Szolnok Megyei Néplap, 1974. szeptember (25. évfolyam, 204-228. szám)

1974-09-08 / 210. szám

6

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1974. szeptember 8.

» történetet nekem Jk sokféleképpen mondja ták el: egyesek a vé- /""» gén kezdték, mások mindjárt a kiskato- nára terelték a szót — hogyan érkezett a faluba, és miként küldte el a kapitányt, hogy a többi katonával együtt döfködje szuronyával a szalmakazlat, elrejtett fegyvert kutatva; voltak, akik azzal a bekeretezett falinaptárral kezdték a mesét, amelyen a cári család arcképe díszelgett, s amelyet maguk előtt tartva járultak a kapitány elébe, hogy engedje ki őket az erdőbe; s voltak, akik a messze múltba vitték az elbeszélés fonalát, amikor még az asszonyok az övükben hordták a selyemhernyópetáket. hogy az átkozott selyemhernyók kikeljenek, az a paraszt, akinek a kutyáját a szalmakazal tetején lelőtték, mindig a kutyával kezdte — hogyan mászott fel a kutya a kazalra, és ugatta meg a katonákat és a kapitányt, s amikor látta, hogy a kapitány nem ért a szóból, egyenesen nekiugrott, mire az revolverével lelőtte; a paraszt pedig, aki a legtöbbet veszítette, hiszen selyemhernyói felét a tyúkoknak dobta oda. mindegyre csak a selyemhernyókról beszélt. Talán az lenne a legjobb, ha először is a kiskatonáról számolnék be, s azután mondanám el a többit, hogy az olvasó legalább valamit megértsen a történetből.

A kiskatona fejét szőke, göndör fürtök borították, és szeme körül szeplők virítottak; a gyámoltalan kiskato- nák közé tartozott, akik, általában a kaszárnyában minden piszkos munkát elvégeznek, nemcsak újonckorukban, hanem később is. A katonaruha nem készül mérték után, s kevés emberre illik rá — a kiskatonán azonban kivétel nélkül minden lötyögött; a zubbony, a csizma meg a nadrág is. Ha köpenye lett volna, bizonyára elveszett volna benne, de köpenye nem volt, akkortájt a nyári egyenruhát viselték — ha jól emlékszem, május táján történt a dolog. A kiskatona a vasúti hídon teljesített szolgálatot, a hidat őrizte társaival együtt, nehogy a partizánok egy éjjel a levegőbe repítsék. Akkoriban a partizánokat erdőkben bújkáló, szörnyű rablóknak tartották, és a felettesek azt mesélték, hogy bárki is kerül a kezük közé. a legkegyetlenebb módn megkínozzák. A kiskatona hetenként kétszer befogta a lovakat a kocsiba, és elhajtott a kaszárnyába kenyérért. Egyre csak azért imádkozott, hogy ne állják útját a partizánok, és amikor visszaérkezett útjáról, mindig örvendezve kiáltotta társainak: — Semmi bajom sem történt!

Egyszer a kiskatona nem hozta meg a kenyeret, egész éjjel távol volt. Csupán a harmadik napon állított be lovastul, kocsistul, és már messziről kiabálta a katonáknak,. hogy semmi baja sem történt. De hiszen hol késlekedett akkor, és miért nem hozta meg a kocsin a kenyeret? Hát azért, mert elfogtak a partizánok lovastul, kocsistul, rakományostul. A kenyeret elvették tőle. aztán ott aludt náluk, csak harmadnap reggel engedték útjára, és a történtekről írást adtak neki. A vasúti hidat őrző katonák két-három napig hallgatták a kiskatona történeteit a partizánokról, de amikor a dolog híre a felettesek fülébe jutott, a kiskatonát azonnal berendelték az alakulathoz, nehogy történeteivel szétzüllessze a fontos katonai célpont őrségét. A kiskatona visszatért az alakulathoz, és ott is mindenkinek elmondta, hogyan fogták el a partizánok lovastul-kocsistul. és kényszerítették, hogy a kenyeret a táborukba szállítsa, ott jóltartották mindavval amijük csak volt. s azután útjára bocsátották, de .adtak neki írást a dologról.

Ez újra a felettesek fülébe

jutott, s nehogy az alakulatot erkölcsileg szétzüllessze,

a kiskatonát egy távoli alakulathoz vezényelték, idegen katonák közé. Mi azonban tudjuk, hogy a katonák hamar összemelegednek, és már másnap mindenki tudott a partizánokról, a kenyérről meg az írásról, amelyet a kiskatonának adtak. Mármost, hogy a kiskatona ne züllessze szét erkölcsileg az egész ezredet, a parancsnokság a lőporraktárba irányította — ott nagyon kis létszámú az őrség, és többségük tartalékos. A kiskatona elment oda, de ott is ugyanaz történt.

S így helyezték a kiskatonát az egyik alakulattól a másikhoz, az egyik ezredből a másikba, nehogy szétzüllessze erkölcsileg a katonás a kapitány azt kihasználva, elutasítsa kérésüket. A cári család arcképét maguk előtt tartva, egészen melléje somfordáltak, hogy a kapitány jól lássa a képet.

A kapitány azonban rá sem nézett a képre, s nem törődött sem a parasztokkal, sem kérésükkel, hogy forduljon feletteseihez, hanem csak komoran rázta a fejét, majd hátat fordított a parasztoknak, és olyan erővel csapta be maga után az ai- tót, hogy mindnyájan összerezzentek. A parasztok megvakarták a fejük búbját, rágyújtottak, és csöndesen megjegyezték, hogy a kapitány bizonyára megkérdezi feletteseit, és ha a parancsnokságot megkérdezi, az nyomban megengedi nekik.

JORDAN RADICSKOV*

A KISKATONA

kát és ő mindenütt elmondta, mi történt vele a partizánoknál, akik a legkegyetlenebb módon megkínozzák az embereket, de őt nemhogy kínozták volna, hanem még írást is adtak neki, nehogy felettesei kínozzák meg áris- tommal vagy más egyébbel. Így azután a kiskatona egy szép napon a büntetőszázadba került, amelyet egy falu ba szállásoltak el. Szigorúan bizalmas levelet vitt a kapitánynak. aki elolvasta a levelet és csak hümmögött, majd mindenről részletesen kikérdezte. A kiskatona mindenre „alázatosan jelentem”- mel vagy „egyáltalában nem tudom”-mal felelt, és a kapitány egész idő alatt komoran nézte a kiskatona szeo- lőit és szőke fürtjeit, és végül ráunva a széplőkre és a hajfürtökre, elbocsátotta. A kiskatona katonásan megfordult, és lötyögő nadrágjában elindult ahhoz a szalmakazalhoz. amelyről az elbeszélés kezdetén megemlékeztünk — egy raj éppen a szalmakazlat döfködte szuronyával, elrejtett fegyvereket kutatva.

A kapitány nagyon komor ember volt, és ebben a hőségben a legyek még fokozták rosszkedvét, ezenfelül pedig a helyettese is dühítette. Havasi ember volt a helyettese, s éppen az imént kérdezte tőle. ne kutassák-e át az árnyékszékeket is, hátha oda rejtették el a fegyvereket. — Kutassák! — felelte ingerülten a kapitány, és a havasi ember kiválasztotta földijeit, kizárólagosan a tartalékosok közül; a kapitány látta, hogyan mennek az utcán kampókkal és rudakkal a kezükben, és hogyan rontanak be az első udvarra.

Lehetséges, hogy a kapitány még tovább bosszankodott volna, de ekkor megpillantott egy menetet, amely éppen befordult az udvarra. A menet parasztokból állt, akik sapkájukat kezükben szorongatták. A menet vezetője a cári család bekeretezett arcképét tartotta maga előtt, úgy járult a kapitány elébe. A kapitány kijött fogadásukra, és megkérdezte mit akarnak. A parasztok azt kérték, engedje ki őket az erdőbe szederfalombért, mivel a selyemhernyók szederfalevelet esznek, és a parasztok a mezőre is ki akarnak menni, mert a hernyók, mielőtt begubóznak az ágakon, sokat esznek, és a kapitány úr is bizonyára tudja, hogy nincs mit enniük, hiszen már minden falubeli szederfáról leették a levelet, és most már csupán a mezőn vagy a szőlőben találni szederfákat. — A mezőről szó sem lehet! — jelentette ki a kapitány, s ezzel be is akart menni a házba. De a parasztok egymás után nagy részletességgel magyarázták el a kapitánynak a selyemhernyó tenyésztését, folyton egymás szavába vágtak, nehogy megszakadjon a beszéd fonala, és nehogy szünet álljon be,

hogy kimenjenek az erdőbe szederfalombért. Elindultak visszafelé, és a cári család képe a menet végén maradt, de időben eszükbe jutott, és előreküldték, mivel a kapitány még kinézhet az ablakon, és megláthatja, hogy a cári család az. utolsó helyre került.

Hagyjuk most, kedves olvasó, a parasztokat hernyóikkal egyetemben, amint az úton ballagnak, mondaná Victor Hugo, és lássuk, hogy mi töytént ,a kiskatonával.

A kiskatona odaért a szalmakazalhoz. amelyről az elbeszélés elején megemlékeztünk. és nézte, hogyan döf- ködik a katonák szuronyukkal a szalmakazlat, elrejtett fegyverek után kutatva. Felkapott egy szuronyt, és ő is a többiekkel együtt döfködte a szalmát, de csak kettőt- hármat szúrt; a többiek rögtön megkérdezték, honnan jött, kicsoda, és hogyan került oda, és a kiskatona mindent elmondott, s nem hagyta ki az írást sem, amelyet a partizánoktól kapott, nehogy a parancsnokság véletlenül megbüntesse. A katonák letelepedtek, rágyújtottak és kérdezgették; a kutya meg, amely szüntelenül ugatott a kazal tetején, és már-már egészen berekedt az ugatástól, szintén elhallgatott.

A forró levegőben pillangók csapongtak, és néhány házzal arrébb látni lehetett a havasi embereket, amint tisztjüket körülvéve éppen összedugják a feiüket. és tanácskoznak, majd elindulnak valamerre. A katonák nem siettek megtalálni a kazalba rejtett fegyvert — ha ugyan a kazalban egyáltalán volt fegyver —, csak szívták cigarettájukat. egyiket a másik után, és nem volt kedvük felállni. Talán még tovább is ott üllek volna, hogy hallgassák a kiskatona történetét. hogyan küldték őt az egyik ezredből a másikba, nehogy erkölcsileg szétzüllessze az ezredeket, de a kutya hirtelen felugrott, és nagy lármával ugatott valakit. A katonák felálltak, és látták, hogy a kapitány, sötét felhőnél is komorabban, közeledik a kazal felé.

A kapitány nemcsak komoran nézett, hanem a dühtől szinte megkékült az arca, és olyan határozottan lépkedett, mintha el akarná gázolni a kazlat. A kutya, amint azt az elbeszélés elején említettük, feléje ugrott, és a kapitány azon nyomban előkapta revolverét, és még a levegőben lelőtte. A kiskatonát azonnal fogdába küldte, nehogy szétzüllessze erkölcsileg a szalmakazal körül őgyelgő katonákat. A kapitány önmagára haragudott. hogy nem záratta be mindjárt az eleién a kiskatonát. hanem egyenesen a többi katona közé osztotta be. A katonák hangosan ordítoztak, és szorgalmasan döf- lcödték szuronyukkal a szalmakazlat. — No. most biztosan megtaláljuk a fegyvert, kapitány úr! = Ügy látszott,

a kapitány nem nagyon hisz nekik, csak átlépett a kimúlt kutyán, és dühösen a hegyvidékiek után indult.

A parancs, hogy a kiskatonát fogdába kell zárni, bizonyos nehézségekbe ütközött, mivel a faluban nem volt fogda. Az iskolában volt ugyan egy szoba, ahol télen a tüzelőt tartották, fáskamrának hívták. A kiskatonát ebbe a kamrába zárták, és a kapitány parancsára a helyettese a legvadabb havasi katonáját állította oda őrnek. A vad havasi megállt az ajtó előtt, mint eay tuskó, de nem bírta sokáig a hallgatást, és egy idő múlva megkérdezte: — És mondd, rákötöztek a kerékre, és verték a talpadat? — Dehogy kötöztek — felelte a kiskatona —, jól tartottak, és még írást is adtak. —- Hallgass!

— ordította a hegyvidéki ember vadul. Majd egy idő múlva újra megkérdezte: — Hogyan tarthattak jól, és adhattak neked írást, amikor rablók? — De hiszen nem rablók azok! — felelte a kiskatona. — Hallgass! — ordított rá újra a havasi, és jó sokáig hallgattak mindketten. Hallgattak, hallgattak, és a havasi újra kérdezte. A kiskatona válaszolt neki. és a havasi ezúttal nem ordított rá: — Hallgass! — csupán maga elé dörmögte: —Ejnye, ejnye! — és tovább kérdezte. A kiskatona pedig apránként az egész történetet elmondta neki. Ki tudja, meddig tartott volna a beszélgetés, ha a fáskamra előtt ott nem terem a komor kapitány, helyettesével együtt, és észre nem veszi, hogy a kiskatona őre erkölcsét zülleszti. — Ezt már nem! — szólt a kapitány, és parancsot adott, hogy a kiskatonát azonnal kísérjék át a berkovicai tüzérezredhez.

— Igenis! Igenis! — tisztelgett a helyettese, és két legjobb földijét kiválasztva

— öreg tartalékos vitézeket —, parancsot adott nekik, hogy a kiskatonát Berkovi- cába kísérjék.

A faluban többé senki sem találkozott a kiskatonával. Néhány paraszt azt mesélte nekem, hogy látták, amint a poros úton mendegélt. csizmája kopog, és bő nadrágjának szára lebeg a szélben. Két oldalán a két tartalékos havasi katona haladt, s időről időre ráordított: — Hallgass! Hallgass! — bár a kiskatona egy szót sem szólt. A rokonom abban az időben Berkovicán szolgált, irányzótüzér volt az ezrednél, őt kérdeztem meg hallott-e valamit a kiskatonáról; elmondta, hogy egyszer bekísértek a laktanyába egy kiskatonát — akit partizánok elfogtak, majd elengedtek. Annyira züllesztette az ezred morálját, hogy a pleveni gyalogezredhez küldték, onnan pedig valamilyen más ezredhez, de már nem emlékszik pontosan, hogy hová.

Amikor most a kiskatonát felidézem, úgy jelenik meg előttem, ahogy igeterjesztés közben mindig elképzeltem: a beszéde is olyan szeplős és szőke fürtös, mint saját maga, mint afféle újonc, aki a kaszárnyái piszkos munkát végzi. Gyakran hallottunk

bajúszos beszédet, a tártaié- *

kos tisztekét, akik díszegyenruhában pompáztak, minden gombjuk csillogott, cipőjük kevélyen csikorgott, és döly- ■fösen jártak-keltek — de az ő beszédük hamar elfakult emlékezetemben, s újra átadta helyét a kiskatona szavainak.

És most is látom magam előtt, ahogy lötyögő nadrágjában mendegélt a távolban, és a "havasi emberek durván ráförmednek: — Hallgass !... Hallgass!..:

Karig Sára fordítása

♦Jordan Radicskov (1929—) bolgár író. Magyarul a „Kecskeszakáll” című elbeszélés gyűjteményben, valamint antológiákban olvashattuk írásait.

NYÁRI FÉNYBEN

MOHÁCSI REGÖS FERENC RAJZA

^xxxxx)00«xxxxx)0000000c)00(x>00000<xxxxx>000000cxxxxxx)00000000cxxxxxxxxxxxx)000000t J

Páréi Mátét*

Széthullt

a meggyfa virágsátra

SzétHullt a meggyfa virágsátra, oda az ifjúság, oda. /

Okára nem nézek, se hátra nem lesek vigaszért soha.

I

De jól van, megnyugszom a sorsban, csókoltam zászlót, csillagot.

Siker és balsiker a sorban nyugodni soha nem hagyott.

Nem látok majd homályt a sírban.

A bátorságot tisztelem.

Akihez életemben sírtam: a mama volt s a szerelem.

(Nagy László fordítása)

Pavel Matev (1924—) bolgár politikus és költő. Az elkötelezett, társadalmilag jelentős művészet híve. Versei igen erősen kapcsolódnak a valósághoz, a tárgyakhoz, a természeti és társadalmi realitáshoz. — 1971. óta művészeti és művelődésügyi miniszter, a BKP KB póttagja.

^COOOCXX)OOC)COOOOOOOOOC)OOOOOOOOCOC

KÖNYVJELZŐ

Gombrich:

A MŰVÉSZEI TÖRTÉNETE*

Korunk egyik legkiválóbb művészettörténészének célja, hogy olyan összefoglalást adjon a nagyközönség — a fiatalság' — kezébe, amely nem adatokat, életrajzi vagy szociológiai, tudományos leírásokat tartalmaz, hanem mindenekelőtt látni tanít', a vizuális gondolkodás alapelemeire oktat.

Az egyetemes művészettörténet összefoglalása — ilyen terjedelem mellett — nehéz vállalkozás. Így a szerző csakis olyan művekről szól, melyeket illusztrációban be is mutat. Főleg a festészet emlékeit elemzi, az építészet, a szobrászat kisebb teret kap, az iparművészet pedig szinte el is marad. Elsősorban az európai művészetekre szorítkozik, a megelőző, illetve az Euró-;

pán kívüli kultúrákat irH kább csak érinti, a keleteurópai országok művészetével még csak futólag sem foglalkozik. Igyekszik egyszerű szavakkal megértetni a művészet célját és mondanivalóját, ezért a műveket mindig a maguk történeti környezetébe állítja és magasztalásuk helyett inkább alkotójuk szándékát próbálja megértetni. Művészetről és művészekről szóló bevezetője után huszonhét fejezetben elemzi a korszakokat.

A kitűnő* magas színvonalú kötet a több mint ötszáa jól sikerült reprodukcióval* a fejezetekhez kapcsolódó részletes bibliográfiával és mutatóval, a művészet egyiBj alapvető műve.

1