Szolnok Megyei Néplap, 1974. november (25. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-24 / 275. szám

\ SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1974. november S4. Er dene Szén gin: Az almafák alatt B. Javúhulan: Éjszaka vártalak Még az éi előtt kinn valék a pusztán s hogy vártalak kedvesem... a tündöklő hold hegyek ormán alászállott csöndesen. Koromsötétig várakoztam, és csillaglámpást gyújtott az ég. Csaló neszekre füleltem... Tán te vagy! Mindhiába... későre iárt, későre rég. A mennybolt megfordult velem. s keleten lassan hajnalodott, csitíthalatlanul vert vad szívem: de lettél vádjaitól is föloldozott. Virrasztásom a hajnalt hozta, utolsót lobbanó, kihunyt csillagok alatt a füvet harmat mosta, hiába vártalak; egyedül vagyok. A holdra fénylő Nap köszön, lám találkozik két égi vándor! — Mért nem jöttél? — O nincs öröm; megláthatnád riadt szomorúságom. Nagy Gáspár fordítása Váci Mihály: Mit elrontottam Már nem segít az utazás sem. Mindenütt Te jössz velem szembe. Jajgathatok körül a Földön;, — mindenütt Te fúródsz szívembe. Belém ivódtál — édes sírás! — eső ivódik így a földbe. Ha mag fogan bennem: — Te táplálsz. S ha gondolat: — Te vagy a zöldje. Ahogy sors íródik tenyérre — arcomra Te úgy rajzolódtál: járok fényeddel világítva a Föld körül — ahogy a Hold jár. Nem szerelem ez már — könyörgés: engedd, hogy magam vissz aad iám, hisz mindazt, mi lehettem volna. — bár elrontottam — Tőled kaptam. Iszlai Zoltán: Robinzonád A felkelő nap fényé­vel bőkezűen el­árasztotta az erdőt és a sztyeppét. A / hegyek között még élesebben kirajzolódtak a magasba törő sziklák, a szakadékok szédí- tően mély hasadékainak kör­vonalai. A sztyeppén viszont a napsugarak egyenletes su­gárban. békés nyugalomban ömlöttek szét. Verőfényes őszi reggel volt. Egy GAZ—69-es haladt a halhingoli kísérleti állomás­tól a Hamar hgey felé vezető úton. A sofőrön kívül még ketten ültek a kocsiban: Ce- velszuren. a fiatal agronó- musnő és egy ifjú kertész, Naszan. A kocsi kelet felé tartott, a napsugarak a szél­védő üvegen keresztül kí­méletlenül betűztek a fülké­be, vakították a gépkocsive­zetőt. Dugar tüstént lehaj­totta a napellenzőt, és ezt mormolta: — Látszik, meleg egy na­punk lesz... Cevelszuren elmosolyodott, arca felragyogott, akár á nap és így válaszolt: — Naszan és én is így gondoljuk! „Hiszen erről szó sem esett köztünk!?” — suhant végig Naszanon a felismerés. A hátsó ülésről tisztán látta a lány félig feléje fordult ar­cát, a füle mögül előbukkanó hajtincsek lágy vonulatát. Arany ember, csak ne lenne olyan cudar nehéz természe­te! Cevelszuren mintha ki­találta volna gondolatát, új­ból elmosolyodott, majd vá­ratlanul így szólt: — Na. Dugar. itt megál­lunk egy kis időre. t— Igenis, főnökasszony, — felelte a sofőr és kikapcsolta a motort. Mindhárman kiszálltak. A bőséges hajnali harmat még nem száradt fel, a fű nem őszies, hervadt, de tavaszia- san friss, zöld színben pom­pázott. Naszan egy szárazabb halmocskát keresett magá­nak. a földre huppant, s to­vább figyelte Cevelszurent. A lány szelesvállú, telt csípő­jű volt, dereka viszont su­dár, egyenes lábai nyúlánkak. Kecses nyakán büszkén hord­ta a fejét, melyet sötétfeke­te haj keretezett. Egész alak­jából csak úgy áradt az üdeség, egészség. Cevelszuren úgy tett, mint­ha hátra akarna pillantani s Naszan azonnyomban elkap­ta rója tekintetét, az előtte elterülő sztyeppét kezdte né­zegetni. .. Egykor háború tombolt itt. A szögesdrótok maradványai még most is látszanak, a Haling-gol keleti partján pe­dig végeláthatatlan sorban lövész és közlekedőárkok, fedezékek húzódnak. A fű ugyan már mindent benőtt, zöld takarója azonban nem volt képes teljesen elrejteni a földet eltorzító iszonyatos sebeket. A japánok álltak itt 1939-ben. És ott, ahol az Ei­ne völgye húzódik, ott he­lyezkedett el a szovjet- mongol csapatok védővona­la. A Báján cagan tetején egy hatalmas, mozdulatlan­ságba dermedt harckocsi az állások bevehetetlenségének szimbóluma. Naszan tudta, ez a tank a hős szovjet harc­kocsizó, Jakovlev emlékét őrzi, s a dombon még vas­rácsos kerítéssel övezett, alig-alig észrevehető kis hal- mocskák is sorakoztak, raj­tuk ágakból formált keresz­tek. Naszan észrevette, Cevel­szuren a mezőn át egyenest a kis magaslatra emelt em­lékmű felé tart Ha látta volna a lány arcát, biztosan meglepi az azon végbement változás, — bánat és gyász ült Cevelszuren szemeiben. Ami azt illeti. Naszan gon­dolatait sem lehetett volna éppen vidámnak mondani. 1939 nyarán éppen ezen a helyen halt hősi halált apja. Csak azt nem tudja, sírhe­ly'1 hol keresse. Naszan azon a nyáron töltötte a hetedik évét. A határ méntén éltek akkor, — apja határőrpa­rancsnok volt. Néhány ször­nyű kép maradt meg benne abból az időből. Fullasztóan forró nyári nap. A kis Na­szan, mint rendesen egyedül játszik a jurta árnyékában, ő az őrsön az egyetlen gyerek. Hirtelen néhány puskával felfegyverzett lovas tűnik élő; katonák, lovaikat tajték veri ki. Egyikőjük a nyereg­ből leugorva arccal a földre zuhan, — annyira kimerült, hogy nem tud a lábán megél­ni. Apja kirohan a jurtából, kezében szintén puska, s szigorúan ráparancsol Na- szanra, azonnal menjen ha- v za. Még egy részletet meg­őrzött: mikor az összeesett harcost felemelték, hogy há­tára fordítsák, akkor látta: merő vér a gimnasztyorkája. Nem, nem a fáradtságtól esett össze... Éjjel Naszan felriadt, meglátta, anyja sír, könnycseppek gördülnek vé­gig arcán. „Valami történt apával?” — kiáltott fel rémülten. ..Aludj fiacskám, semmi sem történt. Apád rövidesen hazajön, s ahogy megígérte, ajándékot hoz; nekem új teáskannát, neked cukorkát”. így is lett. Apja hamaro­san hazatért, s anyjával együtt felültette őt egy pony­vás teherautóra. Búcsúzóul egy pillanatra magához ölel­te fiát... Naszan egész éle­tére megőrizte apja borostás állának érintését, a belőle áradó erős dohúnyszagot. A kocsi sokáig rázkódott a he- pc-hupás országúton. Vala­honnan a távolból dübörgés hallatszott, akár a tavaszi mennydörgés, ha vihar köze­leg. Majd váratlanul egészen közelről megismétlődött a dübörgés, s fehéres-füst kú­szott szét a földön. A te­herautó, mintha megrémült volna, nekiiramodott, majd az út menti árokba fordult... — Naszan, akarsz almát? — hallatszott Dugar hangja, s az emlékek sora megsza­kadt. A férfi hátrapillantott és meglátta a sofőrt, amint ép­pen almát szed elő táskájá­ból. Dugar meg sem várva válaszát, kiválasztotta a leg­szebbet, legnagyobbat, fel­dobta, ügyesen elkapta, s beleharapott a harsogóan za­matos gyümölcsbe. Miután végzett vele, tenyerével meg­törölte száját, s ezt mondta: — Te meg mit ülsz itt? Cevelszuren arra számítolt, hogy veled fog sétálni! Naszan elengedte a füle mellett a sofőr szavait, nem vette fel a célzást. Túlságosan megrohanták a múlt képei. S az emlékek vé­kony fonala a gyermekkor­tól. a máig húzódott. Akkor, 1939-ben vesztette el apját. A hír. hogy hősi halált halt a harcmezőn csak a háború vé­ge felé jutott el hozzájuk. Anyja egyedül nevelte em­berré. Egészsége azonban né­hány éve' megingott. Be kel­lett költözniük a városba. S ugyan miféle munka akad ott egy állattenyésztőnek? Beiratkozott hát a kertészeti tanfolyamra, s új szakmát tanult. Ö maga is meglepő­dött; váratlanul megszerette új hivatását. S amikor meg­kezdődött a szűzföldek meg­hódítása a halhin-goli kör­zetben, azon a helyen, melyet a háború alatt oly bőven ön­tözött vér, Naszan társaival együtt elsőként érkezett ide. Munkát a halhin-goli kísér­leti állomáson kapott. Utat építettek a bombáktól, lö­vedékektől szaggatta földön, s a Halhin-gol mindkét part­ján kertek borultak virágba, településsé szaporodtak a takaros kis fehér házak. Ügy tűnt. maga az élet tör utat magának, bújik elő a földből visszatarthatatlanul... Ce­velszuren tavaly érkezett az állomásra. Azt suttogják, nem ok nélkül kellett távoz­nia a földművelésüsvi mi­nisztériumból; hibát követett el. s lám leutazott a világ végére. Dolgos munkás volt, de nem könnyű természetű. Nem mindig jött ki az em­berekkel, csípős nyelvétől nem egy lány szenvedett. Igaz. ha dolgozni kellett, amúgy istenigazából, akkor mintha kicserélték volna, rögtön akadt társai számára kedves szava, bátorító tekin­tete. Kezdetben nem tetszett, Naszannak. — nem szerette az olyan embereket, akiknek jellemét azonnal nem ismer­te ki. Figyelni kezdte ezt a szertelen teremtést, s Ce­velszuren felkeltette érdeklő­dését. S azután... azután hir­telen lángra lobbant, olyan erővel és szenvedéllyel, hogy maga is megijedt. Bármeny­nyire is próbálta leplezni szerelmét, időnként úgy érezte. Cevelszuren mindent sejt. Például tegnap is, a lány teljesen váratlanul így szólt hozzá: — Holnap a Hamar hegy mögötti hágóhoz utazom földmintát venni. Talán te is velem jöhetnél? — Igen. természetesen — a férfi rögtön beleegyezett, s zavarodottan elfordult, hogy leplezze örömét. — De vajon elengednek-e veled? — Ezt én már megbeszél­tem. S íme, most együtt utaz­tak. .. — Gyerünk, Naszan, men­jünk Cfcveiszuren után — javasolta Dugar. A sofőr nyilván már unta Naszan szótlanságát. Cevelszurennel a halin-go- li sírnál találkoztak. Arcán megindulás, mély bánat nyu­galma. — Indulunk, főnök? — kérdezte Dugar. Cevelszuren felsóhajtott, majd válaszul elmosolyodott, s némán a kocsihoz indult. A Hamar hegy hágójához vezető út további részét né­mán gondolataikba merülve tették meg. A gépkocsi megállt a há­gónál. A közös sir felett emlkedő obeliszk csillogott a reggeli nap fényében. „Hiszen ez apám emlékmű­ve is” — gondolta büszkén, de egyben szomorúan a férfi. Á völgyekből a nap­sugaraktól felme­legített hervadó fű édeskés, átható il­latát hozta a szél. Cevelszu­ren megszólalt: — Látod, Naszan, boldog emberek va­gyunk mi ketten; csak a há­ború sebeit kellene még be­gyógyítani. Hány év is múlt el azóta, s a megkínzott föld még egyre emlékezik... De mi felszántjuk ezt a sokat szenvedett földet, betemetjük az árkokat, letöröljük színé­ről a háború szörnyű nyo­mait. S kertet ültetünk az emlékmű köré... Ha én ker­tész lennék, ide feltétlenül egy házikót építenék, köröt­te kert, s itt élnék életem végéig. Naszan maga sem tudta mitől vezérelve hozzátette: — Én is erre gondoltam. Itt kell élnem, ahol apám hősi halált halt 1939-ben. — Az én apám is egész fiatalon ment el a háború­ba. húszéves volt. S ő sem tért vissza... Amíg nem gyógyítjuk be a föld sebeit, nem gyógyul be a megseb­zett szív sem. Egymás mellett álltak, vál- luk összeért, s nézték az áldásos őszi nap verőfényé­ben vakítóan csillogó gránit- oszlopot. Oroszból fordította: földeák Iván Csöngettek. — Be ne engedd — mond­ta István Gabinak. — Felte­hető, rablók. — De azért megnézhetem, milyenek? — kérte Gabi. — Rablókat még nem láttam tisztán, csak messziről. És már elérem a kukucskát. István ásított. — C$ak zajt ne csinálj va­lahogy, mert ránktörik az ajtót, könyörtelenül. S ebben az esetben hogy számolunk el a felelősséggel? Gabi rácsodálkozott a vá­lasztékos figyelmeztetésre, de aztán semmit se szólt. - Láb­ujjhegyen a kémlelőlyukhoz lopakodott. Csalódottan jött vissza. — Csak Csípi — mondta. — Rabló egy se. Csípi jött he­lyettük. István a dívány elé lökte a könyvét — Beszéltél vele? — Népi. Minek? Csipi megint hosszan csön­getett. — Nem szabad beengedni — mondta István elgondol­kozva. — Senkit se szabad. — Csipit se? — kérdezte Gabi. — De, Csipit lehet — mondta István. — Csak ép­pen félő, hogy el fogod mon­dani., anyáéknak és mind a ketten meglakolunk. Gabi esküre lendítette a kezét — Nem mondom meg. Ha be akarod, beengedheted. — Miért? — kérdezte Ist­ván ravaszul s közben az aj­tóhoz sietett. — Te nem akarnád, hogy bejöhessen? Biztos félsz, hogy kitol ve­led. — Kitolhat — bólintott Ga­bi meggyőződéssel. Azért be­engedhetjük. — Mire esküszöl? — sür­gette István. — Mindjárt nyitom! Csak megesküszik, hogy nem mondja el. Az én életemre esküdj, te! A test­véredére. — Nem akarlak bántani — húzódozott Gabi. — És ha mégis valaki megtudja? — Mit? — bambult el Ist­ván. — Mit tudhatna meg? Vári már mingy árt nyitom — üvöltött ki egyidejűleg az újabb csöngetésre. — Hát... hogy beengedtél valakit. Akkor már nem bírom megmenteni az élete­det. István gondolkodóba esett — De ha te nem mondod el — nyögte ki végül — ak­kor úgyis mindegy. Mert ak­kor nem te esküdtél hami­san. Érted? — Értem — csillant föl Gabi szeme. — Ügy dögölj meg. Akkor most bengeded? De István már nyitotta is az ajtót. Csipi vadonatúj focival lé­pett be. — Sziasztok! Ültetek a fü­leteken? — Üj lasztid van? állati — irigykedett István leple­zetlenül. — Mentek valaho­vá focizni? Csipi vállat vont. — Nem lehet. Meglátszik a zöld fű a bőrön. Anya meg­engedte, hogy megmutatha­tom. De még nem játszhatok vele, mert csak holnapután kapom meg. — Mi lesz? — kérdezte Gabi élénken. — A névna­pod? Nem is tudtam, hogy holnapután Csipinap van. Különben Szent Csipi nin­csen, hallottam. Csipit Máriónak hívták, de ezt is igyekezett elködösítenl. — Szent... minek a szü­letésnaphoz szent? — Holnapután születésna­pod lesz? — kérdezte Gabi még nagyobb tisztelettel. — Nem is hallottam róla. Há­nyadik? — Tizennegyedik — vágta rá Csipi némi diadallal. — Csaknem másfél évtized — jegyezte meg István so- katmondóan. — Én meg még egy évti­zednél se tartok — panaszol­ta Gabi. A kisszobába somfordáit. — Majd lövőre — szólt Utána Jstván. — Ha megér­jük. A nappaliban ki lehetne próbálni — simogatta meg a focit. — Dobsz egv pár vető­désest. hogy érezzem? — Hova vetődsz? — kér­dezte Csipi. — Összetöröd a csontodat. — A, a dívány felé dobd. A dívány tökéletesen ruga­nyos. Falhoz taszították az asz­talt. Csipi előbb csak kézzel ha­jigáit. István ívelt robinzo- nádokkal kapta el a labdát. A dívány nagvokat rúgott de állta a sarat __ 1 D ONÁTII GYULA RAJZA

Next

/
Oldalképek
Tartalom