Szolnok Megyei Néplap, 1974. június (25. évfolyam, 126-151. szám)

1974-06-23 / 145. szám

1974. június 23. SZOLNOK MEGTEI NÉPLAP 5 f PÉNTEKEN este sikerre! mutatta be a Szigligeti Színház Fall Leo Pompadour című operettjét, címszerepben Bókay Máriával. Jelenet az első felvonásból Színpadvezető vegyész m éin ök Mindig a jó termésben hittem Munka közben Varjú Sándor, az abádszalóki Lenin Tsz elnöke Varga Károly tíz évvel ezelőtt, friss diplomával a zsebében érkezett Szolnokra. Mivel ismerősei, barátai még nem voltak a városban, egyetemista élményei hatá­sára irodalmi , színpadot, színjátszó csoportot keresett — közösséget, ahol munka után kikapcsolódhat. Tíz év óta a „Híd” együttes veze­tője. .. Irodája könyvespolcán hiába keresek hobbyjára árulkodó kötetet. Kristály­kémia, Gépelemek, Hegesz­tési kézikönyv, a vaskos dossziék felirata pedig: újí­tási ügyek, üzemi mérések, munkavédelem. Mindez így természetes, hisz Varga Ká­roly vegyészmérnök, a Tisza- menti Vegyiművek feltáró üzemének vezetője: — Tudom, kicsit furcsa ez: színpadvezető vegyész- mérnök. „Természetesebb” lenne, ha barkács vagy va­lamiféle műszaki szakkört vezetnék... Pedig így van jól, a kettő kiegészíti' egy­mást. Ha valamelyik nem lenne, hiányozna. Tíz éve hatan kezdték, ma harmincán vannak. Kö­zépiskolások, szakmunkások, technikusok, adminisztrá­torok. Közös ismertetője­A hét jelentős zenei ese­ményének tekinthetjük a szolnoki ÁFÉSZ Kodály kó­rjának és a jászladányi KTSZ—ÁFÉSZ vegyeskará­nak hangversenyét a szolno­ki Városi Tanács nagyter­mében. A telt ház, zsúfolt közönség előtt megtartott minősítő hangverseny a művek előadásának művé­szi színvonalát tekintve is kiemelkedő volt. mely első- soi-ban a szolnoki Kodály kó­rus nagyszerű teljesítményé­vel magvarázható. A jászladányi vegyeskar régi XVII. századi francia szerelmi dalokat adott elő, majd Bárdos Régi táncdalát és Karai Barrikádra című kórusművét énekelték, kar­nagyuk Kalmár István ve­zényletével. Jól követték az ízléses kaxnagyi utasításokat. gyük, hogy csaknem min­denki tanul. — Felvételt még sosem hirdettünk, egymást hozzák a gyerekek. Legtöbbjük csak iskolai órán mondott ver­set, színpadi munkáról hír­ből sem hallottak. Ha tet­szik a társasát), ittragadnak, de egy, másfél év is eltelik az első nyilvános szereplé­sig. Műsoraikkal bejárták a megyét, sőt Magyarország nagyobbik felét. Klubokban, munkásszállásokon szere­pelnek, gyakran találkozni velük fesztiválokon, sereg­szemléken is. A „Szóljatok szép szavak” vetélkedő terü­leti döntőjén a „Nem ma­gánügy” című összeállításuk­kal elnyerték a Népművelé­si Intézet különdíját, majd a balassagyarmati VII. iro­dalmi színpadi napokon a Nógrád megyei KlSZ-bizott- ság díját. Elismerést kapott a „Kérdések” és az „örmé­nyek” című műsor is. — A címek — Az em­berért és az emberiségért, így élünk, Nem magánügy, Kisemberek, névtelenek — jelzik azt a gondolati kört, ahonnan témánkat merítjük. Egy-egy összeállítás gyakran hónapokig, évekig készül; ennek ellenére a hangzás szépsége, kiegyenlítettsége — különösen a piano terén, a szoprán szólamban — még olykor kívánnivalót hagyott. Ezek az utóbbi területek azok. melyek a jövőben még több figyelmet érdemelnek, ahöl leginkább fejlődniük kell. Egyébként a kórusban érezhetően még több lehető­ség rejlik, amit az általános kategóriában most elért — ezüstfokozat diplomával — minősítés 'is bizonyít. Monumentális, igen válto­zatos és szép műsorral hív­ta fel magára 3 figyelmet a szolnoki ÁFÉSZ Kodály kó­rusa. Elismerésre méltó az a nagy teljesítmény, melyet ezen az estén karnagyaik, Buday Péter és Rigó Éva irányításával nyújtott a negyvenegy nőből, illetve szálanként rakjuk össze mondanivalónkat. A műsor- szerkesztés közös munka, ha a csoport nem akarja, nem tudom az ötletet megvalósí­tani. A tízéves múlt legnagyobb élménye egy NDK-beli ki­rándulás. Ez év júniusában az Erfurt megyei magyar kolóniákon szerepelt a cso­port. — Olyan sikerünk volt, amilyenről álmodni sem mertünk. A zene és a tánc ígéretével becsábított fiata­lok nem akartak elengedni bennünket: újabb és újabb ráadást követeltek. Monda­nom se kell, a tánc elma­radt, helyettd hajnalig be­szélgettünk, vitatkoztunk. Búcsúzáskor temérdek aján­dékot kaptunk, egy fiatal­ember például élő aranyha­lat akart ránk erőltetni... Az együttes most egy Puskin-estre készül, Varga Károly házi dossziéjában már készen pihen a vers­anyag. | A nyári szünet el­marad ■— így határoztak kö­zösen — hétfőn, csütörtö­kön, vasárnap most is ösz- szejárnak. Ha nem lenne, valamennyiüknek hiányoz­huszonöt férfiból álló ve­gyeskar. Több külön említés­re érdemes produkciót is hallottunk előadásukban. Műsoruk első felében igen meggyőzően, szuggesztíven hatott Weissmann Der Frühling és Sieber Kurta karmonádli című kórusmű­vének előadása Buday Péter vezényletével. Az előbbi mű szép hangú énekszólistája Almási Klára volt. A műsor második részé­ben a közeli finnországi tur­né koncertprogramját mutat­ta be a jónevű kórus. Ki­emelkedő volt Bartók Le- génycsúfolójának. Kodály Esti dalának egyszerűén s^éo megoldása, melyet Rigó Éva vezényelt. Mozgalmas, tem­peramentumos, iendülettel- jés előadását hallottuk Bár­dos Lakodalmas rondóiának. Továbbá tiszta, magvas, or­gonaszerű plasztikus tolmá­csolását Orff Odi et amo cí­mű művének, Buday Péter vezényletével. Kedves gesz­tus volt a kórustól, hogy egy-egy műsorszámot a kü­lönböző szocialista brigádok egy-égy jelenlevő brigádtag­jának ajánlotta tisztelete je­léül. A produkciók, valamint a budapesti zsűri véleménye alapján a szolnoki ÁFÉS2 Kodály kórusa a hangver­seny kategória igen megtisz­telő fesztiválíokozatát n ver­té eL E. F. Az elnök szobájának abla­kai az udvarra néznek. Var­jú Sándor háttal ül az ablak­nak. Mögötte, az udvaron, tíz, szupermodern E—512-es kombájn; szerte-széjjel az abádszalóki határban, 15 ezer holdon, negyedszázad az éle­téből. — Megérte? — Ne tőlem kérdezze. Ne én mérjem a saját munká­mat. Huszonkét éve vagyok a tagság bizalmából elnök. Az egész falu bírám lehet. — Fáradtnak látszik... — Nehéz hetem volt: két­napos vezetőségi ülés, határ­szemle, párt-végrehajtóbi­zottsági ülés a járásnál. Így megy 25 éve: talpon kora reggeltől, késő estig. Azelőtt meg másképpen nyfívődött az ember. — Hol? — Akolhátpusztán, a Tisza jobb partján, az isten háta mögött. Apám ott volt egy uradalomban cselédember. Esténként pattogott a rőzse- láng, beszélgettek: hát, te, koma, sógor, mit vetné ebbe, meg abba a táblába, ha vala­mi csoda folytán a tiéd lenne a föld. — Gazda lett? — Én? Nem rögtön. Volt egy nagybátyám, Pesten nyomdász. 1942-ben felvitt magával, hogy nyomdászt csinál belőlem. Bevitt az Atheneumba. Megijedtem a gépek zajától. Ügy, bennem muzsikált a puszta csendes­sége, hogy nem lettem nyom­dász. Műbútorasztalos inas­nak adott. A fát azt szeret­tem, dehát a remekmű — akkoriban még így hívták a vizsgamunkát — csak Akol- Ifátpusztán készült el... — Hogy-hogy? — Akácfa karót faragtam a földünk végébe. Huszonhá­rom holdat kaptunk. Vertem, vértem nagy boldogan. Itthon ragadtam. A fold hű jegyes végleg igent mondtam neki. Volt égy öreg tehenünk — a Rózsi — sohse felejtem el... azzal szántottam. Görhét et­tem, tizennyolc éves voltam. Negyvenhatban egy másik tehén — a Böske — majd negyvenhétben egy lófogat, meg a föld. Ennyi az akkori világom. Télen meg, amikor kifagytam a szántásból, ku- bikmunkára jártam. — Nem élt meg 23 hold földből? — Nem. Hatan voltunk rá, embernyomorító földek vol­tak. Úgyhogy negyvenkilenc­ben már mocorgott néhá- nyunkban a gondolat: közö­sen többre mennénk. — Szövetkezetei alapított? — Áh! Nyakas parasztok voltak a mi fajtáink. Csak két év múlva tudtuk megcsi­nálni a tszcs-t. Brigádvezető lettem, majd elküldték öthó- napós iskolára. Amikor visz- szajöttem, már vártak: hová akarsz menni elnöknek, Abádszalókra, vagy Kende­resre. Csak kapkodtam a fe­jem, hűledeztem: én, elnök­nek? De motoszkált fs ben­nem valami. — Micsoda? — Hogy valaha olyan szép nagy határt csináljak, mint az uraságé volt, meg szebbet, ahol az emberek ma­guknak dolgoznak, amin boldogul a szegény nép. Tusakodtam magammal, nem mondom, aztán Abádszalókot választottam. Az egyik nővé­rem ide jött férjhez, itt volt az ura a tsz-ben fogatos. Most is az... — Milyen volt az első álma? — Le se hunytam a sze­mem, — olyan volt mint egy rossz álom. Volt vagy 800 sertés. Fele éhén döglött. Olyan ember se akadt, aki kinyissa az ólajtót: menjetek, egyetek, amit találtok: Ló­hátról vetették a búzát, a birkákkal tapostatták a föld­be. Száznyolcvan kilogramm májusi morzsoltat adott egy hold... Meg öt mázsa búzát A tehéngondozók a tej felét megitták, a másik felét elad­ták borért. Elkapartuk a ha­vat az erdőben, az avaron le­geltettünk. Hét forintot ért égy munkaegység. — Ekkor lett elnök? — 1953 telén megválasztot­tak. Én lettem a szövetkezet tizenharmadik elnöke. Pont a tizenharmadik. Sohse felej­tem el a közgyűlést. Feláll Vona Lajos bácsi — nyugdí­jasunk már — „kenyeret hoz­tál-e? Mert miből etetem a kilenc gyermekemet, ha nem fizettek, ha nem adtok ke­nyeret.” Feláll Képes Jóska bácsi — ő is nyugdíjasunk — „Ügy fogj az elnökösködés- nek, hogy mi megakarunk a földből élni! ’ Sokan azt kér­dezték: mikor lesz- zárszám­adás, mit fizetünk? Semmit. Szegény Vona Lajos bácsi­nak, meg a többinek is visz- szafizetni valója volt, nem­hogy ők kaptak volna vala­mit. — Hány éves volt akkor? — Huszonöt, és éhes. Együtt jártam ki a földekre az em­berekkel, kapával, ásóval, kaszával. Mikor, mit kellett megfognunk. Támolyogtunk az éhségtől. Néhány gőzös fejű ember meg a mellét ver­te: lám, a mi szövetkezetünk 137 százalékra teljesítette a kenyérbeadási tervét! A tag­ság meg majd éhen halt. Kő volt a kenyér gyomromban, vitriol a csordakút vize, olyan ideges voltam. Persze, nem mutattam. Magyarázni kezdtem: ha dolgozunk, nem veszünk éhen. — Elfogadták? — Volt aki mondta: mit akar itt ez a gyerek? Nincs a faluban elég meglett ember? De azért elfogadtak. Szeret­ték itt az emberek a földet, szenvedni is tudtak érte. — Hányán voltak? — Hetvenhárman, 960 hold­ra. össze-vissza tizenkét nö­vénytermesztő volt, velem együtt, meg Parázsó Danival, a brigádvezetővel. Több nö­vényféle volt, mint kapás. Szakember meg egyse! Érez­tem, baj lesz. Átcsalogattam a gépállomásról Ökrös Palit agronómusnak. Ötvennégy­ben meg Sarkadi Lacit fő- agronómusnak. Lassan, las­san valamit mindig lendül­tünk. 1956-ban már 36 forintot ért egv munkaegység. Köz­ben két és fél ezer holdasok lettünk, félezer taggal. — Kemény kéz kellett hoz­zá. .. — Mit ért ez alatt? Én szándékosan, igazságtalanul soha senkit nem bántottam meg. Ha tévedtem, ha igaz­ságtalanul tettem valamit, amikor rájöttem, mindig oda­mentem az emberemhez: ne haragudj, Jóska, vagy ne ha­ragudjon bátyám, rosszul csi­náltam, kijavítom. Aki az ilyesmiből csinál presztis- ügyet, az nagyon rossz veze­tő, méltatlan arra, hogy em­berek felett döntsön. Ezt az elgondolásomat igyekeztem érvényesíteni a pártmunká­ban is. 1956 óta járási párt­végrehajtóbizottsági tag va­gyok, több mint tíz éve tagja a megyei pártbizottságnak, tehát volt alkalmam érvé­nyesíteni nézeteimet. — Mindig ilyen halkszavú? Sohasem kiabált még életé­ben? — De igen. Nagyon sokat kiabáltam, de befelé, ma­gamban. Különben azt hi­szem világéletemben ilyen halkszavú ember voltam, — hogy a maga kifejezésével él­jek. — Ne haragudjék, ebből a „befelé kiabálásból” sok min­den kiült az arcára. Minden mély ránc egy rossz eszten­dő? Minden ősz hajcsomó egy csalódás? Egy fáradt mozdu­lat, egy lemondás? Mindösz- sze negyvennyolc éves. Hány­szor érezte, az elmúlt hu­szonkét év alatt, hogy most már elég, itthagy csapot, pa­pot, nem bírta tovább, szét­pattannak az idegei. — A föld, ha rosszul műve­lik gazt terem, vagy azt se. De ha testét — lelkét belead­ja az ember a munkába, jó termést várhat. Én mindig a jó termésben hittem. Volt ;úgy, hogy azt éreztem: nem bírom tovább! De addig sose jutottam el, hógy feladom. — Mindig szabályos volt a „menet"? Övön aluli ütést sose kapott? — Dehogy nem. Sokat. Ha csak rólam volt &zó, úgy csi­náltam, mintha nem vettem volna észre, de ha a sok ku­koricakenyeret evett tagság érdekeit sértette egy-egy ala­muszi, buta „betartás”, visz- szaütöttem. A fair play sza­bályai szerint. Muszáj volt. Mondok egy példát: az 1950- es évek végén ránk erősza­kolták, hogy hizlaljunk éven­te nyolcezer sertést. Tiltakoz­tam: nincsenek még meg a feltételei, nem bírunk vele, nincs annyi takarmányunk. Addig erőltették, hogy bele­mentem. A tél végén 300 va­gon takarmányhiány mutat­kozott. Mentem az illetőkhöz, akik ránk osztották a tervet: adjatok takarmányt a pén­zünkért. Megkorholtak — ugyanazok, akiknek a kezdet kezdetén tiltakoztam az ész­szerűden terv ellen — hogy micsoda felelőtlen vezető va­gyok! Sertést hizlalni, takar­mány nélkül! Ki hallott még ilyet. Nem adtak takarmányt, nehéz helyzetbe kerültem. Ebből is tanultam. — A tudományos gazdálko dúsnak megvannak-e már a feltételei? — Mindjobban kiteljesed­nek az álmaim. Tizenkilenc,1 egyetemet és főiskolát vég­zett szakember és huszonhá­rom technikus dolgozik a szövetkezetben. Nem panasz­kodhatunk, de nem vágyunk megelégedve. — Mégiscsak nyughatatlan ember? — Amit eddig csináltam, azért nyugodt vagyok, de több lehetőséget látok az adottságainkban, még akkor is, ha földjeink többsége alig több a D aranykoronásnál. Most már a gazdasági vezetés nem vérmérséklet kérdése, hanem a tudományok alkal­mazása. El kell érni és stabi­lizálni kell a 40 mázsás bú­zaátlagot, a 60 mázsás kuko­ricaátlagot — májusi mor- zsoltban számítva — és a 60 mázsás lucernaszéna átlagot. — Már megint olyan, mint amikor az öt és fél mázsás búzaátlagot 12 mázsára akar­ta emelni... — Nem vagyok olyan. Ta­lán több vagyok, de kevesebb is. Akkor huszonöt éves vol­tam. Ma már hamarabb el­fáradok. Igaz, akkor az ál­maim vittek, most meg a tu­dományos tervek kétszer ket­tő négy igazságát járom. Könnyebb is, nehezebb is. A tavasszal újabb négy évre megválasztott a tagság. Egy bizonyos, többet akarok kint lenni a földeken. Néhány társadalmi megbízatásomról tisztelettel le is mondtam. Még sok minden előttünk! áll. — Mit akarnakr még!? Ti­zenegy kisebb, jónéhány éh­kopra jutott szövetkezeten segítettek, hogy befogadják őket a Leninbe, ahol már ré­gen jut hús is a kenyér mel­lé. Több drága gépük van, mint kapájuk. Ha a lányok végigmennek az abádi utcán, olyan a falu, mintha divatbe- mutató lenne... — Pedig most kell egy na­gyot lépnünk! Hatszázas te­henészeti telepet akarunk csinálni, 350 hektár legelőt öntözni fogunk. Építünk egy 650 hektáros ÁC-nyomócsö- ves öntözőtelepet... — Tehát a föld alatt öntöz­nek? — Igen. Nyolcmillió forin­tért korszerű gépjavító mű­helyt építünk, de már úgy, hógy a Tisza II. üdülőöevezet autójavító központja is mi le­szünk. Nos, kíváncsi még va­lamire? — Végezetül arra, hogy aki ilyen értelmesen élt, mara­déktalanul boldog ember-e? — Azt hiszem, maradékta­lanul. A feleségem mindig a hátországom volt, tudtam, hogy a családi tűzhely mel­lett a leghidegebb időkben is megmelegedhetek. A kislá­nyom most érettségizett, jogi pályára készül. Jaj, csak fel­vegyék. .. Tiszai Lajos Rendhagyó iskolai ünnepség Az üzemek képviselői és a szocialista brigádok köszön­tötték, „vették át” az új, fiatal szakmunkásokat tegnap a kisújszállási Városi Tanács nagytermében. A megszokottól eltérő iskolai ünnepségen kilencvenöt végzős szakmunkás- tanuló találkozott leendő munkahelyi vezetőivel, munka­társaival. A kisújszállási 625. számú Ipari Szakmunkáskép­ző Intézet ezt az új, bensőségesebb, életszagúbb iskolai ün­nepséget szeretné a jövőben hagyományossá emelni. Jelen voltak a szakmunkák utánpótlást biztosító általános iskolák igazgatói is. A szép ünnepség befejezéseként az üzemek vezetői ajándékokat adtak át a legjobb tanulmányi ered­ményt elért ifjúmunkásoknak, ^ „A szocialista brigádoknak ajánljuk” Kórusok minősítő hangversenye Szolnokon

Next

/
Oldalképek
Tartalom