Szolnok Megyei Néplap, 1974. augusztus (25. évfolyam, 178-203. szám)
1974-08-31 / 203. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1974. augusztus 31. Szolnok iparforgalmi kialakulása Sószállító térkép a XVIII. század közepéről. Jól mutatja Szolnok korabeli kereskedelmi-közlekedési jelentőségét A Jubileumi Híradó előző két számában részletesen ismertettük Szolnok XVIII. századi települését, a város fejlődését. A várost övező fal és vizesárok megszűnése után nyugatra és északra, a régi gazdasági kertekben tudott terjeszkedni a lakosság. Kezdetben a kicsiny határa elegendő volt a lakosság ellátására. de mivel az alföldi városok közül szinte a legkisebb határa volt Szolnoknak, a század közepétől kezdve kezd jelentősebb szerepe lenni az iparnak és a kereskedelemnek. * A török hódoltságot követően a középkor óta folyamatosan üzemelő sószállítás, a háborús zavarok miatt akadozott, illetőleg leállt. S csak a Rákóczi-szabadság- harc után. a XVIII. század első harmadában indult meg erőteljesen. Szoinok kamarai város volt és az itt levő két kamarai hivatal, a só- és szálhivatal intézte a tutajokon ideérkező só partraszállítását, raktározását és kereskedelmét. majd a szállító eszközök (a tutajok) további hasznosítását. A Tisza-parton a mai park helyén levő sóházakban tárolták és árusították a kb. félmázsás sótömböket, s innen szállították elsősorban Pestre, a felvidéki városokba és a Tiszántúlra. A kincstári bevételt képező sóiöve- delem szempontjából Szolnok igen fontos hely volt. mert a XVIII. század 30-as éveitől kezdve a sóhivatalok közül a legnagyobb bevételeket szállította a Kamarának. A mellékelt XVIII. századi sószállító térkép jól mutatja Szolnok közlekedésföldrajzi helyzetét, mert a Márama- rosból érkező nagyszámú tutajok jelzésére vastag nyaláb húzódik a Tiszán Szolnokig (és az erdélyi só útját a Maros melletti vonalak jelzik Szegedig). A Szolnoknál partra rakott só szekérrel történő fuvarozását is igen jól kiolvashatjuk a térképből. Meg kell jegyeznünk itt azt. hogy egy nagyméretű térképnek csak a minket érintő részletét közöljük. mert az Országos Levéltárban levő kéziratos térképen a térképet körülvevő teljes kimutatás olvasható az ország kősó termeléséről, kereskedelméről és a sóhivatalok bevételeiről. A só szállítására legalkalmasabbnak kínálkozott — a Kárpátokban nagy mennyiségben található fenyőből készült — tutaj, amely puhafa lévén a vízen úszva iól terelhető. s kormányzása sem nagyon körülményes. A Szolnokra érkező tutajokat. amikor a sót már part- raszállították róla. tovább úsztatták a város alatti Tisza-kanvarig (ma Dohánvbe- váltó). Ott partra vontatták lovak segítségével. Fűrészelő gödrök felett gerendákká, deszkákká dolgozták fel. a hulladékból vagy kisebb darabokból zsindelyt hasítottak és az egyéb hulladékot a közelben levő kamarai tégla- égetők fűtésére használták fel. A gerendákból és egyéb fűrészárukból — fejlett ácsipar segítségével — nagyobb középületek tetőszerkezetét ácsolták, készítették itt el. mint épületelemeket. tető- szerkezeteket, darabokban szállították az akkori közlekedési eszközök (kocsik, szekerek) segítségével közeli és távoli vidékekre; lényegében Pesttől Debrecenig, ahol községházák, középületek, templomok tetőszerkezete lett. Levéltári feljegyzések szerint itt készült a Zádor-híd elődje Karcag mellett, és a debreceni kollégium tetőzete is. Érdekes párhuzam adódik itt Erdei Ferenc megállapításával. aki az 1940-ben megjelent Magyar város c. monográfiájában azt írja: „Az az ipar a városi tényező, amely nemcsak egy helyi szükségletre néz. hanem egyik tényezőjével, vagy nyersanyagával, vagy a késztermékek szükségletével távoli vidékekre támaszkodik.” Ugyancsak Erdei Ferenc a mezővárosok jellegzetességeit tárgyalván érdekes megállapítást tesz Szolnokkol kapcsolatosan: „Minden mezővárosban van forgalmi és igazgatási városrész, de egyikben sincsen ipari termelő negyed ... Szolnokon van gyárváros, tehát olyan városrész, amely elsősorban szolgál az ipari termelés telephelyéül.” Szolnokon, — mint fentebb láttuk — a Tisza mellett. a Tisza folyása irányában — alakult ki az ipari negyed, s érdemes itt a Tudományos Gyűjtemény 1821. évfolyamában megjelent tanulmányból Gorove László leírását idézni: „Üjabb a a Tabánnál az Újváros és a legújabb a Szálház épületién túl az úgy nevezett Szent János várossá: meltvet a Sin- del-tsinálók. deszka-vágók, tégla-égetők. és más munkások. és a Szálház körül strá- ráló emberek nem oly régen formáltak .. Kialakult tehát Szolnok hagyományos faipara, s az alábbiakban korabeli leírásokból látni fogjuk, miiven fejlett ácsipar volt a Kamara közvetlen irányítása alatt, de a szolnoki lakosok is szorgosan művelték a fa feldolgozását. tilalom ellenére is. Nem véletlen, hogy a város régi zsindelytetős vagy nádtetős házainak oromdíszein, a ma még meglevő épületeken olyan ragyogó fafarag vány okát találunk. A szolnoki faipar történetében a faipar. kialakulása tehát nem céhes iparszerűen indult meg, hanem a kamarai ácsmester gyakran félszáznál több legénnyel — gyakorlatilag manufakturális- ipart folytatott. Külön érdemes megfigyelni a kamarai igazgatás módszereit, hiszen Szolnokon gyakorlatilag megvalósították a komplex hasznosítást, mert nemcsak az ideszállított árut értékesítették, hanem a szállítóeszközöket is feldolgozták, beleértve a hulladékot is. A közölt térkép mutatja a szolnoki ipar elhelyezkedését. S tegyük ezt elevenebbé korabeli leírásokkal, mindenekelőtt a már említett Gorove László tanulmányából: „Egy sóház se hajt az egész országban annyi jövedelmet — írja a szolnoki sóhivatal személyzetének leírásakor, amely legnagyobb az egész országban — a Felségnek, mint ez...” „Minden szűk volta mellett a földnek, a szolnoki lakosoknak jó és elegendő kere- setmódjok volna, mert elhallgatván azt, hogy a Tiszán lévő sok malmok, a kézzel való deszka fűrészelések, az átsolások (mert a fenyőfának ottani bővségében ritka paraszt, aki a faragást meg ne tanulná) az emberek egy részének táplálást nyújtanak, elhallgatván azt is, hogy a szerszámok, hordók, oszlopok tsinálására; úgy vályúkra, s malmokra alkalmaztatható keményfákkal való kereskedés sokakat boldogít: de a sónak Pestre való felhordásával és a fenyőszálaknak Szegedig vagy a Torontál vármegye szélén fekvő Becséig való levitelével igen kedvező bért kereshetnek. — Legtöbbet nyom azonban a Máramarosból leérkező kősónak a vízről, vagyis a fenyő tutajokról a Tisza parton lévő három nagy sópajtákba való felhordása, mert a serény ember, noha csak fél krajcár fizetődik egy kőnek a felvitelésért, mégis ezüstpénzben 36 krajcárig felvihe- ti napszámját, a mi több, akik belöl a pajtákba a sót öszve rakják és fel garma- dázzák, jó igyekezet mellett keresetjeiket naponként két- szer-háromszor annyira is ezüst pénzben felvihetik...” A legnehezebb legtöbb munkát jelentette, — mint azt Gorove írja — a szálfáknak, a szárazra való kivontatása, kivált esős időben. „Egy akár vastag, akár vékony hosszú fenyőnek a szárazra való kivon tatásáért papiros pénzben 8 krajcár fizetődik; pedig sár idején 12 ökrével sem bírja, kivált a hosszabbakat, a szfegény ember kirángatni. Maga is a vízben és hínárban úszkál, jármai, láncai, kötelei elszakadoznak. A fenyőszálnak fölhempergetéséért és máglyába való összerakásáért minden különbségtétel nélkül fizetődik papiros pénzben 4 krajcár.” Érdemes Gorove László szolnoki leírásának további részleteit is követni, hiszen ő igen jól ismerte Szolnokot és a szemtanú hitelességével teszi elevenné a város életét. „Nem tsekely jótétemény a köröskörül fekvő vidékre, nevezetesen a Jász és Kun kerületekre, Heves, Pest, Szabolcs, Csongrád és Békés vármegyékre nézve az épületekre igen alkalmatos só alja fenyőfáknak a szolnoki szálháznál nem drága áron és válogatva lehető megszerzése. A tűzi lágyfa oltsó öleket nem említem. — De az építeni akarók nem tsak kedvek szerént való fedél gerendákat hanem kész létzeket, deszkákat, sindelyt bővségben kaphatnak ugyanazon szálháznál. .. Némely esztendőkben kétszáz ezer és több fenyhő- szálokat is széjjel hordanak a feljebb érdeklett vidékiek.” A szemtanú hitelességét dicsérő precíz leírásból világosan kitűnik, hogy Szolnok város ipara nemcsak helyi jelentőségűvé vált, nemcsak a Kárpátokból érkezett Szolnokra — területi munkamegosztás folytán — a feldolgozandó nyersanyag, hanem a feldolgozott termékek a Dunától keletre csaknem az egész Alföld területére eljutottak. Ez pedig a mezővárosokban megszokott kereskedelemnél nagyobb jelentősé- gű. Visszatérve Gorove cikkére, a jegyzetben megemlíti azt is, hogy: „Sok Uraságok a Szolnokba lakó Cameralis Áts mesterrel áltáljában alkusszák a fedelet, aki 50 és több legényeket tartván; de a fenyőfából válogatván, igen hamar öszve ótsol.ia a tetőket. A Pest alatt fekvő Szent Lőrinczi puszta legnagyobb két épületjének fedelei is Szolnokba faraglaltak. — A munkára való Szil, Körös tölgy, és tserfát, nemkülönben az erdőháti öl fákat is esztendőnként Májusban Júniusban, néha őszkor is a Bereg vármegyei fa kereskedők szoktak Szolnokba és Szegedre leszállítani.” S a jegyzetben Gorove még azt is megemlíti, hogy: ..Ugyan azért Szolnokba igen sok vízi haiós vagy tombászos malmok készíttetnek és el is adattatnak.” Említettük már. hogv a kamarai ácsmester és legényein kívül a lakosság is szívesen foglalkozott a fa feldolgozással és árusításával. Szolnok város jegyzőkönyvében az 1836. okt. 15-i bejegyzés szerint ez a felső hatóság által tilalmaztatik: „Az ó budai feő kormány Hivataltól érkezett és a lakosokat a kereskedésre eddig készített zsinde] és létz ezen túli készítésétől eltiltó levél felolvastatván; egy ízben már el volt tiltva a lakosoknak ugvanonnét a mostani rendelet a kir. * Szálhivatalhoz érkezett.” Hadd jegyezzük itt meg azt is. hogy a szolnoki múzeum várostörténeti kutatása során, nagyobb méretű földmunkák alkalmával úgynevezett íürészelő gödrök nyomaira bukkantunk. például 1952- ben a Kossuth téri irodaház épületének alapozásakor. Az egy öl szélességű és mélységű. két-három öl hosszú gödrökre keresztbe gömbfákat rakván, arra helyezték a hosszú fenvőszálat. s miután csapózsinórral hosz- szában megielölték. történt a fűrészelése oly módon, hogy a keresztfűrésszel a gödörben két ember húzta lefelé és fölül a gerendán levő egv ember húzta üresen visz- sza. Nem véletlen, hogv a múzeum által feltárt fűrészelő gödör alián vastag rétegben volt található az összepréselődött fűrészpor S hogy a fűrészelő gödör a sűrűn beépített városban nem kis gondot okozhattak. mutatja az. hogy a városi tanács jegyzőkönyveiben gyakorta találhatók panaszok arról, hogy a szomszéd fűrészelő gödre közel van a panaszos házához. Ezért a tanács több ízben elrendeli, hogy a fűrészelő gödrök a szomszéd házához egv ölnél közelebb nem lehetnek, nehogy azok falai beomolianak. Gorove László színes leírása mellett érdemes egv másik korabeli leírást is tanulmányozni. Remellav Gusztávét, aki mint megyei tisztviselő iól ismerte a szolnoki viszonyokat. Az Athenaeum 1840. évfolyamában „Szolnok vidéke” címmel közli tudósítását: „Az Alföld nagy részét a szőke Tisza hasítja keresztül. melyen a tiszaháti nép nevezetes fa- és gyümölcskereskedést űz. az alföldi térekkel. E kereskedésnek Szolnok a központja... Van itt gymnasium, só- és szálfa-raktár, casinó. stb. ... — .. .Szolnoknak földesura a kir. Kincstár, mellyel azonban az urbáriumnál kedvező szerződésben áll. s a kir. kisebb haszonvételeket is bírja. Ezek a tiszai hídról, vásári, mészárszéki, malom és bormérési jogból állanak. .. — Szolnok határa a népességhez mérve igen csekénv. (20 ezer hold) s ennek is nagv része az Átsi Szög és Tenke víz áradásának van kitéve. A csekély határ nem lévén elegendő a szolnokiaknak ők a szomszéd földesuraktól több pusztát bérlenek. .. ” A Gorove után két évtizeddel később készült leírásból idézzük az iparra és a kereskedésre vonatkozó részleteket: „Szolnokban sok alkalom nyílik hogy a dolgozni akaró az év minden szakában talál munkát... — A sóhordás a tutajokról és hajókról fel a raktárakba, és a fenyővontalás ezreket eresztenek a kir. Kincstárból a nép körébe, mely nyáron a kereset mellett jól él, s ha gazdálkodni tud, télre valót is szerezhet... A néhány egyedek által űzött kereskedés fával és gabonával történik leginkább, a népé gyümölccsel és kenyérrel. A kincstári szállítók évenként százezer fenyőt, hoznak le Szolnokba, hova :zálfa és egyéb építési faszerek vétele végett az egész vidék központosul, a szállító, ki már a són is nyert, nem igen hagyja a fában heverni pénzét, és ha lehet, azt a szolnokiaknak adja el. A vidékiek nyáron át, mikor a sószállítás történik, nem jöhetvén Szolnokba, ősz felé érkeznek csak favételre, amikor azután némi nyereség remélhető, mely azonban csak néhány egved zsebébe szivárog, az általános jól lét emelkedése nélkül, mert a lakosság, mint már elébb is mondám, tőkékkel nem bírván, a kereskedés ezen nemeben igen kevés részt vesz. — A gabonakereskedés szinte nevezetes Szolnokon. De itt csak nemleges szerepet játszanak a helybeliek, az eladók többnyire a környékbeli földesurak, kik itt mindenkor jó árért adják el termékeiket. A szolnoki nép annyit, hogy kereskedést űzhessen nem termeszt, sőt azt is mi a Pesttel űzött kenyérkereskedéshez szükséges, másoktól veszi. (A megnövekedett lakosság az igen kis , határú Szolnokon csak a saját szükségletét tudja legfeljebb megtermelni.) Ezen kenyér kereskedés fő élelem cikke a szolnokiaknak, ugyanis a mezei munkákkal el nem foglalt nők a bevásárlóit gabonából kenyereket sütnek és azokat kocsin beszállítják a pesti heti vásárokra, s az ebből befolyó nyereségből nemcsak ön-családjokat, de a fuvarosokat is táplálják.” A 18. század közepétől így kialakult iparforgalmi helyzetet a 19. század közepétől a gőzgépek felhasználása jelentősen növelte. A tiszai fahajók forgalmát 1846-tól kezdi fe'váltani a gőzhaiózás. Nem véletlen, hogy a Dunát a Tiszával összekötő pest— szolnoki vasút végállomása a Tisza-parton volt. Ott épült meg ugyanis a Tiszai pályaudvar és az indóház. azért, hogy a gőzhajókkal ideszállított áru a Tiszátó1 a vasútra könnyen átrakható legyen. A fafeldolgozás a gőzfűrészek üzembelépése után hatalmasan megnövekedett. A vasút ideérkezése, majd 1857—58-tól kezdve Debrecen, illetőleg Arad irányába való továbbvitelével egyidejűleg a Tiszavidéki Vasút 200 fős javítóműhelyt épít Szolnokon, mely 1858-tó1 kezdve a vasutak gyors elterjedésével egyre nagvobb jelentőségűvé vált, s ekkor már a város lakóinak foglalkozási arányában az őstermelőknél nagyobb százalékot képez az ipari foglalkozású és a közlekedésből élő lakosság. Szolnok tehát az agrárfoglalkozású mezővárosból iparforgalmi jellegű mezővárossá a'akul a 19. század közepén. • * • Szolnok délnyugati részén, a Tisza mellett tovább fejlődik a gyárváros,, a déli iparterület, melynek _ zda- sági jelentősége mellett munkásmozgalmi jelentősége is igen fontos, hiszen a faipari munkások közt és a vasúti műhélyben alakulhatott ki a szervezett 'pari munkásság, amelynek a munkásmozgalmi harcokban később kimagasló szerep jutott. Kaposvári Gyula Szolnok 1830-ban. (A bécsi Hadilevéltár anyagából)
