Szolnok Megyei Néplap, 1974. augusztus (25. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-19 / 194. szám

1974. augusztus 19. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 ízlés és közmű „Vidékinek érzem magamat is” Beszélgetés Szabó Magda írónővel — Az egyetemes kultúra értékeit melyeket tanulmá­nyai során megismert, ho­gyan egészíti ki, teszi teljes­sé a szülőföld kultúrájának ismerete? Miért tartja fon­tosnak? — Nem tudom külön vá­lasztani a kettőt, nem is hi­szek benne, hogy bárkinek is bármi köze lehet nemhogy egyetemes, de szeré­nyebb, kisebb körrel hatá­rolt kultúrához is, ameddig el nem helyezte magát a vi­lágban a saját szülőföldjén. Hagyományaink, a nemzet legnagyobbjainak útmuta­tása. de saját érzelmi vagy értelmi mikrovilágunk egy­aránt a szülőföldet, a hazát, s azon belül ki-ki külön kis hazáját, szülőhelyét és an­nak környékét jelöli meg kiindulási pontul. Innen in­dulunk első lépéseinkkel, ehhez kötődünk, kötődtünk mindig a legreálisabb s ugyanakkor legkövethetet- lenebb szálakkal (erre mind­járt mondok majd példát). A Szemlélőkben írtam egy európai ország meg nem ne­vezett egyeteméről, amely­nek diákszállására a hitújí­tás kora diákjai hantot vit­tek magukkal az anya-, a szülőföldből. Apámtól tu­dom, hogy így volt, ő a sa­ját apjától hallotta, — nagy­apám, aki göttingai diák volt, mesélte neki, hogy Bu- denz Józseffel, a későbbi nagy magyar nyelvésszel va­ló barátsága azon a napon kezdődött, amikor Budenz megtalálta nagyapám, ládá­jában a zacskót, a szeghalmi és köröstarcsai porral. A ré­gi századok magyarja min­dig ilyen zacskóval kélt út­ra. mert nem akart idegen földben pihenni. Hogy kép­zelhető el, hogy bárki meg­értheti bármilyen más or­szág vagy földrész kultúrá­ját, felfogadhatja zenéjét, méltányolhatja ízeit, színeit, szépségét, tudományos kép­letét. mielőtt magába szívta volna mindazt, amit a saját hazájától, amit a saját szü­lőföldjétől kapott? Az imént példát ígértem, a reális mel­lett a követhetetlen érzelmi szálakra. Nyilván el tudja képzelni, hogy az arizonai Grand Kanyon vagy a Rajna vízesés, New York fény-éj­szakája, Anatólia partvidéke ad akkora táj élményt, mint a Hajdúság. Nem vitatom. Valami mégis azt mondja bennem, hogy az én se fo­lyó se hegy szülőhelyemmel nem ér fel egyik sem. Elfo­gult vagyok, de nem szégyel­lem, mert tudomásul ve­szem, sőt elvárom, hogy más meg a maga szülőhelye sze- retetében legyen elfogult, hogy — mondjuk — Simon Istvánnak a világon a leg-1 szebb Bazsi legyen. — Írásaiból jól ismerjük szülővárosát. Debrecent, szü­leit, akik értőn, szeretettel irányították figyelmét a vá­ros múltjának, hagyományai­nak értékeire. Azok számá­ra, akik kevésbé szerencsé­sek. nem részesülnek ha­sonló nevelésben, felnőtt ko­rukban hogyan, milyen mó­don pótolható ez a hiány? — Minden pótolható, ameddig még élnünk lehet, még az érzgími vagy eszté­tikai nevelés hiánya is — miért ne volna az? Erre va­ló sok minden más mellett az irodalom is, az iskola, a művészet segítsége. Író-ol­vasó találkozókon gyakori élményem, amikor az im­már felnőtt embei>szeme rá­nyílik azokra a látszólag jelentéktelen látnivalókra, amelyek számára most, a felnőttség idején, a szülők halála után, a valaha volt otthont, a gyerekkort, a kez­detet idézik. Már a ház sincs meg, amelyben valaha éltek, — ilyenkor szólni kezd hoz­zájuk az utca, egy régi kút, egy vén fa, amely ismét vi­rágba borult, itt Pesten: egy kerület. — Kielégítőnek tartja-e az iskolai oktatást e kettős feladat — az általános és a hazai kultúra arányos is­mertetésének — teljesítésé­re? — Ha azóta, hogy nem ta­nítok magam is, jelentősei nem változott az oktatás, amit nem hiszek, először a hazai kultúra megismerését tűzi ki az iskola, később tá­gítja a határokat. Gyakran olvasom, vetélkedők tárgya a helyismeret, egyes vidéke­ken még külön kiadványok is jelennek meg ennek el­mélyítésére. Mint annyi min­den, ez is nagyrészt a jó pe­dagógustól függ: rajta áll, milyen gazdagon hagyja el a tanuló az iskolát. — Mit köszönhet Debre­cennek? — Mindent! Nemcsak a Csokonai is beszélte anya­nyelvet, nemcsak az Ókút világát, nemcsak a témák sorát. Debrecen láthatatlan kezébe van — volt a kés, amely írói profilomat kifa­ragta. — Véleménye szerint mi a magyarázata annak, hogy sokan rosszízű szónak érzik a „vidék” kifejezést. Kik te­hetnek legtöbbet azért, hogy a szó visszanyerje eredeti főnévi jelentését és ne meg­különböztető jelző legyen az emberek szóhasználatában? — Láttam Budapesten ön­maguk érdeklődés nélküli, kulturális igényt nem isme­rő csigaházában élő sok em­bert, — ezek nem voltak „fővárosiak”, s láttam min­den szépre, okosra, művé­szire fogékony lázas, szom­jas tudásvágyú, nem Pesten élőket. Ezek viszont nem voltak „vidékiek”. Nincs ilyen fogalom, pesti-vidéki, legfeljebb földrajzi értelem­ben, szülőhely szerint. Aki számára mégis volna, gyor­san tisztázom, hogy én is vidékinek érzem magamat: a Hajdúságban születtem, családom még vidékibb: Bé­kés megyei, falusi. Nagy­apám, a köröstarcsai refor­mátus lelkész latinul társal­góit a fiaival, füzesgyarmati dédapám krónikát írt. Érti már, hogy gondolom, hogy nincs „vidék”!? László Ilona Mindennapi tapasztala­tunk: az egyik műalkotásnak — legyen az film, tévéjáték, köztéri szobor, színházi elő­adás, új zenemű, regény vagy bármi más — sikere van — a másikat alig veszik észre, vagy megbukik. Iz­galmas kérdés: mi befolyá­solja a művészet és a be­fogadók találkozásának ki­menetelét, mi van a művészi alkotások fogadtatásának hátterében, min múlik a si­ker. vagy a bukás? Milyen egyszerű volna művészeti életünk, ha az értékes alko­tások nyernék el n közönség tetszését, és a silányakat vet­né el! Ám nem ritkán en­nek ellenkezője történik. Az MSZMP Központi ' Bi­zottságában ez év márciusá­ban megvitatott közművelő­dési előterjesztést — és a vita alapján elfogadott hatá­rozatot — többek között az a felismerés jellemzi, hogy a lakosság, a tömegek műve­lődését nem elgendő meny- nviségilég. számadatok alap­ján értékelni (hányán olvas­nak, járnak színházba, mo­ziba, tömegeket mozgat-e meg az amatőr művészeti mozgalom, mekkora a külön­böző szakkörök tábora stb.), hanem elsősorban a művelő­dési alkalmak és \ szokások tartalmát kell szemügyre venni. Szakított a határozat azzal a szemlélettel is, amely a régi népművelést csupán úgy tekintette, mint közve­títő rendszert, amely kultú­rát ad, s az emberek ezt a kultúrát mintegy magukba fogadják. A művelődő ember ugyanis nemcsak kulturál­tabb lesz (ez sem kevés!), hanem — ha a hangsúly a művelődés szocialista jelle­gére esik — mássá is lesz: változik az életmódja, a mű­velődési szokásai, a világné­zete. a magatartása, az er­kölcsi felfogása, fejlődik az igénve, az ízlése, „magának való” emberből mindinkább közösségi emberré válik. A művelődés lényegének az egyik mozzanata az ízlés fejlődése. Ez persze fordítva is igaz: a fejlettebb ízlés „nyitottabbá” teszi az em­bert arra, hogy a kortársi művészet javának érthetővé és igazi közönségévé váljék. Az elmúlt évtizedben nem kevés vita folyt — a lapok­ban és foyóiratokban, kultu­rális fórumokon és a köz­élet berkeiben — a művésze­ti ízlésről, a mai ízlésálla­potokról. Ügy is mondhat­nánk: az utóbbi időben elég sokat beszéltünk az ízlésről. Tudatára ébredtünk annak, hogy műalkotás és befoga­dás, művészet és közönség viszonyáról csak üres álta­lánosságokig juthatunk, ha nem fordítjuk figyelmünket a művészeti ízlésre. Művészeti és közízlés Joggal merül fel a kérdés: mi is valójában a művészeti ízlés? Röviden szólva azt mondhatjuk, hogy az ízlés az ember egyfajta érzelmi ké­szenléti állapota, amely a művészi értékek (vagy érték­telenségek) válogatási képes­ségében és készségében nyil­vánul meg, és megehetősen nagyfokú következetességgel működik. Abban, hogy kinek- kinek milyen az ízlése rend­kívül sok körülmény játszik szerepet (iskolázottság, kör­nyezet, világnézet, egyéni ér­deklődés és ambíciók, műve­lődési lehetőségek stb.). Ebből következik, hogy a „közízlés” csak igen nehezen megragad­ható, hiszen egyénenként na­gyon eltérő az ízlés fejlettsé­ge. Szociológiai vizsgálódások különböző társadalmi réte­gekre jellemző képet feste­nek fel, ám ahogyan egyé­nekre vonatkoztatva az egye­temi diploma birtokosai is olykor igen rosszul „vizsgáz­nak” ízlésből, úgy az önmű­velődésben következetesen előrejutó, alacsonyabb isko­lai végzettségű emberek is kifejezetten fejlett ízlésről tesznek tanúságot. E szélső esetek között azonban felis­merhető egy általános tör­vényszerűség: a művészeti ízlés meglehetősen konzer­vatív, maradi természetű, igen nehezen változik, fej­lődik, nem ritkán a világné­zeti. politikai meggyőződés­sel is „felesel”. Vagyis a köz­életben, gondolkodásban elől járó emberek is nem ritkán elutasítják maguktól a leg­haladóbb progresszív művé­szeti alkotásokat. Az ízlés nem tanítható — mint az ismeretek —, de megalapozott munkával fej­leszthető, alakítható. Éppen ezért várhatunk sokat a köz- művelődéstől, amely az is­kolán már túljutott — tehát a népesség nagyobb részét képező —• emberek között fejtheti ki hatását. Ha sike­rül felszámolni az ízlés je­lentőségét lebecsülő régebbi nézeteket, s ha nem áltatjuk magunkat azzal, hogy az íz- lésállapotok minden mástól — például az iskolai neve­lés korszerűsítésétől, az ál­talános iskolázottsági szint emelésétől, a szabad idő kulturált felhasználásától és egyéb tényezőktől — függet­lenül is fejleszthetők, ered­ményes lesz ízlésfejlesztő közművelődési munkánk. A hagyományos ízlés A mai ízlésállapotok meg­nyilvánulási területe széles és sokrétű. Köztudottak a fel­háborodások, amikor a kör­nyezet lakossága értékes köz­téri szobrokat ellenérzéssel fogad: mért a szobornak „nincs arca” vagy „elfogad­ható” ruházata „kicsi” vagy „nagy” a figurák feje, vagy „érthetetlen” a kompozíciója. (Zárójelben megjegyezve: a Horthy-korszakban nagyon sokan- hozzászoktak a natu­ralista elsővilágháborús em­lékművekhez, amelyeket máig is normának tekinte­nek, és amelyek a zászlót emelő vagy a halálos sebet kapva összerogyó figuráikat hatásvadászó „dramatizálás- sal”, ugyanakkor szinte fény- képszerű másolással ábrázol­ják. Izlésellentéteket — és az ízlés haíarain túljutó ténye­zőket — jól tetten érhetünk például a magyar filmművé­szet alkotásainak fogadtatá­sán is. A Hideg napok annak idején — bár igen sok né­zője volt a mozikban — nem elsősorban az ízlésállapotok miatt váltott ki sokakban ellenérzést. hanem azért, mert egy megszépített nem­zeti önsmerettel és történe­lemszemlélettel vállalta a ke­nyértörést és sokakban a nem-szocialista nemzettuda­tot sértette! Ugyanebből a korszakból merítette élet­anyagát a Tűzoltó utca 25. című film — amely viszont azért vonzott kisebb közön­séget, mert szaggatott, gyors és váltakozó filmritmusa, csak képekben gondolkodta­tó stílusa szokatlan volt, a mozibajárók többségének az ízlésével is ellenkezett. Nem egv Jancsó-film fogadtatásá­nál ismét más a képlet: egyesek csak a szokásos, cse­lekményes ábrázolás hiányát érzékelik, mások világnéze­tileg, filozófiailag szállnak vi­tába e filmek mondanivaló­jával. Merőben más közön­ségfogadtatásra találtak a Jó­kai regényeit megfilmesítő vállalkozások. Ahogyan a ro­mantikus, cselekményben, kalandban gazdag eredeti művek képileg is kibonta­koznak, úgy a Jókai-iroda- lom — abszolút számokban is első helyet elfoglaló — kö­zönsége filmnézővé is válik: ilyenkor a hagyományos íz­lés válik uralkodóvá, mert az eredeti mű kiváltotta él­ményt szeretné viszontlátni- érezni a filmben. Előfordul az is. hogy a hagyományos ízlés — más-más módon és okból — szinte átlépi saját korlátáit, és kegyeibe fogad egy jelképekben gazdag mű­vet is: ez történt A tizedes meg a többiek című film esetében, amelyben az ön­irónia megértését kitűnően szolgálták a hagyományos vígjátéki helyzetek, és végül is uralkodóvá tudott válni az eredeti alkotói szándék és mondanivaló. Az eddigi példázatokhoz ellenpontként nem kevés ka­landfilmre és krimire is hi­vatkozhatunk, amelyek sem­mi többre nem vállalkoznak, mint a „művi” eszközökkel kiváltott izgalomra. Az ízlés ilyenkor abból vizsgázik, hogy „teljes műélvezetet” vagy „alkalmi kikapcsoló­dást” talál-e ezekben. Az elferdült ízlés megnyilatko­zásaiként sokan előszeretettel hivatkoznak a maguknak „törpekastélyokat” építő és kertjüket törpékkel agyondí­szítő esetekre. Ezek valójá­ban csak másodrendű kurrio- zitások. Az ízlés elmaradott­ságát sokkal inkább a filme­ken vagy a televízió tévesen megválasztott műsorainak — sorozatainak fogadtatásán lehet tetten érni. A* ízlés fejlesztése — t orszerűwílése Mit tehetünk, ha az ízlés nem tanítható ugyan, de fej­leszthető? Sokat remélhetünk — vagy talán a legtöbbet? —■ az iskolai oktatás-nevelés korszerűsítésétől. Mert nem csak elgondolkodtatóak, ha­nem szinte riasztóak is példá­ul azok az adatok, amelyek azt bizonyítják: meredeken csökken az ifjúság olvasási kedve, mihelyt befejezte álta­lános vagy középiskolai ta­nulmányait. (Magyarán szól­va: az irodalomtanítás nem neveli a többséget olvasóvá.) Az országban folyó nevelé­si kíséretek okkal táplálják azt a reményt, hogy az isko­lai nevelés korszerűsítése va­lóban a művészetet szerető értő, szerető és igénylő, fej­lett Ízlésű fiatalokat fog a kö­vetkező években, évtizedek­ben kibocsátani. Iskolába mindenki hosz- szabb vagy rövidebb ideig jár. Ám televíziót — tartósan, folyamatosan — iskolás kor­ban és utána is majd minden­ki néz. Jogos tehát a követ­keztetés, hogy az ízlésneve­lésben a televíziónak az is­kolával egyenrangú szerepe van. Hallatlanul nagy jelen­tősége van annak, hogy a te­levízió műsoraiban tudatos, határozott ízlés-nevelő kon­cepció érvényesül-e, amely számol azzal a nehézséggel, hogy csúcsidőben rendkívül vegyes összetételű, ízlésű né­zőtömeg ül a készülék elé — zenei nyelven fogalmazva a Csárdáskirálynő és a magyar­nóta kedvelőitől egészen Be­ethovenig, Bartókig. A Központi Bizottság köz­művelődési határozata más vonatkozásban is jő feltétele­ket teremt az ízlésfejlesztés­nek. Elegendő arra emlékez­tetni, hogy javulni fog a köz­oktatás és a közművelődés kapcsolata; hogy értékeinek megfelelő elbírálást kap a százezreket érintő amatőr művészeti mozgalom; hogy végre méltó helyre kerül a szórakoztatás. Ugyanis ne feledjük: a tartalmas, színvo­nalas szórakoztatás az ízlés­formálás leghatásosabb esz­köze! Vagyis: kiteljesedik az a több mint másfél évtizedes * művelődéspolitikai törekvés, mely szerint minden, amit a kultúrában, művészetben te­szünk, az nem a kevesek, ha­nem a többség, a tömegek érdekében történik. Az ízlés fejlődése, korszerű­södése elképzelhetetlen a gyakorlat — tehát a műélve­zet, az élmények — közbe­jötté nélkül. Ám az ismere­teknek a jelentőségét sem szabad lebecsülni. Aki ismeri a történelmi korszakok mű­vészi önkifejezésének törvé­nyeit, tartalmát és formáit, az mai élményeiben is gazda­gabb és tudatosabb. Napja­inkban szakemberek tízezrei foglalkoznak az iskola és a közművelődés korszerűsítésé­vel. Okkal bízhatunk a mű­vészeti' ízlés gyorsabb fejlő­désében is — anélkül, hogy légvárakat építenénk, vagy irreálisan túl gyors változás­ra számítanánk. Fülek! József Amelyik markosnak nem jutott, annak a többitől kellene kérni, de az gyalázat, mert mért nem igyekezett? Csak a lusta marék­szedőnek nincs tűzrevalója, ez a törvény. A kaszások kegyetlenek és szigorúak a ma­rékszedőkhöz, akárcsak a kaszárnyában a káplárok az újoncokhoz. Nemcsak a mun­kában kell ügyesnek és gyors kezűnek len­ni a marékszedőnek, hanem a főzésnél is. Kinn a munkában az a rendes maréksze­dő, aki mindig elérkezik a gazdájával. Ez nemcsak az ő dolga, hanem a kaszása be­csülete is. Amelyik marékszedő elmarad, az nemcsak a saját késedelmes munkájá­val károsítja többit, hanem akadályozza az után jövőket is. Itt a főzésnél meg amelyik marékszedő késedelmes, az a csapat gúnyo­lódásának a céltáblája kaszásával együtt, mert itt megint az a törvény, hogy minden­ki főzzön meg gyorsan, hogy pihenhessenek egy keveset. A késedelmesek ne zavarják a bogrács csörgetésével és a kasza kapálásá­val a többit. Az aratóbanda szigorú közös­ség, amelyben vad verseny és kegyetlen törvények uralkodnak. Aki nem bírja ne vállalja. A szegény marokszedőknek hát az a gondjuk, hogy amikor elhagyták a munkát, s letették az utolsó kévét, akkor nyúllá vál­janak és szaladjanak a tanyahelyre: tűzre- valóért és vízért. Hogy mire a kaszás meg­érkezik — aki sohase szalad, de mindig halad, — akkorra víz legyen a korsóban, tűz legyen a főzőfa alatt, szalonna legyen a bográcsban. A jó lábú lányok és a süldőfiúk hát úgy szaladnak, mint akiket a tatár kerget. Ke­zükben a „gaguccsal”, rohannak egyenesen a tűzrevalóhoz, ölelik és viszik a saját fő­zőhelyükre. Ha ezt letették, kapják a kor­sót, és futnak a lajthoz vízért. A lajtnál ugyanaz a tolongás és veszeke­dés kezdődik. Meleg időben egy lajt víz mindig kevés egy étel sorjára. Minden mar­kos igyekszik hát, hogy jó előre tele vegye a kis korsóját. Tele színig, hogy ne csak mosdásra és étel-lének legyen elég, hanem majd a forró étel után inni is maradjon egy kevés. Mert mire a bivalyos a lajtot megint telehozza, akkorra sokszor gebbe- désig szomjasak. Az első szeresek hát televiszik a korsó­jukat friss vízzel, az utolsóknak meg majd csak a hordó fenekéről jut kotus, zavaros víz. A markos ezért dörmögést vagy szi­dást kap a gazdájától. Ezt nem szereti, siet hát és tolakodik. Hiszen valójában a víz is elég volna. De a tolongásban kifolyik és szétpocskolódik. Megeresztik a csapot, és amíg egyik oda­tartja, a másik mellédugja. Lökdösődnek, veszekednek emiatt, a víz meg kifolyik a földre. Korsó korsót tol ki a helyéből, és egyik se telik. De miért is sietnek ennyire még az ebédidőben is, miért rontják el ezt a pár pihenő órát felesleges izgalmakkal, tolako­dással és veszekedéssel? Hát éppen ezért: a pihenésért. Az ebéd itt nemcsak pihenés, hanem munka is. Főz­ni kell, mert kenyéren nem bírnák a mun­kát, de a szalonna is kevés a száraz koszt­hoz. A gyomor se bírja, és az otthoni ház­tartás se bírja, hogy mindennap főtt ételt küldjenek vagy hozzanak, még ha volna is, aki hozhatna. Az állandó testi-lelki izgalom, a forrőság és a rossz víz, amit nem az étel kíván, ha­nem a hőség, s ami úgy kotyog az ember gyomrábai), mint a korsóban, erős ételeket, savanyú vagy paprikás ételeket kíván ma­ga után. A savanyút hetenként kétszer — kedden és csütörtökön — a faluból hozzák vagy küldik, a paprikást maguk főzik naponta legalább kétszer. Az ebédidő alatt hát főzni és kalapálni is kell. A marékszedő főz, a kaszás kalapál. Kalapál, de ha gyenge, ügyetlen vagy tanu­latlan a marékszedő, akkor a tűzre és az ételre is ügyel. A tűzre azért, mert nagyon veszélyes itt a tarlón, a keresztek között tü­zelni, de százszorosán veszélyes a nőcseléd­nek, mert azoknak a ruhája is mindjárt tüzet fog, s aztán ha a tüzet kikapja a szél a bogrács alól, mindjárt fejüket vesztik. Még csendes időben is vigyázni kell. A repceszalma nagyon pattog, de a búzaszal­mában is vannak búzaszemek, amelyek ha a tűzbe kerülnek, elpattognak messzire. Szemesnek kell lenni a markosnak, hogy azonnal elfojtsa, ha valahol lángralobbant a tűz. Aztán a szalmával való tüzelés is külön tudomány. Érteni kell hozzá, hogy a bog­rács alatt mindig annyi legyen, amennyi éppen szükséges. A tüzet is tartani kell, hogy magasra ne csapjon a lángja. Mert akkor elég a főzőfa, forró lesz a bogrács füle, megég bogrács felső oldala, és bele­hull a sok szálló pern ve a levesbe. Nagy mesterség hát jól tüzelni, és sok kis kezdő marékszedő megsiratja néhány­szor, amíg megtanulja. Még olyan is van, ak; megszökik a kaszása kegyetlen szigorú­sága miatt. i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom