Szolnok Megyei Néplap, 1974. szeptember (25. évfolyam, 204-228. szám)
1974-09-15 / 216. szám
1974. szeptember 15. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Kínai recept Amerika: a „második üdére” Mint ismeretes, az ENSZ Biztonsági Tanácsa egyhangúlag javasolta a közgyűlésnek Bissau-Guinea felvételét a világszervezetbe. A Kínai Népköztársaság képviselője ekkor hozzászólásában különös célzattal emlegette, hogy „a portugál gyarmatokon igen jól áll a fegyveres népi felszabadító harc.” Hozzáfűzte: „Mozambikban, Angolában. és Dél-Afrika más térségein rohamosan fejlődik a népi fegyveres harc és a tömegmozgalom a nemzeti felszabadulásért.” Nos. a kérdés lényege, hogy a kínai képviselő éoo akkor sürgette a mozambiki és az angolai fegyveres harc fokozását, amikor ezeken a területeken sajátos és különleges helyzet alakult ki. A sajátosság, és éppen a folyamatos jelen sajátossága az, hogy a portugáliai Caetano- féle fasiszta rezsim bukása után az új lisszaboni kormány törvényt fogadott el a gyarmatok függetlenségéről. Mint ismeretes. Mozambik egész területén megkezdődött a tűzszünet, mely ellen a fehértelepesek fellázadtak és véres zavargások voltak. Az Avante. a Portugál KP sajtóorgánuma így írt: a kommunisták rendkívül örülnek annak, hogy az afrikai területek népei függetlenségi jogának elismerése végül is a portugál állam hivatalos politikája lett. A mozambiki és az angolai fegyveres harc fokozásának sürgetése, amit a KNK biztonsági tanácsi képviselője szeretne, rossz szolgálat az afrikai hazafiaknak, sőt a portugál demokratikus mozgalomnak is. Ideje, hogy Mozambik és Angola népe any- nyi véres küzdelem után végre a saját kezébe vegye a kormányzás gyeplőit. Ha most hadműveletek folytatását ösztönzik, akkor az azt jelenti, hogy először is meglassul a hatalom átadása, másodszor elkerülhetetlenné válik a felesleges vérontás. A jelenlegi helyzetben csak azok lehetnek érdekeltek a fegyveres harcban, akik vissza szeretnék forgatni a történelem kerekét, és — Dél-Rhodésiához hasonlóan — fehér kisebbségi rendszert teremteni Mozambikban és Angolában. Az a meder tehát. amelybe a kínai politika szeretné terelni az eseményeket Mozambikban és Angolában, kielégíteni a pretoriai és salisburi fajüldözőket. A portugál gyarmati birodalom megszűnése után ezek maradtak a gyarmati rendszer utolsó bástyái afrikai földön. Világos, hogy ezek a vezetők ma minden olyan akciót örömmel fogadnak, amely lassítja a hatalom átadását a mozambiki és az ‘angolai népnek. Persze nem kell csodálkoznunk Peking ilyen irányvonalán, ha figyelembe vesz- szük a kulisszák mögötti flörtjüket és titkos kereskedelmüket a pretoriai és a salisburi fajgyűlölőkkel. A Caetano-rezsim bukásával a kínai sajtó nagyon csínján foglalkozott. Az új kormányról, annak demokratikus irányzatáról és gyarmatellenes politikájáról pedig egyáltalán nem tájékoz- tatte a kínai népet. Ehelyett hasábjain bőven kapnak helyet a portugál munkások sztrájkjairól szóló hírek, holott a fasiszta diktatúra idején a pekingi propaganda gyakorlatilag teljesen mellőzte a dolgozók harcáról történő beszámolókat. Peking váratlah „rokonszenve” a portugál munkások iránt, nagyon egyszerűen magyarázható. A megmozdulásokat ugyanis, amelyek nehezítették a tömegközlekedés munkáját, az élelmiszerellátást, szélső baloldali forradalmárok és maoista segítőtársaik sugalmazták, rendezték. Részük volt ebben a nemzetközi konszereknek is, amelyek alapvető érdekeiket látják veszélyeztetve az új portugál politikában. Alvaro Cunhal, a Portugál KP központi bizottságának főtitkára legutóbb egy maoista lap és egy maoista utcai tüntetés betiltásával kapcsolatban, erélyesen tiltakozott az ellen, hogy a sajtószabadsággal visszaélve, rágalmazzák és sértegessék a fegyveres erők mozgalmát, az ideiglenes kormányt és a kormánykoalícióba tartozó demokratikus pártokat. Világos, hogy aki szívén viseli a portugál demokrácia sorsát, valamint Mozambik és Angola felszabadulásának ügyét, az nem kívánja az események ilyen alakulását. A kínai vezetők lépései, nemhogy a portugál gyarmatok népeit támogatnák, hanem gyakorlatilag pontosan az ellenkezőjéről tanúskodnak. Hajók — futószalagon Közismert, hogy a Szovjetuniónak milyen jól kiépített folyami víziút-rendszere van, igy érthető, hogy a belvízi személyes áruszállítást lebonyolító hajók építésére legalább olyan nagy gondot fordítanak, mint a tengeri hajópark fejlesztésére. Sorozatban, szinte futószalagon gyártják az 5 ezer tonnás folyami tankhajókat, — amelyekkel olyan helyekre Is eljuttatják a kőolajat és a kőolajtermékeket, ahová nem vezetnek csőtávvezetékek A szovjet hajóipar természetesen nemcsak folyami tankhajók gyártására rendezkedett be. — Konténerszállító hajókat, ércet, ömlesztett gabonát stb. szállító kisebb-nagyobb hajótípusokat is nagy számban készít. Automata berendezésekkel szabják méretre a hatalmas acéllemezeket, s miután az egyes szekciókat össze- hegesztik. máris vízrebocsátják a hajótestet, s a többi munkát az úszó hajón végzik el. „Véget ért a nagy nemzeti lidércnyomás” — mondotta Ford amerikai elnök Nixon lemondása után, amikor a Watergate-ügy végre lekerült az amerikai lapok első oldaláról. Valószínűleg helyesebb lett volna úgy fogalmazni, hogy az egyik nagy lidércnyomás ért véget. A másik ijesztőbben kísért, mint valaha. Ford rendkívül nehéz gazdasági problémákat örökölt lemondásra kény- szeri tett elődjétől és az első hetek azt mutatják: az új adminisztrációnak egyelőre fogalma sincs arról, miképpen lehetne megbirkózni e gazdasági nehézségekkel. A nehézségek lényege az, hogy az Egyesült Államokban csökkent a termelés és ezzel párhuzamosan megállíthatatlanul és gyorsuló ütemben fokozódik az infláció. Mindez óvatossá és bizalmatlanná teszi a tőzsdét, csökkenti a beruházási kedvet, ami még gyorsabban pörgeti a gazdasági visszaesés örvényét. Ugyanakkor az infláció egyre mélyebben nyúl bele az átlagos amerikai család költségvetési kosarába. Ami a termelést illeti, a legújabb előrejelzések szerint (az inflációt tekintetbe véve, tehát reálértékben) ebben az esztendőben 1—1,2 százalékkal csökkenni fog az Egyesült Államok társadalmi összterméke. A tőzsde magatartása arról tanúskodik, hogy az amerikai pénzügyi világ nem is számít semmiféle javulásra. A harminc legfontosabb részvény árfolyamának alapján számított index, az úgynevezett Dow Jones-mutató, amelyet az amerikai tőzsde megbízható hőmérőjének tartanak, Nixon bukása után némileg emelkedett, utána azonban mindjárt zuhanni kezdett és az sem állíthatta meg, hogy Nelson Rockefeller személyében az amerikai pénzügyi világ „császári dinasztiájának” egyik tagja került az alelnöki székbe. Ford hivatalba lépése óta — tehát azóta, hogy az egyik „nagy nemzeti lidércnyomás” véget ért — 98 ponttal zuhant az említett Dow Jones-index. Ez azt jelenti, hogy az amerikai részvények általában értékük 12 százalékát elvesztették. Erre az 1949-ben bekövetkezett — második világháború utáni legsúlyosabb — amerikai gazdasági visz- szaesés óta még nem volt példa. Még régebbre kell visszamenni olyan példákért, mint a Pan Americanhoz hasonló mammutvállalat pénzügyi nehézségei. A tőzsde legutóbbi visszaesése után Amerika legnagyobb nemzetközi légi- társasága, a Pan American havi 10 millió dolláros állami segélyért folyamodott és bejelentette: ha nem kapja meg, vagy el kell adnia néhány leányvállalatát, vagy csődöt kell bejelentenie. Az amerikai átlagpolgár gondja persze nem a tőzsde és a nagyvállalatok fejfájásai noha a kettő nem független egymástól. „Az utca emberét” a megállíthatatlannak tűnő infláció érinti elsősorban. Az inflációt ma az Egyesült Államokban — a harmincas évek gengszteridőszakának hírhedtté vált kifejezésével — „az első számú közellenségnek” nevezik. Augusztus végétől visszafelé számolva az utóbbi 12. hónapban a létfenntartási költségek az Egyesült Államokban 12 százalékkal emelkedtek. Erre 1947, a második világháborút közvetlenül követő „gazdasági átállás” időszaka óta nem volt példa. Ráadásul: ez az infláció szerkezetileg olyan, hogy a legszélesebb rétegeket, a bérből és fizetésből élőket érinti legjobban. Az amerikai földművelésügyi minisztérium hivatalos beismerése szerint is kétszer akkora az élelmiszerárak növekedésének üteme, mint az infláció általános ritmusa. Évenként tehát megközelíti a 20 százalékot. Az Egyesült Államokban novemberben részleges kongresszusi választások lesznek: újraválasztják az egész képviselőházat és a szenátus kétharmadát. A republikánus párt politikai gépezete nem' utolsósorban azért döntött úgy, hogy megszabadul Nixontól, mert azt vélte: kedvező esélyekkel indul a választáson, ha azt mondhatja a szavazó tömegeknek, hogy maga söpörte tisztára a házatáját. Ma már a republikánus párt csúcsain is látják, hogy a gazdasági nehézségek semmivé tehetik a Nixont félrelökő politikai döntés hatását. Ha novemberig az amerikai gazdaság nem tud kiszabadulni a munkanélküliséggel fenyegető gazdasági visszaesés és a galoppozó infláció kettős szorításából, akkor a novemberi részleges választásokon a republikánusokat súlyos vereség érheti. Ha pedig ez bekövetkezik — az már árnyékot vet az 1976-i elnök- választásokra is. Az amerikai kormányzat magatartására ebben az ügyben e pillanatban a teljes tanácstalanság jellemző. Ford elnök legutóbbi sajtóértekezletén mindössze annyit tudott mondani, hogy az ár- és bérellenőrzés rendszerét (amelyet Nixon 1971 óta egymást követő váltakozó szakaszokban megkísérelt bevezetni) nem fogják alkalmazni. Igaz: az események bebizonyították, hogy a Nixon-időszak ellenőrzési szakaszai során nem sikerült megállítani az inflációt. Nagy kérdés azonban, hogy ha eleve lemondanak az árak és bérek hivatalos ellenőrzéséről és a lovak közé dobják a gyeplőt, — ezzel, nem gyorsítják-e meg még jobban az infláció ütemét Ez ma az Egyesült Államok első számú politikai kérdése, az a lidércnyomás, amely nem múlt eL »i —ü El akarták lopni a skótok koronázási szikláját A rendőrség meghiúsította azoknak a skót nacionalistáknak a szándékát, akik a londoni Westminster kated- rálisból el akarták lopni a skót naciofTalizmus szimbólumát, a Sconei követ. A betörés nyomán három embert letartóztattak. A rendőrség közölte, hogy a fafaragású koronázási trón — amelyen I. Edward óta koronázzák az angol királyokat — megsérült. Az alatta levő 181 kilós követ a betörők alig mozdították el helyéről. A „sorskő”, illetve „koronázó szikla” néven ismeretes kőtömbön koronázták a skót királyokat az 1769. évi angol megszállásig. A skótok azóta is visszakövetelik a követ. — Egy egyetemista csoportnak 1950-ben sikerült is magával vinnie a katedrálisból. Száz- kilenc napos nyomozás után egy skót templomban találtak rá az ereklyére, — majd visszahelyezték az angol trón alá. Autórádiók Miiyyuror szánról A Videoton gyár termelésének fejlesztésében nagy szerepet játszik a más szo- cialistá országok testvérvállalataival való együttműködés. Néhány példa: a Szovjetunió a Videotonnak mágneses szalagokat, Csehszlovákia felvevőberendezéseket és elemcsoportokat szállít, az NDK szakemberei pedig a termelésirányítási feladatok megoldásában nyújtanak segítséget. A Videoton nemrégiben megkezdte az autórádiók gyártását. Még az idén egyedül a KGST-országokba 120 ezer készüléket szállít a székesfehérvári üzem. ' Antonio de Spinola köztársasági elnök ünnepélyesen átnyújtotta az okmányt Pedro Piresnek, a bissaui államtanács alelnökcnek, amelyben Portugália elismerte Bissau- Guinea függetlenségét. Az át adásnál jelen volt Vasco Gon- calves, a lisszaboni ideiglenes kormány miniszterelnöke is Már az NSZK is? A nyugatnémet átlagpolgár egészen az tuóbbi hónapokig nyugodt oázisnak hitte országát a gazdasági nehézségekkel küzdő nyugat-európai gazdaságban. Bár *z NSZK gazdasági helyzete még ma is a legstabilabb a fejlett nyugati államok közül, rá kell döbbennie, hogy ez a stabilitás viszonylagos, a kilátások pedig nem a legrózsásabbak. Olyan dolgok történtek ebben az országban, amelyek vészterhes emlékeket ébresztenek az idősebb nemzedékben, s amelyeknek bekövetkezését még egy éve is elképzelhetetlennek tartották. Pénzükért aggódó hitelezők tömege a csődbe ment bankok előtt, eladatlan autók a nyugatnémet ipar büszkesége, a Volswa- gen-művek udvarán, tömegesen elbocsáj- tott építőmunkások — csupa olyan kép, amelyet a háború utáni nemzedék jószerivel nem is ismer. A jelek szerint pedig nem átmeneti, gyorsan megoldódó problémákról van szó, a különböző gazdasági kutatóintézetek prognózisai szerint mégsem látható az új fellendülés, az „alagút vége”. A tekintélyes kölni Herstatt bank nagy port felvert bukása után például még három magánbank húzta le a redőnyt — anélkül, -hogy bankkörökben ezen már bárki is csodálkozott volna. A magánbankok további katasztrófáktól tartanak: egyre 'több bankár fizet be kisebb-nagyobb összegeket abba az önkéntes alapba, amelyet egyenesen a várható csődök kivédésére hoztak létre — nyilván azzal a hátsó gondolattal, hogy esetleg ő lesz a következő. A pénzügyi nehézségeknél is több gondot 'okoz azonban, hogy az autógyártás, — amely hosszú éveken keresztül a gazdasági fejlődés egyik hordozója volt az NSZK-ban, — 1974-ben feliratkozott a „beteg” iparágak közé. Az idei év első felében 25 százalékai kevesebb autót adtak el az NSZK-ban. mint az előző év hasonló időszakában és számottevően visszaesett az exDort is. Az iparág vezető tőkései az olajválságot hibáztatják és — legalább is nyilatkozataikban — bizakodnak, hogy a sokk elmúltával ismét fellendül az autók iránti kereslet. Ennek azonban ellentmond, hogy eddig csak a munkaidőt rövidítették meg a nyugatnémet autógyárakban, a második félévre viszont már mindenütt elbocsáj- tásokat jelentettek be. A másik iparág, amelynek majdhogynem katasztrofális helyzete az egész gazdasági konjunktúrát meghatározza, az építőipar. A rendelésállomány az idén több mint negyven százalékkal volt alacsonyabb, mint az előző év hasonló időszakában és júliusban — a tulajdonképpeni főidényben — az iparág csak fele kapacitással dolgozott! Az építőipari szak- szervezet 1947-beri legalább ezer építési vállalkozás tönkrementével számol. Hétszáz esetben a csőd már be is következett: az elbocsájtott munkásoknak csak egy része tudott eredeti szakmájában elhelyezkedni. Ugyancsak rosszak a kilátások az NSZK textil-, bőr-, és ruházatiiparban is, s még a dinamikus vegyipar egyes ágazatai sem mentesek a nehézségektől: az utóbbi időben stagnál a műanyagfeldolgozó-, sőt a söripar is. Mindez a munkanélküliségnek — az NSZK-ban régen eltemetettnek hitt — rémét idézi fel. A bonni pénzügyminisztériumnak egy nyilvánosságra került tanulmánya szerint a munkanélküliek száma, amely jelenleg 490 ezer, télre elérheti az egymilliót is. A tanulmány szerzői megnyugtatásképpen -F s meglehetősen cinikusan — a nyugatnémet ipar „rugalmasságáról” írtak. A „rugalmasság” azt jelenti, hogy mivel az érintett iparágakban (autó- és építőipar) viszonylag magas a vendég- munkások aránya, először ők kerülnek utcára. A fenyegető fejlemények hatására egyre többen és nemcsak szakszervezeti, hanem már különféle tőkés körökből is sürgetik az állam beavatkozását a konjunktúra fellendítésére, a munkanélküliség megfékezésére. Ám Helmut Schmidt kancellár kormánya egyelőre nem tudta magát rászánni, hogy erőteljes állami megrendelésekkel, különféle pénzügyi eszközökkel próbáljon enyhíteni a jelenlegi súlyos gazdasági helyzeten. Az ilyen intézkedések ugyanis óhatatlanul az infláció ugrásszerű növekedését eredményeznék. Ez pedig nemcsak a — közeli tartományi választásokon véleményt nyilvánító — fogyasztók zsebét terhelné meg, hanem az exportra is negatív hatással lenne. Az egykori „gazdasági csodától” elkényeztetett NSZK-polgárnak valószínűleg hozzá kell szoknia ahhoz a kellemetlen gondolathoz, hogy a korlátlannak hitt növekedés évei után most rosszabb idők, esetleg a csődök, sőt az egymillió munkanélküli éve következik. Nemes János
