Szolnok Megyei Néplap, 1974. augusztus (25. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-04 / 181. szám

6

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1974. augusztus 4.

1SZLAI ZOLTÁN:

KÖLKÖK

— Hahó, a kis párduc! Hahó, a kis párduc! — sikítozott Gabi. A plafonig dobálta Cincit, a sárgafoltos kölyök- macskát.

Cinci a plafonnak ütődve rémeseket nyarvogott. De azért lefelé jövet mindig ügyesen terpesztett és a díványra huppant.

— Talpraesik. Mint a macska — jegyezte meg Csípi ironikusan. — Csak kicsi a magasság.

István összecsapta a földrajzkönyvet, amiből tanult.

— Kamaszmacska is talpraesik? — kérdezte izgatottan.

— Botos azt mondta, csak a kandúr.

Csípi lenézően füttyentett a foga közt.

— Már úgy születik. Nem

hiszed?

István megvonta a vállát

— Cinci kandúr.

Csípi nagyot nyelt és bólintott.

— Kipróbálhatjuk. Fölmegyünk a másodikra. Ledobjuk. Gabi teljes erejéből a plafonhoz vágta a miákoló macskát.

— Huss! Röpül a párduc. Hahó, a foltos párduc! — kiáltotta.

Cinci széttett lábbal hasra- puffant a díványon.

István nyakoncsípte.

— Gyertek, kipróbáljuk. Te is jöhetsz — bökött a húgára kegyesen.

Csípi hóna alá csapta a

földrajzkönyvet Rohantak az

emeletre.

A másodikról lenéztek az udvarra. Csípi a mélység fölé tartotta az állatot Cinci rekedten nyávogott

— A nyakánál fogd. Ott ne-' ki nem fáj — mondta István.

— Az* anya is ott fogja meg a kölköt

— Megüti a hasát — jósolta

Gabi félénken. — Nagyon magas a második. És 6 még kis cica.

— Ejtőemyősítjűk — mondta Csípi eltökélten. — Csökken a sebesség. Az ejtőernyő fékezi a lökést.

— Milyen lökést? — flntor- gott István. — Honnan fogsz most itt egy ejtőernyőt keríteni?

Csípi fölényesen átnyújtotta Istvánnak a macskát,

— őrizd. Nehogy elpucoljon! Rögtön itt vagyok.

István és Gabi egymásra néztek.

— Van ejtőernyője —

mondta Gabi tisztelettel.

Az ejtőernyő különös szerzet volt. Csípi az apja keménykalapját csórta elő. Négy madzaggal erősítette Cinci lábára.

— Tökéletes — jelezte ön-' elégülten Csípi és a kalap karimáját fogva a macskát megint a mélység fölé lógat-, ta.

— Várjál! — kiáltott István.'

— Én lemegyek.

— Minek? kérdezte Osipi.

— Hogy talpraesik-e? Ellenőrizni kell!

Osipi öreg uras an mosolygott.

— Fogadok — mondta Csipi sértődötten. — De azért / menj. Mehetsz. István levág-j tázott a lépcsőn.

Gabi aggodalmasan az ölébe fogta Cincit, meg a keménykalapot.

— Te. Biztos, hogy nem esik a fejére? — kérdezte homlokát ráncolva a nagyfiút. — Rendesen meg vannak kötve

a spárgák?

Csípi hevesen kikapta kezéből a macskát. Szó nélkül bogozni kezdte a madzagokat.

— Ha nem akarod, másik kísérleti macskát is hozhatok.

Gabi rémülten tiltakozott.

— Cinci nagyon ügyes — mondta szent meggyőződéssel. — És már gyakorolta. Irányítani is tudja magát a levegőben.

— Kormányozható léggömb. Megfigyeltem.

Lekiáltott Istvánnak. jW

— Megyek! /

István fölintett a pirostég- "

lás udvarról: 5

— Jöttem!

Csípi kidobta Cincit

A keménykalap — súlyánál fogva — rögtön aláke- / rült. A zavaros csomag na- ; gyot koppant István lába f előtt. £

Csípi lekiáltott

— Mi van?

István eszelősen körültán- . eoita a horpadt kalapot és úgy ordított:

— Megdöglött! Kinyúlt! Kimúlt! Teljesen megdöglött!

Csípi a rács fölé hajolva utasította: f

— Maradsz, lejöttem.'

Gabi izgatottan préselte fejét a rácsok közé.

— István! Mesterlégzést kell neki adni — süvítette pa- rancsolóan.

István idegesen fölüvöltött

— Jösztök már? Egyedül nem bírom kibogozni.

Csípi bicskával vágta el a madzagvégeket. Cinci mozdulatlanul terjedt el a kalapban.

— Kinyiffant — mondta re-'

zignáltan István. — Pedig nagy macska lehetett volna belőle. t

— A, a macskák szívósak — , bizonygatta Csípi. — Meglá- f tód, magához jön.

— Lehet, hogy ez nem volt kandúr? — kérdezte István, •inkább csak magától. — A nősténynek árt a dobálás.

Gabi még mindig a rács között forgatta a nyakát.

— István. Gyere már, húzz ki!

— Mi van? — mondta István még mindig a macskát nézve. — Bevisszük a melegre. Gyere már le onnan.

Gabi két kézzel .sziszegve próbálta eltolni magától a rácsot

— Nem tudom kihúzni —

nyögte panaszosan.

István mormogva fölrohant'

Gabi a vasrácsba kapaszkodva bolondosán toporgott

— Húzd már ki — mondta István. — Hogy dugtad be? Ahol bement ott ki is jön.

— Nem értesz, hogy nem?

— mondta Gabi. — Nézz ide lükepék. Nem jön.

Várjál csak — totyogta körül a bátyja. — Eláll a füled. Attól nem jön. Majd lesimítom.

A rácsra támaszkodva mélyen kihajolt. Kívülről fogta le húga apró füleit.

— Na most, húzd ki.

Nem jött. A rács már pirosra nyúzta Gabi fületövét.

Csípi is fölérkezett. Hóna alatt a pincskalap a macskával.

— Légzik — mondta meg- nyugtatólag. — A szája elé tartottam a tükröt. Homályos.

Gabi bőgni kezdett.

— Megdöglesztettétek a leg- szebbik kandúromat.

— Nem bír kijönni — mutatott István a húgára. — Nem akarja kihúzni a fejét.

— De akarom!

— Ne sírj! — vigasztalta Csípi. — Maradj egy kicsit nyugodtan, mozdulatlanul. Ha nyugodtan maradsz, a vér a lábadba megy, és a fejed lelohad.

— Ki is kell mennem — ■— panaszolta a kislány.

— Ki kell húzni, mert tényleg bepisil — mondta István.

Cinci kidugta fejét a pincs- ből. Rozsdásan nyafogott.

— Cincikém, szegény kis kandúrom — szipákolt Gabi.

— Legalább hozzátok ide mellém, hogy együtt lehessünk. Majdnem megdöglesztettétek.

Csípi precízen Gabi keze alá tette a kalapot.

Gabi — merev nyakkal — lejjebb guggolt. Egyik kezével megsimogatta a fejét re- zegtető kis állatot.

— Rázzuk meg egy kicsit

— ajánlotta Csípi. — Hátha a mozgástól kilazul.

Gabi két oldalán a rácsba akaszkodtak. A kislány a rázástól térdreesett, de a feje továbbra is az udvar fölé lógott az alkalmi kalodában.

Abbahagyta a nyivákolást.

— Szédülök — mondta rekedt és mély hangon, nehezen forgó nyeüvveL — Le- esek innen.

István megfogta a vállát.

— Erős ez a rács — biztatta. — Száz évig is kitart.

— Száz évig...

Gabi lehunyta a szemét Sóhajtott.

— Nincs egy kis málnacukrod?

István rövid gondolkodás után húga szájába dugott egy ragacsos málnacukrot.

— Többet nem adok. Tartalék. Ne rágd el rögtön — figyelmeztette.

Gabi bólintott, de azonnal ropogtatni kezdett.

Mire Csipi édesapja két helyen elfűrészelte a rácsot az őrjöngő Gabi húsz deka savanyúcukrot rágott el.

Dolgát is elvégezte, a feneke alá tartott, cilinderalakú régi üvegbilibe.

DONÄTH GYULA RAJZA

Pintér Tamás:

Az utolsó alkalom

A

mint kerékpárral

az igazgatósági épület elé érkezik, megnézi az óráját. Azt

mondták, az ünnepség hétkor kezdődik. És azt is mondták, hogy talán a minisztériumból is lejön valaki. A számlapot nem látja jól, elő kell kotornia a szemüvegét. Háromnegyed múlt hat perccel. Ács Antal lelakatolja a kerékpárját, a nadrágcsipeszeket a mosástól kifakult ballon zsebébe teszi. Kezd hűvösödni. A parkolóban kocsik fénylenek, a szemerkélő eső csendesen áztatja a gondosan ápolt virágágyakat. Bent nagy a nyüzsgés, valamelyik félreeső irodában a dalárda próbálja megtalálni az összhangot: „Kö-hö-szön-tünk. te hű ba- ha-rát...”

— Eigen...

Most szívesen rágyújtana, de már nincs rá idő. Mindig is ezzel volt a legtöbb baja. Az idővel. Most meg mintha még vadabbul felgyorsult volna, fut át az agyán, amikor kissé nehézkesen, a karfát fogva felfélé megy a lépcsőn.

4 A terem bejáratánál két lány fogadja. Még valameny- nyire eléje is mennek, mosolyuk pontosan időzített, de teljesen őszinte. Ács Antal reggel óta csak az ünnepségre gondol, most mégis meglepődik. Sovány, barátságos arca elszürkül, a tekintete gyerekesen tanácstalan. Ügy néz körül, mint akit az álmából vertek fel. — Micsoda cirkusz... — motyogja. A hang öreges, elégedetlenkedő.. Lesegítik róla a kabátot, valaki vacsorajegvet nyom a kezébe. „Italból két adag, öregfiú.” A teremből a szemébe csap a neonlámpák fénye, a helyiség tömve van, fülledt, meleg levegő és egyhangú moraj áramlik kifelé. A. lányok ismerősek, de a nevük nem jut eszébe. Ócska, elnyűtt, festékfoltos kezeslábasban szokta látni őket, a bömbölő táskarádiót mindenhová magukkal cipelik. Időnként, amikor szóró- pisztollyal dolgoznak, és nem vigyáznak eléggé, az arcukra is rászáll a festék; kékre, sárgára, pirosra vagy zöldre színeződik a bőrük, ott, ahol a maszk nem takarja. így, kiöltözve, frissen mosott, leeresztett hajjal egészen mások. Igazán sajnálja. hogy nem jön rá a nevükre. Az egyiknek különösen hosszú, szőke, már-már ezüstösen fehér haja van. Lágyan mozgó, tömör melle Ács Antalt még zavartabbá teszi. A lány idegesítsen szép. Csüggesztően az. „És akkor jött egv eredeti nagv szám, eev torpedó mellű...” Ez a fiatal lakatosok szövege. „Persze, tata, maga már rég kiszált a ringből...” Pislogva krákog eavet. a zakóját igazgatja, céltalanul a zsebébe nyúl. A Nagv Szám táncosnői könnyedséggel oldalt lép, szogálatkészen megérinti a könyökét.

— Erre tessék. __

Hirtelen a teremben la!álja magát. A lány nem tágít mellőle. Ettől még rosszabb a dolog. Kényelmetlenebb. Kínosabb. A Nagv Szám úgy kíséri végig a széksorok közötti enyhén lejtős úton, mintha ő egyedül netán be sem találna. Mint egv idegent. háborog magában. Mintha nem ő javította volna meg itt az összes, rohadt, rosszul záródó ablakot. Az arcok feléje fordulnak, elmosódott vonások olvadnak «cere, tarkók. fei°k. határozatlan arcéiok. Néhánvnkat fölismert Mereven és futólag odabólint, az integet^t valahogy nem tartja idevalónak.

Az emelvénv és a közönség közötti senki szigetén öt egymás mellé rakott szék áll. Párnázott székek. Már csak az övé üres. A legelső. A oégv emt,ar cn-tnn oöanvűit- ja a kezét. „Megyünk a csatába. öregem?” Ferenczv, Mälzer, Szabados. Vígh. Névsor szerint. Négy nyugdíjas, ö az ötödik. „Talán valami dohányt is adnak...”

— Adhatnának — mondja.

Most már sokkal jobban

érzi magát. Barátok között van. Olyan férfiak között, akikkel átkozottul nehéz időket élt át. Elképzelhetetlenül sok minden szakadt a nyakukba, mégis tartják magukat. Elnyűhetetlen, teherbíró nemzedék. Az utolsó ebből a fajtából. „A magam részéről tojok a reumára, testvér...” Mindenképpen összetartoznak, egy szóból is megértik egymást. Bár ez nem Igaz. Vagy nem egészen igaz. Szabadossal évek óta rosszban van. Amikor kiszúrta, hogy manipulál a munkalapokkal. Azóta kerülik egymást. Ferenczy pedig egy nagy szemétláda. Egy nulla. Csak azért lehetett csoport- vezető. mer mindig tudja, hogy mikor, mit kell mondani. Karvalyok, gondolja magában. Alamuszi haszonlesők. Űristen, mennyi alamuszi haszonleső... Az arca megkeményedik, élesebbek, határozottabbak rajta a ráncok. De egv pillanat múlva már kiszáll belőle a méreg. Végeredményben azért mégiscsak a társai. Szeretnie kell őket...

Csend van. A nehéz, vörös bársonyfüggöny lassan, hangtalanul széthúzódik. Az emelvényen asztal, az asztalnál az elnökség, mögöttük elszántan áll a dalárda. A terem tapsol. A tekintetek a halomba rakott ajándékcsomagokra szegeződnek. Egyforma, vastag aranyzsinórral van átkötve mindegyik .„Na, lesz még egy ólomkristály- vázánk...” Két reflektort bekapcsolnak, olyan a fény, mint egy műtőben. A fotós kattogtatni kezdi a gépet Frissen fénylenek a hatalmas fikuszok tiszta levelei.

— Az ünnepséget ezennel megnyitom...

Ács Antal sorra veszi az

elnökség tagjait. Nincs közöttük idegen. Pedig azt mondták, a minisztériumból is jön valaki.

A dalárda köszörül és rákezd. Kissé recseg a mikrofon.

Bizsergő, könnyű szomorúság fogja el Ács Antalt. Olyan ez, mint amikor az ember fáradtan átadja magát az enyhe láznak. Hát igen. negyvenöt év... Egy kicsit eltűnődik. Vajon ezek a mai, egyszálbelű hőbörgők kibir- nak-e majd ennyit? Biztos, hogy kibírnak, dönti el. Sokkal könnyebb minden.

Szinte elviselhetetlenül melege van. a fehér nylon ing kegyetlenül szorítja a nyakát. Persze, legalább két számmal kisebb, mint amilyen kellene. A középső fiától kapta a névnapjára. „Valódi olasz ing, fater, ezt nézze meg...” De azért tudhatná, hányas nyakam van, gondolja ingerülten. Csontos, érdes bőrű kezét egymásra rakja, derekát végre teljesen neki- dönti a szék puha támlájának. Azért igazán nem rossz gyerek, ismeri el csöppnyi bűntudattal.

— Felkérem az igazgató elvtársat, hogy tartsa meg...

— Tartsd meg — mondja Ács Antal magában. — Tartsd meg, Dezső. — Barna. meleg szeme kötekedően villan. — Egészen elengedi magát, teljes odaadással figyel. Szésrvenlősségénél. fél- szegségénél erősebb a kíváncsisága: vamn mit fog mondani róla? És azt se felejtsük el. hogy Ács Antal az ivazgafót inasbora óta ismeri. „Nem biliárd-dákó ez, öcsi, hanem reszelő...” Ahogy most elnézi, egy dolog azért bántia. Nem tud

elfeledk°zni arról, hoav az

ieazeató kétszer va.gy háromszor is 1°magázta.

— Olyan emberek ők, akiknek az életük is benne van ebben az üzemben.

Tetszik neki, hogy az igazgató papír nélkül beszél. Megszokta már tőle. mégis mindig, újra és újra elcsodálkozik ezen.

— Ács. Antal nevét csak tisztelettel lehet kiejteni...

Készült erre a pillanattá, most mégis elpirul, esetlenül odébbcsúszik a széken, nyakizmai rángatózni kezdenek A tolakodó pillantásokat az egész testével érzékeli. Mintha megérintenék és gátlástalanul végigtapogatnák. Nagyon i^em szeretné, ha sajnálnák vagy leereszkedően mosolyognának rajta. A fotós ott táncol előttük,, a vaku- lámpa brutálisan villog a szemébe.

— Mindig csendes ember volt — mondja az igazgató. — Sosem volt egy hangos szava...

Ez a dicséret bosszantja. Minek kell ilyesmiket fecsegni? Olyan ez, mintha azt közölnék róla, hogy nem férfi. Rövid ideig eltöpreng ezen. végül higgadtan leinti magát. Nem, azért van itt, hogy a szavakon lovagoljon. Most az a dolga, hogy nyugodtan üljön a helyén, nyugodtan várja ki a végét. Ez a dolga, semmi értelme sincs felesleges és már megmásíthatatlan dolgokon törnie a fejét. — Majd utána jól fenékbe billentem a fiút...

A hátsó sorokban türelmetlenül fészkelődnek, a fiatalok máris unják az egész ceremóniát. Nagy a jövésmenés, az ajtó nyikorgása idegesíti Ács Antalt. Fél órát igazán kibírhatnának a fenekükön.

Ferenczy óvatosan megböki a térdét. — A góré szentet csinál belőled. A mennybe visz...

Bohócot csinál belőlem, gondolja. Megaláz itt, mindenki előtt. Az igazgató pedig, mintha rá akarna duplázni, mintha csak őt akarná igazolni, arról beszél, hogy Ács Antal a legnehezebb időkben is mindig példás magatartást tanúsított, hogy csendes volt, szerény, fegyelmezett.

Nagy kísértés fogja el, hogy felpattanjon és tiltakozva közbevágjon. Vonásai eltorzulnak a hirtelen dühtől és szégyentől. Hát ilyen nyomorult féreg volt ő? Ilyen nyamvadék? Mélységes keserűség önti el, a szíve táján éles, metsző fájdalmat érez. Az egészben az a legrosz- szabb, hogy egy szóval sem tiltakozhat. De mit is mondhatna? összeszorul a gyomra a kínlódástól. Talán másképp kellett volna élnie? De hogyan? Lehetett volna más is, mint amilyen volt? Hő- zöngenie, pofáznia kellett volna? Kritizálni? Beleszólni mindenbe? Nem elég az, hogy dolgozott? ' talán nem is akárhogy ... Mennyi sze- métséget. mennyi disznóságot látott, atyaisten! Ha csak itt körülnék a teremben.' ha jól megnézi az elnökséget, akadnak néhányan, akikről tud egyet és mást. — Majd a végén kitálalok, várjatok csak... — motyogja végső kétségbeesésében. — Majd megtudjátok, hogy kicsoda az az Ács Antal. — És reménytelenül, bágyadtan gondolja; ez az utolsó alkalom.

beszédre már nem figyel oda. Magábaroskad- tan, élettelenül bámulja lába előtt a csillogó parkettet. Töprengéséből időnként felrázza a taps, olyankor automatikusan, fáradt mozdulatokkal összeveri a tenyerét.

Ismét bevonul a dalárda' A férfiak közben ihattak valamit. mert fesztelenebből, harsogóbban kezdenek nekii „Kö-hö-szön-tünk, te hű ba- ha-rát...”

Ács Antalt rosszullét környékezi. szédül és émelyeg. Attól fél. annyi ereje seid lesz majd. hogy felálljon.

— Megható jelenet ^ jegyzi meg az igazgató és könnyű mosollyal, hosszan! elégedetten bólogat. »-.id