Szolnok Megyei Néplap, 1974. november (25. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-10 / 263. szám
1974. november Vtl SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Október klasszikusai em mindig igaz a raonaas, miszerint fegyverek között hallgatnak a mázsák. Hiszen tudjuk: mióta világ a világ, az igazi, a fennmaradásra törekvő művészet — így a költészet is — nem lehet, és nem is akar független maradni a társadalmi megmozdulásoktól. — 1917 októberében orosz földön sem történt ez másként. Az akkori élő költészet legjobbjai, különösen azok, akik már korábban is tűrhetetlennek érezték a cári önkény sanyargatását, a proletár és a muzsik mélységes nyomorát, az értelmiség dekadenciáját, szivvel, lélekkel és tollal, azonnal beálltak a sorba és énekelni kezdtek október fényénél. így keletkezett tenger nagyságú költészete a Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak. Gondoljuk csak el: hány és hány versben visszhangzik az Auróra cirkáló valóban hajnalt hozó ágyúdöreje! Mennyi és mennyi költemény örökítette meg a Téli Palota viharos elfoglalásának az emlékét! Ha tengerhez hasonlítjuk október költészetét, akkor ebből a tengerből itt, e rövid megemlékezésben csak a legmélyebb, legtisztább tengerszemekről lehet írni. Volt például egy Alekszan- der Biok nevű költő, aki hat esztendős korában már verses drámákat írt. Tehette, mert nemcsak birtokot és kastélyt örökölt szüleitől és nagyszüleitől, de ugyanilyen magátólértetődően hozta a kultúrát is a családi fészekből, hiszen a família semmittevő unalmában verseket fordított franciából, naphosz- szat szenvelgett és napestig istenről elmélkedett. Szinte természetes, hogy ebből a csodagyerekből kora jelentős, ám dekadens költője lett. De az már csodának tűnik — pedig nem az, hanem október érdeme —, hogy ebből a*» költőből ilyen nyilatkozat szakadt ki: „Az értelmiségiek együtt kell, hogy működjenek a bolsevikekkel, mert a bolsevikok a jövő kultúrájának hordozói. Értelmiségiek: szívetekkel, elmétekkel és okos, kezetekkel szolgáljátok a forradalmat!” Aztán szinte egycsapásra megszületik mindaddig legjelentősebb költeménye, a forradalom érdekes krónikája, a Tizenkettő című poéma. A költeményben tizenkét vörösgárdista rója a forradalomtépázta Pétervár utcáját, s ez az őrjárat alkalmat ad a költőnek, hogy közben részletes, hiteles képet fessen a letűnt világ ijesztő íanlínnjairól. Példának említettem Blo- kot, annak példájául, hogy még a forradalomtól teljesen ' idegen' fészekből származó költőket is magával tudta ragadni október igaza. /"kktóber klasszikusai kö- zül nálunk és világszerte méltán legtöbbet emlegetett költőcsúcsok: Majakovszkij és Jeszenyin. Majakovszkij már közép- iskolás korában a Szociáldemokrata Párt bolsevik csoportjában dolgozott, pártmunkát végzett, ezért a cári rendőrség három alkalommal is letartóztatta. Szabadulása után festőművésznek készült, de verseket is írt, s a főiskolán már mint költő, a futuristák csoportjához csatlakozott. Már e korai időszakban írott verseiben, poémáiban is nyomon követhető a társadalmi forradalom gondolata. Aki csak egyetlen gyűjteményét is átlapozta, az tudja. hogy ez a ió értelemben gondoit „izgága költő” 1917 után kifejezetten csak politikai verseket írt. Olyanokat is, amelyek a zajló forradalom tetteit, harcait, eseményeit emelik a költészet magaslatára, s olyanokat is- amelyek csak közvetve fűéinek össze a fiatal szovjet élet minden ízét átjáró forradalommal és a sokszor itt is, ott is, újra, meg újra szívósan felbukkanó ellenforradalmi tünetekkel. Ezeken a direkt költeményeken a forradalmi akciók tüze süt át, szinte gránátok, bombák robbannak a verssorokban, negyven fokos lázban süvölti el hitét, dühét, kiáltja parancsait a költő, szinte a megafonok erejével. A biztos győzelem után pedig, amikor már nem szükséges közvetlenül agitatív költeményekkel kielégíteni a társadalmi igényt, megalkothatja hatalmas poémáit, a 150 milliót, a Csudajót, 1924-ben pedig a Lenint. Lenin közvetlen élmény Majakovszkij számára. 1917. november 7-én találkozott vele a Szmolnijban, 1924. január 22-én pedig ott volt a kongresszuson, ahol Kali- nyin bejelentette halálát. Január 27-én ott volt a Vörös téren, s síró, lehajtott fejű gyászolók tömegében, s e találkozások hatására — még ugyanaz év októberében befejezte a terjedelemre is hatalmas poémát, amit a nyomdai közlés előtt számtalan munkásgyűlésen felolvasott. „Nagyon féltem ettől a költeménytől — írja önéletrajzában a költő —, hiszen könnyen egyszerű politikai szöveggé sekélyesedhetett volna. Az a visszhang, amelyet a munkásság körében keltett, megörvendeztetett.” A poéma valóban nem lett sekélyes politikai szöveg, hiszen Majakovszkij Lenint, az embert énekelte és emelte ki az örökkévalóság számára, a glóriák, a pompák, az ünnepek, az emlékezések olykor lényeget takaró tömege alól. A forradalom vezére történelmi alak ugyan, a poémában is, de annyira ember, hogy szinte lélegzik, mosolyog és kissé raccsoló hangján agitál. S nincs a sorokban sem áhítat, sem felfokozott pátosz, szinte minden szóval szigorúan ragaszkodik a történelmi tárgyilagossághoz.- Lenin nem sejtelmes varázsló, aki egy intésével irányt szabott a történelemnek, hanem ke- rnényen, szívósan, kitartóan dólgozó ember, aki azért küzd, hogy irányt szabhasson a történelemnek. Október emelte a költészet Olümposzára azt a Szer- gej Jeszenyint is, akit Oroszország legbonyolultabb, legellentmondásosabb lelkű költőjének szokás emlegetni. Ö is fiatalon toppant az orosz irodalom kellős közepébe. Harmatszerűen tiszta, népdalként csengő költészete üde színfolt volt az izmusok erdejében botorkáló orosz irodalomban. De nagy verseit 1917 után írta meg ő is. A Szovjet-Oroszországot, A Föld kapitányát, a forradalom tetteit szinte frissen megörökítő Dalok a nagy hadjáratról című poémát, és mindezek csúcsaként az Anna Sznyeginát. A forradalom néhány részletkérdésével ugyan vitázott, ám ha úgy tetszik: teljes „bonyolult lélekkel” elfogadta a forradalom alapvető céljait. Hiszen így vall: „Ö, kedvesem / oly jó elmondani / hogy nem tépett szél, nem téptek farkasok, / elmondhatom: a szovjet oldalán / a legelszántabb úti társ vagyok!” s múlhatatlan érdeme, hogy őszinte, tiszta hangú verseiben ő hozott elsőnek képeket a forradalmi változás útjára tért orosz faluról, ahol „az új helyzetbe merülve beszélgetnek”, vitáznak a felszabadult öntudatú parasztok. Ezért különösen becsüli őt a magyar irodalom. Hiszen nálunk is, amikor az új helyzetbe merülve beszélgetett, vitatkozott a falu, sok, nagyon sok magyar költőnek segített Szergej Jeszenyin. S. L. Simon Lajos verse — Bottá Dénes fotói: Á kövek „Nézd, a hegyoldal csupa por, csupa füst!” balladája ts szólnak a kövek: ó, nem a mi bűnünk, hogy állítólag hozzánk hasonlít a szívtelen szíve, a cinikus merev arca, és az értetlen kemény homloka. Ó, nem igaz, nem mi nyomjuk az ember mellkasát, hanem a bánat. S nem mi gördülünk robaj nélkül a szívekről, hanem a gond, meg a baj. Minket csupa jóra szültek az erők, mi nem akartunk ráborulni rabszolgák váTlaira, verejtékfolyam sodrában úszni, hogy legyünk mihaszna piramis, jaj, nem.,a mi bűnünk, hogy voltunk várfalakat döngető golyóbis, s tarkót dióként zúzó kőbuzogány, s hogy vagyunk szomorú kriptakövek, arról sem tehetünk. i Nézd, a hegyoldal csupa por, csupa füst! Víznél, viharnál különb hatalom dönget! Gyújtózsinóron kúszik értünk a gyíkszemű tűz a mennydörgés egymástól elver, fúró és véső üt közöttünk éket, csákány, kalapács szilánkra hasít, ha van sebe a hegynek, hát mi vagyunk, kőtestvérek, — a vércsepp. Am mikor értünk, billen a csille, és szól a szó, a lágy, a — Jószerencsét, az nekünk is szól, kövek, hogy legyünk otthonokat szinte ölben dajkáló alap, isteni kézzel teremtett szobor, dicsőséget zengetö emléktábla, világbafutó országutakhoz sodorjon a jósors. S ha netán éppen talléralakúra szakad közülünk néhány, ők csengjenek a kisfiúk zsebében szebben, mint az arany. Garai Gábor: KATONASORBAN Katona voltam, s nem is háborúban, — mégis elszállt tőlem a félelem ... Izzott a csönd, úgy tetszett, szinte robban, és csak magányom virrasztóit velem. S egyedül mentem holdas temetőn át: egymást fenték az árnyak élesen; kutyák hörögtek, nyögtek a nehéz fák, — csak mentem, s meg se rebbent a szemem. Nem voltam bátor, s nem kellett tetetnem a hőst, — csak úgy éreztem, sérthetetlen lettem: velem jár földem igaza; s egymagámban is megsokszorozódtam: bőrömbe bújt — kit csillagomon hordtam — halhatatlan teremtőm, a haza. „fúró és véső fit közöttük éket”. „Am amikor értünk billen a csille," „és szól a szó, a lágy, a — Jöszcrencsét”.
