Szolnok Megyei Néplap, 1974. július (25. évfolyam, 152-177. szám)
1974-07-14 / 163. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1974. július 14. levél megzizzent a kézében. Légi levélpapír, ékezetnélküli betűk., leborotvált fejű sorok. „Szükségem van rád. azonnal gyere, várlak”. Oly régen nem érezte, hogy szükség van rá. Apró figyelmességekkel vásárolta meg. hogy törődje- nek vele. Néha belényilalt, hogy mi lesz, ha ingatag egészsége elszippantja gyöngédség tartalékját, s csak annyi erőt hagy meg, hogy tologassa a napokat. Most még bírja energiával. Csodálkozik is rajta. Valóban, hetven éves? Nem vállal túl sokat? Dehogynem! Ez tartja egyensúlyban. Ez segíti át az emlékek szorongató körén, ez süllyeszti homályba Elek betegágyát — ott állt a sarokban hosszú évekig. Munkával takarja el Veron- ka mozgékony vonásait, ha- ía krizantém-göndörségét. Vízért szaladt ki a bunkerból. Amikor megtalálták, két ujját feltartotta, mintha jelentkezne: itt vagyok! Ki kell tölteni az üres hétfőket, a cammogó keddeket, az ásító szerdákat. Órákat ad. Franciaórát. németórát. A szoba megtelik hangokkal. Kapkodó gyerekhangok, zavart felnőtt dörmögések, kislányok buzgó hadarása. Két ipari tanulót is tanít, végigböngészi a szótárakat, ismerkedik a kétkezi munka szakkifejezéseivel. Ezzel is telik az idő. kopik a magány. Estére elhervad, mint a drótozott szegfű. Zsibong a feje, az egyedüllét felduzzaszt a a zsibongást, nem hallik át rajta elmerült évek sóhajtása. Ügy intézi, hogy vasárnaponként meghívják. Készül a vasárnapokra, derűs történeteket gyűjt, vidám históriákat, hogy kiérdemelje a családi légkört. Szükségem van rád. írja Ancsurka. Hát persze. Francia férj, francia gyerekek. Kern értik a fájdalom félszavait. Sírni csak anyanyelven tud az ember. Olyan anyát elveszteni, mint Karola volt! — Utazom Párizsba — közölte a növendékeivel. — Két hétig maradok. — Hátha nem enged vissza An- csur... Ezer szál köt ide. — Szerkessz kérdéseket a "következő mondatokhoz — diktálta Zsuzsinak. — Anette sürgősen hívja Mária nénit. Mária néni látogató útlevelet kért, Párizsba utazik. — Praktikus szöveg. — Anette divattervező, ott nőtt fel Párizsban, ott ment férjhez. Húsz éve nem járt Magyarországon. Mária néni képeslapokat küldözget neki az Erzsébet hídról, a Margitszigetről. Gondolj át fiam minden mondatot, és úgy kérdezz. A vasárnapi ebéden Karoláról mesélt. Egy jónevű festőművésznőt testközelből bemutatni hálás téma. Bizalmas közlései őt magát is meglepték. Tényleg így volt? A háziasszony figyelt, fag- gatózott, hoszúra nyúlt fia kilépve közönyéből az iráni érdeklődött,, mennyi vagyon maradt utána. Vállat vont. Fontos ezl Kinek fontos? — Karola nagy házat vitt. Picasso ií megfordult nála. És az a bé- keharcos amerikai filmszí nésznő. aki... A fiú közbevágott. — Azért jól jönne egy kis örökség! Elhárítóan köhécselt. Mi lyen közönséges... hog1 mondják manapság? Kra pék. Van a francia nyelvbei a krapekra megfelelő szó — Szellemiekben volt gaz dag Karola — jegyezte me és bánatosan telemerte tányérját, — Micsoda téved hetetlen ízléssel rendezte b a lakását! Régi porcelánol csipkék, szobrok, szőttesek. Nemcsak ízlés, dohány I kell hozzá. s Mindenesetre... kétségkívül... — Nem fog vitatkozni. Tavaly náluk töltötte a karácsonyestét, remél- hetőJeg idén is. Ki hív meg karácsonyra egy magányos öregasszonyt? — Karola szépen keresett. Amerikában ezer dollárt fizettek egy portréjáért. Én azokat a képeit szeretem... — Bizonyára gondoskodott rólad — szakította félbe a háziasszony. — Ancsur nem akarta megírni, az ilyesmit legjobb személyesen... Elnyújtott óh szakadt ki belőle. Táskájából celofánba burkolt fényképeket halászott ki. — Együtt vagyunk levéve, még felsőleányisko- lás korunkban. A koszorúba font hajú lány Karola. Átöleli a vállamat. Itt meg a korcsolyapályán. Akkor mutatta be az unokabátyját, — Az én barátaim. A szokott péntek esti parti. Az ékezet nélküli betűk felütötték a fejüket. „Szükségem van rád”. — Nem vagyok fáradt. — Fürödj meg, vacsorázz, feküdj le. Paul már kísérte is a szobába. — Ide nem hallatszik be a zaj. — Az asztalon néhány szendvics, két szelet gyümölcstorta, vörösbor. — Ha teát akar. itt a villany- kapcsoló, a kanna. Karola régi cserépkannája. Legalább nem lesz egyedül. A hintaszék is az övé. Az aranybarna szőnyeg. Hangok szivárogtak a szobájába, beszédfoszlányok, nevetgélés, majd valami gyorsütemű. ropogós zene. Ancsurka eltépi magát a halál zaklatásától, muzsikával beszéli túl a fájdalmát. kötőm, amiről nem tud. Akarod? Ugye szólsz? Tagadólag rázta a fejét. — Megígértem Paulnak. Hisz annyira hozzánk tartozol, úgy voltatok mamával, mint a testvérek. Másnap hazautazott. Hogy muszáj és sájnos. A növendékei várják. És sajog a válla. Rövidhullámkezelés, masszázs... Ancsurka kikisérte az állomásra. Magazinokat vett neki, szendvicses csomagokat. cukrozott gesztenyét. — Írjál Louisenak. Két hónap múlva érkezel, addigra kerítsen magának szobát. Két hónap-•• Reális. Re-á-lis... re-á-lis... zümmögték a kerekek. Elmúlik, felelte a zümmögésnek, s már csak az fog fájni, hogy nem fáj. PALOTÁI BORIS: Szükségem van rád! Lexit. A Tearózsabálon megkérte a kezemet. Ancsurkának viszem a fotókat. — Zsebkendőjét az orrához nyomta. — Ötvenöt évig őiztem őket Egy karcolás sincs rajtuk. __ Idukám, vesepecsenyét í gértél. — A házigazda bort töltött. — Tisztán vagy szódával? Mária néni arra igyunk, hogy jól érezze magát. És ha már így történt... szomorú... tisztességes megélhetést biztosítsanak magának! — Ki gondol erre? Ez olyan mély kapcsolat... túl a rokoni köteléken... Amilyen anyagiasak, nem értik, hogy Ancsurka elsüllyedt gyerekkorát keresi benne, az anyja nyomát, azokat az esztendőket, melyeket nem ismer. A fájdalom teljességre törekszik. — Varrd be a bugyidba a frankokat — súgja Idu. — Mi megvesszük tőled feketén. ' Ezekkel töltött el annyi vasárnap délutánt?! Inkább a négy fal tolakodó csöndje. Naplót fog írni. A magány kicsalogatja az emlékeit. Az öreg bútorok — rájuk férne egy alapos javítás — elkopott reményeket, kifakult vágyakat ébresztgetnek benne. A párizsi látogatást is megírja majd. Éjfélbe nyúló beszélgetések, szakadozott vallomások. — Haza kell sietnem, ne haragudjatok. — Persze, útiláz! Mit magyarázgasson, úgysem értenék. Szép lassan elmarad tőlük. — Köszönöm a finom ebédet. — Jellemző, hogy vesepecsenyét tud szerezni. És minden évben beutalót Gályára... ☆ A vonat daktilust kattogó kerekei elálmosították. Almából kibukott Ancsurka arcának sápadt oválja, ahogy rátapad, síkos kis könnyei elvegyülnek saját könnyeivel. Sietős csók koppant a bőrén, ölelésre tárt karja a levegőbe szúrt. Zöldkockás kosztüm, hetyke kis kalap. Ö évekig gyászolta ’ Verőnkét. Fel sem bírt volna venni valami színeset. Hullámos haját feszes kontyba csavarta. Ancsurka homlokán ficánkoló tincsek. Szemhéja kékre festve. Rúzsos 6zája mosolyra nyílik. — Csakhogy itt vagy! És betuszkolja a kocsiba. — Hívtál — mondja szűk torokkal. — Holnap mindent megbeszélünk. — Mért csak holnap? Most mindjárt. Ügy képzelte, magukra zárják az ajtót, Ancsur a lábához kuporodik, s ő csitít, nyugtat. mesél, amíg oldódik az elvesztés görcse. — Vendégeket várunk. Te bizonyára holtra fáradtál. Valóban fáradt. Nem vett couchette-t, a kupé sarkában gubbasztott zsibbadt tagokkal. — Anyád barátai? Reggel összesodort cédula a kulcslyukban: „Megtaláltad a cukrozott gesztenyét? El kellett rohannom”. Kisétált a Luxembourg kertbe, képeslapokat írt, ivott egy feketét, számolgatta menynyi pénze maradt. Ancsurka ellátja mindennel. Buszra sem kell költeni. Kocsijuk van, vadonatúj Peugeot. „Elmegyünk anya lakásába, de előbb...” Paul kiáltott érte, az előbb után nem jött semmi, csak topogó órák. várakozás. Dolga van. Hát aztán!? Nem hanyagolhatja el a munkáját. önmagával szemben is védte Ancsurkát, messze túl azon, amit érzett. Végre kettesben voltak. — Mária néni, úgve segítesz? — Ancsur megigazította a gallérját, tenyerébe fogta a kezét. — Azt mondtam Luisnak. hogy neked kell a szobája. Az istennek se akar elmenni! Mama állítólag megígérte, övé marad a manzárd. Annyi mindent kapott mamától: bútort, edényeket, készpénzt. Paul már ügyvédhez fordult. Talán te... szeretném elkerülni, hogy jogi úton... — Húsz évig szolgált édesanyádnál. — Elhúzta a kezét. Ancsur tenyere hűvös volt, mintha műanyagból volna. — Nem tudjuk kiadni a lakást személyzeti szoba nélkül. Beszélj a lelkére. Mondd, hogy szükségem van rád. Ideköltözködsz, neveled a gyerekeimet. Valami ütést érzett, a térde elúszott alóla. A lakás kopársága megismételte az ütést. Felgöngyölt szőnyegek, egymásra rakott ládák, formátlan csomagok. Mindenből feléje hullámzott az idő, egyszerre zsugorodva, tágulva. Luise a kezére hajol és hirtelen megöleli. A fiatal Louise almaképével, az öreg Louise ráncai hálójában. Ancsur megérinti a könyökét, „most szólj” mozdulattal. Csend. A könnyek fészke- lődésének nincs hangja. — Válassz valamit emlékül. — Van egy önportréja. Festékfoltos köpeny, csipetnyi mosoly az ajkán. — A képeit Paul leltárba vette. Két műkereskedővel is tárgyal. — Kinyitotta a szekrényt, karjára dobott egy bundát. A lépcsőházban belékarolt. — Nem szóltál... — Nem. — Majd holnap. Neked adnám a bundát, de Paul számontart mindent. Elad. cserél, ért a pénzcsináláshoz. Igazi francia. De én egy napot se bírnék ki nélküle, Mária néni... Van egy karAztán Zsuzsi ott ült előtte, nyitott füzettel. Piros ceruzával aláhúzta a hibás mondatokat Majd rövid habozás után feltárcsázta az ismerőesit. Tréfás történeteket mesél majd párizsi útjáról, mert kit érdekel egy öregasszony csalódása? — Halló... megjöttem. — Nagyot, szárazát nyelt. — Már az utam is mókás volt. Egy kockás nő... — mit találjon ki? Nyirkos tenyere végigcsúszott a kagylón. — Egy kockás nő... — Nem hallom. Olyan messziről jön a hangod. Halló-ó! — Még mókásabb a kis Simone esete, a matyóbabával, mert azt vittem neki. — Mennyi mindent fektetett ebbe a látogatásba! Maradék reményeit, megspórolj forintjait, s az álmait is pefsze... A matyóbabának valami csattanós befejezést... — Ez a három nap csupa élmény. Karola régi barátai, új ismerősök... — Rekedt vagy? Alig hallak! Rázd meg a kagylót! Vagy gyere el inkább! A család is élvezni akar. Vasárnap... — Megnézem a noteszemet. Vasárnap?... Jövök! Vanja Petkova: Ilyen vagyok Próbáltam és meg kellett értenem: Nem férfit szeretek. A szerelmet szeretem szerelemmel. Mint rőt rozs könnyű toklásza. Hullok, szóródom szét a világban. Ne keressetek, össze ne szedjetek, Színt, alakot, rendet rám ne szorítsatok újra. Fémem változhatatlan, Ötvözhetetlen és nemesíthetetlen. Ereitekben a borral átzuhogó Parányi, bonthatatlan rész leszek. És esküm tartama, mint a rókafarok Zászlós lángvillanása. Nem változom, mohó és telhetetlen combom Rákulcsolom a fényes levegőre. De míg élek, el nem ereszt a tenger, És el nem ereszt a föld már. Oldott leszek és odaadó. Ki hihet nálam jobban a szerelemben. Kifeszült idegeim remegnek a szélben. És szeme közé nevetek holnap az öregségnek. Egy világot szül a szerelmem. De mióta világra szült a világ engem magamat, Én a szerelmet szeretem szerelemmel, amíg élek. Nem férfit szeretek. Pór Judit fordítása Vanja Petkova (1942) bolgár költő és novellista, három verseskötet és két novelláskötet szerzője. Itt közölt verse Gresnica („Vétkes nő”) című kötetében jelent meg. Ljubomir Levcsev: Halálugrás Én mindig azzal kezdem, amivel mások befejezik — ez az én mutatványom a szerelem kupolája alatt. Azt kérdezem, meddig szeretsz, mikor még meg nem adatott egyetlen csók trapéza sem. Ö, nevetséges maszkban a halálugrás irtózata! Hogy is maradtam eleven mögöttem ennyi szakadékkal? És hogy jutottam ennyire magasra? Ám úgy lehet, hogy eljön az a nap, amikor én majd azzal fejezem be, amivel kezdik mások. Addigra már kiégve ,az aréna, és gyűlölik egymást a többi ajkak, de én ifjú leszek majd. De én akkor a tenyeremen tartalak s te szédülsz és remegsz, s az ezüst holdak és az én ezüst hajam szelíden rádragyognak. Ljubomir Levcsev (1936) bolgár költő. A szófiai egyetemen bolgár nyelvet és irodalmat hallgatott. Első írásait a „Szlivenszko delo” című lap közölte, 1949-ben. — Jelenleg a Literaturen Front munkaBÁBA MIHÁLY: Kézenállás — Tessék, írd alá — nyújtotta a fiam az ellenőrző könyvecskéjét. — Mi ez már megint? — vettem el bosszúsan, mert láttam, hogy gyorsan lehajtja a fejét és bal lábával a jobb lábfejét kezdi taposni. Ha rosszat tesz, vagy dorgálást vár, mindig így áll előttem. — Hogy állsz? — mordultam rá és belelapoztam a könyvecskébe. Rögtön megtaláltam a kettest, amit tornából kapott. Egy pillanatig a kéktintás vonalkát néztem, hogy összeszedjem gondolataimat, aztán ráemeltem a tekintetemet. — Hát nem szégyelled magad? Tornából beszedni egy kettest ?! t Szégyent hozol az apádra. Még megérem, hogy mindenből kitűnő leszel, és testnevelésből elhúznak! Lezökkentem a székre. Elővettem a töltőtollamat, lecsavartam róla az ebonit- rudat. Magam elé húztam a könyvecskét, hogy aláka- nyarintsam a nevemet. — Mondd csak — néztem a fiamra —, hát mit nem tudtál? Mi nem megy? Ferkó a vállát vonogatta. — Na. beszélj nyugodtan — biztattam. — Mitől félsz? — Hát v— kezdte újra —, hát, a kézenállás. Ledobtam a töltőtollat. — Miii? — kiáltottam fel. — A kézenállás — ismételte. Bejött a feleségem is. — Mi történt? Miért kiabálsz? — kérdezte. — Mi történt? Nézd csak meg az ellenőrzőjét — nyújtottam a feleségemnek. — Tessék! Nézd csak meg. Hát nem szégyen, hogy egy Ka- nyuk Ferkó kettest kapjon tornából? Mert nem tud ké- zenállni... Hahaha ... — nevettem. — Kézenállni nem tud!... Pedig meg kell tanulni kézenállva táncolni is, mert ilyen az élet, érted, máskülönben a fejed tetejére is állhatsz, akkor sem viszed majd semmire az életben. Nem tud kézenállni? Hallottak már ilyet? Hát hogy akarsz te boldogulni az életben, ha még kézenállni sem tudsz? — Ugyan szívem, ne túlozz, és ne ijesztgesd a gyereket. Majd megtanulja. Igaz. Ferkó? Ferkó bólintott. — Meg. persze hogy meg! De mikor. Ha ötvenéves lesz. Amikor én ilyen gyerek voltam, kézenállva jártam körül az udvart! — hadonásztam. A fülem is vörös lett, olyan ideges lettem. Arcom égett. Tátott szájjal bámultak rám. Elfordítottam a tekintetemet. Kinéztem az ablakon. Fülemben az előbb mondott szavak csengtek- bongtak: „Amikor én ilyen gyerek voltam, kézenáilva jártam körül az udvart”. Pirultam. Égett az arcom, mert hirtelen eszembe jutott, hogy milyen gyámoltalan voltam kicsi koromban. Sosem tudtam magam felhúzni a nyújtón. a kötélen egy métert sem bírtam felkapaszkodni. Kézen meg sohasem álltam. Egyszer próbáltam meg, akkor is lezuhantam, mert úgy éreztem, hogy a fejembe tódul a vér és elszédülök. Amikor feálltam, azt hittem, hogy kificamodott a nyakam, és mindenem fájt. Tornaóráról. ha lehetett, mindig meglógtam. Kegyelemből engedtek át. De hogy mondjam meg ezt most a fiamnak? Mit móndjak, neki? Hogy én is olyan gyámoltalan voltam, mint ő? Hogyan neveljem akkor? Hiszen bármikor a szemembe mondhatja, hogy te sem voltál különbj akkor meg mit akarsz? Visszafordultam, Felesé^ gém és Ferkó még mindig mozdulatlanul állt. Csodálj kozva néztek rám. De ebben t
