Házának. G. egyik unokahúga szö­vőgyárban dolgozott, tizenöt év óta egyhuzamban. A gyá­rat az idők során moderni­zálták, már ami a gépeket illeti. (Más minden maradt a régiben: a Dante poklára emlékeztető öltöző, mosdó — és hogy az éjjeli műszak­ban még egy pohár szódavi­zet sem lehetett kapni.) Egy­re újabb, egyre csodásabb, egyre gyorsabb gépek érkez­tek — az már szinte termé­szetes, hogy egy tökéletes gépből többet kell ellátnia a szövőnőnek. („Elvtársak, a rohanó élet követelményei­hez a mi gyárunk is viszo­nyulni akar töretlenül...”) G. unokahúga ekkorára bi­zony már egy kissé törő­dött volt. (A törődöttség is többféle. Vagy időszakos vagy befejezett. Megtöretett! G. unokahúga kissé törődött- ségével is már ebbe az utób­bi kategóriába tartozott.) Igazi jó melós volt mindig, szívós, hajtós, makacs, mint egy kemény, fogós kopó, so­ha nem nyafogó, ha sűrű volt az erdő, arra gondolt, lehetne sűrűbb is, ha sok volt a bogáncs, kullancs, azt mondogatta magában, lehet­ne még több is, és hajtott rendületlenül tovább. (Nem­hiába. ami csak prémium, jelvény, jutalom és díszokle­vél létezett a gyárban, mind megkapta. Nemhiába: fel- ruházkodott, régi nagy, sö­tétdobozos Orion rádióját ki­cserélte egy kis lapos, vilá- gosdobozú Videotonra, tévét vett, fiókos könyvállványt — a polcokat egyszer s minden­korra helyükre tett díszso­rozatokkal — nem is Köny­vek: könyvszobrok! —■, a fiókokat harisnyákkal, zok­nikkal és alsóneműkkel töl­tötte meg, és mert a Gázmű­vek szerint csaknem két év­tizedes, gyászszinűre égett rezsója a cserére még nem érett meg, vett saját költsé­gén egy hófehér zománcos gázrezsót. És ez még nem minden. A Tűzoltó utca egyik mellékutcájában volt a la­kása. — A Tűzoltó utca mel­lékutcája! Aki ismeri a Tűz­oltó utcát, annak kár is töb­bet mondani, aki meg nem, annak úgyis hiába. — Szo­ba. konyha természetesen gang. és a gang végén a kö­zös vécé. Már régóta mon­dogatta G. unokahúga: Leg­alább egy külön vécét sze­retnék. egy gusztusos külön vécét. Ahol ha az ember már toykig van a férjével, vendégekkel, látogató roko­nokkal. el lehet üldögélni. Ahol meg lehet nyugodni Ahova vissza lehet vonulni. Mint egy előkelő hölgy a boduárjába. Dédelgetem a gondolatot, és nem szeret­nék úgy meghalni, hogy ne legyen külön vécém.” — G nek nem volt szíve kijavíta- ni: nem boduár. hanem bu- doár; különben is utálta a kijavítgatós embereket — és különben is minek, egészen pontosan értette, miről van szó. Tizenhárom évi dédel- getés után aztán az asszony végre belevágott: a konyha fele fürdőszoba + vécé lesz. De hát ezt elhatározni, és véghez vinni, nagy különb­ség. Engedélyt kivárni! — Ez önmagában ésszel felfog­hatatlan hosszú ideig tar­tott. Ha egyáltalán ésszel fel­fogható az, hogy évtizedekig tartó embertelen körülmé­nyek önköltségén történő megszüntetéséhez hatósági engedély kell! Pecsét kell! Határozat kell! — Kivitelező szakembert felhajtani! A felhajtott szakembert leke- nyerezni, hogy ne fél év múlva, hanem egv kicsit ko­rábban kezdjen neki. Kinyo­mozni a boltot, ahol valóban van kád. Megkenni a bolt­vezetőt, hogy a valóban le­vő kádkészletből valóban adjon is el egyet, ha más­ként nem. hát IKKA-utal- ványra. IKKA-utalványt sze­rezni. Aztán megindítani a hajszát a mosdókagyló, vé­cé-csésze után. A csövek után. Könyökcsövek! A kö- nyökcsövek utáni hajszába Karikákat dobáltak, dodge­meztek, megjárták az Elvará­zsolt Kastélyt, kipróbálták a Játékterem minden automa­táját, és G. közben elmesél­te, hogy ő maga is kifutó egy Rumbach utcai bőrhulladék- kereskedőnél — visszaemlé­kezett piros svájcisapkájára és a két nagykerekű tolóko­csira — méghozzá kitűnő eredményű, friss egyetemi diplomával a zsebében, rá­adásul olyan időkben, mi­kor az újságok szerint ilyen nem létezett. .„Én autószerelő szerettem volna lenni” — mondta a fiú a csodacsónak­ban. „Na és, hol van az megírva — mondta G. —, hogy már nem lehet az?! Csak egy esetben lehetetlen, ha feladja.” — „Nem adom fel!” — A fiú arca sugárzott a színes lámpák 1 fényében, összemelegedtek. Nemsoká­ra már ő kérdezett. „És ho­vá kellett cigőlnie a bőrhul­ladékot?” — „Hová? Hát sportcipő-készítő maszekok­hoz, kátéeszekhöz. A hulla­dékból futballcipő stopli lett, némelyik ragyogó karriert csinált, elnyomorodott, fél­még G. is bekapcsolódott. Meghökkentő, hogy az író- társadalom milyen elképesz­tő tájékozatlanságot árult el e téren. Legtöbbjük csak kályhakönyökcsövekről hal­lott, s ezzel vége, fogalmuk sem volt az egyéb könyök­csövek világáról. Azt is le­hetne mondani: földalatti vi­lágáról, ahová csak össze­kötők révén, körmönfont jel­szók segítségével lehet csak beférkőzni. „Nem értem —■' morgolódott G. —, hogyan akartok ti így szocialista rea­lista regényt írni?! Mit csi­nál a hősötök, bemegy egy vasboltba vagy egy cső- és szerelvény szaküzletbe és csak úgy ukktnukkfukk vesz egy könyökcsövet? Egyetlen hamis pont, és oda az egész művetek realitása. ,A kö- könycsövek világában benn­fentes majd felkiált: Hát én ennek az írónak már azt sem hiszem el, hogy az Annája szeme kék!... Micsoda, hogy a ti hőseiteket nem érdek­lik a könyökcsövek?! Vegyé­tek tudomásul, hogy nincs ember, aki rövidebb-hosz- szabb élete során legalább egyszer ne kényszerülne szembenézni a könyökcső problémával. Hogy ti ezt megkerülitek, kihagyjátok?! Haha! Nem én mondom,már Hemingway megmondta: az író csak azt hagyhatja ki büntetlenül, amit töviről-he- gyire ismer, különben ijesz­tő rések keletkeznek művé­ben. Szakadékok. Vigyázat, egyszerre csak azon veszi­tek észre magatokat. hogy egy mélységesen mély kö- nyökcső-verembe estetek, ahonnan nincs többé kiút... Hogy én egy kissé szét va­gyok borzolva? Lehet, de én akár regényt is tudnék írni ezzel a címmel: ..A könvök- csövek titokzatos világa”. Persze azért csak be lehetett szerezni azokat a titokzatos könvökcsöveket. G. kiszima­tolta. hogy egvik óbudai bojt­ban léteznek. Nem rontott ajtóstul a hé-’ a. Egy rek- kenő nyári délután — ak­kor már hetek óta az üzlet körül ólálkodott, a környék kispados házmestereit, moz­gó fagylaltárusait. cigány Utcaseprőit személyes isme­rőseiként üdvözölte és es­ténként Krúdy-regényeket ol­vasott —, igen. egy rek- kenő nyári délután szóba elegyedett a kérdéses bolt kifutófiújával, meghívta egy fagylaltra, másnap ismét, és szombaton kivitte a gye­reket a Vidám Parkba. retaposott korában 'sem ha­jították a szemétdombra, ha­nem vitrinben őrizték ke­gyelettel — az aranylábú csa­pat aranycipős csatárának egyik stoplija.” Míg a fiú hul- lámvasutazott, G. lenn a pá­don várta, s közben arra gon­dolt, majdnemhogy tisztátlan ez a kapcsolat kettejük kö­zött, hiszen egy kimondatlan cél a mozgató rugó, melyet csak egyik fél ismer. „Mint egy okádék homokos, úgy vi­selkedem — gondolta éme­lyegve. — Egy pók, aki mint­ha lantot pengetne, szövi be a legyecskét.” Felnézett, egyik kocsi éppen akkor ért fel a holtpontra, sziluettje egy pillanatig megállapodott az alkonyi égen, majd ujjon­gó hujjogatások és lelkes si­koltozások közben eltűnt a mélyben. „Azért egészen mégsem — mondta G. magá­ban —, azért egészen nem. És tényleg szeretném, hogy ez a gyerek valaha autószerelő le­hessen. És ez már egészen függetlenül a könyökcsövek­től. De a könyökcsövekre emellett változatlanul szük­ségem van, mert azt is sze­retném, ha az unokahúgom álma is valóra válna... Te jó isten, mi vagyok én, jóté­kony Mikulás? Vagy csak ez is kutya önzés, a saját ál­mok eltemetéséért elégtétel vétel ? A következő héten a se­géddel sörözött, s nemsokára elérkezett a pillanat, mikor a boltvezetőt invitálhatta meg egy cigányzenés vacsorára. Mindvégig az ürügy: a cső- és szerelvény szakemberek életének beható tanulmányo­zása. Unalmas este volt, sok­kal szívesebben töltötte vol­na a kifutófiú társaságában. A boltvezetőt nem érdekelték se a csövek, se a szerelvé­nyek. se a kereskedelem, csak két dolog: a pénz — ő így mondta: jövedelem — és a Dunakaranyban lévő nyara­lója — így mondta: hétvégi házikó. Szenvedélye pedig a horgászat. De egyenlőre csak elméletben. A parton vége- hossza-nincs sorban minden­féle ember üldögél, és ő nem akar egy lenni közülük. A sa­ját verandájáról szeretné ki­vetni a horgát. Mégiscsak más. Jelen pillanatban leg­hőbb vágya egy teleszkópos olasz üvegbot. Dehát ezt nem olyan egyszerű megszerezni. Általában amit az ember sze­retne, azt sohse lehet kapni.« G. mohón belekapaszkodott a felcsillanó lehetőségbe. „Én megszerzem!” — mondta gyorsan. Egy rövid hónap leforgása alatt sikerült megszereznie a teleszkópos üvegbotot, való­ban remek darab volt, vég­telenül hajlékony, pehely­könnyű, s egy monzdulattal alig félméteresre összetolha­tó. Csak amikor átadta, ak­kor rukkolt elő a könyökcsö­vekkel. „Akármilyen, akár­mennyi! — lelkesedett a bolt­vezető. — És nehogy azt kép­zelje, hogy az üvegbot miatt!” G. bizonykodott, hogy de­hogyis képzeli, magában pe­dig arra gondolt, hogy ez a körülmény mást már örök­ké tisztázatlan marad. Mindent összevéve, két évig tartott, míg G. unoka­húgának sikerült kiszakítania magát a közös budi gyöt­relmeiből. G. ekkor már a japán közmondás — Mire kész a ház, itt a halál! — magyar változatát formál- galta. Ez idő tájt a kemény köpd már időnként nyüszített. — „Mi a baj ?” — érdeklődött G. „Dagad a bokám”. — „El kell menned orvoshoz, majd felír valamit.” — Felír, azt elhi­szem! De a tizennyolc gép­ből nem ír le egyet se.” „Csak nem úgy érted, hogy tizennyolc gépet egymagád­nak kell elltánod?!” — „Na­ná, hát hogy értem?” — Úgy emlékszem, valamikor csak négy géped volt.” — „Jól em­lékszel, négy rossz gép, sza­kadt a szál, elakadás, min­den. De azért csak négy gép volt az a négy gép, s ez a tizennyolc csak tizennyolc, ha ultramodern is. És ezért a szál itt is szakad ám, ha nem is olyan gyakran... Nem tu­dom, lehet, hogy csak kiké­szültem, elavultam, én is, a gyár talán jobban tenné, ha bennünket is kicserélne ult­ramodern rnunkásnőkre, akiknek feszes a bokájuk, s az idegeik dralonból van­nak. ..” Igen, csak ennyi. G. unoka­húga a gyárat mindig csak gyárnak nevezte. A Lordok Háza, Sorvasztó stb. ismere­tében G. ezt rendkívül figye­lemreméltónak tartotta. Szin­te megrendítőnek, bár tuda­tában volt, hogy sokan az ef­féle árnyalatokat észre sem veszik. Amikor egy rab a börtönét Lordok Házának ti­tulálja, abban a nekikesere­dett cinizmuson kívül invitá­lás is lappang, valahogy így: „Aki nem hiszi, próbálja ki, tessék, tessék, csak folyvást tessék, várjuk az újabb ma­darakat, s nyilván nem hiá­ba, mert ahogy elődeink vol­tak, lesznek utódaink is!” Vi­szont mikor Z. és kollégái a rádiót Sorvasztónak nevezik úton-útfélen (tájékozatlanok és vadidegenek előtt pedig még külön nyomatékkai), ab­ban kendőzés, taszítás és ál­cázás rejlik — védik, óvják, átlagon felül kényes mun­kahelyüket. (G.-nek és F.-nek volt alkalmuk elégszer látni, hogyan és mennyire sorva- doznak odabenn a szerkesz­tők. P.-nek különösen, aki mint Ezüst Kecske-díjas hangjátékszerző, különösképp szívesen látott vendég volt a Rádióban.) a valaki a felesé­gét nerp bé-ne- jemezi, oldai- bordámozza. ha­nem egyszerűen azt mondja: a feleségem — az a házasság lehet nehéz, küzdelmes (időn­ként veszekedéssel tarkított), de egy majdnem bizonyos: a házastársakat az átlagosnál erősebb, biztos és megbízható szálak fűzik össze. G. unoka- húga most. tizenöt év múltán is, ha akár éppen akkor tért is haza tizennyolc gépe mel­lől dagadó bokával s ha né­melykor még annyi energiá­ja sem maradt, hogy a kony­hából elrekeszelt fürdőszobá­jában az IKKA-utalványra kiküzdött kádjába vizet en­gedjen — a gyárat minden­kor csak gyárnak nevezte.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom