Szolnok Megyei Néplap, 1974. december (25. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-15 / 293. szám

/

fi

SZOLNOK MEGYEI NtVLAP

1974. december 19.

Dinó Buzzati:

A hét hírmondó

M

ióta elindultam megjárni atyám birodalmát, napról napra távolodom a várostól. s egyre ritkulnak a hírek, amelyek elérnek utamon. Alig múltam harmincéves. amikor útra keltem, s több mint nyolc esztendeje, pontosan nyolc esztendeje, hat hónapja és tizenöt napja tart szakadatlan vándorlásom. Azt hittem indultomban, hogy néhány hét alatt könnyűszerrel elérem a birodalom határait. de ehelyett egyre csak új és új országokra, népekre találtam, s az emberek mindenütt az én nyelvemet beszélték, mindenütt alattvalómnak mondták magukat.

Olykor azt gondolom, geográfusom iránytűje megbolondult, s míg azt hisszük, egyre dél felé haladunk, valójában magunk körül for- gunk, egy arasznyit sem növeljük a távolságot, mely a fővárostól elválaszt. Talán ez a magyarázata, hogy nem jutottunk el még a legvégső határig.

De gyakrabban kínoz a kétség, hátha sehol sincs az a határ, hátha a birodalomnak se vége, se hossza, s bármeddig megyek is, soha nem érem végét.

Elmúltam már harmincéves, amikor útnak indultam — nagyon is későn, meglehet. Barátaim, még legjobb barátaim is, nevették a tervemet. Elvesztegetem legszebb éveimet — mondták. Egv-két hívem helyeselte csak útra kerekedésemet.

Ámbár könnyelmű voltam — sokkalta könnyelműbb, mint most —, , gondom volt rá, hogy vándorlásom idején tartsam a kapcsolatot szeretteimmel, kiválasztottam hát a kíséretből a hét leg- különb lovagot hírmondóul.

Azt hittem tapasztalatlanságomban, hogy hét hírmondó több az elégnél. De ahogy telt az idő, ráeszméltem, hogy nevetségesen kevés. Pedig egyiküket se verte le lábáról betegség, egyikük se botlott útonállókba, egyikük alól ^se dőlt ki a ló. Mind a heten olyan odaadó ragaszkodással szolgáltak, hogy nehezen tudom valaha is meghálálni.

Hogy könnyen meg tudjam őket különböztetni, úgy neveztem el őket, hogy nevük kezdőbetűi ábécé sorrendben következtek egymás után: Alessandro, Bartolomeo, Caio, Domenico, Ettore, Federico, Gregoria.

Nem szoktam meg, hogy távol legyek otthonomtól, már másnap este hazaküld- tem hát az elsőt, Alessand- rót — megtehettünk vagy nyolcvan mérföldet. Harmadnap este, hogy folyamatosan kapjam a híreket, útnak indítottam a másodikat, aztán a harmadikat, aztán a negyediket, egyiket a másik után, nyolcadik nap este került sor Gregorióra. Az első akkor tért még vissza.

A tizedik napon ért utói bennünket, éppen letáboroztunk éjszakára egy lakatlan Völgyben. Alessandro nem volt olyan gyors, mint ahogy számítottam. Ügy gondoltam, egyedül, remek paripáján ugyanannyi idő alatt két- annyi utat tesz meg, mint mi, de csak másfélszer átny- nyira telt az erejéből. Egy nap alatt, míg mi negyven mérföldet haladtunk előre, ő hatvanat futott be, de egy cseppet se többet.

A többiekkel is ígv volt.

Bartolomeo, aki utunk harmadik estéjén indult a városba, a tizenötödiken ért utói. Ciao, aki a negyediken indult el, csak a huszadikon jött meg. Csakhamar rájöttem, hogy csak meg kell szorozni öttel az addig eltelt napokat, s megtudhatom, mikor ér vissza a hírmondó.

Miközben egyre távolodtunk a fővárostól, mind hosszabb lett a küldöncök útja. ötvennapi út után a hírmondók érkezése közti idő szemlátomást növekedni kezdett. Előbb ötnaDonként érkezett egy-egy a táborunkba, most pedig már huszonöt napos időközökkel jöttek, így egyre halkult-gyengült városom szava. Hetek teltek el anélkül, hogy valami hírt kaptam volna.

Eltelt hat hónap — már

átkeltünk a Fácán-hegyeken —, s a követek érkezése közötti hézag jó négy hónapra növekedett. Most már távoli híreket hoztak. A boríték meggyűrődött, megeste a harmat, míg szabad ég alatt éjszakázott a hozója.

Egyre tovább haladtunk. Hasztalanul próbáltam magammal elhitetni, hogy a fejem felett vándorló felhők hasonlítanak gyermekkorom felhőihez, hogy a messze város ege nem más, mint ez a rám boruló azúr kupola, hogy ugyanaz a levegő, ugyanolyan a szél fúvása, ugyanegy a madarak éneke. A felhők, az ég, a levegő, a szelek, a madarak igazában újnak, másnak tetszettek, s én idegennek éreztem magamat.

Tovább, tovább! Vándorok, akikkel a síkságon találkoztam, azt állították, nem messze már a határ, ösztökéltem kísérőimet: csak előre, pihenés nélkül, s elfojtottam a szájukra toluló csüggedt szavakat. Négy esztendő telt már el indulásom óta — tengernyi törődés! A főváros, az otthon, atyám furcsamód távoli lett, már szinte nem is hittem őket. A csend és magány jó húsz hónapnyi ideje borult most már reám a hírmondók érkezése között. Különös, nagy idő sárgította leveleket hoztak, elfeledett nevekre bukkantam bennük, szokatlan fordulatokra s érzelmekre, amelyeket nem sikerült megértenem. Másnap reggel egy kurta éjnyi nyugvás után újra felkerekedtünk, a küldönc meg elindult ellenkező irányba, vitte a városba a leveleket, amelyeket már jó ideje előkészítettem.

És'eltelt nyolc és fél esztendő. Ma este egyedül vacsoráztam sátramban, amikor belépett Domenico. Arcán fáradtság feketült. de még sikerült mosolyognia. Hét éve lehetett, hogy nem láttam. És a hosszú éveken át szüntelenül csak rohant, száguldott, rétségeken, erdőkön, pusztaságokon keresztül, ki tudja, t % -or váltva lovat, hogy eluozza nekem ezt a levélcsomót, amelyet mindeddig nem akaródzott felbontanom. ö már lefeküdt, s holnap hajnalban indul újra vissza.

Utoljára indul vissza. Noteszomban kiszámítottam, hogy ha minden jól megy, s folytatom utamat, mint eddig, és ő is az övét, csak harmincnégy év múlva láthatom viszont Domenicót. így hát nem láthatom viszont többé.

Harmincnégy év múlva (hamarabb még, sokkal hamarabb) Domenico váratlanul megpillantja tábortüze

met. és megkérdezi magába^ vajon miért tettem meg közben csak ilyen kurta u a: Akárcsak ma este. belér majd sátramba a derék hírmondó, az esztendők sárgí tóttá levelekkel. amelve’ képtelen hírekkel vannak tele egy immár elsüllyedi időről. De megtorpan maid a küszöbön, amikor meglátja hogy mozdulatlanul fekszem az ágyon, két oldalamon két fáklyás katonával, holtan.

Mégis, menj, Domenico, s ne mondd, hogy kegyetlen vagyok. Vidd utolsó köszöntésemet a városnak, ahol születtem. Te vagy az utolsó eleven kötelék közöttem és a világ között, amely egykor az enyém is volt. A legutóbbi levelekből megtudtam, hogy sok minden megváltozott odahaza, hogy atyám meghalt, hogy a korona bátyámra szállt, hogy engem elveszettnek hisznek, hogy magas kőpalotákat építettek a hajdani tölgyek helyére. amelvek alatt rendszerint játszadoztam. De mégiscsak örökre a régi hazám.

Te vagy az utolsó kötelék közöttem és közöttük, Domenico. Az ötödik hírmondó, Ettore, aki Isten segítségével egy év és nvolc hónap múlva megérkezik hozzám, nem indulhat útnak immár, nem lenne ideje visszatérni. Utánad, ó, Domenico, a csend marad csupán, hacsak végre meg nem találom az áhított határt. De minél előbbre jutok, annál bizonyosabbra veszem, hogy nincs sehol határ.

Nincs, azt gyanítom, határ, legalábbis abban az értelemben nincs, ahogy mi szoktuk gondolni. Nincsenek megtorpantó kőfalak, elválasztó völgyek, sem utunkat álló nagy hegyek. Meglehet, úgy lépem át a határt, hogy észre sem veszem, s csak megyek tovább, mint aki nem tud semmit.

Ezért azt akarom, hogy Ettore és a öbbi hírmondó ne vágjon többé neki a főváros felé vezető útnak, járjanak inkább előttem, hogy megtudjam, mi vár rám.

Egy idő óta szokatlan szorongó vágyakozás lobban fel bennem estelente — s nem az elhagyott örömök sóvárgó siratása ez már. mint vándorlásom elején. Inkább türelmetlenség, megismerni az ismeretlen földeket. amelyek felé tartok.

F

igyelem — eddig senkinek sem mondtam el még —,figyelem, hogy terjedez az égen. napra nap, amint lassan haladok a valószínűtlen cél felé, valami szokatlan ragyogás, amilyet sohase láttam, még álmaimban sem, s hogy a növények, a hegyek, a folyók, amelyeken átkelünk, mintha más anyagból volnának, mint a honni- ak, és a levegő* sejtelmeket ébreszt, amelyeket nincsen elmondani szó. S reggelre kelve új remény űz-hajt tovább az ismeretlen, sohasem látott hegyek felé, amelyeket az éj árnyai rejtenek. Még egyszer tábort bontok, míg Domenico az ellenkező irányban eltűnik majd a láthatáron, hogy elvigye a távoli, távoli városba hasztalan ize- netemet.

* Dina Buzzati olasz író. Kér kitűnő regénye, a Tatárpuszta és az Egy szerelem története magyar nyelven is nagy sikert aratott. Hajtóvadászat öregekre című elbeszélésgyű.lteménve pedig a napokban jelent meg. Buzzati minden sora csupa feszültség. humor, irónia, magával ragadó költőiaég.

STEFANOVITS PÉTER RAJZA

Pákoliiz litván:

Árukapcsolás

Ennek a szolgáltatónak

még az ímmel-ámmal-kiszolgálás is

nehezére esik;

olyan

— hajánál fogva előrángatott —

megbántottsággal

csomagolja be

a pultra dobott portékát,

mintha legalábbis

ő lenne kiszolgáltatva

a boldogtalan vevőnek.

Közvetve ugyan

A bandázó seregélyek egyesülete méltán rátarti tolvaj különítményeinek szőlőskerti dézsmálásaira, mert a cserregő, le-lecsapó szárnyas csapatok — közvetve ugyan — de egyáltalán nem kampányszerűen, hanem megtervezett folyamatossággal szívósan támogatják az alkoholellenes mozgalmat.

Gyurkovics Tibor:

A festőknél

K ubszemközí

Ejiv öl let és semmi más

Ifjúsági Magazinhoz hasonló formátumú kiadványt forgatok a kezemben. A drága papírból készült borítón fo- toriporternő szegezi/ rám fényképezőgépének nagvlátó- szöaű objektívjét. miközben olvasom a címet: Klubszemközt.

ízlelgetem a szóösszetételt, elképzelem, mi mindent találok az alighanem többtucat- nvi oldalon. Színes írásokat, tudósításokat, riportokat, híreket a hazai khibmozgalom ezerszínű palettájáról. Netán — ötlik eszembe — még módszerben gazdag, klubvezetőnek, klubtagnak egyaránt szóló cikkeket, programajánlásokat is. És bizonyára sok fotót, hiszen fotóklub és fotózó klubtag annyi mint... igaz. azért annyi sajnos nincs mint égen a csillag, de azért olyan, aki nem is akármilyen színvonalon műveli ezt a művészeti ágat, jócskán akad. Meg fafaragást, ötvösmunkát klubosok által formált, díszített és égetett cserepeket, hiszen ilyeneket is láttunk a közelmúlt klubos hobbyrtárlatain.

Talán — reménykedem — mév arra is találok illusztrált példát, hogyan lehet mini klubtárlatot rendezni reprodukciókból, vagy meghívott művész festményeiből, rézkarcaiból, linómetszeteiből, kisplasztikáiból. Hiánycikk az igazán modem és célszerű, klubba illő kisbútor, a lakberendezési ötletek hiányáról nem is beszélve ... És a könyvek... az író-olvasó találkozók... a teremsportok ... Vajon, mindezekről mit tudok meg?

Végiglapozom, olvasom a 62 oldalt és lehangoltan állapítom meg: az általam felsoroltakból nagyon keveset, jóformán semmit.

Olvasok viszont semmitmondó írást a szabadidőről és közönségről, értelmetlenül hosszú tudósítást és tanul- mányjellegű okfejtést arról, hogy hogyan is áll manaosáe az öntevékeny színjátszó és képzőművészeti mozgalom. Hogy ebből — csakis ebből — egy klubevezető mit hasznosít, fogalmam sincs. Jól hangzó cím, „Kiállítás a klubban”, s alatta nyúlfarknyi cikkecske arról, hogy a Népművelési Intézet erről a témáról készséggel ad felvilágosítást ... De a Klubszemközt, vajon miről ad?!

Igazságtalan lennék, ha nem mondanám el. hogy olvastam érdekes írást is, elsősorban azt a négy tudósítást, önriportot, amelyet a szegedi ATIVÍZIG, a szeged-mó- ravárosi Váci Mihály, a hódmezővásárhelyi Szivárvány és a 40 számú Mező Imre Szakmunkástanuló Intézet Hotel klubja küldött. Tetszett még, mert használható ötleteket. ha nem is úiakat adott Anevalosi László két riportja és Wilpert Imr- néhány tanácsa a magnós műsorok szerkesztéséhez. Mindez a 62 oldal alig egytizedén...

(B)

Murayék a harmadik emeleten laktak. Lift nincs — ez volt kiírva a kapu alatt, nehogy valaki hiába zavarja a házmestert. A szemetes- tartályok fémlövedékei ott sorakoztak a névtábla alatt, úgyhogy ahhoz nem lehetett hozzáférni. Két-három tej- csap vezetett végig a repedezett, régi mozaikon, az mutatta az utat a homályban. A lépcső rozsdás rácsain öreg vaslevelek hervadoztak. Az udvar félre nvílt beugróval, és kietlenül hatott az ingatag porolóval egyetemben. Magasra kellett felmenni, eleinte a lépcsőház tornyában, a másodiktól aztán már az udvar fölött, csigajárattal. Ott fönn húzódot' két lakás, lepergett a festék az ajtóról. a gitt meglazul* az üvegek mellett a vasvázban. Romboid alakú névtáblán volt felírva, eloiszkoló- dott zöld réztáblán. hogv Muray, festőművész, ez már kisbetűvel. Janka kopogott, és várt a magas és vékonv folyosón, melv alatt az udvar sárga köve hidegen feküdt messze. a tér iszonyában. Megint kopogott.

— Ki lehet, szombat délben? — kérdezte az asszonv. a polcokon festékek és gioszfigurák között kalapka- rimák és színes posztók halmozódtak. Az üres asztalon csak egv pohár és egv üveg . állt, benne bor sötétlett. A7 asszony az asztal melletti díványon ült. fölhúzott lábbal. barna szemét befödte az

alkohol párája. A férfi tag- baszakadtan ült a széken két nagy kezét a térdein nyugtatta, és lassan nézte az asszonyt.

— Ne engedd be — egyszerűen mondta, talán csak

( úgy.

* — Hogyne, maid beszól

Vargáékhoz. azok úgvis tudják. hogv itthon vagvunk — szedelőzködött az asszony csúszott le a díványról. A nagv terem kongott a lépteitől. pedig könnyű asszon* volt. Megint zörgettek a kinti ajtón. — Jövök! — kiáltott- a poros előszobaajtc mögül, ahol gyerekjátékok társasjátékok hevertek, és egv hintaló félredőlve állt.

Élénkm'ros ’fiú asszon* állt az aitó előtt Szemüveg- aló! értelmesen csillogott - szeme, pillái szinte az üvege érték, úgv a homlokához sí- múlt az okuláré.

— Muraynét keresem — mondta udvariasan és félsze- hangon, egyik lábáról a másikra -"va.

— Én vagyok. Tessék bejönni! — és teliesen <itárta az üvegezett aitót. A nő befelé tartott szürke télikabátban. általában ügyetlen jelenségnek hatott.

— Bárdosné aiánlta. Hogy kalapot csinál, meg szőrmekucsmát. Én is gondoltam, hogy...

— Hogy maga is azt fog csinálni? — csodálkozott el a szőke asszony, akin bronzvörös oulóver volt és ssöicl szóknva.

— Nem, nem. Hogy; I. magamnak szeretnék, és >> •

<5

3