Szolnok Megyei Néplap, 1974. október (25. évfolyam, 229-255. szám)

1974-10-20 / 246. szám

1974. október 2t».

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

7

Történetírás és közgondolkodás

A történetírás szerepe a közműveltség; emelésében

Minden kor emberének örök idénye szembenézni a múlttal, — saját nemzetének múltjával és az egész emberiségével. Ez több mint kíváncsiság, több mint érdeklődés: magatartás. Emberi természetünkhöz tartozik. Eszményeket, ideálokat, példákat — jókat és rosszakat keresünk a múltban, tanulságul.

A mai magyar színművek és regények — beleértve a televíziós . feldolgozásokat és eredeti műveket is — számtalan történelmi korszakot ábrázolnak, hőst elevenítenek fel. Csaknem azt mondhatnék, hogy a honfoglalástól napjainkig, s kiváltképpen sűrűn a történelemnek olyan fordulópontot jelentő szakaszaiban, mint a mohácsi vész, a török idők, a kuruc szabadságküzdelmek, 1848—49, az első világháború, a tanácsköztársaság, a második világháború. Ezek a színművek (regények, tv-adaptációk) nem múlnak el nyomtalanul a köztudatból. Nagyobbik részük vitákat vált ki, ellenvéleményeket szül, írókat, történészeket ösztönöz arra, hogy kifejtsék nézeteiket, hozzátegyék az élményhez, amit a múltról, annak ábrázolt epizódjáról tudnak. Hogy csak néhány ilyen vitára emlékeztessünk: Ne- méskürty István könyve (Ez történt Mohács után) nyomán a magyar nemesség szerepérői 1526-ban, Németh László Gör- gey-drámája körül kialakult vita, Illyés Kossuth-értékelésének visszhangja, Örkény István A holtak hallgatása című színművének vitája — s folytathatnék. • A múlt állásfoglalásra késztet, hiszen bármilyen mélyre ereszkedjünk is az időben, csakis a saját korunkról beszélünk, bárha történelmi tárgy alkalmából is.

S ezért nagyon fontos: mit tesznek egy- egy kor mélyebb megismertetéséért a történetírók? Vagy fogalmazzunk pontosabban: a jelenkori magyar történetírás?

Felszabadulás utáni N eredményei egy rövid cikkben vázlatosan sem érinthetők. Valamennyien tudjuk: a mai magyar történetírás r— értve ezen a felszabadulás utánit, természetesen — alapvető tisztázó munkát végzett; lényegében felmutatta a magyar múltat marxista szellemű összegezésekben, részlettanulmányokban, monográfiákban, népszerűsítő művekben. A történettudomány kilépett az egyetemek és tudományoos intézmé- . nyék falai közül; eredményeinek nagy része közüggyé Vált, hatott, alakította a közgondolkodást, gyarapította a nemzeti önismeretet. Meg kell említeni, hogy a szovjet történettudománnyal való kapcsolatok létrejötte, a szovjet történettudomány vívmányainak megismerése sarkalatos feltétele volt a marxista— leninista magyar történetírás kibontakozásának olyan feltétele, amely nélkül a tudományos fejlődés csak jóval későbben, több nehézséggel és buktatóval kezdődhetett volna meg. , V

A múlt részletesebb feltárásának munkája változatlan erővel és energiával folyik; hiszen a történetírás nem befejezhető tevékenység.

Most azonban arról szólnánk még, hogy mi a feladata a mai magyar történetírásnak napjainkban, főként azzal összefüggésben, amiről fentebb említést tettünk: hogy Színpadi, irodalmi művek, tükrözvén az emberek történeti érdeklődését, sok olyan kérdést tesznek fel, amelyek tudományos magyarázatra várnak. Nevezzük az ilyen kommentáló-felvilágo- sító tevékenységet, éppen „műsoron levő” kérdésekbe való beleszólást a történet- írás „aprómunkájának”? Nevezhetjük annak is, nem az elnevezés, hanem a tartalma a lényeg. Az, hogy széles tömegekhez szólva hatásosan terjesztheti a tudományos gondolkodást és gyarapíthatja a közműveltséget.

Némi túlzással azt is állíthatnánk, hogy nincsen olyan múltbeli kérdés, amely ne igényelhetné felkészült történész — s most nemcsak a „íőhivatásúakra” gondolunk

— szakértő kommentárját. Az emberek

— a rádióelőadásokról, történeti témájú tv-sorozatokról készült felmérések bizonyítják — roppantul kíváncsiak a múlt értelmezésére. Ismeretterjesztő előadások szervezői is mind gyakrabban találkoznak ezzel az igénnyel. S kiváló példája a megnövekedett érdeklődésének a könyvkiadás: szinte nincs népszerű történelmi ismeretterjesztő munka, amely rövid idő alatt el ne fogyna: magánvásárlók és közkönyvtárak azonnal beszerzik ezeket, mert óriási irántuk az érdeklődés.

Ez az érdeklődés, természetesen, nemcsak a múlt megismerésének mind erőteljesebb óhaját jelenti, hanem a magyar történetírás eredményeinek is szól. Azt jelenti, hdgy történetíróink jól elégítenek ki reális olvasói igényeket. Rövidebben: válaszokat — érvényes, hiteles válaszokat

— adnak az olvasók kérdéseire.

Hogyan jutott ilyen pozícióba a magyar marxista történetírás? A magyar és a szovjet történészek közötti kapcsolatokról — azok hatásáról szólva — Pach Zsigmond Pál akadémikus egyebek között így ad választ erre a kérdésre: „Világtörténeti távlatokban látó és gondolkodó szovjet történészek: Tarle, Kozminszkij, Konrad, Százkin, Szidorova, Hvosztov és mások művei segítették elő, hogy fokozatosan kitörjünk történetírásunknak még a polgári korszakból öröklött beidegzett- ségéből: a szakmai körökben utóbb hun- garocentrizmusnak nevezett provinciális szemléletből; hogy a magyar történelem közép-európai, összeurópai, egyetemes történeti perspektívában való művelését történettudományunknak úgyszólván általánosan elfogadott metodikai elvévé tegyük, s egyebek között a marxista össze- hasonlitó módszer alkalmazásának — nem csekély ellenállás leküzdésével — polgárjogot szerezzünk”.

Ez — és természetesen sok más komponens, közöttük a történészképzés korszerűbbé válása — az oka annak, hogy történészeink mind többet hallatják a hangjukat, s hogy arra a múlt iránt érdeklődő olvasók, mind jobban figyelnek. S az olvasók, érdeklődők sokasága: közvélemény. Ezért mondhatjuk tehát joggal, hogy a történetírás befolyásolja, mégpedig erőteljesen és hatásosan befolyásolja a mai közgondolkodást a múltról beszélve a mának szól, napjainknak közvetít érvényes tanulságokat.

Felszabaduljunk harmincadik

évfordulójára készülvén, úgy gondoljuk, még több tennivalója lesz történetírásunknak. Hozzá kell járulnia, hogy népünk legnagyobb sorsfordulójának előzményeit, eseményeit mind többen lássák világosan, széles társadalmi összefüggésben. Nem napi politikai feladat lesz ez sem — hanem olyan tudományos-kultú- rális tevékenység, amely segít megismertetni a népet a saját múltjával, történelmének igazi értékeivel, jelen munkájának távlataival. S ezzel gondolkodást tisztít, közműveltséget terjeszt, a szó legnemesebb értelmében.

Tamás István

SZUROMI PÁL RAJZA

áZ. LUKÁCS IMRE: ,

Földosztó Ábel

ősszel vitték el. Vetkőztek már a lombok, sárga levelekkel sírtak a fák. Anyám megkönnyezte.

— Anádat elkövetelte a háború, most te is itt hagysz bennünket?

A leventébe menni kellett És Káin szerette a leventét. Nekem parancsolt. Idősebb volt erősebb és a bátyám.

Mint a bibliában. Faluszélen

laktunk, roggyant házacskában.

Káinra felnéztem. Légpuskával galambokat, fácánokat lövöldözött.

— Sajnálom őket — mondtam.

— Ki se látszol a földből és már okoskodsz?

Fácán került puskacsőre, cipeltem hűségesen, az volt a dolgom.

„Meddig cipeljem ezt a dögöt? A puskát se adta ide” — gondoltam sértődötten.

— Vigyed — dobtam az útra —, elhúzta a karomat

— Mit gondolsz, Ábelkám? Hozzad, különben megismerkedsz a szent anyafölddel.

Gondoltam, ókosabb vagyok. kisebb, engedtem. Azért szerettem, amikor elment, elkísértem az iskola udvaráig, a teherautó után szaladtam, integettem. Nem intett vissza.

Anyámmal jó volt. Alig jártunk ki a házból, csak vízért a kútra Lámpát sohasem gyújtottunk, bújtunk a dunna alá Este lövöldöztek a közelben, reggel trén- szekerek kocogtak, lóhátasok.

Fogyott a paszulyunk. Hatalmas, kopott lábasunk volt. telefőztük, napokig eltartott. Kukoricánk is maradt kevéske, görhének, máiénak sütöttük. És három tyúkunk. A konyhában tartottuk, el ne tűnhessenek.'

Anyám megfogta a kezemet, elindultunk munkát keresni. A bakter ió emberünk volt, szólt rögtön:

— Mérik a határt, a Kovácsék tanyájánáL

— Ingyen adják?

— Ügy ám. A föld miénk, fuccs az úri világnak.

— És Kovács úr?

— Eleget harácsolt. Most majd megfizetünk neki.

Mentünk a Kovács-tanyához. Mérték a földet. Falubeli emberek lépkedtek komolyan. mezítláb, és karókat vertek le. Ráírták a neveket.

— Mi is kapunk? — kérdezte anyám.

— Hat hold iár nektek — mondta egyikük. — Pontosan hat hold.

Anyám megszorította a kezemet erősen. Odébb emberek toporogtak. mezítláb, szakadozott gúnyában, karókkal, fejszékkel. Mérték a jussot.

— Ezt elvehetik tőlünk? — kérdeztem.

— Nem fiam, még a ma- gasságos atvaúrísten se — mondotta a bakter.

Még nem a hivatalos földosztás volt. Szántani kellett volna, de se jószágunk, se szerszámunk, csali a reménységünk, mint a többi szegénynek. Kovács úr traktorai ott álltait a tanyájában. Az öreg bakter odaköltözött, éjszakánként nem aludt, nehogy a traktorok szánthassanak.

Mentünk minden reggeL

Megálltunk a hatalmas földnél. a hat holdnál és csak néztük, néztünk a végefelé.

— Teremtő isten, ennyi föld egy rakáson! Csak apád itthon lenne, vagy Káin.

Néhányan ásóval estek neki a határnak, két kimustrált lovacska is erőlködött, meg tehenek. Kovács úr fújtatott. Az öreg bakter megkérdezte tőié:

— Mit akar gazduram?

— Szántani.

— Ez már x mi földünk

mindörökre.

— A föld azé. aki megműveli, traktorjaimmal fölszánta tóm.

Hiába volt a beszéd, nem hallgatott a szegényre. Az öreg bakter jókora husánggal fejbe csapta, összeesett.

Akkor este megérkezett

Káin. örültünk. Anyám melég vizet hozott a lavórba, gyoreán levágott egy tyúkot, és a késő éjszakában nagy lakomát csaptunk. Másnap mentünk a földre.

— Földre? Miféle földre?

— rőkönyödött meg a bátyám.

— Amit jussoltunk. Felosztották a határt lőttek az

úri világnak.

Káin hitetlenkedve figyelt bennünket.

— A háború még tart és

ha az urak visszajönnek? Akkor kié lesz a föld, Ábel?

— kérdezte.

Nem tudtam szólni semmit. Anyám rémülten hallgatott mintha bűnt követett volna el.

Káin este boldogan hatalmas kosárban füstölt húst szalonnát kolbászt hozott, rakta az asztalra. Amikor odanéztem, könnybe lábadt a szemem.

— Loptad? Ennyi finomságot hol szereztél? — csodálkoztam.

Nevetett és falt. Teleszájjal mondta:

— Rendőr lettem. Hatalom.

— Nekik adják?

— Az okosabbaknak.

összenéztünk anyámmal.

Vacsoráztunk és aludtunk.

Másnap indultunk a földre, de Káin ránkparancsolt:

— Oda pedig nem mehettek. Kovács úré marad. Felszántják a traktorok.

Elviharzott. Néztünk és elfelejtettük a szavakat. Anyám szemébe fájdalom költözött. Odalett a földünk. Ültünk a kanapén, sokára kérdeztem:

— Ezután már sohase lesz földünk?

— Ha Kovács úr elveszi, akkor már sohase.

— A többiektől is elveszik? A sánta bakteriül?

— El.

Hanem már rántott maga után. Gyorsan trapDOltunk a

földre. Az öreg bakter, meg

» többiek kint voltak. Megnyugodtunk. megálltunk a mezsgyekarók mellett.

Az úton feltűntek a traktor rosok. Ballagtak a tanyába, indították a masinákat, hú- zattak a földekre. A bakter eléjük állt.

—- Értsék meg, emberek.

ha istent eszünk, itt akkor sem szánthatnak. Se most, se máskor. Soha többé.

A szegénység kör éj ük gyülekezett. A traktorosaknak melegük lett hirtelen, hátra- hátra pislogtak az útra.

— Az urakhoz dörgőlód- tök? A fajtátok ellen? — kiáltozták az asszonyok.

Rendőrök közeledtek, köztük Káin. Kovács úr, a nagygazda velük jött Fegyverük nem volt. de nálinká- ból bőven iuitott. A traktorok ismét indultak volna. Anyám kiabált:

— Ezt a földet a férjem után kaptam, aki odamaradt a háborúban. Senki el nem veheti, csak az én drága, jó uram, ha hazasegíti az isten!

Káinék már közel jártak, a traktorosok sebességre kapcsoltak. Akkor hirtelen anyám odaugrott a géD elébe.

— Mit csinál, maga szerencsétlen? — kiabálták.

— Kelj feL — szólt az öreg bakter.

Csak feküdt a hideg földön és rázta, kegyetlenül rázta a zokogás. A rendőrök lökdösték a népet, Káin feltámogatta anyámat, keményen rászólt:

— Menjen innét haza!

Nincs már földje, szikrányi se. Eladtam Kovács úrnak a füstölt húsért, kolbászért. Maga is zabálta.

Megállt körülöttünk a csend. Anyám fájdalmasan

üvöltött:

— Káin. Káin! Minek szültelek a világra?

A rendőrök Kovács úrral együtt szembefordultak velünk. Előkerült az ásó, kapa jókora husángok.

— Vesztél volna oda idegenben — ugrottam fejjel Káin hasába.

Gyorsabb volt és erős. Nekilökött a traktornak Beszakadt a fejem. A vér elborította arcomat, fájt a sebem, de nem sírtam.

— Tudtam, hogy a gyilkosom leszel! Ide üss! — mutattam vérző arcomat. /

Farkasszemet nézett a két tábor. Aztán ők elkotródtak. Kovács úr eltűnt a vidékről.

Anyám halkan sírdogált mellettem Friss vizet hozott n kútból, lemosta sebemet, bekötötte.

— Ember leszel. Ábel! Hasonlítasz apádra!

Hűvöst hozott az alkonv, és szomorúságot. A csatát megnvertiik. a földet megtartottuk Anvétn még otthon is oitvervett lámnagvúttás utánig törölgettp körmveit.

— Édesanyám! Hiszen már nem is fái! — hazudtam.

— Tudom, kisfiam — támogatta meg tüzelő homlok

kom. — Káin bátyádat straf torn. '

MEGGYES LÁSZLÓ RAJZA