Szolnok Megyei Néplap, 1974. szeptember (25. évfolyam, 204-228. szám)

1974-09-22 / 222. szám

SZOLNOK MEGT El N ÉPLAP 7 1974. szeptember 22. I Ull I l'1-l J A szociogmf felelőssége A arárad elején nagyon di­vatosak voltak az irodalmi körkérdések (újabban mintha volna némi jele e di­vat visszatértének, ami egyébként nem ártalmas dolog), s egy ilyen alkalommal valamelyik lap megkérdezi* Mikszáth Kálmánt: megtanulható-e az újságírás. Mikszáth röviden és frappánsan válaszolt. Azt írta: ha valami virgonc ember rá­adná magát az egérfogdosásra, három, négy, öt vagy esetleg tíz év alatt bizonyá­ra megtanulna valahogy egeret fogni, — ámde égy kéthetes macska mindjárt job­ban tudna. Ma már az újságírásra sem érvényes egészen Mikszáth Kálmán szellemes ha­sonlata — több lett az ismeret, súlyosab­bak s nehezebbek az ismertetnivalók, ala­posabb felkészültséget kívánnak a témák —, de a manapság divatos és fontos hír- lapi-folyóirati szociográfiára pedig talán éppen fordítva igaz. Ahhoz semmiképp sem elég a kéthetes ;,macskaság”; az ösztön, a készség, a jó- iutjulat és a tisztázó szándék. Aki a szo­ciográfiát választja megnyilatkozása for­májául — vagy akárcsak alkalmanként műveli a műfajt, annak ugyancsak „meg kell köszörülnie az értelmét”, kifejleszte­nie a tudását, tárgyismeretét, s csak ak­kor nyúlni tollhoz (jegyzőkönyvhöz, mag­nóhoz, kipek-kinek szokása, szüksége sze­rint), amikor lelkiismerele szerint teljesen biztos abban, hogy a valóságot tárja fpl. Hiszen még így, a legnagyobb lelkiisme­retesség mellett is előfordulhat tévedés, rosszul értékelt információ, elhamarko­dott vagy helytelen következtetés. Hát még akkor, ha a szociográfiát csak afféle Ünnepi „mellékesként” műveli valaki, — azért, mert éppen keletje-divatja van, vagy mert úgy gondolja, egyszer „meg­próbálja”. Miért mondjuk el mindezt? . Éppen a szociográfia műfajának társa­dalmi jelentősége és fontossága miatt. Ma­napság alig van fővárosi üzem, vidéki vá­ros, nagyközség, termelőszövetkezet, vagy egyéb kisebb-nagyobb közösség, amely ne találkozott volna adatgyűjtő, életformát, munkakörülményeket vizsgáló szociográ- fusokkaL A jó szociográfia híven felmutatja, mi­lyenek a szocialista építés hétköznapjai, miként változik, alakul át egy ipari vagy mezőgazdasági közösség élete, milyen hi­bák béklyózzák a fejlődést, milyen objek­tív körülményekből vagy tudatmarádvá- nyokból származó erők bénítják a kö­zösségi alkotószellem kibontakozását. A lelkiismeretes szociográfia politikai tényező is. Számos példát mondhatnánk, amikor egy-egy terület párt- és állami vezetői a területükön levő települések életét, fejlődését meghatározó terveket a róla megjelent szociográfiai felmérés kö­vetkeztetéseit és értékelését figyelembe véve módosították. S igen sok példa van arra is, hogy társadalmi szervezetek, tes­tületek ösztönzik a szociográfiai felméré­seket, adatgyűjtést, könyyek írását, még­hozzá, nem valami „plátói mecénásságból”* hanem a saját jól felfogott érdekükben, azaz a rájuk bízott terület, város falu, üzemi vagy szövetkezeti közösség érdeké­ben, mert tudják, hogy a helytálló in? formáció az értelmes cselekedetek'alapja. Roppaht nagy tehát a szociográfusok felelőssége. (Kiterjesztve értelmezzük ez* úttal a fogalmat és nemcsak azokra gondo­lunk, akiknek „képesítésük’' van effajta munka elvégzésére, hanem azokra is, akik szeretetből, ambícióból, segiten(akarásból művelik a műfajt.) A műveknek nagy befolyásoló erejük van, — változtatnak, előbbre visznek. (Nem is szólva arról a ma még felmérhetetlen szellemi, erkölcsi haszonról, amelyet igazán csak az eljö­vendő évtizedek vagy évszázadok tudósai, írói, művészei, politikusai méltányolhat­nak.) A szociográfia „alanyai” — a „megszó­laltatott” lakótelep, üzem, falusi közösség stb. tagjai — szániára a legnagyobb öröm, ha abban a képben, amelyet az író raj­zolt, magukra ismernek. Ha megtalálják benne azt a mindennapi valóságot, ainely- lyel munkájuk közben, életük során talál­koznak. Még akkor is „érvényes” ez az öröm, ha nemcsak a szép vonásokat, ha­nem a csúfakat is meglelik. Mi az tehát mégis, amire a szociográ­fia írójának (legyen az film, folyóiratban közölt értekezés vagy újságcikk, egyéb dokumentum vagy dokumentatív kezelés­re igényt tartó munka) és az ábrázolt egység alanyainak egyaránt a legnagyobb felelősséggel kell vigyázniok? A hűség és az igazmondás. Egy-két „nagyvonalúan” kezelt adat kedvezőbb , színeket adhat az összképhez, ez nem kétséges. De ugyanez a „nagyvo­nalúság” ezrek és ezrek szemében leg­alább annyit ronthat. Ha a szociográfus — ugyancsak van rá példa — valamifél« előítéletet táplál, s azt mindenáron iga­zolni akarja a munkájában, az is kedve­zőtlenül befolyásolja az összképet. Ha a feketéből fehéret, a fehérből feketét akar csinálni, valamilyen oknál fogva. Ha — s ez a legnagyobb bűne — 'tetszeni akar, ahelyett, hogy az igazságot mondaná. Könnyű ezeket a hibaforrásokat és tényleges ellentmondásokat felsorolni, — tessék művelni, mondhatnánk. Nos, igaz; valóban könnyebb. Dekát nem a „bibliai csúfolkodók” padján ülve mondjuk ezeket, hanem bi­zonyos jelenségek láttán, amelyek arra utalnak, hogy a nagy bőségben néhol nem fordíttatik kellő gond és figyelem a minőségre; a kidolgozás színvonala, a kép teljesebb árnyalására. S ezért — főként azért —, mert szocialista társadalmunk számára fejlődésének jelen szakaszában hatalmas segédeszköz a megbízható szo­ciográfia. Szembe merünk nézni kedvezőt­len tényekkel, rossz jelenségekkel, hibák­kal és tévedésekkel, amelyek egy-egy kö­zösség — vagy akár az egész ország — gyorsabb boldogulását akadályozzák. Ré­gen, amikor a dogmatizmus béklyózta a kritikai szellemet, ez nem volt lehetséges. Tamás István a két lány férjhez ment, má­sik két bátyám elesett, még a második háborúban. Lu- cióval nem is volt semmi baj. 'de Renátának látomásai voltak. Sohasem ismertük ki egészen. Hiába akartuk jól férjhezadni, nem akarta az. Megszállott volt, signore. Hiába a húgom, mégis azt kell mondanom, nem nő az ilyen. Tanulni akart. Ó, ha tudtuk volna akkor, hova jut. ,,Nagy pénz neked az, nem bírod* mondogattuk. Nem baj, majd ő, ő, bízzuk csak rá, hagyjuk békén. Na­hát. azért állt be közéjük, hogy keressen. A rendőrség meg óránként razziázott. ak­kor megvolt már a törvény. — Lebukott? — Le az mind. Kitiltották a lányokat a városból. — S hogy került Renata Amerikába? — Signore, okosabb az olasz kurva egy egész tá­maszpontnál, Mindegyik lány férjhez ment egy-egy amjhoz. Azok meg nem tudták, hogy’ nálunk nincs válás. Mindnek haza kellett vinnie a felesegét. Képzelje, veit öröm. A fejesek meg betojtak. Családi házak épül­tek a kerítései) belül. Bölcső­dét kellett nyitni a laktanyá­ban. így mondják. A városi tanács köszönő levelet írt az ezredesnek. Na. azóta nem­igen engedik ki az amikat, ha igen, akkor is csak ci­vilben. Odabent megvan mindenük: bárok, áruházak, éttermek, mozi. sportpálya. . Hát így. ísty került Renata is Amerikába, — S ott tanul tovább? — Nem, signore. Rár azt írta. vannak még néha lá­tomásai.!: Hanem nézze meg ezt a zöld gondolát... Vagy a sárga tetszik jobban? — Fekete gondolája nincs? A valódi gondolák is feketék Velencében. — A nagy pestisjárvány óta. Gondolákon hordták ak­kor a hullákat. Hagyomány azóta... De ezeket nem gyártják fekete színben. Mar így is én fizetek pá, oda­adom a sárgát kétezeröt­százért. Csak a becsületem miatti signore. Hogy megma­radjon a becsületem a csa­ládom előtt. Még egy fél év és úgyis itthagyok mindent. Tudja, hova megyek? — A húgához? — Dehogy! Na, attól ment­sen meg a Madonna. Ame­rikától. Nem vágyom én oda. Amerika ínegtelt, Amerika nem a régi már. Tudja, hogy minden második amerikai idegbeteg? Afrikába, signore, Afrikába. Afrika most a le­hetőségek hazája. Három éve ment ki egy barátom Leo- peldvillebe. nemrég jött ha­za. Akkora kocsit hozott, mint ide g ház. Hazajött és villát építtetett Ostiában, a tengerparton. Százhúsz milr hóért. És tíjdjg, mi yolt az­előtt? Villanyszerelő... Sze­gény. Épp egy hete temettük, összeszedett valami nyava­lyát odakint, felpuffadt a teste, Nem bírta a klímát. — És ön? — Én szívós természet va- gyok, uram. És soha nem voltam beteg. Nem félek, Meg aztán... Tudja, az em­ber mindig abban bízik, hegy nem ő lesz az... — Ért engem. Önöktől nem mennek ki az emberek? — Nem. Egy idő óta nem.' — Sokan vagyunk ezen a csizmán, signore, ötvenmil-. lió száj.,. Elviszi a gondo­lát, uram? Kérem, ne mond­jon nemet. Kétezerötnél tar­tottunk. — Elviszem. — Köszönöm, signore. Óvatosan tegye a táskába, könyen eltörhet a táncosnő. Elégedett, signore? Örülök, ha az. jó vásárt csinált. Na­gyon szép goncjola. Rágyújt? — Próbálja meg a ma­gyar cigarettát. — Feszke? — Fecske. Hasonlít a Na- zionaléra. Erősebb. — Jó cigaretta. Érdekes. Köszönöm, uram. Először járt Itáliában? — Először. — Jól beszéli a nyelvet. Mipte tanulja? — Nyolc éve. — Egyetemen talán? — Most már ott. — Ön bizonyára gazdag ember, ha tanul. És nőtlen. — Héthónapos fiain van otthon. Gratulálok, signore. Nej» gondolhattam volna. Bizonyára Jól nősült zeretem a feleségem, eki vette a gondolát? Talán igen. Nem akár* tgm megvenni. ■sb De hiszen alkudott rá. T- Ki akartam próbálni ezt is. Nálunk szabott árak vanHak, Nines alku. — Egészen jót csinálta. Ritkán engedek }e ezer lí­rát. Pedig az envémnél bi­zonyára több tízezres van a zsebében. ~T- Ne gondolja, összesen ennyit kaptam egy hétre. Bodor Ádám: Autóstop A nagy, utánfutós teher­autó az E 15-ös országúton robogva a város felé köze­ledett. amikor egy szelídebb kanyarban a fényszóró su­gárkévéje egy világos se­lyemruhán csillanva megüt­között. A nő roggyant tér­dekkel, bizonytalanul állt az útsávon. mintha csak egész testével akart volna integetni. A sofőr hirtelen benyomta a féket és a kocsi megállt. A nő, mintha ingóvagyon járna, imbolyogva közele­dett, ruhája ragyogott a lámpák fényében. — Eredj, nézd meg — mondta a sofőr a másodso- főrnék. — Piás lesz — mondta a másodsoíór és leugrott az úttestre. A nő a motorház előtt állt. A fénysugár a derekára esett, ahol a széles csíkban hiányzó virágos minta he­lyett fehér alsónemű világí­tott. Az első sofőr is leug­rott Mindketten a nő alsó* neművel takart derekát néz­ték. Aztán lassan rátértek a lábára. A nő jobb lábán nem volt cipő. — Van valami szőr? — kérdezte az első sofőr meg­értőén, és még mindig a mezítelen lábat nézte. A nő hallgatott. Alakja mögött a sötétből útszélre húzott túrakocsi csillogott. — Menjünk csak oda — mondta az első sofőr. — Ke­ressük csak meg azt a cinőt. Á nő a fejéhez nyúlt, megfordult és a sötétből fénylő kocsi felé indult. A sofőr visszatért a kabinhoz és benyúlt a lámpa után. — Kihozták, leitatták és itthagyták — mondta a má­sodsofőr. — Vegyél te is a kezedbe valamit és gyere — mondta az első sofőr. A föltépett ruha alatt szé­delgő lábakat nézték, amíg a sugárkéve pereméig nem érkeztek. A nő behájolt a kicsapott ajtón, s mire a két sofőr odaérkezett, az ülések között mozdulatlanul és hangtalanul olvadt a sötét­ségbe. Az első sofőr benyúlt a kocsiba és megkereste a villanykapcsolót. A nő úgy feküdt ott, kar­jával a két ülésnek feszül­ve, mintha "szántana. És ezenfelül mintha nem lett volna haja. A kocsi gyér vi­lágításban látszott: ahova a fény esik. ott a nőnek nincs haja. — Tízezret? Hiszen az nem pénz, uram. Szállodára sem elég. — Diákszállóban lakom. — Az más. Ott olcsó... És legalább tetszik önnek a gondola? — Nem. Ne haragudjon, nagyon ízléstelennek tartom. — Az is. Pocsék áru. Tu­dom jól, ne röstelkedien. Az amerikaiak viszik. Buknak rá. És az amik dollárt hoz­nak. Mi gondolát adunk, tengert és napot. Nézze, ki­sütött Süt a nap, signore! Most mit kezd a gondolá­val? A pénze negyedrészét ráköltötte. — Megtartom. — Ha akarja. Visszave­szem. ön nggy jót tett ve­lem. Húsz évig azt hittem, én vagyok az egyetlen, aki pocséknak tartja ezeket a gondolákat — Csakugyan visszavenné? — Bánt a lelkiismeret, signore. Azt hiszem, félreis­mertem gz első pillanatban. Ne haragudjon, hogy néniéi­nek néztem. Nem ismerem még a magyarokat Kevesen jönnek ho?zá«k- Látja azt a fehér házat a sarkon? *= Ahol a motorcsónak áll? Pontosan. Az üzletet Is látja a hosszú cégtáblával... Signore, ott háromszáz lí­ráért megkapja ugyanezt a gondolát, Én is ott veszem, ön még néni ismeri a piacot, signore. Nagyon keli vigyáz­nia a líráira. Tessék, itt a kétezerötszáz. És köszönöm a cigarettái, signore. Érezze jól magát Itáliában. — Én még nem láttam ilyet — mondta a másodso­főr. — Na — mondta az első sofőr. — Gyere, fogjuk csak meg. Ezzel szelíden a nő hasa alá nyúlt és kiemelte. A másik sofőr két karjánál fogva támogatta. — Rózsi — mondta —, szedd össze magad. —■ Rpzsi — mondta az első sofőr is —, szedje ösz- sze magát. > De látszott, a nő nem bír­ja magát összeszedni. — Te miért magázod? — kérdezte suttogva a másod­sofőr. — Mert nem ismerem — válaszolta suttogva az első sofőr, majd körülnézett. — látsz valami érdekeset? Látsz valahol egy cipőt? — Nem látok semmit. Egy lestrapált negyvennyolcas Ford. Foltos bársonyülések­kel. — Akkor gyere. Lekapcsolták a villanyt, kezükből ülést fontak, ráül­tették a nőt és elvitték az utánfutós kocsi kabinjáig. Itt a nő felnyitotta a szemét. De csak egy pillanatra. — Be tetszik tudni’ száll­ni? A nő mereven megemelte jobb lábát, azt, amelyiken nem volt cipő s így köny- nyebbnek tetszett, de nem érte el vele a lépcsőt. — Értem — mondta a másodsofőr. Az ilyen utánfutós teher­autók kabinjában rendsze­rint két sor ülés van, ötta­gú személyzet is utazhat. A nőt beemelték a hátsó ülé­sekre, lefektették, aztán ma­guk is beszálltak. — Nézz ki jobbra — mondta az első sofőr, amint begyújtotta a motort. — Nézd meg, hányas kőnél áll­tunk. — A hatosnál, a hatszá­zasnál — közölte a másod- sofőr mindjárt, ahogy elin­dultak. — Neked ez eszedbe se jutott volna. — Ki gondolta, hogy még vissza akarsz ide jönni? — Elég fáradt vagy — mondta az első sofőr. Aztán rákapcsolt és lehúzta az ab­lakot. hogy cserélődjék a le­vegő. Meleg nyári este volt, pl ott a dombok közt meg­rekedt párásságon már vilá­gított a város. — Tizennyolc — közölte megint a másodsofőr. — Szóval a tizennyolc plusz hatos kilométerkőnél. Ezt megspórolhattuk volna. Piás nőt életemben nem vettem fel. Nem egyébért, de kiszá­míthatatlanok. Az első sofőr lassított. — Ez neked piás? Hátranéztek. A szembejö­vő kocsik beszüremlő fényé­ben a nő feje. ahol nem volt véres, úgy világított, mint régi képekep elesett török gyalogosoké. — Elég rossz bőrben van — jegyezte meg a másodsor fór. — Nem mondhatnám, hogy valami kóser ügy. — Próbálj beszélgetni ve­le mondta az első sofőr. A másodsofőr félretolta az üléseket elválasztó üvegab­lakot. — Jobban tetszik érezni magát? — Már nem tegezed? — kérdezte az első sofőr. — Én a lányokkal, hg le­het, egyből összetegeződöm. Egészen mgsképp mennek a dolgok. De ezt mégis jobb lnaggzni. — Aztán újra hát­rafordult: — Rózsi haza­megy, lefekszik és kialussza magái. Ezzel be van fejezve. — Mi lenne befejezve? — kérdezte az első sofőr és tár­sára nézett, aki fejét a ta- lógblgk nyílásánál tartotta. — Rózsi megvarrja mg.jd a ruháját, vagy éppenséggel tiszta új ruhát vés? raggá* nak — mondta a másodsafÓF a nő felé. —• Öj ruhát és új cipőt vesz magáFa ás kivonul az aszfaltra. Vége a családi botrány Pk nak, Rózsi min­denből ú.iat kap. —r Üj copfokat — mond­ta gz első sofőr. — Arrg gondoltál? A másodsofőr visszatolta az ablakot, — A végén még meggy ülik vele a bajunk. Szerinted ez valami direkt kegyetlenke­dés volt, vagy csak épp így sikerült, aztán a többiek si­etve leléceltek. — Valami spontán kombi­náció. — Azt hogy érted? — Találd ki. — Meglátod, még meggyű­lik vele a bajunk. Én azt hittem, tizenegyre már le is hever-edünk valahol. Közben kocsiraj közeledett a város felől. Véget ért az utolsó mozielőadás. — Tizenegy elmúlt. — Meg kellene tudni, hogy hívják és hol lakik. — Rózsika. hal lakik? Tet­szik még fájni valahol? A hátsó ülések felől semmi hang nem érkezett. Már el­hagyták a város nevét jelző táblát és a kivilágított utca­soron robogtak befelé. — Most már líggyj békét neki — mondia az első sofőr. — Mg§t m§r úgyis bent va­gyunk." — Ügy mondod, mintha jól elbeszélgettünk volna. — Nem élvezted? — Szolgáltál te valaha mentőkocsin? — Hat te? Valamivel a város köz­pontja előtt a kocsi betért balra egy keskeny utcába és egy magas, vaskapus épület előtt állt meg. Az első sofőr kiszállt és eltűnt a kapu mö­gött. Pár perc múlva két egyenruhás férfival tért visz- sza. — Miféle kocsi ez? — kérdezte az egyik még a lépcsőről. — Hússzállító. utánfutóval. — Irány? — A vágóhíd. Amikor odaértek, a ma- sudsofőr is kiszállt. — Ügy háromnegyed ti­zenegy lehetett — kezdte. — Negyvennyolcas Ford, fpltos bársonyülésekkel. A ’ tizen­nyolc plusz hatos kilométer­kőnél. Esküszöm, ilyet még nem láttam, pedig... Az első sofőr jobban meg­nyitotta a kabinajtót, hogy a két egyenruhás beláthas­son. Egyikük megfogta a nő le­csüngő kezét. — Ugye, nem sietnek? — szólalt meg kis idő után, — Hát én azt hiszem, te is el tudod mondani, nem? ■— szólt a másodsofőr az el­ső sofőrhöz. — Vagy a Ró­zsi. — Ki az a Rózsi ? — kér­dezte az egyenruhás. — Én csak úgy mondom neki, hogy Rózsi. Akit nem ismerek, az nekem Rózsi. — Aha. A másik egyenruhás a má- sodsofőr felé fordult. — Nem fogja elmondani. Rózsi nem fog elmondani semmit. — Odamutatott a lecsüngő karra. — Érintsék csak meg egy kicsit. Álltak némán és nézték a nőt, akin áz utcai lámpa és a kabin fényében látszott, hogy többet soha nem fog elmondani semmit. — Vissza kell majd tér­nünk oda együtt — mondia végül az egyik egyenruhás. — De még várunk egy keve­set. Fél tizenkettő felé járt. Meleg nyári este. jó lett vol­na lefekvés előtt még söröz­ni egyet, — Mondtam neked, hogy meggyűlik vele a bajunk — mondta a másódsofőr. — Előre éreztem. ~ Ne buzerald most az agyamat — mondta az első sofőr. —- Mégis, azt hiszem, hul- laszállítási'a azért csgk nem vagyunk berendezkedve. —• Nem, Hgt persze.-K Nipes benned valami sok előreláss. Látszott rajta, csak bepiszkítja nekünk az üléseket. — Na és?-T- És be is piszkftotte. Ta ha ezt sejted, fölveszed egy­általán? Mi? — Nem tudom — mondja az első safőr. ~ Nem tudom, mit csinálok, ha mást sejtek, mint amit sejtek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom